Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 32. fejezet

Harminckettedik fejezet – Halványodsz

J-Hope:

- Hobi, kihűl a kajád, ha nem kezded el enni! – figyelmeztetett Taehyung, aki könyörgött, hogy menjek el vele kettesben vacsorázni. Bár vonakodtam elfogadni a meghívását, de hajthatatlan volt, így végül beadtam a derekamat, de továbbra sem volt semmi kedvem ehhez az egészhez.

- Bocsi, eszek – bólintottam, majd el is kezdtem habzsolni az ételt, hogy addig is legyen indokom, miért nem kommunikálok vele.

- Jó, azért ne fulladj meg! – kérte, miután egy falat mellé ment, és intenzív köhögésbe kezdtem.

- Igyekszem.

- Hosi, aggódom érted – mondta ki végül, és ekkor ő tolta el maga elől az ételt, majd féltő tekintettel fürkészett.

- Jól vagyok, legalább is a helyzethez mérten – próbáltam nyugtatni, bár tudtam, szörnyen hazudtam.

- Szerintem meg nem. Egyik percben azt látom, hogy vidáman el vagy a rajongói találkozókon, felszabadultan adsz elő a színpadon, a következő percben viszont vagy alig lehet hozzád szólni, mert olyan frusztrált vagy, vagy azon kaplak, hogy szomorúan meredsz magad elé, és ilyenkor úgy sejtem, rá gondolsz. – Érdekesen ejtette ki a rá szót, de ez nem volt meglepő a fennálló furcsaság miatt.

- Te aztán alaposan megfigyeltél – mosolyodtam el, de pár másodperc múlva végképp feladtam a színlelést, mivel leolvastam az arcáról, hogy tántoríthatatlan volt azzal kapcsolatosan, hogy komolyan beszéljünk.

- Tae, jól esik, hogy aggódsz értem, viszont szerintem te vagy az, aki a legkevésbé tudsz segíteni ebben a helyzetben – mondtam ki végre azt, ami miatt őt különösen kerültem az utóbbi időben.

- Szerintem meg pont, hogy én tudnék a legtöbbet, hisz valamelyest csak hasonlít rám a személyisége is, nemcsak a külseje – próbált meggyőzni.

- Hát ez az! Ezért érzem kényelmetlenül magam melletted: évek óta ismerlek és szeretlek, mint egy testvért, erre egy megmagyarázhatatlan kapocs köt az alternatív énedhez. Feszengek, amint meglátlak, mert egyszerre akarlak megcsókolni, ahogy őt, és közben ugyanúgy viszonyulni hozzád, mint előtte. Nem tudom, hogy a fejem és a szívem akar-e jobban felrobbanni, de emiatt szoktam rá a fájdalomcsillapítókra. – Hirtelen kitágult szemeimmel meredtem rá, hiszen rájöttem, hogy anélkül vallottam be neki, hogy gyógyszerfüggő lettem az utóbbi időben, hogy szándékomban állt volna.

- Sejtettem, hogy szedsz valamit – csak ennyit reagált, ami még jobban megijesztett, mintha kibukott volna rám.

- Nem vészes, leszokok, amint megoldódnak a dolgok. Csak mikor lesz az már? – temettem kezeimbe az arcomat, hátha mire kinyitom szememet, a másik Tae lesz ott velem. De amint ez végigfutott az agyamban, elszégyelltem magam, hiszen nem ezt érdemelte a barátom, és azt se, hogy ignoráljam.

- Most azonnal le kell szoknod, mielőtt még jobban a függője leszel – fogta meg a kezemet, amitől kirázott a hideg, és hirtelen nem tudtam, jó vagy rossz értelemben. Ezt ő is észrevette, de nem reagált rá.  – És segíteni fogok ebben, ígérem! Csak most már hagyd, hogy ott legyek neked én, ha baj van, nem pedig a gyógyszerek!

- Nem érdemellek meg, és a másik énedet sem! – ráztam meg tagadóan a fejemet. Pedig már rég rájöttem, hogy nem feladni kellett a dolgokat, hanem kiérdemelni azokat, legyen szó bármiről. De már belefáradtam a küzdelembe, főleg úgy, hogy nem tudtam, vajon megkapom-e a jutalmamat a végén. Hogy volt-e bármi esély arra, hogy én és a másik Taehyung egy pár legyünk.

