Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 11. fejezet

Tizenegyedik fejezet – Így volt megírva

Rey:

- Még hogy megnyertem magamnak Bent! Egy ilyen szörnyeteg nekem nem kell! – suttogtam visszafelé tartva a szobámba, és minden erőmre szükség volt, hogy ne kezdjek el zokogni, még azelőtt, hogy belépnék az ajtómon. Végül tényleg csak egy hajszálon múlott: amint bezártam magam mögött a kilincset, máris összerogytam, és átadtam magam a csalódottságomnak. Ben a szüleimhez hasonlóan, nem sokkal azután, hogy az élete része lettem, elárult engem. Hogyan bízhattam volna az emberekben, ha összesen hárman szerettek igazán? Talán nem is kellett más rajtuk kívül. Inkább szűkítettem le rájuk végérvényesen a világomat, minthogy mérgező személyeket engedjek be oda, akik csak tovább mélyítették az árvaságom okozta sebeket. A példaképem, az, akivel azt hittem, több is lehet köztünk, mint barátság, ki akart használni a saját célja érdekében. A kardellopással az apámat és a bátyámat is elárultam volna. Hogy nem látta ezt be?

- Rey, bent vagy? – hallottam apa hangját a túloldalról, én pedig a szédülésemmel nem törődve, felpattantam, hogy beengedjem, majd magamhoz szorítottam.

- Pont rád volt szükségem.

Hadarva, de a sírásom miatt mégis nyögvenyelősen, felvázoltam neki, mi történt az előbb, ő pedig rá jellemzően egy szelíd mosollyal reagált rá.

- Ilyen a fiatalság. De, Rey, neked nálam is jobban kéne tudnod, hogy Ben nem olyan, mint Luke; sok szempontból teljesen eltér tőle. Másként hogyan is tartaná titokban a nagyapjával való kapcsolatát óvodás kora óta?

- Hát persze, hogy ezt is tudod! Komolyan, van egy mindent tudó csodagömböd? – viccelődtem, így a sírásomat végre nevetéssel váltottam fel.

- Nem éppen, csak jó emberismerő vagyok, ebben a helyzetben pedig jó forrásom volt – felelte továbbra is nyugodtan és könnyedén.

- Anakin elmondta neked – jöttem rá.

- Igen. Egyébként, még ha nem is a legszebben kérte, igaza volt Bennek: az a kard őt illeti – mondta azt, amire tényleg nem számítottam tőle.

- De, apa, megérdemelten kaptad meg.

- Igen, és imádtam vele vívni. Viszont már rég visszavonultam, és nem véletlenül nem adtam oda se neked, se Finnek. Úgy éreztem, hogy Bené kell, hogy legyen. Azért hucipálom magammal minden versenyre, hátha egy nap megenyhül Luke az irányomba, és így alkalmam nyílik, hogy odaadjam neki, ő pedig az unokaöccsének – magyarázta, és végre kezdett kitisztulni előttem a kép.

- De korábban miért nem adtad oda neki te magad? – ráncoltam a homlokomat.

- Mert nem az én tisztem volt, és féltem, ezt is árulásnak venné Luke, és még az az apró remény is, amit táplálok azzal kapcsolatosan, hogy egy nap kibékülünk, odalesz. – Ezzel minden egyes apró darabka a helyére került a fejemben, én viszont továbbra sem tudtam megbocsájtást érezni Bennel kapcsolatosan.

- Attól még szörnyű, hogy arra kért, áruljalak el titeket.

- Valóban nem volt szép tőle, de te magad mesélted, hogy könyörgött utána, hogy bocsájts meg neki. Ez is azt mutatja, hogy bölcsebb Luke-nál, és azonnal belátta, hogy hibázott. Ne haragudj rá, kicsim! – simította meg a könnyeimtől nedves arcomat.

- Igyekszem, apa. De azt nem ígérem, hogy ugyanúgy jóban tudok vele maradni. Igenis megbántott, és egy ilyen dolgot nem lehet semmissé tenni.

- Rey, nem arra tanítottalak, hogy a haragodból táplálkozz.

- Tudom, és folyton küzdök is ellene, de ma már megnyertem több csatát a dühöm ellen, amíg vívtam, túl fáradt vagyok egy újabbat végigjátszani. Most nem akarok mást, csak lefeküdni aludni – vallottam be, ő pedig megpuszilta a homlokomat, majd némán kiment a szobámból.

Alig aludtam ezen az éjjel. Bár nem volt szükség másnap az erőmre – hiszen számomra már befejeződött a verseny –, de ennek ellenére mérges voltam Benre, hogy a büszkeségemet, amiért kijutottam az Olimpiára, valamint az ő és a bátyám sikere miatti örömömet zaklatottsággá és csalódottsággá formálta át. Annyi sok érzelem és gondolat kavargott bennem, hogy nem sikerült csak mindössze két órát aludnom, és abban a két órában is vele álmodtam:

Egy liftben álltunk, ami nem tudtam, hova visz minket, csak azt, hogyha felérünk, nincs remény többé, és végleg elveszítem őt, így mindent be kellett vetnem, hogy megmentsem a lelkét.

