Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 20. fejezet

Huszadik fejezet – Véget ért az álom

- Valaki, könyörgöm, segítsen! – kiáltottam, amint beléptem a kórházba, az ölemben az eszméletét vesztett Markkal.

- Gyorsan, valaki! – hallottam egy nővér hangját, majd nemsokára egy hordágyra rakták a szerelmemet.

- Mi történt? – kérdezte egy magas, negyvenes férfi, aki reméltem, hogy valamilyen orvos volt.

- Elvágta az ereit – mutattam a kezére, miközben a saját kézfejem szörnyen remegett az idegességtől, de a levegővétel sem ment éppen zökkenőmentesen.

- Öngyilkossági kísérlet? – Olyan tárgyilagos volt a hangja, hogy legszívesebben felképeltem volna; de ez épp nem az önérzetesség perce volt.

- Igen – feleltem végül.

- Máris ellátjuk, addig maga kérem, adja le a fiatal úr adatait a recepción! – mutatott egy pult felé.

- Rendben, de könyörgöm, vigyázzanak rá! – esdekeltem. Azt se realizáltam, hol voltam – még igazán szét se néztem a kórházban –, a nevét sem tudtam annak a férfinak, akinek a gondjára bíztam a szerelmemet. Ez volt életem eddigi legrosszabb napja, és továbbra is azt vártam, hogy Mark felébresszen, és boldogan a karjaiba zárjon az előző csodás esténk után.

- Ez csak természetes.

Ekkor ugrott a majom a vízbe: nem tudtam Mark adatait, a nevén és születési dátumán kívül semmit sem. Mielőtt viszont valaki észrevette volna a tétlenségemet, kirohantam a kocsiba, hátha találok ott valamit. Úgy tűnt, isteni szerencsém volt – ami így volt fair a történtek után –, mivel megleltem Mark tárcáját, és benne az iratait is. A nyugalom látszatát erőltetve az arcomra, visszasiettem a kórházba, és rögtön odaadtam mindent, amit a recepciós kért.

- Te jó ég! – kapott hirtelen a szájához a nő.

- Mi az? – ijedtem meg.

- Most nézem a rendszerben, milyen múltja van a betegnek. Amint visszatér a doktor úr, máris közlöm vele, és ő majd megmondja a további teendőket.

- Értem. – Mást egyszerűen képtelen voltam kicsikarni magamból, mert nem láthatták rajtam, mennyire rettegtem a következményektől. Igazán ekkor éreztem át, milyen súlyos dologba is keveredtem bele Mark által, de töretlenül ki akartam tartani mellette.

- Á, itt van, fiatal úr! – jelent meg ismét az orvos, nagyjából húsz perc múlva, ami számomra egy fél élettel ért fel. – A barátja sebét elláttuk, most kap némi infúziót, de egyébként kutya baja.

- Ó, hála az égnek! – Egy mázsás súly esett le a szívemről. – Örök hálám, Doktor úr!

- Ez igazán semmiség.

- Doktor úr! – hívta oda magához a recepciós, de persze én is odamentem, mivel szörnyen fontos volt, mit fog mondani Markkal kapcsolatosan. – Kérem, nézze meg, miket találtam a betegről!

- Ó! – Először csak ennyit reagált, majd a szemöldökét ráncolva próbálta eldönteni, mit is kéne tennie. – Azon gondolkodok, át tudjuk-e már ma szállítani arra a pszichiátriára, ahol eddig kezelték: mert itt nem maradhat; ezek fényében semmiképp sem.

- Tessék? – Eddig tartott a pókerarcom: nem bírtam tovább türtőztetni magamat, és remegő kézzel, tikkelő szemmel néztem válaszra várva a doktort.

- Sajnálom, de ez már nem az én fenségterületem. Ezt a férfit sürgősen látnia kell annak az orvosnak, aki kiskora óta kezeli. Ez nem játék; de maga ezt biztosan jól tudja, ha közelről ismeri. Vagy nem közeli hozzátartozója? – ráncolta a homlokát, amivel még idegesebbé tett.

- Uram, én vagyok az egyedüli hozzátartozója – feleltem búskomoran.

- Ó! – ismét ennyit mondott, de ebből már a szánakozás is kicsengett. – Ez esetben szerzek egy mentőautót, ami átszállítja a beteget a másik kórházba, ha a kezelőorvosának is megfelel, Ön pedig követheti őket kocsival.

- Rendben.

- Most pedig kérem, szerezze meg nekem az illetékes számát! – nézett a recepciósra.

- Máris.

Nem tellett többe tíz percnél, és már magát a telefonbeszélgetést is lezavarták, aminek valóban az lett a vége, hogy Markot kitolták egy mentőkocsiba, én pedig csak épphogy hinteni tudtam egy búcsúpuszit a homlokára, mielőtt elvitték előlem. Bár ő ebből nem sokat észlelhetett, mivel továbbra sem volt magánál. Próbáltam rávenni a doktort, hadd utazzak a mentőautóban – mivel féltem, hogy megijed a párom, ha felkel, és nem talál ott –, azonban ebbe nem ment bele az orvos, Mark érdeke miatt. De ki volt Ő, hogy Mark érdekéről bármit is tudott volna? Senki! Csakis én tudhattam, mire volt annak a törékeny fiúnak szüksége; erre elvették tőlem. Talán igaza volt a szerelmemnek: az orvosok szét akartak minket választani, de én nem hagytam. Semmi áron nem vehették el őt tőlem.

Két óra hosszán át követtem a mentőautót, de ez a két óra két élet súlyaként zuhant a lelkemre. Összevissza zakatoltak a gondolatok a fejemben, és kész csoda volt, hogy nem okoztam semmilyen balesetet ilyen állapotban. Halálosan rettegtem attól, hogy örökre elveszik tőlem Markot, azt, aki miatt elkezdtem élni. Mark Tuan nélkül én már tényleg nem tudtam elképzelni a mindennapjaimat. Senkinek nem volt joga megfosztani minket egymástól. Ha Őt akarták, akkor velem is számolniuk kellett ezentúl.

Hirtelen a korábbinál is nagyobb görcsbe rándult a gyomrom, ahogy a szülővárosomba értünk. Igazán ekkor realizáltam, hogy véget ért az az álom, amit Markkal álmodtam. Ismét a valóság birodalmába léptünk, ami már közel sem volt olyan kecsegtető, mint az elrablásom utáni napokban. Csak másfél hónap telt el, de ez a másfél hónap volt a mindenem, amihez foggal-körömmel ragaszkodtam, és felkészültem, hogy az orvosokkal és a családommal is szembe kell mennem érte, de még akár a rendőrséggel is.

Mikor beparkolt a kórház előtt a mentőautó, én is leraktam mellé Mark kocsiját, majd kipattanva belőle, már ott is voltam a mentősök mellett, így amikor kitolták a szerelmem ágyát, én lehettem az első, akit megpillantott.

- Jinyoung, hát itt vagy? – ragadta meg a karomat a remegő kézével.

- Hát persze, hogy itt vagyok – nyugtatgattam.

- Semmit nem mondtak az úton, bárhogy kérdeztem őket. Azt hittem… Azt hittem, többé nem látlak – kezdett el keservesen zokogni, amivel féltem, csak még inkább ront a helyzetünkön. – Jinyoung, könyörgöm, ne hagyd, hogy bezárjanak!

- Nem hagyom, semmi pénzért sem! – jelentettem ki a lehető legkomolyabban, majd továbbra is fogtam a kezét, ahogy betolták az épületbe, ahol fel kellett mennünk a harmadik emeletre. Legszívesebben én is vad zokogásban törtem volna ki, de nem láthatták, hogy mindketten mennyire meg voltunk törve: még ha Mark nem is tudta úgy megjátszani magát, én kénytelen voltam rá.

- Talán tényleg jobb lett volna meghalnom, mert ha arra kényszerítenek, hogy nélküled éljek, annál nagyobb Poklot el sem tudnék képzelni – suttogta, miközben próbálta visszafojtani a sírását, mivel biztosan sejtette ő is, hogy az semmi jóhoz nem vezetett volna.

- Ó, hát meg is jöttek! – fogadott minket meglepetten egy doktor, nem sokkal azután, hogy kiléptünk a liftből.

- Meg – felelte a mentőorvos.

- Problémamentes volt az út?

- Igen.

- És maga ki, ha szabad kérdeznem? – nézett végig rajtam, majd mintha a felismerés szikráját láttam volna a tekintetében. – Tudja mit, hagyjuk, az az első, hogy Markot megvizsgáljam. Kérem, addig foglaljon itt helyet, és ha lehet, ne menjen sehova, és ne beszéljen senkivel!

- Rendben – mentem bele, hisz úgy tűnt, ezen a napon ez volt a módi: hogy szó szerint kispadra ültettek az orvosok.

Ekkor viszont nem csak húsz percet kellett várnom, hanem legalább másfelet, mire nagy kegyesen visszaérkezett az orvos. Én már le-fel mászkáltam, és a férfi mosdóban hideg vízzel próbáltam hűteni a lángoló arcomat; de mind hiába, mintha belülről tüzeltem volna. Voltak pillanatok, amikor azt kívántam, hogy ez a tűz felemésszen, és legyen vége ennek a szörnyű rémálomnak. A tűzhalál helyet azonban Mark orvosának felbukkanása hozta el számomra a megváltást; én pedig rohantam hozzá, amint megjelent a folyosón.

- Uram, valami baj van, azért jött ilyen soká? – gondoltam azonnal a legrosszabbra.

- Azért jöttem később, mert felhívtam a rendőrséget – mindezt úgy mondta, mintha nekem tett volna szívességet, amitől hatalmas nagy vágyat éreztem, hogy jól felképeljem.

- Miért tett ilyet? – Alig tudtam kipréselni magamból ezt a három szót.

- Mert felismertem, hogy kicsoda maga – volt továbbra is tárgyilagos.

- Ez nem válasz a kérdésemre – sziszegtem a fogaim között.

- Uram, önnel van tele a híradó és rengeteg újság is, így azonnal összeraktam a képet, hogy a páciensem elrabolta magát, amit a beteg meg is erősített. Jól ismerem Markot: mindig is féltem, hogy egyszer valami hasonlóhoz fog vezetni a magánya, főleg miután a szülei meghaltak, és ő nem volt hajlandó többé vizsgálatokra jönni. Azt mondta, nem bántotta magát, igaz ez? – Nyúlt féltően a vállamhoz, amit azonnal elhúztam.

- Még hogy bántott-e? – Legszívesebben neki estem volna ennek a félnótásnak. – Mark szeret engem, és én is őt – vallottam be, bár semmi köze nem volt hozzá, ahogy senkinek sem a családomon kívül.

- Értem, ennek ellenére viszont elzárta önt hetekre az egész világtól – nézett rám szánakozva, pedig semmi joga nem volt hozzá.

- Ebben miért olyan biztos?

- Mark mindent elmondott. Tudja, hogy ismerem valamennyi apró mimikáját, így kiszúrtam volna, ha hazudik, ezért őszinte volt. De lehet, egyes dolgokat, amiket ő nem szánt bántásnak, maga akként élt meg.

- Ha tényleg így kikérdezte, akkor azt is tudja, hogy önszántamból maradtam ott. – Az utolsó mondatára direkt nem reagáltam, mivel lelkileg valóban bántott Mark, nem is egyszer, de én mindezt a betegségének tudtam be.

- Igen, mármint ő ezt állította.

- Mert így is van – emeltem fel a hangomat, hogy nyomatékosítsam a dolgot.

- Rendben, viszont nem mehetünk el az a tény mellett, hogy neki orvosi kezelésre lett volna szüksége, ehelyett felhagyott a gyógyszereinek a szedésével, és elrabolta magát. – Képtelen volt nem orvosi szemmel nézni a dolgokat.

- Az elrablásról rajtunk kívül senkinek sem kell tudnia, igaz? – néztem rá gyilkos tekintettel. Jelen pillanatban úgy éreztem, engem kellett volna begyógyszerezni és leszíjazni, mert bele se mertem gondolni, mire lettem volna képes azért, hogy Markot ne szakítsák el tőlem.

- Az ön döntése, mit és hogyan ad elő a rendőrségnek. – Végre valami olyat mondott, amivel egy hangyányit megnyugtatott.

- Van esély rá, hogy megmentsük a börtöntől? – Ez volt a legfontosabb dolog, amit jelen pillanatban tudnom kellett.

- Igen, úgy hiszem, van. Hiszen mentális beteg, és ha ön a lehető legszebb tálalásban adja elő azt, ami történt, akkor pszichiátriai kezeléssel kiválthatja neki a büntetést. – Mark is pontosan ezt mondta nekem korábban.

- Értem, akkor ezt fogom tenni – láttam be, hogy csak ez az egy út tűnt járhatónak.

- Ez az Ön döntése, de, Uram, ha el akarja engedni, akkor most tegye! Beadagoljuk a gyógyszerét, hetekre bent tartjuk, és ha minden hol megy, akkor új életet kezdhet Mark.

- Ha minden jól megy? – akadtam fenn ezen a pár szón.

- Semmit sem tudhatunk biztosra. Képtelenség előre megjósolni, hogyan fog az ön elvesztésére reagálni.

- De hát nem kell elveszítenie. Bejárok ezek után is hozzá.

- Attól félek, azzal többet ártana neki, mint amennyit segítene. Maga egy függőség számára, és ha nem állítjuk le azonnal, akkor örökre a fejében fog maradni. A gyógyszerek elnyomják a hangokat, de az érzéseit, a ragaszkodását Maga felé, nem tudják. Nincs az a gyógyszer, ami kitörölje Önt ennek a fiúnak a szívéből – ezt abból a másfél órás beszélgetésből is meg tudtam állapítani, amit most váltottam vele. Csak az idő segíthet rajta, de teljesen még az sem lesz képes begyógyítani azt a sebet, amit a maga iránti űr fog hagyni. – Ekkor úgy tűnt, hogy szánta Markot, pedig nem volt miért.

- Nem kell semmit begyógyítani. Én kitartok mellette.

- Uram, értse meg, Ő nem egy játékbaba, akire ráunhat; még csak nem is házi kedvenc. Ő egy hús vér ember, akit az érző szíve terelt a rossz irányba. Maga megtette, amit tudott, innentől átveszem.

- De én egy életen át segíteni akarom, nem pedig eldobni miután ráuntam. Nélküle én nem élnék. A halál kapujából hozott vissza; most én jövök. – Nem akartam elhinni, hogy egy olyan férfinak kellett mindezt bizonygatnom, aki majdhogynem reménytelen véleménnyel volt a szerelmemről.

- Nem vállalhat egy ilyen terhet a nyakába csupán szánalomból és hálából. Főleg, hogy maga egy szörnyen fiatal, virágzó karrier elején álló férfi, akinek családja és gyermekei lesznek egy napon. Maga sem gondolja komolyan, hogy majd a családjával látogatják Markot, aki ennek majd nagyban örül, amikor Ön a mindene.

- Maga nem érti, hogy én miről beszélek: nem hálából és szánalomból csinálnám ezt. Az elején tényleg azért maradtam ott vele, de ezen már rég túl vagyunk. Én szeretem ezt a férfit, és nem csak barátilag, hanem szerelemmel. Szörnyen megszerettem az elmúlt hetek alatt, és már nem tudnám elképzelni az életemet nélküle. Abban sem vagyok biztos többé, hogy neki van nagyobb szüksége rám, mintsem fordítva. Én szeretem… szeretem… Én szeretem őt. És nem állhat sem ön, se a média, se a rendőrség az utunkba. Ha kell, feladom a karrieremet, vagy titokban élek vele, de minket nincs az az ember, aki szétválaszthat. Ő az enyém, én pedig az övé. – Lihegtem, ahogy a mondandóm végére értem, mert olyan lendülettel és beleéléssel beszéltem, hogy levegőt is alig vettem. Ez a férfi volt a mindenem, és erről az orvosának is tudnia kellett. Egyszerre éreztem dühöt, felindultságot és végtelen védelmező kényszert: csak rám számíthatott Mark, és én mindent meg akartam tenni érte ezután is.

- Világos, és ez így mindjárt más – meredt maga elé. – Ezt még át kell gondolnom. Tudja, engem tart az orvosi titoktartás, de ha ön tényleg azt mondja, hogy ugyanolyan fontos lett magának Mark, mint fordítva, és itt lesz vele, mert már a párja, akkor talán nagyobb javulást érhetünk el nála, mint eddig valaha.

- Köszönöm, Doktor úr! – ragadtam meg a kezét fellélegezve. – Köszönöm! Higgye el, én vagyok Mark javulásának a kulcsa, én még a hangokat is el tudtam nyomni; legalábbis az esetek döntő többségében.

- A beteg is ezt mondta. Rendben van, akkor legyen így. Mármint én támogatom a dolgot, és bár lehet, nagy hibát követek el, de most kap negyedórát vele, hogy átbeszéljék, mit fognak mondani a rendőrségnek, hogy ne legyen eltérés.

- Szótlan vagyok, Doktor úr! Mark nem is hitte volna, hogy ilyesmit fog tenni – bukott ki belőlem az igazság. Bár sokáig elbeszéltünk egymás mellét, végül csak úgy tűnt, ez az orvos lehetett a kulcs nekünk Markkal, a boldog életünk kapujához.

- Ezt valahogy sejtettem, hiszen Mark pici kora óta úgy tekint rám, mint egy ártó személyre. Pedig higgye el, én megszerettem ezt a fiút. Előttem nőtt fel, és újra és újra összetört a szívem, amikor visszakerült ide, főleg látva, a szülei is mennyit szenvedtek emiatt. Maga is fog, ha tényleg ezt az utat választja.

- Tudom, de még így is Őt választom – voltam sziklaszilárdabb ebben a kijelentésemben, mint valaha, hiszen a korábbi gondolat, hogy valahogy kitöröljenek Mark életéből, elviselhetetlen fájdalommal árasztotta el a mellkasomat. Ilyesmi nem történhetett meg! Semmiért sem hagytam volna.

- Akkor hálás lehet a sorsnak, Mark, hogy az a baleset összehozta magukat.

- Hát még én milyen hálás vagyok.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 19. fejezet

Tizenkilencedik fejezet – Még rengetegszer

Mire felkeltem, a Nap sugarai már elárasztották a szobát, amiben egyedül ébredeztem. Magamra kapva a tegnapi alsómat, néztem körül a házban a páromat keresve, de Mark sehol sem volt, nekem pedig egy szokatlan, éles fájdalom hasított a fenekembe. Ilyesmihez nem voltam hozzászokva, de a jövőben reméltem, hogy több ehhez hasonló keserédes fájdalmat kell majd elviselnem.

Hasznossá téve magamat, beindítottam egy mosást – mert az előző csodás esténk bizonyítékait el akartam tüntetni –, majd befeküdtem a kádba. Kábán, csukott szemmel élveztem a langyos vizet, mígnem meghallottam, hogy csapódott a bejárati ajtó, ezért gyorsan megtörölköztem, és magamra kaptam a fürdőbe vitt tiszta ruhákat.

- Hát itt vagy! – bújtam Markhoz hátulról, aki az üvegajtó előtt állva kémlelt ki. Valami baja volt, ez lerítt róla, bárhogy elmosolyodott és libabőrös lett az érintésemtől.

- Bocsi, csak sétálni akartam egyet – mondta furcsa éllel a hangjában.

- Minden rendben? – kérdeztem rá óvatosan, majd elé álltam, hogy jól lássam az arcát, miközben beszéltem vele.

- Hát persze, csodás volt a tegnap este. Remélem, nem bántad meg, és hogy jól vagy. – Fogta meg a kezemet.

- Kitűnően vagyok, Mark. Olyat pedig véletlenül se feltételezz, hogy megbántam. Téged viszont bánt valami, ez biztos. Mi a baj? – Próbáltam az arcát fürkészni, hátha az elárul valamit, de nem sokra mentem vele.

- Tegnap, mikor kipakoltam a szatyorból, kiraktam a benne lévő blokkot a pultra, de nem néztem meg. Ma reggel viszont szemet szúrt, és az is, hogy ezt nem a boltban kaptad. Te feladtál egy levelet, Jinyoung? – Vette ki a zsebéből a papírfecnit, amit a kezembe nyomott.

- Igen, de kérlek, hadd magyarázzam meg!

- Felesleges: elárultál! – köpte a szavakat, és látszott rajta, miként ment fel benne a pumpa, ami miatt rögtön rettegni kezdtem.

- Mark... – ragadtam meg a kezét, amit azonnal kihúzott a szorításomból.

- Megígérted, hogy itt maradsz, amíg tudsz, és majd szólsz, ha el szeretnél menni, ehelyett a hátam mögött adtál fel egy levelet. Kinek küldted? Mondd meg, kinek, és hogy mi volt benne! – ordított, amitől még inkább megijedtem. Ilyen szintű félelmet nem éreztem, amióta tisztáztuk, mi volt a baja.

- A családomnak írtam meg, hogy jól vagyok, és hogy ne aggódjanak miattam. Hamis feladó címet adtam meg, és kértem őket, hogy ne keressenek, majd hazamegyek, ha eljön az ideje. Mert veled fogok hazamenni, kéz a kézben! Ígérem, hogy nem megyek el nélküled – próbáltam mosolyogni, de inkább látni sem szerettem volna, milyen fájdalmas képet vághattam.

- De el akarsz menni, míg én nem merek a két szomszéd településnél messzebbre menni. Én csak itt tudok létezni; máshol rögtön átvennék az uralmat felettem a hangok. Én csak itt és csak melletted érzek erőt magamban ahhoz, hogy éljek. Nem mehetek el, de téged sem tarthatlak itt. – Ismét olyan keservesen zokogott, mint amikor hetekkel ezelőtt kérte, hogy menjek el innen, és hagyjam egyedül.

- Mark, megoldjuk – mást hirtelen nem tudtam rá reagálni.

- Mondod ezt most, de egy nap nem kellek majd neked többé. Nem akarom megélni azt, amikor már csak teher leszek neked: valaki, akihez a kórházba kell járnod, és akinek bármikor rohama lehet. El fognak tőled választani! Nem érted, a hangok és az orvosok is közénk állnak majd! Csak itt nem választhatnak szét minket egymástól! – Remegett a sírástól, én pedig magamhoz húztam, olyan szorosan, hogy esélye se legyen ellökni.

- Nem hagyom, hogy az orvosok és a hangok elvegyenek tőlem. Le fogjuk győzni őket, és ha úgy érzed, még nem vagy képes elmenni innen, akkor maradunk. Maradt annyi a szüleidtől örökölt pénzedből, hogy még hónapokig eléljünk itt, igaz? – kérdeztem halkan.

- Van, de nem ez a lényeg. Ezt én csak átmeneti megoldásnak szántam, mikor idehoztalak. Eszembe sem jutott, hogy itt kötünk ki. Azt se tudom, mit hittem. Bárcsak el se hoztalak volna, Jinyoung! Sohasem szabadott volna! Te nem ide tartozol! Te nem az enyém vagy, és nem is lehetsz az! – Kezdett el bokszolni a mellkasomba, ami miatt elengedtem. De igazából nem a valós ütései fájtak, hanem az a pofon, amit a szavaival okozott.

- Ezeket te sem gondolod komolyan – mondtam alig hallhatóan.

- Nem is gondolhatnám komolyabban. Sajnálom, hogy belerángattalak ebbe.

- Nem! Megmondtam az elején, hogy nem teheted ezt velem: nem dobhatsz el, mint egy rongyot, miután magadba bolondítasz. Erre pont ezt teszed. Vonj vissza mindent, amit az elmúlt percekben mondtál! – emeltem most én fel a hangomat. – Mark, vond vissza őket!

- Nem! – ordított, mint a sakál, bennem pedig megállt az ütő. – Nem! Hagyjatok békén! – Tudtam, már nem nekem beszélt. – Hagyjon végre mindenki békén! Én csak ismét a szüleimmel akarok lenni! Ő hadd menjen vissza a valós életébe, én pedig hadd haljak meg! Nem akarom ezt tovább csinálni! Nem akarok már semmit! Megkaptam azt, amit kértem tőle: hogy testileg és lelkileg az enyém legyen! Nekem adta magát, de én nem fogadhatom el; többé nem! Csak hadd haljak meg! – Ez volt az utolsó mondata, mielőtt elájult, én pedig remegve emeltem fel a kanapéra.

Pofozgattam magam, hátha felébredek. Arra vártam, hogy Mark a szeretkezésünk után felkeltsen, mert elbóbiskoltam kicsit, és azt súgja a fülembe, hogy ez csak egy rossz álom volt: a mi szerelmünk igenis igazi és örökké tartó volt. Hogy juthattunk el a tökéletes tegnapi nap után ide? Én mindent… Mindent megtettem, hogy segítsek neki! Ennél többre egyszerűen nem voltam képes. Ha ez nem volt elég, akkor tényleg igazam volt korábban: én kevés voltam Mark megmentéséhez. Az ő halála viszont már egyenlő lett volna a sajátommal is: mert ahogy egyszer megmentettük egymást, ugyanúgy magunkkal is ránthattuk a másikat a halálba.

Egy órája feküdt mozdulatlanul Mark, én pedig nem tudtam, hogy fel merjem-e kelteni vagy sem. Ahogy egy széken ülve kémleltem a házat, minden fontosabb emlékem visszatért azt elmúlt öt hétből, amit itt tölthettem vele. A kezdeti rettegésem és tagadásom, majd a menekülési próbálkozásom; a többszörös baleseteim; Mark odaadó ápolása; a piknikünk, és ahogy utána lemostam az arcáról a sminket; a vallomása; a rohamai; a rengeteg fotózásunk és filmnézésünk; a közös főzések, vásárlások és zenehallgatások; az első csókunk; az óvatos érintéseink és elkapott pillantásaink; valamint a tökéletes táncos randink és a szeretkezésünk. Én ezeket semmi pénzért nem adtam volna oda, a jókat és a rosszakat egyaránt, hiszen így volt meg az egyensúly: minden jóban volt valami rossz, és a szememben ennek a kapcsolatnak a rosszabb részei eltörpültek a jók mellett.

- Fent vagy? – kérdeztem halkan, amikor mozogni láttam a szemét.

- Igen – felelte monoton hangon.

- Kérsz valamit?

- Nem.

- Egy szavas mondatoknál hosszabbak is el fogják ma hagyni a szádat?

- Szeretném átgondolni a dolgokat. Kérlek, ma ne szólj hozzám! – bámult üresen maga elé.

- Ó, értem. – Szörnyen fájt, hogy erre kért, de Mark más volt, mint egy átlagos férfi, így nem vitatkozhattam.

- Sajnálok mindent.

- Ne! Csak ezt ne! Többet ne kérj bocsánatot! – Emeltem fel a mutatóujjamat, de ő nem reagált rá semmit, ami majdnem annyira fájt, mint az előző rohama.

Aznap tényleg nem szóltunk egymáshoz. Én halkan tettem-vettem, majd sétálgattam a környéken, de amikor a közelében voltam, mindig követtem a tekintetét, nehogy azon kapjam, hogy árnyalakokat fürkészik: valakiket, akik nem is voltak ott, csak az elméjének a kivetülései voltak. Mert már ismertem ezt a tekintetet - túlságosan is jól ismertem ahhoz, hogy azonnal kiszúrjam. Azonban erre szerencsére nem volt példa.

- Lehetne, hogy ma külön szobában aludjunk? – ez volt az utolsó dolog, amit Mark aznap még mondott nekem. Végül belementem, amire kért, bár összetörte vele a szívemet.

Furcsa volt ismét a korábbi szobámban aludni. Nemrég költöztem csak át Markhoz, de már úgy éreztem, ott volt a helyem mellette. Nem is aludtam jól nélküle, egyszer pedig sikításra keltem, és tudtam, hogy ő volt az, mert ismét harcolt a hangokkal. Rögtön a szobájába rohantam, ami üres volt, majd egy, a korábbinál is hangosabb ordítás jött tőle, de ezáltal legalább be tudtam azonosítani, hogy a fürdőben volt, aminek azonban az ajtaját bezárta.

- Mark, könyörgöm, nyisd ki! – kiáltottam, miközben kézzel-lábbal próbáltam betörni az ajtót, de hiába. – Mark! Mark! – torkom szakadtából üvöltöttem, de nem válaszolt. – Szerelmem, nyisd ki! Itt vagyok neked, csak engedj be!

Nagyjából a huszadik rúgásom által, amikor már lassan kezdtem feladni a reményt, végre sikerült betörnöm azt az istenverte ajtót, és a látvány során, ami fogadott, majdnem eszméletemet vesztettem: Mark elvágott erekkel, vérben fürödve feküdt a padlón, és alig volt magánál. Szerencsére az adrenalin helyettem is dolgozott, így rögtön a gyógyszeres fiókot nyitottam ki, mert tudtam, hogy ott volt fásli, ráadásul nem is egy. Kettőt kikapva, azonnal a szerelmem csuklója köré kötöttem azokat, mielőtt túl sok vért veszített volna.

- Engedj el, Jinyoung! Hadd menjek a szüleimhez! – suttogta alig hallhatóan.

- Fogsz, de még nem most; nem, amíg én élek! Engem te nem hagysz itt, Mark Tuan! – Már kaptam is fel az ölembe, hogy vigyem a kocsiba, ahol magam mellé ültettem. – Merre van a legközelebbi kórház? Mark, felelj! – pofozgattam finoman az arcát, hogy amennyire lehetséges volt, eszméleténél maradjon. – Legalább azt mondd meg, melyik irányba menjek! – kértem kínkeservesen.

- Arra! – mutatott jobbra, én pedig már indítottam is a kocsit, és olyan gyorsan száguldottam, mint még életemben soha.

- Az Istenit, most kicseszettül jól jönne egy telefon! – fújtattam dühösen.

- Nem akarom, hogy ismét megments! – motyogott az orra alatt, de én szerencsére megértettem.

- Márpedig engem most rohadtul nem érdekel, hogy mit akarsz, Mark! Én sem akartam idejönni, de mégsem volt választásom, mert idehoztál. Te nem akartál innen elmenni, hát most neked nem lesz választásod, mert elviszlek. És ahogy az én életem jobbra fordult az elrablásom által, úgy a tied is jobbra fog, most, hogy én rabollak el.

- Jinyoung, én veszett ügy vagyok! – Adta fel saját magát, de én nem volt hajlandó rá.

- A fenét vagy az! Addig senki sem veszett ügy, amíg legalább egy személy harcol érte.

- Értem csak egy bolond harcolna.

- Én pont, akkor lennék bolond, ha nem harcolnék érted, Mark – jelentettem ki ellenvetést nem tűrően.

- És mi van, ha nem akarom, hogy harcolj?

- Majd én akarom kettőnk helyett is! – hajthatatlan voltam.

- Tényleg nem adsz fel? – könnyezett, és reméltem, nem azért, mert annyira fájt a keze.

- Mit tegyek, hogy igazán elhidd végre: a mindenem lettél, Mark! Én nem akarok nélküled élni, és már nem is tudok. Aludni sem tudtam rendesen az éjjel, mert nem feküdtél mellettem. Nem kell ez az istenverte dolog, amit életnek hívnak, ha azt nem oszthatom meg veled! Úgyhogy ne merj nekem meghalni, mert esküszöm, követlek a halálba! – Sírtam, remegtem, alig kaptam levegőt, közben a kocsi száguldott, és azt se tudtam, épp merre mentünk.

- Akkor küzdök, viszont már nem bírok sokáig ébren maradni. A kisbolt után kábé húsz perc múlva lesz egy kórház. Nem fogod eltéveszteni, mert több tábla is jelzi, hol van. De én most fáradt vagyok, szörnyen fáradt – mondta, és abban a pillanatban le is csukódtak a szemei, én pedig életem leggyorsabb vezetését produkáltam azért, hogy az a gyönyörű szempár még rengetegszer kinyíljon, és felvirágoztassa a napjaimat.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)