- Rendben, most már hagyom, hogy segíts – mentem végül bele, és hirtelen megkönnyebbülést éreztem a mellkasomban. – Csak nehogy a végén elcsavarjam a te fejedet is! – kacsintottam, hogy kicsit oldjam a feszültséget.

- Nehogy! – hagyta rám, majd folytatta az evést, így én is úgy tettem, és a továbbiakban sokkal kötetlenebbül beszélgettünk.

Mikor hazafele tartottunk, és már csak pár utcára voltunk a dormtól, hirtelen kértem, hogy állítsa meg az autót, ő pedig a lehető leggyorsabban húzódott félre.

- Te jó ég! Mi történt? Valami bajod van? – kérdezte ijedten, miközben kikötötte az övét.

- Téged láttalak elfutni arra – mutattam egy utcára. – Vagyis hát nem téged… Mármint, ha te itt vagy velem, akkor a futó személy biztosan a másik Taehyung – magyaráztam, miközben alig kaptam levegőt az izgatottságomtól.

- Akkor meg mit keresel még itt? Menj utána, azonnal! – mutatott az ajtó felé, én pedig egy gyors bólintás után el is hagytam a kocsit.

Futottam amilyen gyorsan csak tudtam, majd egy elágazódásnál megláttam, merre is tart Tae, így arra vettem az irányt.

- Várj meg, kérlek! – könyörögtem neki, mert nem hagyhattam, hogy ismét a semmibe vesszen, mielőtt beszélhetnék vele.

- Ki az? – fordult meg félve, de amint meglátott, inkább a döbbenet és bizonytalanság vették át az uralmat az arca felett. – Te… Te a másik Hoseok vagy? – kérdezte óvatosan, miközben alig mert a szemembe nézni.

- Igen. – Tisztában voltam vele, hogy nekem kellett magabiztosnak lennem, így igyekeztem a legkomolyabb hangnememet elővenni. – Ha te azt tudnád, mennyire vártam, hogy ismét találkozzunk! Most végre úgy, hogy tisztában vagyunk vele, ki is a másik – léptem közelebb hozzá, amitől láthatólag zavarba jött, de nem hátrált –, és hogy megtegyek valamit.

- Én is szörnyen vártam, hogy újra lássalak. De mit akartál megtenni? – nézett rám kíváncsian.

- Hát ezt.

Megszüntetve a köztünk lévő távolságot, magamhoz rántottam, és ajkainkat úgy forrasztottam össze, mintha mindig is egymáshoz tartoztak volna. Talán így is volt, csak korábban nem tudtunk róla, ahogy a másik létezéséről sem. Kezdetben megdermedve állt, majd teret engedve nyelvemnek, kitárta azokat a puha ajkait, amik majd megőrjítettek. Kezdetben lassú tempót diktáltam, de a vágy végül átvette az uralmat a testem felett, így egyre intenzívebbé vált a csók, amit ő is élvezett, hiszen kezét derekamra téve, a lehetetlennél is közelebb húzott magához. De ettől összeért mindkettőnk élénkülő férfiassága, ami felébresztett euforikus mámoromból, így ugyan fájdalmasan, de eltoltam egy kicsit magamtól.

- Lehet, hogy most le kéne állnunk, mielőtt túl messzire megyünk. De muszáj volt ezzel kezdenem, mert ki tudja, ezúttal milyen hamar tűnsz el – magyaráztam, amire csak bólintott. – Na, de te miért is akartál minél előbb látni? – tereltem el a témát.

- Hát nem ilyen kellemes dolog miatt – felelte félénken. – Azt akartam kérdezni, hol voltatok a fiúkkal január 1-jén?

- Hűha, ez most meglepett.  – Hirtelen nem tudtam hova tenni, miért is volt ez fontos.

- Kérlek, csak próbáld meg felidézni!

- Egy Hajnal nevű helyre mentünk, ami egyszerre bár és étterem.

- Tudtam! – lett hirtelen vidám és izgatott. Az a gyermeki csillogás, ami ekkor megjelent a szemében, ismerős volt számomra az én világom TaeTaeje által.

- De mit? – Most már én is érteni akartam.

- Rájöttem, hogy akkor kuszálódhattak össze az alternatív univerzumaink, amikor valamiért ti is és mi is ugyanakkor, ugyanott voltunk, mert talán ez nem megengedett. Vannak hasonlóságok a világaink között, de legalább apró eltéréseknek kell lennie. Mivel mi kivételes alkalomként voltunk mind a heten egy helyen szilveszterkor, így úgy sejtem, hogy ekkor lehetett valami probléma. Most már csak arra kell rájönnöm, pontosan mi – magyarázta nagy vehemenciával.

- Nem csak, hogy szép vagy, de még egy zseni is: igazi főnyeremény – jegyeztem meg lelkesen. – Ha erre magadtól rájöttél, úgy, hogy a még szuper intelligens Namjoonnak sem jutott semmi ilyesmi az eszébe, az csak azt jelentheti, hogy kivételesen okos vagy.

- Ezt nem tagadom – kacsintott, amivel egy mosolyt csalt az arcomra. – De az is az oka, hogy kirúgtak a munkahelyemről, így túl sok szabadidőm volt.

- Baszki! – mondtam.

- Mi az?

- Halványodsz.

- Ó, a fenébe!

- Ne aggódj, ismét találkozunk! Ebben biztos vagyok – ígértem meg neki, majd elkapva az utolsó pillanatot, amíg még látható volt, egy apró puszit hintettem az ajkára.

Pár másodpercig csak álltam ott, hátha hirtelen ismét feltűnik. De aztán megcsapta az arcomat a hideg szél, így elindultam visszafele; és ahogy ekkor sétáltam, belegondoltam, hogy vajon ő is ugyanezen az utcán lépkedett éppen? Meglehet, hogy mindig is ugyanazokon az utakon közlekedtünk, csak épp egy másik univerzumban? De igazából már csak egy kérdés volt, amire ténylegesen érdekelt a válasz: Volt bármi esély rá, hogy végleg egy univerzumban maradjunk?

- Na, mi történt? – kérdezte a másik Taehyung, aki azóta is türelmesen várt a kocsiban.

- Szerelmes vagyok – mondtam ki a számomra legfontosabb dolgot.

- Ez eléggé gyors volt, hisz csak kétszer találkoztatok futólag – jegyezte meg.

- Igen, de te is mondtad, hogy hasonlít rád, így olyan, mintha már rég ismerném. Remélem, minél hamarabb viszont látom, és az se baj, ha csak rövid időre. Mert ezeket a futó találkozásokat felfoghatjuk rapid randiként, amiken kicsit még jobban megismerjük egymást – magyaráztam, mert az elmúlt percek után teljesen ellepte az elmémet a rózsaszín köd, így jelen helyzetben mindennek a pozitív oldalát láttam.

- Ez a helyes hozzáállás! – mondta, miközben beindította az autót. – Jó végre boldogságot látni az arcodon.

- De még ennél is jobb nekem végre boldogságot érezni.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - 4. fejezet (16+)

Az a dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

Szeptember 22

Rájöttem, hogy takarításnál kihagytam az egyik szekrényt, pedig ott aztán tényleg nagy zűrzavar uralkodott, amióta kipakoltad a saját dolgaidat belőle. Viszont valami olyat találtam, amiről már szinte el is felejtkeztem: azt az eljegyzési gyűrűt, amit még öt évvel ezelőtt vettem neked. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor eldöntöttem, végérvényesen hozzád kötöm az életemet. Épp a legújabb haladó tánccsoportod egyik versenyéről jöttünk haza, és annyira büszke voltam rád, amiért egy nemrég összeállt bagázsból, egy összetartó csoportot csináltál. Mert te mindent meg tudnál szervezni: a precizitásod és a szereteted együtt hihetetlen dolgokra képes. És azt végképp csodáltam mindig, milyen jól szót értesz a gyerekekkel. Ezen a versenyen jöttem rá, hogy azt akarom, te légy a gyermekeim apja (bár inkább az anya szerep lenne a tiéd). Még mielőtt meggondolhattam volna magam, elmentem egy boltba megvenni a gyűrűinket: próbáltam a lehető legszebbet kiválasztani neked, de tudtam, egyik sem érhet fel a szépségedhez. Hazafele be kellett ugranom egy cukrászdába az ünnepi tortáért, amiért eredetileg küldtél, és út közben elkezdtem kételkedni: Hogyan is vehetnélek el, mikor pénzünk se lenne, hogy kiutazzunk egy olyan országba, ahol megesküdhetünk? Nem beszélve arról, hogy még saját házunk se volt akkor tájt. Végül nem tettem fel aznap a nagy kérdést, hanem elhatároztam, sokkal többet és keményebben fogok dolgozni, hogy olyan életszínvonalat tudjak neked biztosítani, amilyet megérdemelsz. Addig, amíg erre nem voltam képes, nem akartalak magamhoz kötni. De ahogy teltek és múltak az évek, és minél magasabbra jutottam, nem jött el az a pont, amikor azt mondtam volna, hogy igen, most már kellően meg tudok neked adni mindent: hiszen te a legszebb csillagokat is megérdemelnéd az éjszakai égboltról, míg én maximum dalokat tudok írni a csillagokról, de azokat se én éneklem fel.

Az ötödik dolog, amire (újból) rájöttem: Ha valakinek gyűrűt húznék az ujjára, az csakis te lennél, Park Jinyoung.

- Ne, Istenem! – tört ki a korábbinál is vadabb és szívszaggatóbb zokogásban. De nem kellett visszafognia magát, hiszen egy lélek sem volt, aki látta és hallotta volna, milyen kínokat élt át.

Jaebum az elmúlt hat évben minden áldott nap érte dolgozott annyit, mert neki akart szép életet biztosítani, míg ő pont, emiatt hagyta el. Ennél jobban nem utálhatta volna magát. Nem tudta felfogni, hogyan is érthették ennyire félre egymást? Ők, akik tizenegy éven át együtt voltak. Hisz nem tinédzserek voltak, hanem felnőtt férfiak, akik már nem funkcionáltak rendesen a másik nélkül. Ha két lélek olyannyira összeforr, mint az övéké, ott a szétválasztás okozta seb sohasem tud igazán beforrni.

Miután átmenetileg elfogytak Jinyoung könnyei, és némi hideg vízzel életre keltve arcát és torkát, ugyan remegő kézzel, de nekifogott a levél folytatásának.

Szeptember 23.

Nem tudtam tovább várni, így fel kellett hívjalak. Most már, hogy ismét biztossá vált számomra, hogy csakis te melletted tudok tovább élni, el akartam ezt mondani neked. Csakhogy a telefon kisípolt, és tudtam, nem azért, mert ki vagy kapcsolva – hiszen ez sohasem volt rád jellemző –, hanem mert megváltoztattad a számodat. Ahhoz sem kellett sok ész, hogy kitaláljam, mindezt azért tetted, hogy én ne tudjalak elérni. Hogy végképp megbizonyosodjak erről, a közösségi oldalaidon is kerestelek, de már sehol sem voltál elérhető számomra.

Talán elkéstem, vagy már kapásból a szakításunk után töröltél mindenhonnan? Gondolom, ezt csak akkor tudom meg, ha ezt a levelet elküldöm. De vajon ennek mikor jön el az ideje? Én, az örök halogató, mikor tudom erre rávenni magamat?

Szeptember 25.

Visszamentem oda, ahol összejöttünk, majd szakítottunk is. De már nem tetszett úgy az a park, mert megmérgezte a legutóbbi ottlétünk. Pontosan ezért kerültem, amióta elhagytál, mert féltem, a régi szép emlékeinket, amiket ott szereztünk, mind sötétebbé tette volna. Pedig akkor, amikor átéltük őket, talán még te is igazán boldog voltál velem; talán még akkor nem szúrtam el mindent. Azt mondtad, csak az utolsó egy évben fásultál be mellettem. Tehát tíz évig boldoggá tudtalak tenni, igaz? Muszáj lenne, hogy valahogy elmond nekem, mert ha akkor sem voltál boldog, akkor életem fő alkotását, a kapcsolatunkat is végérvényesen kukába dobhatom. Már így is megtehetném, hisz vége, de valahogy én még lélekben nem tettem pontot a dolog végére.

- Ne is tegyél! Könyörgöm, ne tegyél! – suttogta Jinyoung a sírástól rekedt hangjával. Annyi napon át várta a parkban, és most arra is választ kapott, miért nem tűnt fel ott soha Jaebum. De hát magától is rájöhetett volna, hogy fájt neki visszamenni oda, ahol összetörte a szívét. Egyre nagyobb bolondnak érezte magát, amiért rendre félreértette Jaebumot, és a legjobb barátja iránta táplált szerelmét sem vette észre annyi éven át.

Szeptember 27.

Hát tényleg vége! Ma megkaptam a választ. A szívem már nem remélhet. Mikor Markkal kéz a kézben megpillantottalak titeket a kedvenc kávézód teraszán ülve, minden összeomlott bennem, főleg, miután meg is csókolt téged. A mosolyod akkor kétszer akkora volt, mint amilyen mellettem. Fáj, ezt írnom se kell, és amúgy sem tudnák a szavak visszaadni, mit érzek, de a tudat, hogy nem egy idegen kapott meg téged, hanem az, aki olykor helyettem is ott volt melletted, kicsit megnyugtat. Még egy hónapja sem szakítottunk, de máris boldogabbnak tűnsz.

Nálam jobban senki sem bánthat téged, viszont nem is szerethet úgy, ahogy én. Nem veszem személyesnek, amiért máris tovább léptél, és tényleg örülök, ha jól érzed magad mellette. Bár Yugyeom állítja, egy nap én is hasonlóan teszek majd valakivel, de biztos vagyok benne: fele olyan boldog se lennék mással, mint amilyen veled voltam. Addig mosolygok előtte és a munkatársaim előtt, amíg el nem tudok bújni ezeknek a mosolyoknak az árnyékában. A saját szüleim sem állnak velem szóba, mivel megmondták, addig ne kerüljek a szemük elé, amíg vissza nem szerezlek, mert ők sem tudnak mást elképzelni mellém. Úgy látszik, mától árva lettem.

Ahogy most itt ülök a szobám sarkában és kémlelem a lakást, még mindig minden rád emlékeztet. Épp egy üres üveget tartok a kezemben, hiszen az ital lett az altató mellett az egyedüli vigaszom. Mark jobban megérdemel, ez nem kérdés, én mégis téged foglak ezután is szeretni, mert nem is tudnék mást. De ha véletlenül összetöri a szívedet – amiért meg is ölöm –, tudd, hogy én itt várok rád.

Hatodik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: A te boldogságodnál nincs fontosabb számomra, még akkor sem, ha ez az én boldogtalanságomat eredményezi.

- Istenem, Jaebum! Bocsájts meg! Könyörgöm, bocsájts meg! – Ott folytatta a sírást, ahol az előbb abbahagyta. Már olvasni alig látott, úgy lüktetett a szeme, de mégsem tudta féken tartani a könnyeit.

Azok a kétszer akkora mosolyok, amikről Jaebum mesélt, mind műmosolyok voltak, mert neki is, mint a szerelmének, azok mögé kellett bújnia, hogy ne látszódjon rajta: minden volt, csak boldog nem. Minél inkább haladt a levéllel, annál több darabra tört a szíve. Az ő fájdalmai, amiket elszenvedett, a közelébe sem értek Jaebum szenvedésének. Még a saját szülei sem beszéltek vele, pedig tudta Jinyoung, milyen fontosak voltak a fiúnak, de azt is, a szülők mennyire támogatták a kapcsolatukat, és hogy második fiúkként tekintettek rá.

Nem is sejtette, mi jöhetett még ezután a levélben.

Szeptember 30.

A változatosság kedvéért tegnap nem itthon rúgtam be, hanem egy bárba mentem: ott legalább semmi sem emlékeztetett rád. Végül a pultossal, Youngjaeval kezdtem beszélgetni, akinek némi rövid ital után hosszasan meséltem rólunk. Azt hittem, furcsán néz majd rám, amiért meleg vagyok, de nem így volt, nem ítélt el. A végén kiderült, azért, mert őt is a pasik vonzzák, és be is jövök neki. Nemsokára arra eszméltem fel, hogy felvitt a bár feletti lakásába, átadva másnak a bárpultot, és állította, majd ő felvidít. Nem is húzta az időt, minden ruhát leszaggatott rólam, én pedig részegen nem tudtam ellenszegülni, viszont a férfiasságom nem akart éledezni. Ő azt hitte, ez is az ital miatt volt, de én tudtam, hogy nem: csak neked állok bevetésre készen. Végül egyre kínosabbá vált a helyzet, így arra folyamodtam, hogy csukott szemmel téged képzeltelek a helyébe. Amint néhány érintésénél lelki szemeim előtt téged láttalak, ahogy dolgozol rajtam, máris feléledtem alulról. Szegény fiú azt hitte, végre valamit jól csinált. Hogy gyorsan pontot tegyünk a dolog végére, megkértem, hogy lovagoljon meg. Én kénytelen lettem volna irányítani, míg ő nagyon be volt indulva. És bár a technikája nem tetszett annyira, mint amikor te domináltál hasonlóan felettem, de ahogy továbbra is téged láttalak magam előtt, végül sikerült elélveznem, és utána a bárját, amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam.

Hetedik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: Nélküled impotens vagyok.

Jinyougnak szabályosan felfordult a gyomra, ahogy elképzelte, hogy egy idegen fiú vette birtokba Jaebum testét, akinek ráadásul őt kellett a helyébe képzelnie. Szerelme még azután is hűséges volt hozzá, hogy elhagyta – hiszen ő ilyen típus volt –, és csak azután tette ezt, hogy azt hitte, Jinyoung már nem lehetett az övé. Ez is azt bizonyította, hogy szörnyen kétségbe volt esve, hisz – még ha részegen is – belement ebbe. De Jinyoungnak sem ment sokkal könnyebben a Markkal való szeretkezés, pedig ő már rég ismerte a fiút. Egyszerűen ők így sem funkcionáltak jól mással, csakis együtt.

Október 3.

Azóta ivás mellett a te rólad készült szexi képeket nézem a telefonomon, és azokra maszturbálok. Minél több alkohol van bennem, annál könnyebb azt képzelnem, hogy te elégítesz ki. De te még egy kis kézimunkát is sokkal jobban tudsz nálam csinálni. Ez az én testem, te mégis annyival jobban tudod, mire hogyan fogok reagálni.

Szóval így telnek a napjaim: munka, néha találkozok Yugyeommal, aki egyre jobban aggódik értem, de én ezzel nem tudok mit kezdeni, aztán ivás, önkielégítés, majd beveszem az altatót és álmomban veled vagyok. Egyre több bogyóra van szükségem, hogy minél többet aludjak, mert annál tovább tudok veled lenni. Még ha az életben Markké vagy, az álmaimban igenis velem leszel örökké.

Nyolcadik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: Bármilyen menekülő útvonalat hajlandó vagyok keresni, csakhogy melletted lehessek.

Itt ért véget Jaebum levele, és Jinyoung tudta, a legutolsó részt olvasva, hogy szörnyű következménye lett annak, hogy az italba és az altatóba menekült a párja. Mindezt azért, hogy vele lehessen.

Gyorsan telefont ragadt, hogy felhívja, de kisípolt a szám, így Yugyeom volt a másik alternatívája.

- Vártam, mikor keresel ismét – kezdte köszönés helyett a fiú.

- Mi történt vele?

- Próbáltam kordában tartani, de nem ment, egyre jobban tönkrement. Azt tudtam, hogy iszik, de azt nem, hogy altatót is szed. Az egyik nap vártam, hogy jöjjön a megbeszélt találkánkra, de nem jelent meg, és a telefonját is kikapcsolta, így felmentem hozzá. Az ajtó zárva volt, de szerencsére adott kulcsot, miután elköltöztél, ezért be tudtam menni. Ahogy ott feküdt öntudatlanul, hirtelen azt hittem, meghalt. De volt pulzusa, úgyhogy hívtam is a mentőket. Mint kiderült, túl sokat ivott, és rá nagyon sok altatót vett be, és mivel ez rutinjává vált az utóbbi időben, a szervezete besokallt – hadarta el mindezt fájdalmas hangon a fiatalabb. Jaebum volt a legjobb barátja, testvére helyett testvére, és utálta, amiért nem volt képes kellően vigyázni rá, amit Jinyoung is pontosan tudott, anélkül, hogy mindezt kimondta volna.

- Mikor volt ez? – Majdnem kiesett a kezéből a telefon, úgy remegett.

- Két napja.

- És most hogy van?

- Átmeneti kómában került: vagyis amíg a szervezete nem regenerálódik, addig az orvosok szerint így marad – felelte élettelenül, Jinyoung pedig a remegő hangján már csak azt kérdezte meg, melyik kórházban volt.

Azonnal kocsiba ült, nem törődve azzal, hogy hagynia kellett volna Marknak valamilyen üzenetet, hiszen a szerelme majdnem meghalt miatta. Élete hibája volt a szakítás, amit már sohasem tudott jóvá tenni, de legalább mellette akart lenni, amikor a fiú ismét felébredt. Őt már senki nem tudta ezek után elválasztani Jaebumtól.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)