Fél évvel később
Az elmúlt hónapok
teljes mértékileg átalakították az életemet. Azon teher alatt, amit saját
akaratomból vettem máris a nyakamba, olykor úgy éreztem, sokkal több
lettem: az életem teljesebbé vált azáltal, hogy azt a konkrét célomat, hogy a
népünket szolgáljam, nap mint nap valósággá válthattam. Mindez feltöltött
boldogsággal, és a bizonyítási vágyam is előtérbe került, hogy újból és újból
megugorjam az elém táruló akadályokat. Viszont, mint minden másnak az életben,
úgy ennek is megvolt a negatív vonzata: a folyamatos lelki teher, amit ez a
feladat rám rótt, nyomot hagyott kívül-belül rajtam. Az arcomon ráncok jelentek
meg – igaz, nem olyan mélyek, de mégis jelzésértékűek voltak, hogy meglátszott
az, ha az ember nem csak saját magáért, hanem egy egész népért vállalt felelősséget,
még akkor is, ha megoszlott a feladat. A nagybátyám ezzel szemben pont, hogy
sokkal kisimultabb lett: azáltal, hogy lecsökkentek a feladatai, több ideje
volt kikapcsolódni. Valamint az is jót tett neki, hogy bizonyos feladatokat
együtt oldottunk meg, így a nagybácsi-unokaöccs kapcsolatunk – ami olykor
kifejezetten apa-fia köteléknek hatott –, ha lehet, a korábbinál is jobban
elmélyült. De az öcsém sem húzta ám ki magát a dolgokból: segített nekem, amiben
csak tudott. Én azért, mi tagadás, nem akartam túlságosan leterhelni, hiszen
így is egyértelműen sokat komolyodott saját magához képest, onnantól kezdve,
hogy ő is a kezébe vette a családunk múltjáról szóló könyvet. A fontos
teendőink közepette azonban így is rendre szakítottunk időt a közös edzésekre,
és időközben beváltotta azt az ígéretét is Kili, hogy megtanított profin
íjazni. Nárin is, amennyire csak tudott, segített nekem, és a támaszom volt.
Így igazából az a feladat, amit a nagybátyám és az édesanyám éveken át főként
ketten csináltak, most öt felé ágazott szét – még ha Kili és Nárin tényleg csak
mérsékelten vették ki a részüket belőle miattam; hiszen úgy éreztem rendjén, hogy
saját magam voltam a legaktívabb. Volt viszont valami, ami egy darabig nem hagyott
nyugodni: már csak heti egy alkalommal tudtam időt szánná arra, hogy segédkezzek Dofirnak
a műhelyében. Bár a barátom állította, hogy megoldotta nélkülem is a dolgot, de
én addig nem tudtam mindezzel megbarátkozni, amíg ki nem derült, hogy felvett
maga mellé egy kovács segédet, ráadásul egy törp-nőt, méghozzá egy igencsak
szép külleműt. Annak ellenére, hogy nem akartam rögtön kombinálni, már amikor először láttam
őket együtt dolgozni, azonnal éreztem, hogy remekül működött közöttük a kémia, és
alig vártam, hogy erre ő maguk is rájöjjenek, és hogy valamelyikük kezdeményezzen.
Négy hónap után – ami mellett a mi kis huzavonánk Nárinnal a kapcsolatunk
kezdetéről, semminek tűnt – végre Dofir nyitott a lány felé, és nem talált elutasításra.
Tehát végül az ő történetében is pozitív fordulópontot hozott az, hogy az én utam
merre ment tovább – hiszen, ha tovább segédkezem neki, lehet, mire keresnie
kell új kovácsot maga mellé, ez a lány már máshoz állt volna be.
- Szóval
megteszed? – kérdezte a barátom a szokásos segédkezésemnél. Ilyenkor a párja
mindig szabadnapos volt, úgyhogy kettesben lehettünk, és jókat
beszélgethettünk. Ennyi mindenképp kellett számunkra, hogy ne
vesszünk el teljesen a feladatainkban és a szerelmünkben.
- Igen, holnap
végre nem hátrálok meg. Olyan régóta várok erre. Szívem szerint már fél éve
belevágtam volna, csakhogy nem akartam őt megijeszteni – feleltem, hiszen
valóban nagyon nehéz volt ilyen sokat várni a megfelelő alkalomra, és már eljutottam arra a pontra, hogy fizikai képtelenség lett volna
számomra, ha egy napnál tovább kellett volna halogatnom a megtételét.
- Akkor világi
sok szerencsét kívánok neked, Fili! Bár úgy hiszem, a kudarc ebben az esetben
teljesen kizárt – tette hozzá a lehető legnyugodtabban és legkomolyabban, ezzel
is azt sugallva felém, hogy biztos volt a szavaiban. Nem mintha
enélkül nem tudtam volna, hiszen a barátom sohasem lódított, még csak egy
kicsit sem. Nála őszintébb törppel nem találkoztam.
- Köszönöm.
Ígérem, mindent részletesen elmondok holnap, amint végeztél.
- Ezt el is
vártam – ölelt meg, majd utamra engedett.
- Tehát holnap –
suttogtam a levegőbe, ezután pedig széles vigyorral az arcomon indultam el a Durin-ház
felé.
Másnap Kilivel
és Nárinnal együtt kísértük az Ered
Luin-i kereskedőinket egy viszonylag rövidebb útra, amely során egy szomszédos
faluban cseréltek ezüstneműt szőrmékre. Eredetileg azt terveztük, hogy ott
húzzuk meg magunkat éjszakára, viszont volt néhány személy, aki siettette a
hazamenetelt, bárhogy győzködtük őket, hogy esélytelen, hogy sötétedés előtt
hazatérjünk. Végül egy erdő melletti barlangban találtunk menedéket magunknak
éjszakára. Ám még mielőtt lefeküdtünk volna, kértem Nárint, hogy menjünk ki
kicsit kémlelni a gyönyörű eget, mert annak ellenére, hogy megváltoztak a
körülmények az elképzelésemhez képest, nem voltam hajlandó lemondani a
tervemről. A párom pedig nem gyanított semmit, hiszen volt indokom az ég
kémlelésére: amíg délnek mentünk a Füvesúton, hirtelen előtűnt egy óriási
tűzhold, ami megvilágította az egész ösvényt. Ilyet még egyikünk sem látott soha, amit
egy átlagos úton is kár lett volna kihagyni – hiszen valóban gyakorivá vált
számunkra, hogy az öcsémmel karöltve hármasban kísértük a kereskedőket –,
nemhogy ekkor. Amikor kifeküdtünk, ügyeltem rá, hogy kellő távolságba
kerüljünk a többiektől, hogy még véletlenül se hallja meg senki, mikről beszéltünk.
Mivel az öcsémet előre beavattam abba, mit terveztem, így ő tett azért, hogy
tényleg ne zavarjanak meg minket, ezért amennyire ez lehetséges volt ekkor
számomra, a lehető legnyugodtabban kezdtem volna bele a mondandómba, ha Nárin
nem előz meg.
- Kívánj valamit! – mondta hirtelen.
- Miért, tüzes hold esetén biztos, hogy teljesül egy kívánságunk?
– kérdeztem zavarodottan.
- Fogalmam sincs, de egy próbát megér – felelte vidáman, én
pedig úgy döntöttem, belevágok a dologba, mielőtt teljesen más felé kanyarodna
a téma.
- Értem – vettem egy mély levegőt. – Azt kívánom, hogy légy
a párom egy életen át. Akkor is, ha az már csak két évet jelent, és akkor is,
ha egy egész törpöltőnyit. Nekem jelen pillanatban csak te és az itt és most számít.
– Közben a szikrázó kék szemébe néztem, ami a tüzes holdnál is jobban ragyogott,
főleg a szavaim hallatán, még ha a megszokottól eltérő fényviszonyok miatt más
árnyalatban is, mint általában. – Dofir története még fél évvel ezelőtt rávilágított,
hogy óvatosnak kell lennem, hogy ne veszítselek el, majd amikor belefutva egy
ork-csapatba, majdnem idő előtt vége lett az életünknek, az végképp tudatosította bennem, hogy veled akarom leélni az életemet. Viszont azért vártam eddig, mert tisztában
voltam vele, a kapcsolatunk elején mennyire megrémített, hogy konkrétan az első
találkozásunk után – még ha úgyis, hogy nem voltam magamnál –, már messzemenő
dolgokat mondtam rólad. Azonban nem tudok tovább várni, Nárin, és minek is
várjunk? Én hozzád akarom kötni az életemet, ez nem kérdés, sohasem volt az. Nem
hittem volna előtted, hogy képes leszek édesanyámnál jobban szeretni egy nőt,
de egy ideje úgy érzem, mintha a szívem már főként miattad dobogna. Fontos a
családom és a népünk feletti gondoskodás, de a nap végén mégis az a legfontosabb,
milyen volt épp aznap a kedved, milyen ruhát vettél fel, a hajad cofban volt
vagy épp leengedve, hogy mennyi időt tölthettem veled, és abból is mennyit
kettesben. Te vagy számomra a legfontosabb. Nincsenek szavak, amik akár a felét
is vissza tudnák adni annak, mennyire szeretlek. Talán ez a különleges hold is egy
jel, hogy itt az idő. Viszont ez a tüzes hold sem tudna úgy lángolni, ahogy azt
az én szívem teszi miattad. Így nincs is más hátra, minthogy hivatalosan is
megkérdezzem: Nárin, leszel a hitvesem, az életen át tartó társam, jóban és
rosszban egyaránt? – Alig vettem levegőt, olyan gyorsan hadartam
végig mindezt, mert egyszerűen kifulladásig tudtam volna ecsetelni azt,
mennyire szerettem út, és miért is volt az a legfőbb vágyam, hogy végérvényesen
hozzá kössem az életemet. Az utolsó mondatnál – vagyis a konkrét kérdésnél
–, azonban remegni kezdtem az izgalomtól, vajon igent mondd-e. Pár másodpercig
némaság borult ránk, így próbáltam a mimikáiból kiolvasni, vajon volt-e
esélyem. Viszont nem jutottam sokra, hiszen annyi érzelem vetült ki egyszerre
az arcára, hogy képtelenség lett volna kiolvasni belőlük a válaszát.
