Másfél évvel később
Mintha tükröt tartottak volna a múltam elé, olyan volt az a
jelenet, amikor Kilivel együtt idegesen és egyben izgatottan vártuk, hogy Nili
életet adjon a gyermekünknek. Pont az volt az egészben a legszebb, hogy annak
idején én voltam apa támasza, amikor Kili született, ekkor pedig az öcsém vált
a menedékemmé az izgalommal teli percekben. Ám nem sokkal a szülés kezdete után,
valami olyasmire kért Nárin, amit én korábban felhoztam neki, mint esetleges
opciót, de akkor elvetett. Mikor megemlítettem, hogy szívesen bent lennék vele
a szülőszobában, azzal a kifogással élt, hogy nem akarja, hogy egy olyan
helyzetben lássam, amikor teljesen kifordul önmagából, valamint arra sem
vágyott, hogy az ő fájdalmával kössem össze az utódunk világrajövetelét. Titkon
azonban reménykedtem benne, hogy éles helyzetben meggondolja majd magát, és
szerencsére így is lett.
- Látod, mondtam én, hogy végül be fog hívni – veregette
meg a vállamat a testvérem.
- Kiszólok, amint megszületett – ígértem neki.
- Rendben, én pedig most már értesítem édesanyánkat, Thorin
bácsit és Dofirt, hogy elindult a szülés – felelte, hiszen olyan gyorsan
történtek az események, hogy nem mert magamra hagyni, és idegességem közepette
az sem merült fel bennem, hogy valakit elküldessek értük. Az öcsém volt a legelső
személy, aki az eszembe jutott, de szerencsére ő – érthető okokból kifolyólag – kivételesen
jobban eszénél volt, mint én, így biztosra vettem, hogy pár perc múlva már
együtt fognak a családtagjaink le-fel járkálni a folyosón.
- Fili! – ordította Nárin a nevemet. Bár úgy sejtettem,
szimpla üdvözlésnek szánta ezt a megszólítást, csak pont ekkor egy éles fájdalom vette át az
uralmat a teste felett. – Igazad volt, szükségem van rád – mondta, mikor pár
másodpercre kitisztult az elméje.
- Mit tehetek érted? – kérdeztem remegő végtagokkal. Annyi
mindent átéltem az utóbbi időszakban, de egyik élményem sem volt ahhoz fogható,
mint amikor életem szerelme izzadtságában fürödve, alig kapott levegőt a kíntól.
Egyszerre voltam mérhetetlenül büszke rá, izgatott a gyermekünk érkezése miatt
és mindezek közben féltem, nehogy baja essen bármelyiküknek is.
- Csak fogd a kezem, és légy velem! – nyújtotta felém a bal
tenyerét, amit abban a minutumban meg is ragadtam, majd az ágy mellé térdelve
végigasszisztáltam minden egyes fájását, és ugyanúgy küzdöttem én is az
oxigénért, ahogy ő. Mindig is tudtam, hogy egy igazi harcost vettem el
hitvesemül, de ekkor bizonyította a leginkább Nárin, hogy sokkal nagyobb
fájdalmakat is képes volt elviselni, mint azt valaha hittem volna, és mindezt azért,
hogy életet adjon a közös gyermekünknek.
- Gratulálok: kislány! – hallottam a szülész hangját, és
miután pár másodpercen belül a szavai értelmet nyertek az elködösödött
elmémben, kontrollálatlan sírásba kezdtem. Ez nem vad zokogás volt, még csak
hangot sem adtam ki, szimplán zuhogó könnyáradat tette a látásomat fátyolossá.
- A legszebb törp-lány, aki valaha született – jelentette
ki a fáradtságtól halovány, ám egyben szeretetteljes hangon Nárin, amikor a
mellkasára helyezték a picit.
- Akit a legcsodásabb törp-nő hozott a világra – tettem
hozzá, mielőtt beborítottam a csöppség homlokát apai védőcsókommal.