- Nem muszáj ezt tenned – kezdtem magabiztosan. – Érzem, hogy vívódsz magaddal. Teljesen felőröl, Ben. Amikor megcsókoltuk egymást, láttam a jövődet. A körvonalát, de erősen és tisztán: nem hajtasz térdet a sötétség előtt; mellém állsz, és én mint társad segíteni fogok neked.

- Én is láttam valamit, és amiatt tudom, hogy amikor eljön az idő, te állsz majd mellém és a sötét oldal mellé, és összefogunk. Nincs másra szükségünk: csak mi ketten a világ ellen. – Olyan lágyan mondta mindezt, hogy szívem szerint elmentem volna vele, bárhova is vitt az a lift.

- Rey! – dörömbölt Finn az ajtómon, én pedig a telefonomat kerestem, aminek a kijelzője által rájöttem, hogy már fél órája fent kellett volna lennem.

Kipattanva az ágyból, mentegetőzve nyitottam ki az ajtómat, majd kértem, hogy menjenek előre a többiekkel reggelizni, megígérve, hogy én is mindjárt követem őket. A tükörben pedig jócskán végigmértem magamat: a sírástól és alváshiánytól fekete volt a szemem alja, az arcom nyúzott volt, és mérföldekről ki lehetett volna szúrna a szomorúságomat. Márpedig úgy kellett lemennem az étkezőbe, hogy a bátyám mindebből semmit se vegyen észre, hiszen nem ronthattam el ezt a hatalmas lehetőséget számára. Közben pedig muszáj volt megpróbálnom megfejteni az álmomat.

Milyen sötétségről volt itt szó? Mindkettőnkben volt megbántottság, és mindketten azt akartuk, hogy ott legyünk egymásnak ezután – ez világos volt.

Na és hova vezetett az a lift? Talán el mindenki mástól?

Egy fontos elhatározásra jutottam végül: úgy nézett ki, nem tudtam a családomhoz és Benhez is hű maradni egyszerre, így nem volt kérdés, hogy a családomat választom. Az álmomban éreztem, hogy Bennel akarok tartani, de a valóságban ennél több eszem kellett, hogy legyen.

- Hát itt vagy, húgi! – köszöntött Finn, amikor végre csatlakoztam hozzájuk.

- Igen, sietek az evéssel, és már indulhatunk is a nézőtérre – ezt főként Poe-nak címeztem, aki egy vidám mosollyal bólintott. Lerítt róla, mennyire büszke volt az immáron párjára, aki valóban élete versenyzését mutatta eddig be, és mind reméltük, hogy a java még hátra volt.

- A pasid mikor vív? – nézett rám Finn, én viszont a „pasid” szó hallatán félrenyeltem, és míg Poe a hátamat veregette, apa válaszolt helyettem a kérdésre, majd ügyesen más felé terelte a témát, amit egy lopott tekintettel köszöntem meg neki.

Óráknak tűntek azok a percek, amik a bátyám utolsó pontjainak megszerzéséhez kellettek. Azt hittem, elájulok az izgalom és fáradtság kombinációjától, de a mellettem ülő személy még nagyobb extázisban volt.

- Poe, kérlek, ne törd el a kezemet! Lehet, hogy innen már kiestem, de nemsokára az Olimpián kell küzdenem – hívtam fel erre a figyelmét, amikor kezdett lekékülni miatta a jobb tenyerem.

- Ne haragudj, csak nem bírom ezt az izgalmat. Komolyan, győzzön már, mert engem lassan elvisz a mentő! – fújtatott, és valóban nálam is rosszabbul nézett ki.

- Mindjárt nyerni is fog. – A szavaimat alig két percen belül megvalósította a bátyám, mi pedig Poe-val magunkból kikelve ünnepeltünk a lelátón, majd amint tudtunk, odarohantunk hozzá.

Az én pasim a legjobb! – mondta Poe, miután ölelgetni kezdte az öltözőben. – El sem tudom képzelni, hogy lehetsz ennyire zseniális. De tényleg, már előre sajnáltam az ellenfeledet.

- Márpedig most engem sajnálj, mert Ben ellen nincs sok esélyem – jegyezte meg Finn, és az elmúlt egy hétben ekkor láttam először rettegni. Azonban megértettem, hiszen sokat vívott már Bennel, és mindig veszített; bár versenyről-versenyre egyre kisebb hátránnyal, ami azért jó jel volt, és mutatta a fejlődő tendenciáját.

- Nem is biztos, hogy vele vívsz döntőt – vágtam oda, bár magam sem hittem egy kicsit sem a szavaimban.

- Ezt meg se hallottam, húgi – legyintett a kezével Finn, majd felajánlotta, hogy pihenésképpen együtt menjünk Ben versenyére. Harag ide vagy oda, látni akartam, így természetesen nem akadékoskodtam, hanem belementem, hogy amint kész a bátyám, elinduljunk a lelátóra.

Az elmúlt napokban mindig kerestük egymást a nézők között, és Ben ekkor sem tett másként, de ez volt az első alkalom, hogy nem mosollyal és gyenge integetéssel reagáltam a tekintetére, hanem szilárd arccal bámultam vissza rá. Nem akartam elkapni a szememet, mert az a saját gyengeségemet mutatta volna, viszont képtelen voltam jópofizni, de mivel megígértem apának, hogy igyekszem megbocsájtani neki, így goromba arcot sem akartam vágni. Próbáltam minden érzelmemet elrejteni, és amennyire lehetséges volt, apátiát erőltetni magamra. Valószínűleg nem ezt érdemelte Ben egy ilyen fontos verseny előtt, de én nem voltam ennél többre képes. Amint ő is elkönyvelte, hogy nagyobb enyhülésre nem számíthatott tőlem, egy fejbiccentés után felvette a maszkját, így elfedve előlem azt az arcot, amit a megbántottságom ellenére is elnéztem volna egész nap. Utáltam, hogy úgy kellett neki szurkolnom, hogy nem voltam olyan lelkes, mint előtte bármikor. Annyira nem így képzeltem el ezt a napot. Örülnöm kellett volna a bátyám döntőbe jutásának, és a saját helyezésemnek, és magamból kikelve drukkolni Bennek. Ehelyett viszont már azt is sikernek könyveltem el, hogy nem kezdtem el megint sírni, és hogy nem ájultam el a testi-lelki kimerültségtől. Az járt a fejemben, hogy csak ezt a napot éljem túl, utána otthon bőven lesz időm kiheverni azt a sok mindent, amit itt átéltem.

Akármennyi kétes érzésem is volt ekkor Ben irányába, még számomra sem volt kérdés, hogy élete versenyét vívta – mondjuk a kiváló ellenfelén is múlott, aki jócskán megizzasztotta. Épp ezért ugyanúgy, ahogy a közönség nagy része, én is állva tapsoltam neki. Nem annak a fiúnak álltam fel, aki megbántott, hanem annak a vívónak, aki mindig hajtott előre, hogy többé és jobbá váljak. Ezt egy hibával nem tudta semmissé tenni. Bár nem ültünk közel, mégis egyértelműen leolvastam az arcáról, hogy megkönnyebbült, amikor látta, hogy én sem maradtam ülve, így enyhült a bűntudatom. Majdnem azt is elhatároztam, hogy személyesen gratulálok neki, de aztán eszembe jutott, hogy nemsokára a bátyámmal fog döntőzni, így rögtön meggondoltam magam.

A következő három órában csak az érdekelt, hogy ott legyek Finn mellett, de persze apa és Poe sem voltak ezzel másként. Mivel egyértelműen nem volt plusz edzésre szüksége – pont, hogy örültünk, ha még maradt benne annyi erő, hogy tisztességesen befejezze ezt a versenyt –, így inkább az ő szállodai szobájában ültünk le körben a földre, és kezdtünk ismét sztorizgatásba. Ekkor azt vettük végig, miken kellett keresztülmennünk ahhoz, hogy eljussunk idáig . Az már nem volt kérdés, hogy mindkettőnkből olimpikon válik, így tudtuk, bárhogy is alakuljon az utolsó vívása a bátyámnak, mind elégedetten térhetünk haza, ráadásul Finn még egy érmet is hazavihet, amellett, hogy Poe is már mint a párja kíséri haza. Amikor mindezt végiggondoltam, meghatódtam.

- Jaj, kicsi lány, hát te meg miért sírsz? – húzott magához Finn.

- Csak olyan boldog vagyok, és büszke magunkra – pillantottam fel rá.

- Csak ezt a tekintetet ne, kérlek! – lepett meg.

- Milyen tekintetet?

- Az intézetit – felelte, de én nem kerültem közelebb az igazsághoz. – Mikor először találkoztunk, úgy néztél rám, ahogy soha senki. Szégyelltem, aki voltam, hogy nem voltam elég jó gyereke a szüleimnek, amíg még lehetett, de miattuk, és ettől kezdve miattad, jobbá akartam válni. Nem tudom, mi lett volna velem, ha nem abba az intézetbe kerülök, ahol te is voltál.

- Ahogy én se, hogy velem mi lett volna – tettem hozzá, miközben a lehetetlennél is közelebb húztam magamhoz.

- Mert nem is kell tudnotok: ez így volt megírva – zárta le apa ezzel a témát.

- Arra is tisztán emlékszem ám, te mit mondtál, apa, amikor közölted, hogy több akarsz lenni számomra, mint egy sima iskolai edző: „leszek a tanárod, és megtanulod használni az erődet és a tehetségedet” – hozta fel ezt is Finn.

- És innen nem sok kellett ahhoz, hogy a szülőtökké is váljak, ami életem legjobb döntése volt. – Ennél tökéletesebb zárómondata nem is lehetett volna ennek a nosztalgiavonatnak, így egy-egy mosoly után felálltunk, hogy együtt induljunk a döntő helyszínére.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)