Piton és a lány 3. rész - 7. fejezet

Harmadik rész
7. fejezet

 - Ki tudja a választ? - kérdezte Amycus az egy héttel későbbi sötét varázslatok kivédése órájukon. - Ne hiszem el, hogy senki sem tudja a három főben járó átkot? - Végig pásztázott a szemével a diákokon, majd végül az Alice-ék mögött ülő hollóhátas fiúnál állapodott meg. - Mr. Webber, ön esetleg nem tudja?
    - Nem, de majd óra után megkérdezem az igazgató urat, ő úgy is szokta őket alkalmazni - felelte gúnyosan.
    Alice nem bírta ezt a sértést Perselus-ra nézve, és hirtelen felindultságból hátrafordult, és egy óriási pofont lekevert a fiúnak.
    - Hé, Te meg mit képzelsz magadról? Ha nem lennél lány, háromszor ekkorát kaptál volna vissza – háborodott fel a hollóhátas.
    - Ha fiú lennék, akkor elájultál volna az ütésemtől – vágott vissza Ali.
   - Nagyon vicces vagy, mondhatom. Bár én nem lennék rá büszke, hogy egy gyilkos házába járok, nemhogy még fel is pofozok valakit, aki ki meri mondani az igazat – volt hajthatatlan a fiú.
    - Fogalmad sincs róla, mi az igazság – hagyta ennyiben Alice, majd visszafordult a székén.
   - Lám, lám! - mondta Carow, aki eddig szórakozva nézte a szócsatát, és az azt megelőző pofont. - Miket meg nem enged magának, Mr Webber! Az igazgató urat meri becsmérelni nyilvánosan. Ez felháborító húzás volt, épp ezért Mrs Milborow helyesen járt el. Ön esetleg meg tudja mondani, mi a három főben járó átok? – fordult Alice felé.
    - Igen, uram. Imperio, Crucio és… – nem bírta elsőre kimondani.
    - És? – noszogatta a férfi.
    - Az Avada kedav-ra – sikerült végül neki, miközben erősen meredt maga elé.
   - Pontosan – mosolygott rá elégedetten Carow. - Most nekünk a Crucio-ra lenne szükségünk, hogy tudja, egy kicsit megbüntessük ezt a szemtelen fiatalembert. De nem én szeretném végrehajtani, hanem önnek kell. – Lerítt róla, hogy felettébb élvezte a fennálló helyzetet, és hogy nem neki kellett ürügyet csinálnia ahhoz, hogy megkínoztathasson valakit.
    - Mármint hajtsak végre egy főben járó átkot az egyik iskolatársamon? – ijedt meg Ali.
    - Pontosan. Talán van valami ellenvetése? – húzta fel a bal szemöldökét a férfi.
    - Csak annyi, hogy sohasem alkalmaztam még ezt az átkot, és előbb gyakorolni szeretnék – vágta ki magát a dologból, bár attól félt, a halálfaló majd arra kéri, hogy a fiún próbálkozzon.
    Carow még egy kicsit gondolkodott, majd lelkesen megszólalt.
    - Ez a beszéd, kölyök. Az ilyen diákokra van nekem szükségem. Akkor erre majd még visszatérünk…
    Az óra további részében a főbenjáró átkok használatáról és a pozitívumairól beszélt, miközben Ali próbálta nem elhányni magát, ami nagy nehezen sikerült neki.

- Azt ne hidd, hogy megijedtem! – vágta oda Webber, miután kimentek a teremből. - Inkább Neked kellene tőlem. – Majd egy gonosz nevetés kíséretében eliramlott.
    - Figyelj, Alice! Megértem, hogy nem volt szép, amit ez a szemét mondott, de attól még az, hogy felpofoztad az igazgató miatt, szerintem kissé túlzás – jegyezte meg Alfreda, aki láthatólag össze volt zavarodva. - Esetleg tudsz valami jó magyarázatot adni erre? – kérdezte. - Mert csakhogy tudd, én nagyon is ellenzem a testi erőszakot.
    - Igen, de nem itt, és nem most.

 Miután vége volt az utolsó órájuknak, felhívta abba a wc-be a lányt ahova senki sem járt Hisztis Mirtill miatt. Miután meggyőződött róla, hogy még a szellemlány sem volt ott, belekezdett a történetébe az első alkalomtól kezdve, hogy odament Perselus asztalához.
    - Hú! – ez volt az első dolog, ami reakció gyanánt elhagyta Alfreda száját.
    - Ennyi? – kérdezte Alice, mert elképzelése sem volt, milyen fogadtatásra számítson.
   - Nem tudom, mit mondhatnék. Ez eléggé furcsa. Sőt, nagyon-nagyon furcsa. Mármint nekem az. – Ráncolta a homlokát, miközben próbálta megemészteni a hallottakat.
    - Tudom, eléggé nehéz lehet megértened, hogy mi is ez az egész – érezte át a helyzetét a másik lány.
    - De én érteni vélem: megláttad benne azt a jót, amit én is, csak neked volt még ahoz bátorságot, hogy odamenj hozzá, és mindezt a szemébe mondd.  Ami számomra, bevallom, kissé hihetetlen. És nézd meg, mi lett a hatása! Te kaptál egy pótapukát, ő pedig egy pótgyermeket. Én mondom, nálad jobbat nem is kaphatott volna – mosolygott a barátnőjére Afri.
    - Köszönöm – lábadtak könnybe Alice a szemei. – Köszönöm.
    - Nincs mit. Én köszönöm, hogy elmondtad mindezt nekem – fogta meg a barátnője kezét.
   - Az biztos, hogy hatalmas teher került le így a vállamról. – Olyan érzése volt, mintha maga a levegővétel is egyszerűbb lett volna számára ezek után. Nem kellett többé mindent magában tartani. Végre talált egy személyt, akiben megbízhatott annyira, hogy elmesélje a legféltettebb titkát. – Mármint anya azt tudja, hogy régen jóban voltam Pitonnal, de azt nem, hogy még mindig tartom vele a kapcsolatot. Tudod, ő nem igazán hiszi el, hogy ártatlan –tette hozzá magyarázatként.
    - Ezt azért meg lehet érteni. Ilyen időkben nem csoda, hogy nem engedi, hogy egy olyan férfival tartsd a kapcsolatot, aki megölte a Roxfort korábbi igazgatóját. Ezt azért te is beláthatod – hívta fel rá a figyelmét Alfreda.
    - Tudom, és éppen ezért nem is haragszom rá. De attól még szörnyű és egyben megterhelő, hogy el kell titkolnom előle mindezt – volt szomorú a hangja.
    - Mi lenne, ha a szünetben beszélnél vele. Elmesélnél neki mindent. Sőt, akár az igazgató is elmehetne hozzátok – jött az ötlet Alfreda-tól. - Vagy az már túl sok lenne szegénynek?
    - Perselus úgysem menne bele. Higgy nekem, nem kockáztatná a biztonságunkat azzal, hogy eljön hozzánk, még ha a lehető legnagyobb titokban is csinálnánk!
    - De azért egy próbát megér, vagy nem így látod?
    - Majd átgondolom. Még úgy is sok idő van a téli szünetig – csak ennyit tudott mondani.
    - Rendben. Ez végtére is a Te dolgod, és Te tudod, hogyan intézd – hagyta rá Alfreda.

Az én imádott anyukámnak!
    Remélem, hogy minden rendben van veled, és nem hiányzom túlságosan. Na, jó! Azért azt sem szeretném, ha teljesen elfelejtenél, mert én minden nap gondolok rád, nem is keveset.
    Itt nem valami fényes a helyzet. A Carow testvérek eléggé megkeserítik a mindennapjainkat, de Perselus próbálja fékezni őket (bármennyire is hihetetlenül hangozhat ez számodra). De még ő sem tudja teljesen kontrol alatt tartani a helyzetet. Mindannyiunkat kényszerítenek arra, hogy kínozzuk a másikat, mert ha nem, akkor ők kínoznak minket.
    De a baj sokkal jobban összekovácsolta a diákokat, ami azért jó dolog. Hisz, ahogy Te is szoktad mondani: minden rosszban van valami jó.
    Mielőtt még teljesen kétségbeesnél, és vonattal értem jönnél, hidd el, tudok vigyázni magamra, és itt a helyem a barátaim és az iskolatársaim mellett.
    Vigyázz magadra Te is, és tarts ki!
    Csókol szeretett lányod,
    Alice

- Te befejezted a leveledet? – kérdezte Alfrit.
    - Máris. – Még leírt pár sort, majd ő is borítékba tette az igen hosszú levelét, ezután odaadták őket a baglyaiknak.
    - Amúgy, szerinted a baglyok honnan tudják, hova kell vinni a csomagokat és leveleket? – kérdezte hirtelen Alice.
    - Hát… ő… gőzöm sincs. Talán azért, mert már jártak ott, és emlékeznek rá, vagy… - elakadt. – Miért, szerinted?
    - Passz, pont ezért kérdeztem. Gondolj csak bele, van, hogy olyan valakihez küldjük őket, akiről mi magunk sem tudjuk, hol van! – gondolt most a nyáron Perselus-nak küldött levelére. - Ők mégis hogyan találnak oda?
    - Régen is madarakkal üzentek az emberek – ugrott be Alfreda-nak.
    - Igen, de ez sem adott választ a kérdésemre.
    - Bocsi, én feladom. De te amúgy ilyeneken szoktál gondolkodni? – lepődött meg ezen.
    -  Olykor előfordul. Múlt éjszaka például azon rágódtam, hogy mitől függ az, hogy: valakinek van-e varázsereje vagy nincs? Hisz azt sem lehet teljesen kijelenteni, hogy öröklődik, hiszen vannak kviblik és mugli születésű varázslók – mondta nagyon komolyan, mire a barátnője felnevetett.
    - Ezt olyan viccesnek tartod? – kérdezte sértődött hangon Alice.
    - Nem, csak csodállak – felelte. – Hisz ennyi baj között ilyeneken gondolkodsz. Erre is csak Te lehetsz képes.
    - Nyugi, bennem bízhatsz ezen a téren! – Majd együtt nevetgéltek még egy kicsit, ami kincset ért ilyen reményvesztett napokban.

Alice már nagyon hiányolta Luna-t, de egyszerűen sehol sem futottak össze, és bárhogy figyelte az ebédlőben és a folyosókon, még csak meg sem pillantotta. Szeptember végén azonban egy levelet talált az ágyán. Rögtön a nyitva lévő ablakra mosolygott, ami lehetővé tette, hogy behozza Luna baglya. Miután kinyitotta a levelet, egy répa-fülbevalót talált benne. Azonnal beugrott neki az a jelenet, amikor próbálta lebeszélni Luna-t arról, hogy felvegye a sajátját a Lumpsluck karácsonyi pártijára, ami nem sikerült neki. Azért, hogy mentse a menthetőt, azt mondta, hogy a fülbevaló nagyon szép, de nem igazán illik az alkalomhoz, és neki amúgy is fehérben jobban tetszene. Sejtette, hogy ezért is csinálta neki fehérrépából, nem pedig sárgából a szőkeség. Alice azonnal fel is vette, és rögtön megértette, miért volt jó ezt viselni: különlegesnek és egyedinek érezte magát benne – olyan lunas-nak.

Kedves Alice!
    Millió bocsánat, amiért nem tudtunk találkozni, de most nagyon el vagyok foglalva. Nincs egy szabad délutánom sem. Azonban sikerült elérnem, hogy holnap, felszabaduljak, és végre elmagyarázhassak neked mindent.
    Ha Neked is jó az időpont, akkor délután négykor gyere a Hollóhát klubhelyiségének a bejáratához!
    Nagyon várom már, hogy láthassalak, és végre beszélhessünk.
    Csókol barátnőd, Luna.

 Ennél jobb hírt ekkor nem is kaphatott volna.

 Amikor a megbeszélt helyhez közelített, már messziről kiszúrta Luna, akin látszott, hogy igazán örült, amiért végre láthatja őt.
    - Alice! – ugrott a nyakába. – El sem hiszem, hogy végre láthatlak.  Hidd el, hogy nem volt könnyű ez a nélküled töltött idő.
    - Számomra sem – vallotta be.
    - Kitaláltam, hol tudnánk nyugodtan beszélgetni.
    - Belemegyünk a falba? – húzta fel a szemöldökét Ali már A szükség szobája előtt állva.
    - Nem, dehogyis. Csak ki kell találnunk, pontosan milyen szobába szeretnénk menni.
    - Én a részemről valami nyugodt, barátságos helyre mennék szívesen, ami nem túl nagy és nem is túl kicsi. Mondjuk, jó lenne egy alacsony asztal, körülötte két nagy, puha párnával. Igen, az nagyon tetszene – mosolyodott el Alice, amint megjelent a lelki szemei előtt ez a hely.
    - Akkor koncentrálj tisztán erre az elképzelt szobára! – adta ki az utasítást Luna.
    - Rendben.
    Alice becsukta a szemét, és pontosan elképzelte ezt a helyet, és mire kinyitotta, már egy ajtó ált előttük, amin belépve eléjük tárult az elképzelt szoba. Nem volt túl nagy, ellenben rendkívül barátságos és megnyugtató, pont, ahogy azt Ali elképzelte.
    A kis asztalt és a nagy párnákat mindkét oldalról gyönyörű barna függöny vette körül, nagyjából ugyanilyen színű volt a szőnyeg is. Ott gőzölgött az említett kancsó tea is, mellette két pohárral, egy kis üveg citromlével és egy tálca cukorral.
    - Neked aztán van képzelőerőd! – ismerte el Luna, miközben leült az egyik párnára. – Odáig vagyok ezért a helyért. Olyan, mint egy menedék.  Itt könnyű lenne mindent elfeledni – ábrándozott kicsit.
    - De hol vagyunk pontosan? – Még mindig nem rakta össze a képet Alice.
    - Szerinted? – nézett rá mosolyogva a barátnője.
    - A Szükség szobájában – jött végre rá. – Itt tartottátok a DS-óráitokat, igaz?
    - Igen, csak akkor egyáltalán nem így nézett ki ez a hely, de azért az sem volt rossz – felelte.
    - Elhiszem. És hogyan jutott ez egyáltalán az eszedbe? Mármint, miért pont most? – érdeklődött.
   - Tudod, eddig mindig tudtunk nyugodtan találkozni és beszélni, de most már erre szinte semmi lehetőségünk nincs. Ezért beugrott, hogy ideje lenne újra használatba venni az iskola legjobb szobáját – jött a válasz.
    - Egyetértek. Most pedig elmeséled, mi történt az elmúlt egy hónapban veled? – Akármennyire jól kijöttek Alfreda-val, attól még nem lett számára kevésbé fontos Luna, így már alig várta, hogy mindenről halljon, ami publikus. Azok után, hogy Piton a legféltettebb titkaiba is beavatta, már csak a Luna-val történő dolgok nem voltak világosak számára.
    - Persze – mosolygott megint a barátnője. – A Roxfort Expresszen alig vártak Ginny és Neville, hogy elmondják, amit kitaláltak: hogy alkossunk, hát nem is tudom, hogyan nevezzem… egy klubbot, talán ez a legjobb kifejezés. Ennek a klubnak pedig az a lényege, hogy megnehezítsük Pitonnak és Carow-jéknak a dolgát. Mi hárman vagyunk a vezetők. Bár én még mindig nem tudom teljesen elhinni, hogy Piton annyira gonosz lenne, mint amilyennek tűnik, de azért belementem a dologba. Megint csak – akár a DS-nél annak idején – megkértem őket, hadd vegyünk be pár mardekárost is, de ők felháborodtak, hogy egyáltalán ilyesmi az eszembe jut, hisz ennél nagyobb még sohasem volt a tét. Mivel Harry, Ron és Hermione nem jöttek vissza a Roxfortba, helyette egy küldetést teljesítenek, amit még a halála előtt Dumbledore bízott Harry-re. Ezért mindenképp nekünk kell az iskolában tartanunk a frontot.
    - Értem – húzta össze a száját Alice.
   - Nem vagy mérges, amiért kimaradsz megint valamiből, csak mert Mardekáros vagy? – kérdezte szomorúan Luna.
    - Nem – vágta rá komolyan. Hisz hogyan is csatlakozhatna egy olyan klubhoz, ahol a tagok Pitonnak próbálják megkeseríteni az életét? Egy kicsit még azt is sérelmezte, hogy Luna közéjük állt. – Higgy nekem, így sem unatkozom! – tette hozzá.
    Majd elmesélte, mennyire összebarátkozott Alfreda-val, aminek Luna ősszintén örült, és hogy meggyűlt már a baja a Carow testvérek férfi tagjával. Azt is hozzá tette, mennyire félt attól, hogyan tudja majd kivágni magát ebből az átkos dologból.
    - Ez valóban nehéz ügy. De amúgy, Te tényleg ennyire hiszel Pitonban, hogy felpofoztál érte valakit? – ezen láthatólag meglepődött Luna.
    - Igen – zárta rövidre a választ.
    - De hát miért?
    Luna tekintete, és már maga a kérdése is egyértelművé tette Alice számára, hogy azon kis idő alatt, amíg nem látták egymást, a lány valamelyest megváltozott. Bár Alfreda-val megosztotta a titkát, tisztában volt vele, hogy Luna-val nem teheti ezt. Neki harcolnia kellett a többi barátja oldalán, anélkül, hogy ezt tudta volna. Attól félt Alice, hogy puszta jószándékból a hollóhátas barátnője elmondta volna a társainak az igazságot, és így kudarcba fulladt volna Perselus küldetése. Ezzel pedig az utolsó esélyük is szertefoszlott volna, ami nem történhetett meg.
    - Azt nem mondhatom el – felelte végül.
    - Biztos, hogy nem tudhatok róla? – próbálkozott még egyszer.
    - Sajnos nem – nézett lefelé Ali.
    - Rendben. Elfogadom, amit mondasz.
    - Olyan szerencsés vagyok, hogy ilyen barátnőm vagy – ölelte át.
    - Még mindig nem untál rám? – viccelődött Luna.
    - Nem, de már elég közel állok hozzá – felelte vidám mosollyal Alice.
    - Hé! Még kihűl a teánk, addig mondjuk a dolgainkat – jutott a szőkeség eszébe.
    - Igaz – majd mindketten egy hatalmasat kortyoltak a csészéjükbe.
    - Isteni! – jegyezte meg Luna.
    - Azt elfelejtettem mondani, hogy a kedvenc teámat képzeltem el – mosolyodott el Al.
    - Most már nekem is ez lesz.
    Ezen jót bazsalygott Alice, hisz tudta, milyen furcsa ízű teákat készített Luna apukája.
    - Szerintem egyébként semmiképp nem tértek volna vissza Harry-ék a Roxfortba, hisz azonnal hívták volna az igazgatóék a Sötét Nagyurat – jegyezte meg hirtelen Luna.
    - Lehet – csak ennyit reagált Alice, hisz tudta, ha Piton még Carow-jék előtt találta volna meg őket, akkor a pótapja megpróbálta volna elintézni, hogy biztonságban elmeneküljenek. De akkor is ugyanígy kellett volna bujkálniuk, és így legalább egy olyan feladaton dolgoztak, ami valószínűleg fontosabb volt, mint azt el tudták volna ekkor képzelni a teázgató lányok.
    Még több mint egy órát beszélgettek. Luna elmesélte, mi történt Weasley-ék esküvőjén, és hogy az édesapja magát hibáztatta, amiért elmentek ilyen veszélyek közepette, majd alig akarta visszaengedni az iskolába. Ezután Alice számolt be a nyaralásukról – mindössze annyiban hazudott neki, hogy az anyukája egyik barátjától kaptak százfűlé-főzetet.
    Végül megbeszélték, hogy minden héten ugyanekkor, ugyanitt fognak találkozni. Ettől kicsit deja vu érzése volt Alice-nek, hisz Perseluss-zal két évvel ezelőtt ugyanígy hetente egyszer találkoztak pár órára.

 Drága, kislányom!
    Örülök, hogy ilyen hamar írtál nekem, és hogy biztosítottál a jólléted felől.
    Nyugodj meg! Addig, amíg nem érzed szükségesnek, nem foglak elhozni a Roxfortból, mert – mint ahogy azt te is írtad – Neked ott a helyed.
    Kérlek, mindig részletesen írd meg, mi miden történik ott – a jót és a rosszat is egyaránt!
   Itthon nincs semmi érdekes, kivéve azt, hogy megismerkedtem egy nagyon jószívű, jóképű férfival, akivel elkezdett kialakulni köztünk valami. A pontos részleteket inkább személyesen mondanám el Neked, ha nem baj. Ez azért nem olyan életbevágó, mint amik veled történnek. Tudod, nem is igazán merek a körülmények miatt szerelembe esni, de nem fogom megakadályozni, ha így lesz. Viszont édesapádat nem felejtem el, és soha sem fogok senkit sem úgy szeretni, ahogy őt szerettem – efelől biztosíthatlak. De így most legalább nem vagyok egyedül.
    Írj, amint tudsz!
    És kérlek, használj ki minden örömteli pillanatot!
    Szerető édesanyád

    - Jaj, anya! – sóhajtott fel Alice a levél elolvasása után.
    - Neked már meg is érkezett a leveled? – lépett be Alfreda a szobába. – De kis mázlista vagy! Mi azért jóval messzebb lakunk annál, hogy ilyen hamar választ kapjak.
    - Bocsi, ez van – villantott egy fél mosolyt Alfrira.
    - Mindegy. Legalább a tied megjött. Na, és hogy van anyukád?
    - Jól, nagyon is. - Egy huncut mosoly jelent meg az arcán.
    - Ezt meg, hogy értsem?

    - Van egy udvarlója, és bár hangsúlyozta, hogy apát sohasem fogja elfelejteni, nem akar az érzelmeinek parancsolni, és hagyja a dolgokat megtörténni, és így legalább nincs egyedül. – Alice igazán szívből örült ennek az új fejleménynek. Azt akarta, hogy az édesanyja a körülményekhez képest boldog legyen valaki mellett.
    - Értem. Akkor ez egy jó hír – állapította meg a barátnője. - Érted nem aggódik nagyon?
    - Csak amennyire kell. Megígérte, hogy itt maradhatok, ameddig úgy érzem, hogy biztonságos. De ősszintén, ha már nem lesz az, akkor sem tudnék anyával bujkálni, miközben mindenki más itt harcol – vallotta be nemcsak Alfreda-nak, hanem saját magának is.   
    - Ahogy én sem. Lehet, hogy ez túl morbidan fog hangzani, de inkább halok meg itt, mintsem, hogy gyávaként értesüljek a barátaim és ismerőseim haláláról. Tudod, anyáék sohasem a gyávaságra és a megfutamodásra neveltek. Sőt, szerintem ők is inkább csatlakoznának harcolni az én oldalamon.
    - Értem, de amúgy én is kinézem anyából, hogy valahogy beszökjön ide és megöljön mindenkit, aki bántani akar engem.  

    A Roxfortban minden diák részt vehetett egy tanácsadáson a háza vezetőjének jóvoltából, azon fontos kérdéssel kapcsolatosan, hogy milyen hivatást válasszon. Alice-nek sem kellett több, kapva-kapott a lehetőségen, és az elsők között látogatott el Perselus-hoz. Így kivételesen még alibijük is volt a látogatására.

- Apa! – ugrott az ölébe, miután biztosítva volt, hogy senki sem hallhatta őket. – Hiányoztál.
    - De hisz nemrég beszéltünk – mondta enyhe levegőhiánnyal Piton, majd folytatta miután eleresztette a lány. – Viszont, ha őszinte akarok lenni, minden egyes perc hatalmas szenvedés nélküled, de maga a tud, hogy később láthatlak, erőt ad.
    - Ez jól esik apa. De abból is táplálkoznod kell, hogy tudod, mennyi minden múlik rajtad – egészítette ki Ali.
    - Pontosan. Na, de térjünk a tárgyra, mert most nem emiatt vagy itt, hanem, hogy tanácsot adjak a jövőddel kapcsolatban – mondta szigorúan Piton, már amennyire képes volt a szigorra Alice társaságában.
    - Ó, hagyd csak! Már rég tudom, mi szeretnék lenni – legyintett egyet a kezével Ali.
    - Na, és mi? – lett nagyon kíváncsi a pótapja, akivel erről még ilyen konkrétan sohasem beszéltek.
    - Az legyen egyelőre titok – kacsintott a lány.
    - Akkor mesélj nekem valami másról! – Nem akart semmit sem erőltetni Perselus. Már azért is nagyon boldog volt, hogy egyáltalán láthatta őt.
    - Arra gondoltam, hogy betartanám az ígéretemet, és beavatlak a nyaralásunk legfőbb titkaiba. – Nagyon komoly fejet vágott Alice, amin Perselus jót derült.
    - Ne kímélj!
    - Te mondtad!
    Majd bele is kezdett onnantól, hogy varázslattal elkábították a szomszédjaikat, elkoboztak némi hajszálat tőlük és ellopva a személyazonosságukat útra keltek.
    - Ez jól kezdődik – nevetett Piton napok óta először.
    - Tudom, de Te mondtad, hogy ne kíméljelek – juttatta eszébe.
    - Nem is kell, folytasd csak!
    - Sok gyönyörű helyet láttunk, de mégis a legnagyobb élményt egy híres francia étteremben szereztük. Borzasztóan drága hely volt, de anyu egyik barátnője ajánlotta, hogyha elmegyünk Párizsba, akkor hatalmas bűn lenne ezt kihagyni, amit mi nem is tettünk tisztes állampolgárokként.
    - Ez egyértelmű – vágta rá szarkazmussal a pótapja.
   - Hát, igen – bólintott Ali. – Szóval leültetett minket a pincér egy asztalhoz – mert ezen a helyen természetesen nem ülhet az ember oda, ahova csak szeretne. Tehát leültünk, és épphogy elkezdtük nézni az étlapot, máris odajött egy öltönyös ember hozzánk, aki gondolom, a tulaj volt, vagy valami olyasmi, és átölelte minket. Mi persze köpni-nyelni nem tudtunk, főleg miután franciául kezdett el hadarni. De szépen, illedelmesen bólogattunk, és úgy tettünk, mintha mi is nagyon boldogok lettünk volna. Majd eltűnt a férfi, és egy pincér sem jött oda hozzánk elkérni a rendelésünket. Nem tudtuk, hogy mit csináljunk. Nem mertünk kiosonni, ezért csak ültünk és vártunk idegesen. Fél óra múlva azonban meghoztak egy tál tengeri ételt, és hozzá egy finom fehér bort, amit én persze csak megkóstoltam.
    Miután jóllaktunk, fizetni szerettünk volna, amit nem engedtek, helyette még csomagoltak nekünk két szelet isteni sajttortát. Mielőtt elindultunk volna, elmentünk a mosdóba, és észrevettük, hogy a falon kint voltak az étterem támogatói és a visszajáró vendégei – szerintem nem tíz alkalom kell ahhoz, hogy kikerüljön oda valaki –, és kik mások lettek volna ott, ha nem mint a mi kedves szomszédjaink.
    - Nem semmi – továbbra is jót derült a hallottakon Perselus –, hogy pont abba az étterembe mentetek, ahova rendszeresen járnak. Tényleg különlegesek vagytok, én mondom.
    - Mi is alig akartuk elhinni, hogy van ilyen véletlen, márpedig van, és sokkal kisebb a világ, mint hittük.
    Majd elmesélte, milyen szép helyeken jártak az édesanyjával, és hogy mindig csak a tájat és a helyszínt fotózták, és csak a szállodai szobákban csináltak magukról képet. Hozzá tette azt is, hogy milyen nehéz volt hozzászokniuk egymás átmeneti külsejéhez, és hány alkalommal ijedtek meg a saját tükörképüktől.
    - Nagyon kíváncsi lennék azokra a képekre, mert én magam sem voltam még Párizsban. Sőt, mint várost felfedező turista, még sehol sem voltam.
   - Ami késik, nem múlik – volt pozitív a pótlánya.
   - Jaj, Alice! Bárcsak én is legalább fele ilyen optimista lennék, mint Te! De tudod, már annak is örülök, ha megéljük a holnapot, nem hogy Párizsról és mondjuk, Bécsről ábrándozzak. – Perselus korábbi derűje tovaszállt.
    - Elhiszem, és megkérem anyát, hogy küldje el a képeket, mert amúgy is meg szerettem volna mutatni a barátnőimnek, és akkor természetesen Neked is elhoznám őket.
    - Az nagyon jó lenne. Amúgy, akkor végig kitartott a százfűlé-főzet? – váltott témát Piton.
    - Hát, majdnem – mosolygott Alice. – A hazafele út kissé neccesre sikeredett…
    - Na, mesélj! – biztatta tovább a pótapja.
   - Már félúton jártunk, amikor kezdtük észrevenni, hogy elmúlik a főzet hatása. Anyuval gyorsan kirohantunk a mosdóba a legkisebb ruhás bőröndjeinkkel, mivel ketten is egy fülkében ültek velünk. Ha ugyanabban a ruhában tértünk volna vissza hozzájuk, szerintünk hamar rájöttek volna a dologra, vagy valamilyen más teóriát találtak volna ki, és így akár meg is ijedhettek volna, és akkor annyi lett volna nekünk. Éppen ezért átvettük az egyik saját ruhánkat, és önmagunkként mentünk vissza, majd megbűvöltük a kalauzt, hogy ne akarja elkérni az új formánkban is a jegyeinket. Azt a bőröndünket pedig, amit kivittünk magunkkal, anya a lába alá rakta, hogy ne tudják jól megnézni a kabintársaink. Végül a leszállásnál megvártuk, míg leszálltak, nehogy azt higgyék, hogy elloptuk más dolgait – így utolsókként hagytuk el a vonatot. Tehát a hazaérkezésünk sem volt izgalommentes.
    - De nem ám! Tudtam én, hogy pont ki fogja bírni az út végégig a főzet, de hogy ennyire kiszámoltam az adagot, azt azért nem hittem volna.
    - Ez így volt tökéletes, és még vagy százszor meg fogom neked köszönni – jegyezte meg hálásan Alice.
    - Pedig nem kell – legyintett Piton.
    - Dehogyisnem. És az az egészben a legrosszabb, hogy anya nem tudja, hogy Te készítetted a főzetet.
    - És addig jó, amíg ez így is marad – tette hozzá gyorsan Perselus.
    - Tudom, de akkor is bánt a dolog – vágott szomorkás fejet Ali.
    - De feleslegesen bánt. Nekem csak az a fontos, hogy örömet okoztam Nektek, és majd, ha eljön az ideje, édesanyád is meg fogja tudni, hogy én segítettelek ki Titeket.
    - És hogy te a legnagyobb hősök közé tartozol, nem pedig fordítva.
    Erre Piton nem mondott semmit, csak szerényen lehajtotta a fejét.
    - Efelől garantálhatlak – folytatta Alice.
    - Köszönöm. Várjunk csak! – hirtelen eszébe jutott, miért is jött eredetileg a lány. – Akkor tényleg nem mondod el, hogy mi szeretnél lenni?
    - Már egy ideje tudom, de a körülmények miatt nem szeretném elszólni magam, mivel úgy érzem, hogy nem is élem meg, hogy ez sikerüljön. Pedig én tényleg próbálok optimista maradni, ennek ellenére senkinek sem merek a jövőképeimről beszélni.
    Ekkor felállt Perselus és átölelte a pótlányát.
    - Jaj, drága Alice-em! Én teljesen megértelek, és nem fogok többé kérdezősködni – mondta kedvesen. – De azért egy valamit megígérnél nekem?
    - Mit?
    - Azt, hogy a halálom előtt azért elmondod, mert nem szeretnék úgy elmenni innen, hogy nem tudom.
    - Ne is mondj ilyet! Mert… - De nem fejezhette be.
    - Csak ígérd meg, kérlek! Nekem sokat jelentene – nézett rá kérlelő szemekkel Piton.
    - Megígérem – adta be a derekát végül Ali.
    - Hú, jól elszaladt az idő! – állapította meg az óráját nézve a pótapja. – Jobb lesz, ha most mész, mert Amycus bármelyik pillanatban itt lehet.
    - Akkor tényleg jobb, ha megyek – értett egyet Alice.
    - Ugye nem tanít túl durván? Mert ha megtudom, hogy bármi fájdalmat is okoz neked, akkor nem tudom, mit teszek vele.
    - Nyugi! – mondta gyorsan a pótlánya, mert nem akarta, hogy miatta bajba kerüljön a Perselus. – Nem történt semmi ilyesmi.
    Ezt szerencséjére Piton el is hitte.
    - Akkor jó. De garantálom, hogy a jövőben se legyen.
    Már épp nyitotta Alice az ajtót, amikor a Sötét varázslatok tanárával találta szemben magát.
    - Épp kopogni akartam – mondta a férfi.
    - Mis Milborow már úgyis indulni készült – vált gyorsan semlegessé Perselus hangja.
    - Igen, már itt sem vagyok. Viszlát! – viharzott el Ali.
    Még meg nem érkezett a klubhelyiségébe, folyamatosan rázta a hideg Amycus-tól. Bár abban azért bízott, hogy Pitonnak sikerült kimagyaráznia az ottlétét.