Az a legjobb a legszebb pillanatainkban, hogy amikor
átéljük az egyiket, úgy hisszük, ennél boldogabbak nem lehetünk, de ha vagyunk
olyan szerencsések, akkor ezt az életünk meg tudja hazudtolni. Emlékszem,
milyen leírhatatlan boldogság uralta a lelkemet, amikor megkértem Nárin kezét,
majd ez fokozódott az édesapja áldása után, és azt követően, ahogy szembesültem
vele, az én családomat is mennyire meghatotta ez a remek hír; de mindez egy
magasabb fokra hágott, amikor az esküvőnk napján végérvényesen összekötöttem a
szerelmemmel az életemet. Mégsem volt egyik sem ahhoz fogható, amikor az
újszülött gyermekemet először a kezemben tarthattam, majd a családtagjainkhoz
is kivittem megmutatni, és meghatódottságunk közepette alig tudtunk pár
értelmes szót mondani. De talán el is rontottuk volna ezt az oly becses
pillanatot, ha olyan kifejezésekkel dobálózunk, amik még a halvány mását sem
tudták volna visszaadni annak, milyen érzések árasztották el ekkor a szívünket.
- Fili, minden rendben? – kérdezte Nárin aznap este, hiszen
már percek óta némán meredtem magam elé, míg ő kimerülten tartotta a kezében a
kicsinket.
- Igen, csak annyira szürreális ez az egész: az, hogy mától
szülők vagyunk. Egek, apa lettem! Három éve ilyenkor még azzal küzdöttem, hogy
megfejtsem, miért kerülsz engem azóta a bizonyos mulatozós este óta. Ki hitte
volna, hogy ilyen rövid idő elég lesz ahhoz, hogy saját családot alapítsunk.
Amellett persze, hogy a már meglévő családjainkat egyesítettük – gondolkodtam
hangosan.
- Hasonlóan érzek. Ez a három év
sorsfordító volt számunkra: több mindent történt velünk, mint az életünk ezt
megelőző szakaszában összesen. Tudom, hogy nem volt mindig egyszerű, és néha
túlságosan féltettelek, amiért kimerültségig hajszoltad magad, de folyton azt
mantráztam, hogy jó ügyért teszed. Tisztában voltam vele, mit vállalok, amikor
igent mondtam neked a tűzhold alatt, és soha, még a legnehezebb napokon se
bántam meg, akárcsak egy percre is, hogy a feleséged lettem. Ennél a
csöppségnél pedig nem is lehetne szebb megkoronázása a szerelmünknek –
mosolygott a mi kincsünkre, én pedig melléjük bújtam az ágyban, és igyekeztem a
lehető leginkább elraktározni azt a meghittséget, ami ekkor eluralta a
szobánkat.
- Még van valami, amit meg kell tennünk, ráadásul ma –
ocsúdtam fel, amint eszembe jutott egy halasztást nem tűrő dolog.
- Micsoda? – ráncolta a homlokát értetlenül. – Mi lehet az,
amit nem tehetünk át holnapra?
- Nevet kell adnunk a hercegnőnknek.
- Igaz. Tudod, sokat gondolkodtam rajta még korábban, de
nem tudtam dönteni: se férfi, se női nevet nem sikerült találnom. Olyat, ami méltó lenne a gyermekünkhöz, és ami ugyanúgy tükrözné a te családodat és az enyémet
is – felelte kicsit lelombozva. – Nem akarom elsietni, úgyhogy lehet, aludnunk
kéne rá.
- Lehet, viszont nekem támadt egy jó ötletem, ami akár
neked is tetszhet – vigyorogtam, és büszkén kihúztam magam, hiszen majdhogynem
biztos voltam benne, hogy megtaláltam a tökéletes megoldást. – Szóval azt
szeretnéd, ha mindkettőnk családja képviselve lenne a nevében, igaz? –
kérdeztem vissza, amire egy bólintást kaptam válaszul. – Mit szólnál ahhoz, ha
az anyukáink nevét mosnánk össze?
- A Kárint és a Díst? – kérdezett vissza.
- Igen. Mi a véleményed a Dírinről? Szerintem méltóságteljes a hangzása, és ami még fontosabb, hagyományőrző mindkét család felől.
- Tökéletesebb nevet ki sem találhattál volna – csókolt
meg. – Alig várom, hogy édesanyád megtudja, és biztos vagyok benne, hogy
édesapámat is velejéig meg fogja hatni, hogy félig anya nevét kapta az unokája.
- Dírin hercegnő – simítottam meg a csöppség homlokát –, lehet,
hogy te sem Ereborban fogsz felnőni, de attól még hiszem, hogy hozzám hasonlóan
otthonra lelhetsz majd itt, ráadásul a te esetedben kétszer akkora családod is lesz,
mint amekkora nekem volt. Ígérem, hogy boldog gyermekkorod lesz. Minden tőlem
telhetőt megteszek, hogy így legyen – hagyta el a számat életem egyik
legfontosabb fogadalma.
(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése