Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 10. fejezet

Tizedik fejezet – Én magam

Ben:

Hihetetlen, milyen kiegyensúlyozottan játszott Rey – jobban, mint ezen a versenyen bármikor. Minden egyes mozdulatában ott volt a vívás iránti imádata és a precizitása. Jól átgondolta a lépéseit, semmit sem hamarkodott el, csakhogy Rose az ösztöneiről volt híres, így majdhogynem esélytelen volt, hogy legyőzze. Vérzett a szívem Rey-ért, de közben tagadhatatlanul büszke voltam az én fogadott húgomra. Ekkor szembesültem vele igazán, mennyit is fejlődött az elmúlt egy évben. Ha a tavalyi énje állt volna ki Rey ellen, szinte biztos, hogy veszített volna, de az a rengeteg munka, amit Rose belefektetett a játékának fejlesztésébe, kifizetődött, és annyira bíztam benne, hogy a döntőig repítheti mindez. Megérdemelte volna – ezt nálam jobban csak az edzője és a családja tudta.

- Odamegyek hozzá! – súgtam oda a családomnak.

- Melyikükhöz? – kérdezte hamisan apa, ami tény és való, jogos volt.

- Első körben Rose-hoz. – Azok után, hogy félve jött be hozzám korábban a szerencsétlen párosítás miatt, saját magam meghazudtolásának nézett volna ki, ha előbb keresem meg Rey-t, mint őt. Biztosítanom kellett róla, hogy valóban tiszta szívemből örültem a sikerének.

- Ben! – nézett rám könnyes szemmel, hiszen mindig sírt, amikor egy-egy nehezebb ellenfelet győzött le. – Most már olyan közel van a dobogó – vetette bele magát az ölembe, én pedig felkapva az apró testét, megpörgettem.

- Így van, és ott is állsz majd rajta, én büszkeségem – jegyeztem meg vidáman.

- Köszönöm, bátyó! – Sohasem nevezett így előtte, de nem is lehetett volna ennél alkalmasabb pillanat arra, hogy felavassuk ezt a megszólítást.

- Nincs mit, húgi.

 - Viszont jobb lesz, ha a barátnőd után mész, mert bár tartja magát, tudom, hogy csalódott. Hisz miért is ne lenne? Az előbb mentek ki arra – mutatott az egyik kijárat felé.

- Biztos, hogy nem baj, ha itt hagylak? – néztem rá kérdően, mert nem akartam máris elrohanni.

- Persze, hogy nem. Úgyis oda akarok menni a családomhoz. Egy óra múlva pedig már neked kell drukkolnom – juttatta eszembe.

- Igaz. Jól van, akkor nemsokára ismét találkozunk – búcsúztam el tőle, majd elindultam a Snoke család után.

Kilépve a tornacsarnokból, arra vettem az irányt, ahol a szállodai szobájuk volt, és épp utolértem őket, amikor a liftbe szerettek volna beszállni.

- Kicsim, azt hiszem, valaki téged keres – hallottam kristálytisztán Hux hangját. – Menj csak, Finn úgyse vív még két óra hosszáig.

- Köszönöm – puszilta meg az apja arcát Rey, majd mélabúsan, nyugodt arckifejezéssel közelített felém. – Remekül vívott a barátnőd – mondta, a hangjából pedig kicsengett az elismerés. – Úgy hiszem, nem szégyen tőle kikapni.

- Dehogyis az! Rose szörnyen felszívta magát erre a versenyre. Olyanokat is legyőzött nálad könnyebben, akik tavaly ilyenkor még nevettek rajta. Nem tudom, hogy csinálta, de mintha egy teljesen új játékos vált volna belőle az utóbbi egy évben. – Alaposabban végiggondolva, egy év alatt fejlődött kábé annyit, mint az azt megelőző négyben összesen. Talán mostanra ért be a feje lágya, és jött rá, ha olimpikon akart lenni, vért kellett izzadnia, és nemcsak a versenyszezonokban. Jobb kondiban volt, mint valaha, ez kétségtelen, és fejben is összeszedettebb volt, mint előtte bármikor.

- Igaz, ami igaz, én se úgy emlékeztem rá korábbról, mint a leginkább számon tartott versenyzők egyikére – jegyezte meg halkan, és láthatólag a veresége hatása alatt volt még mindig – ami természetes volt pár perccel a versenyük leintése után.

- Te sohasem játszottál még vele, igaz? Csak mert az ő versenyeit, amikor tudtam, megnéztem, amióta barátok vagyunk, és emlékeztem volna rád, ha akárcsak egyszer is összekerültetek volna. – Elsüllyedtem volna szégyenemben a föld alá, ha azt feleli: márpedig de, játszottak korábban is egymás ellen.

- Valóban nem. – Egy megkönnyebbült sóhajtás hagyta el a számat a válaszát hallva. – De a napokban számomra is feltűnt, hogy már a jobbak közé tartozik, úgyhogy tényleg számítottam erre a vereségre – rántott egyet a vállán, de ebben az apró mozdulatban annyi lemondás volt, ami kettészakította a szívemet.

- Én márpedig büszke vagyok rád, mert most nem hagytad, hogy a haragod irányítson. Van egy olyan érzésem, ha úgy teszel, mást hirdettek volna ki győztesnek. – Láttam aznap játszani Reyt, amikor a düh átjárta az egész testét, ha úgy állt volna Rose elé, majdnem biztos voltam benne, hogy nem a barátnőm sikerének örülhettem volna.

- Ezért sem vagyok olyan szomorú, mert bár mások csak azt látták, hogy Rose-al küzdök, majd veszítek, de közben belül…

- Önmagaddal harcoltál, és ott végül győztél – fejeztem be helyette.

- Igen. – Mire észbe kaptam, magához ölelt, én pedig úgy szorítottam, hogy féltem, összetöröm, és közben azt kívántam: bárcsak megvédhettem volna a világ minden problémájától! – Olyan jó, hogy te megértesz, Ben. Téged igenis megnyertelek magamnak – suttogta, én pedig hirtelen köpni, nyelni nem tudtam, és észre se vettem, miként lazítottam az ölelésén. – Valami rosszat mondtam? – ijedt meg.

- Nem, dehogyis, sőt. Igenis megnyertél magadnak, ahogy remélem, én is téged – pusziltam meg a homlokát. Bár szívem szerint ott folytattam volna a korábbi csókunkat, ahol nemrég abbahagytuk, de közben készülődnöm kellett a versenyemre.  – Viszont most mennem kell.

- Persze, megyek én is mindjárt a nézők közé. Készülődj csak, és aztán, ha letudtuk a mai napot, este találkozhatnánk.

- Ez remek ötlet – váltam el ezzel tőle.

Szörnyen izzasztó délutánunk volt; néha azt se tudtam, éppen kivel játszottam. Volt, akinél nem sokon múlott, hogy győztem, míg másnál meg se kellett erőltetnem magamat. Végül arra eszméltem fel, hogy a legjobb négyben voltam, amire szinte mindenki számított, de én csak reménykedni mertem benne. Viszont a reményeim valósággá nőtték ki magukat. Rose is ott volt a saját mezőnyében a legjobb négyben, Reynek ellenben aznap véget ért a verseny. Bár többször győzött, mint vesztett, de ez sem volt elég a továbbjutáshoz, azonban így is volt oka az örömre, hiszen ötödik lett, tehát épphogy, de kvalifikálta magát az Olimpiára. Ez volt a célja, és megcsinálta. Alig vártam, hogy mindent magam mögött hagyva, felkeressem a szobájában, és elhívjam sétálni.

Mikor elindultunk, egy darabig abba se tudtuk hagyni a szóáradatunkat, annyira ömlöttek a szavak mindkettőnkből. Meséltünk a saját tapasztalatainkról és az egymás versenyén átélt izgalmakról. Én jutottam tovább, mégis ő volt lelkesebb. Annyira szerény volt, hogy álmodni se mert arról, hogy az ötödik helynél többre is lehet esélye. Talán most nem is volt – legalább is a nyugodt énjének nem –, de éreztem, ha mindent belead, akkor az Olimpián lehetősége lehet arra, hogy akár olyanokat is legyőzzön, akiktől itt kikapott. Annyira tökéletesen alakult ez az este, amit én rontottam el azzal, hogy szóba hoztam, bárcsak nagyapa régi kardjával játszhatnék az utolsó napon, amit Anakin papa elajándékozott, de valamiért sohasem mondta el nekem, hogy kinek.

- Ó! – ráncolta a homlokát Rey, amivel kíváncsivá tett.

- Valami eszedbe jutott?

- Talán – vakarta meg a tarkóját.

- Miért érzem úgy, hogy vacillálsz, hogy elmondj-e nekem valamit, vagy sem? – puhatolóztam, és hirtelen megfagyott a levegő közöttünk, a lehető legrosszabb értelemben, amit utáltam, és itt kellett volna felhagynom a témával, de sajnos nem így tettem.

- Mert tényleg vacillálok – vallotta be.

- Rey, nekem bármit elmondhatsz. Bár tényleg csak nemrég ismertük meg egymást, de bennem megbízhatsz – simítottam meg az arcát, hátha egy kicsit megnyugtatom vele.

- Ben, az a kard… A nagyapád kardja… - Nem bírt a szemembe nézni, ami megrémisztett.

- Mi van vele? – Egyre idegesebb lettem.

- Apának adta, hogy azzal vívjon, miután ő maradt az egyedüli tanítványa – mondta ki azt az igazságot, amire számíthattam volna.

Valamiért olyan képzelgéseim voltak, hogy elárverezte, és jó célra használta a befolyt pénzt. Hisz, még ha sokan meg is vetették, azért jó páran kitartottak hű rajongói maradni, így biztosan lett volna rá vevő. Valószínűleg azért is ringattam magam abban a hitben, hogy ilyesmi történhetett, mert a tudat, hogy egy konkrét, számára közeli személynek adta, aki nem én voltam, szörnyen fájt volna, és fájt is ekkor, ahogy sok év után tiszta víz került a pohárba.

- Aha – mondtam kimérten, és most én nem voltam hajlandó ránézni.

- Ben, kérlek, ne légy mérges az apámra! Rengeteget jelent neki az a kard. Nagy becsben tartja. Azóta is elhozza minden versenyünkre Finn-el. Gondolom, kabalaként. Jó helyre került – simította meg a vállamat, de én elhúzódtam tőle.

- Szóval úgy hiszed, jobb helye van az apádnál, mint nálam? – néztem rá, bár a düh elvakította a látásomat.

- Nem úgy értettem, Ben.

- Hát akkor, hogy? Csakhogy tudd: az a kard engem illet! – Az utolsó öt szót konkrétan ordítottam, amivel megijesztettem őt, és fel is pattant a padról, amin ültünk, de már késő volt, nem tudtam visszafogni magamat. – Ha itt van most is nála, akkor szerezd meg nekem! Kérdd el az apádtól! Vagy, ha nem adja oda, akkor lopd el! Mindegy, hogyan, de juttasd el hozzám! – Álltam fel én is, de amikor közelítettem felé, hátrálni kezdett, és ez volt az a józanító látvány, amire szükségem volt, azok a könnycseppek mellett, amik legördültek a gyönyörű arcán.

- Szóval arra kérsz, hogy lopjak attól az embertől, akitől családot és életcélt kaptam. Köszönöm szépen, Ben, hogy felfedted, milyen személy is vagy igazából. Azt hiszem, több megbeszélnivalónk nincs ezután – indult vissza a szálloda felé.

- Rey, várj! – ragadtam meg a kezét, amit kirántott a tenyerem közül.

- Hozzám ne merj többet érni! – köpte a szavakat, és most ő volt végtelenül dühös, ami megrémisztett.

- Hirtelen felindultságból kértelek ilyesmire. Rey, sajnálom! De a mindenséget jelentené nekem, ha azzal a karddal versenyezhetnék. Plusz erőt adna – kétségbeesetten próbáltam elmagyarázni neki, mert nem veszíthettem el őt máris.

- Értem, szóval neked a győzelem lenne a mindenség, nekem viszont a családom az, és mivel valószínűleg a bátyámmal vívsz döntőt, még véletlenül se segítek, hogy több esélyed legyen ellene. Apa amúgy is kiérdemelte azt a kardot, mert kiállt a nagyapád mellett, amikor a világ hátat fordított neki. Ráadásul te még nem is éltél akkor, amikor megkapta. Ugyanúgy, ahogy a nagybátyád, te is olyasmiért hibáztatod, amit szívjóságból tett. – Undorodva nézett rám, ami a dühös ábrázatánál is jobban a szívembe mart. – Látszik, hogy vele élsz már tíz éve. Egyes dolgokat rád is rád ragasztott, még ha nem is ismernéd el.

- Kérlek, hadd hozzam helyre! Mondd, hogy mivel tudnálak kiengesztelni! – könyörögtem, de az immáron fagyos tekintete megelőlegezte a válaszát.

- Semmivel. Hagyj békén, te szörnyeteg!

Ezzel magamra maradtam, hogy az éjszaka leple alatt, a földre rogyva, vad zokogás közepette elmerüljek az önutálatomban. Mégiscsak igazam volt, amikor megéreztem, hogy túl jól alakultak a dolgok, és mindezt valami negatív fogja követni. Ezt a negatív dolgot pedig ki más idézhette volna elő, mint én magam?

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)