- Kár volt várni, Fili. Igaz, hogy az elején
megijesztettél, és hogy sohasem mondtam el teljesen őszintén, miért, de most megkapod a magyarázatomat: azóta tudom, hogy veled akarom leélni az életemet,
amióta becsiccsentve kifejezted a te érzéseidet az irányomba. Féltem, hisz
előítéleteim voltak veled kapcsolatban, amit neked is elmondtam akkoriban, de már azelőtt is
téged tartottalak apám és a bátyám után a legértékesebb törpnek, amikor még
nem is ismertelek személyesen. Most pedig az én érzéseimet és megbecsülésemet sem lehetne
szavakba foglalni. Pedig tudod, hogy jól bánok a szavakkal, de nincs az a
vers, ami ki tudná fejezni, hogy mit is jelentesz nekem Nili fia Fili. Lehet,
hogy alig láttam eddig valamit a világból – még ha az utóbbi időben változott is mindez
pozitív irányba, és ez főként miattad van –, de amikor veled vagyok, akkor nem
is érzem azt a már szinte kényszeres vágyat, ami eluralta régen az életemet, hogy
minél messzebb és távolabb kell jutnom az otthonomtól. Veled pont, hogy úgy
érzem, mindegy, hol vagyok, csak az számít, hogy mellettem legyél. Nekem már te
vagy az otthonom, maga a világom. Hogy lehetne kérdés, hogy veled akarom-e
leélni az életemet? Minden egyes másodpercért hálás vagyok, amit veled
tölthetek. Úgyhogy – fordult a tüzes hold felé – ajánlom neked, hogy teljesítsd
a kívánságomat, ami nem más, minthogy annyi közös időm adasson meg Fili
herceggel, amennyi csak lehetséges! – Rá jellemző lett volna, hogy csempészik némi humort a
dologba, így nem volt meglepő a „Fili herceg” megszólítás, amit immáron fél éve
csak akkor használt, amikor éppen neheztelt rám. Ekkor viszont teljes
mértékileg tisztában voltam vele, hogy mást jelentett a titulusom
hangsúlyozása. Másodpercről-másodpercre, ahogy haladt ő is a válaszával és
egyben magyarázatával, egyre inkább úgy éreztem, bármilyen irányt is vegyen a
továbbiakban az utam, én tényleg állok elébe, mert már ekkor annyi mindent
kaptam az élettől, amit sok törp el se tudott volna képzelni.
- Szóval ennyi hónapon keresztül titkoltad előttem, hogy nagyon
is mély benyomást tettem én is rád már a legelején – állapítottam meg végül,
amikor igazán végiggondoltam, miket is mondott. – Hiszen annak idején azt is
alig tudtam kiszedni belőled, hogy valamelyest kedveltél, és hogy
egyfajta féltékenységet éreztél irántam, hiszen trónörökös férfiként több lehetőségem
volt, mint neked. Mármint sejtettem én
már akkor is, hogy tetszettem neked, de mindig abban a hitben voltam, hogy ez a
vonzalom, ami hamar átcsapott szerelemmé, az én részemről erősebb, és hogy ez az
elején még inkább így volt – vallottam be, hiszen, ha nem így vélem akkoriban, már
rég hitvesek lehettünk volna.
- Akármilyen okos és bölcs légy, Fili, olykor a
legalapvetőbb dolgokat nem veszed észre, főként, ha azok a te erényeiddel
kapcsolatosak – kacagott, majd mielőtt bármit reagálhattam volna erre, olyan
vadul kezdett csókolgatni, mint még soha. Sőt, közben rám is feküdt, és úgy
forrt ekkor össze a testünk a tüzes hold sugarai alatt, mint akik egy egész két
különböző fele voltak, és csak arra vártak eddig, mikor egyesülhetnek végre.
(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése