Apaság 2/2 - Got7 - 2Jae fanfiction

Apaság

 2/2

A kép forrásáért kattintsatok IDE!

Jaebum:

- Apa, könyörgöm, vigyél el a vadasparkba! – Még keresztbe is tette a kezét a lányunk, aki három éves létére túlságosan jól tudta használni a női bájait.

- Kicsim, sajnálom, de nem. – Ezzel le is zártam volna a témát, de ő ezt persze nem így gondolta.

- Apuci nem ezt mondaná – nézett rám sértődötten.

- Csakhogy Apuci pont holnap viszi orvoshoz az öcsédet, és nem ér rá vadasparkozni, nekem pedig dolgoznom kell – magyaráztam neki, de mintha a falnak beszéltem volna.

- Aham… Hát persze, mindig csak az öcsém – egyre durcásabb lett.

- Ne kezdd megint! Ugyanúgy szeretünk téged is, csakhogy te már szobatiszta, okos, ügyes nagylány vagy, míg ő alig öt hónapos.

- Ez nem ér. Ha én is bepisilek, akkor elvisztek a vadasparkba? – csillant fel a szeme.

- Nagyon vicces! – mentem vissza a konyhába, befejezni az ebédünket.

- Tényleg igaza van az óvodában pár gyereknek – a hangja hirtelen szomorú tónusra váltott, ami minden egyes hisztizésénél jobban fájt. Ilyenkor majd beleszakadt a szívem abba, hogy cserben hagyom, mint apuka, ahogy attól előre féltem, mielőtt gyermeket vállaltunk volna a párommal.

- Miben?

- Abban, hogy teljesen más, amikor az embernek rendes szülei vannak.

- Hogy érted, hogy rendes szülei? – Már párszor feljött ez a téma, de mindig csírájában elfojtottunk benne minden kételyt, hogy ő nem élhet teljes életet, mert két apukája van. Ez most azonban más volt, látszott, hogy telebeszélték a fejét, és hogy kezdi megfontolni mások szavait.

- Ha lenne egy anyukám, neki ugyanúgy lenne ideje rám és az öcsémre is. Egy anyuka elvinne vadasparkba, és együtt járnánk vásárolni, meg fodrászhoz, mint a barátnőim az ő anyukájukkal – lábadt könnybe a szeme, de most kivételesen ez sem hatott meg.

- Ezt te sem gondoltad komolyan.

- De, komolyan gondoltam! – szinte kiáltotta mindezt, amivel végképp felhúzott.

- Menj a szobádba, és gondolkozz el a szavaid jelentésén, ifjú hölgy! – Nemcsak a hangomat, hanem a kezemet is felemeltem, amivel a szobája felé mutattam, ő pedig pityeregve elrohant.

- Minden rendben? – jött ki Youngjae a gyerekszobából.

- Ó, ne haragudj! Felkeltettem a kicsit? – ijedtem meg, hisz nagyon rosszul aludt az utóbbi napokban.

- Nem, bár tiszta apja, mindig akkor kezd el sírni, amikor én elaludnék. Tud időzíteni, mint te – mosolyodott el.

- Hát te sem tagadhatnád le, hogy a lányunk a te véred – jegyeztem meg komolyan. – Még, ha pont ezért is az egyetlen nő, akibe beleszerettem.

- Mi történt, Jaebum? – Tudtam, hogy most jön a szokásos, beszéljük ki magunkból az érzéseinket szövege. – Beszéld ki…

- Jó – vágtam rá, mielőtt befejezhette volna a mondatot. - Kitalálta, hogy vigyem el holnap vadasparkba, mert már minden barátja volt, csak még ő nem.

- De holnap muszáj dolgoznod, nekem pedig a kicsit kell elvinnem az orvoshoz.

- Tudom, ezt próbáltam is elmagyarázni neki, erre megint a régi szövegével jött.

- Azzal, hogy ha lenne egy anyukája, akkor könnyebb lenne az élete – sóhajtott egyet, miközben elkezdte rázni a fejét.

- Igen, és az a legrosszabb, minél idősebb, annál jobban fájnak a szavai, hisz egyre inkább érti, mit is mond – vallottam be lefelé bámulva. – Én a csillagos eget is lehoznám neki, de ha mindig, akkor talál ki valamit, amikor az istenért sem jó az időpont, akkor mit csináljak? Bárhogy próbálok jó apa lenni, úgy érzem, mindig elbukom a teszten.

- De hát nincs semmiféle teszt – lépett közelebb hozzám, hogy megsimogassa a hátamat. – És nem csak próbálsz jó apa lenni, hanem az is vagy, a legjobb.

- Az te vagy, én csak kullogok utánad.

- Szívem, emlékszel az esküvői fogadalmadra? – kérdezte, amin meglepődtem.

- Persze.

- Azt mondtad, nekem adtad a szíved. – Erre csak bólintottam egyet. – De én, akkor már tudtam, hogy ez csak félig igaz, mert maradt még egy része, nem is kis része, amit a gyermekeinknek tartogatsz. Tipikusan az az apuka vagy, aki az égvilágon mindenét feláldozná a csöppségeiért. Ezért is mentem hozzád, Jaebum, mert még te magad sem tudod elképzelni, mekkora szíved van, de én mindig is tisztában voltam vele, hogy van hely három személy számára is. Sőt, ha lesznek unokáink, akkor nekik is. Mert te nagyon könnyen megszeretsz embereket - lásd a barátainkat -, és minél több embert zársz a szívedbe, az annál nagyobbá válik, és te is annál jobb ember leszel. – Én csak tágra nyílt szemekkel bámultam, mert egy ilyen vallomásra nem tudtam mit mondani. – Annyira hálás vagyok a sorsnak, hogy végig nézhetem a fejlődésedet. És még hol van a vége, Drágám? Remélem, nagyon messze, mert nem kevés évet szeretnék melletted leélni, csakhogy tudd. Úgyhogy, ha lehet, ne fojtsátok meg egymást a lányunkkal – kérte legszebb mosolyát elővéve, mire száját gyors, szenvedélyes játékba hívtam.

- Choi, ti hárman vagytok a legjobb dolog, ami történt velem. – Bár sokkal többet érdemelt volna a gyönyörű szavai után, de tőlem most csak ennyi tellett.

- Reméltem is – nevetett, majd a kislányunk jelent meg, aki láthatólag szégyellte magát.

- Szeretnél valamit tőlünk? – kérdeztem.

- Sajnálom, Apa, hogy csúnya dolgokat mondtam. Nem adnálak titeket a világ legjobb anyukájáért sem. Biztos, hogy másabb a családunk, de nem rosszabb. Nagyon szeretlek titeket és a kisöcsémet is. Bocsánat, hogy mindig féltékeny vagyok. – Olyan megbánás tükröződött gyönyörű barna tekintetében, ami fájt, de közben borzasztóan jól is esett. Tényleg jó szülői taktika volt elküldeni, hogy maga jöjjön rá minderre.

- Büszke vagyok rád, Kicsim, hogy így gondolod – mondtam, miközben felkaptam a karjaimba, majd felültettem a konyhapultra.

- Szeretlek titeket, Apa és Apuci! – Majd egy csoportos ölelésbe vont minket.

- Ó, rohanok! – mondta Youngjae, amikor a pici elkezdett sírni.

- Na és, akkor jövőhéten sem tudtok elvinni a vadasparkba? – mosolygott rám ismét életvidáman a lányunk.
   - Jaj, te! – ráztam a fejem, majd olyan intenzíven kezdtem el csikizni, hogy jóízű kacaja megtöltötte az egész házat.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Tört angol - MarkJin fanfiction - 19. fejezet

Tizenkilencedik fejezet – A szerelmes dal

Jinyoung:

- Jinyoung, ha fenn vagy, gyere, mert kész a reggeli! – ordított Jaebum, mivel a szobámban bezárkózva ültem a félhomályban, néma csendben, mióta hajnalok-hajnalán kikísértem Markot a reptérre.

Szörnyen üres volt nélküle a szoba. Még egy hónapja el se tudtam volna képzelni, mennyire magányosnak fogom itt érezni magam, mivel nem volt mellettem egy szobatárs. De ehhez az is kellett, hogy Mark több legyen ennél. Több, mint bárki a házban, és úgy ámblokk az életemben. Féltem a gondolataimtól és a szívemtől, így miután megpaskoltam kicsit az arcomat, hogy életet leheljek bele, kiléptem a szobám ajtaján.

- Milyen csini vagy! – jegyezte meg Jackson, mivel az egyik kedvenc ruhaösszeállításomban voltam, hogy Mark a lehető legjobb formámban lásson utoljára.

- Valakinek annak is kell lennie – néztem rá kissé megvetően, mivel a rövidnadrág, fekete atléta, térdig érő zokni és kócos haj megjelenése, minden volt, csak éppen jó látvány nem.

- Pontosan tíz perce keltem fel. Annyira én sem lehetek topmodell, hogy egyből gyönyörűen keljek. Élvezd ki azt a röpke fél órát, amíg jobban nézel ki nálam! – kacsintott, amivel azonnal oldotta a feszültségemet.

- Úgy szeretlek titeket! – jött a vallomásom, mert most az átlagosnál is jobban szükségem volt erre a két emberre.

- Mi is téged, de jól sejtem, hogy van valami, amit el akarsz nekünk mondani? – ült le Jaebum, miután az asztalra rakta a pirítóst és a lekvárt hozzá.

- Te mindig mindent jól sejtesz, ahogy te is, Jackson. Annyira igazatok volt velem és Markkal kapcsolatosan – mondtam köntörfalazás nélküle, miközben én is helyet foglaltam az asztalnál. – A többiek?

- BamBam és Yugyeom még alszik, Youngjae pedig már elment a stúdióba, úgyhogy csak a két legjobb barátod van itt, így ki vele! Bár úgy hiszem, mindketten tudjuk Jacksonnal, hogy mit is szeretnél mondani nekünk – mosolygott rám Jaebum.

- Még szép, hisz már akkor megmondtam, hogy vonzódnak egymáshoz, amikor először találkoztak. Beszéltük is tegnap Jaebummal, hogy ha most nem látod be, mit is érzel, hogy hazamegy, akkor tényleg menthetetlenül makacs vagy. De talán mégis van remény. Viszont tőled akarom hallani – nézett rám izgatottan, én pedig alig vártam, hogy még boldogabbá tegyem őket.

- Jackson, Jaebum, szerelmes vagyok Markba. Nem is akármennyire! Piszkosul beleestem ebbe a fiúba, és szabályosan fizikai fájdalmat okozott ma elengednem a repülőtéren. Már most megöl a hiánya. Teljesen belebolondultam, és félek, ha hazajön és elutasít, akkor tényleges bolondulásig fajulhat a dolog – hadartam mindezt egy huzamban, amire mindketten elkezdtek tapsolni, a tipikus „én megmondtam” arcukkal. De ennyire még sohasem érdemeltem ki ezt a reakciót tőlük.

- Olyan szép páros lesztek! – nézett rám ámuldozva Jackson. – Gyönyörűen passzol az arcotok egymáshoz. Aj, illegálisan nyomjátok majd. De ez így szép és jó. Nem is adnánk Marknál csúnyább és rosszabb embernek Jaebummal. Azért a te esetedben egy igen magas szintet kell ütnie annak, akit elfogadunk. Igaz? – bökte meg a mellette ülőt.

- Így van! Örülök, hogy végre boldog vagy. – Tudtam, hogy így van, de attól még a tekintete felfedte a szívének fájdalmát, miként futott át az agyán, hogy ő Youngjaeval talán sohasem lesz egy pár.

- A saját szüleim nem mondanának ilyen beszédet, Jackson, ezért is imádlak – fogtam meg a kezét, amit visszaszorított. – És neked is itt az idő, Jaebum. Érzem – fordultam a másik barátom felé.

- Na jó, miről maradtam le? – nézett kérdően felváltva rám és Jaebumra Jackson.

- Mondjuk úgy, Jackie, hogy nem csak Jinyoung vonzódik a pasikhoz, és amilyen marha vagyok, a legjobb barátomba szerettem bele, amikor megszületett a JJ Project – vallotta be maga elé meredve.

- Mi van?! – Jackson olyan szinten megdöbbent, hogy tátott szájjal próbálta a fejében összerakni a dolgokat. – Szóval itt a háttérben beszéltük, milyen jó lenne már, ha Jinyoung összejönne végre Markkal, miközben te azóta szerelmes vagy belé, hogy összeraktak titeket? Menten dobok egy hátast, ami előtt nem ártana melegíteni, úgyhogy te leszel a hibás, ha meghúzódik a hátam.

- Nyugi, Jackson, nem vagyok szerelmes Jinyoungba! Kicsit félreértelmezted a dolgokat – emelte fel maga elé védekezően a kezét Jaebum.

- Jesszus, ugye, akkor nem belém? Mármint tudom én, hogy piszok jóképű vagyok, de, haver, én nem vonzódok a pasikhoz, még hozzád sem, bárhogy helyes vagy – szabadkozott feleslegesen.

- Néha túlzottan nehéz a felfogásod, Jackson… - ráztam a fejem.

- Ja, akkor nem is én vagyok az illető?

- Nem.

- Ez egyszerre megnyugtató, de közben sértő is az önbecsülésem számára – tette keresztbe a kezét.

- Nem lehetsz mindenkinek az esete, te lüke – kacagtam egy jót.

- Dehogynem! Te is titkon belém vagy szerelmes, csak ezt rávetíted Markra, ha már engem nem kaphatsz meg. Pedig, Jinyoung, téged még úgyis elvinnélek egy körre, hogy heteró vagyok – kacsintott, amivel egyre nagyobb nevetést váltott ki belőlem. Úgy imádtam ezt az embert, hogy arra szavak sem voltak.

- Ez szörnyen jól esik, Jackson. Szerintem ezt ki is használom, mielőtt Mark vissza nem jön, hisz még nem vagyunk együtt, úgyhogy ez nem számítana megcsalásnak – mentem bele a játékba.

- Nem bizony, és legalább tapasztalatot is szereznél. Hidd el, nem bánnád meg! – szemezett velem.

- Esküszöm, hogy felizgult – rázta a fejét Jaebum.

- Fel hát! Nézz már rá, azért neked végképp látnod kell, milyen szép! Komolyan, annyi csaj bújhatna el mögötted, Jinyoung, hogy csak na! Tényleg, ha le kéne feküdnöm egy pasival, az csakis te lennél. Úgyhogy igenis áll az ajánlatom. Esetleg a következő szülinapodon is fel is használhatod ezt az ígéretemet. Kuponkártyát is írok, meg minden, és akkor váltod be, amikor csak akarod – olyan komolyan beszélt, hogy még egy kicsit elhittem, sőt,szerintem ő maga is elhitte, hogy nem viccelt.

- Rendben, Jackson, várom a kuponkártyát. Mindenképp felhasználom, addig éljek! – tettem pontot a dolog végére. – Egyébként téged még nem is ismert Jaebum, amikor megalakult a JJ Project, így te, hogy lehetnél az, akibe belezúgott?

- Részletkérdés. Ó! – kapott a fejéhez. – Youngjae… Hát persze. Ki mást is szeretnél? Hisz olyan szikra van a levegőben köztetek. Meg másra nem is nézel úgy – esett le neki is.

- Igen. Remélem, nem fáj nagyon, Jackie, hogy nem te vagy nálam a befutó – veregette meg a vállát Jaebum.

- Túlélem! Viszont így mi lesz velem? Tudom, hogy nektek már nincs szerződésetek arról, hogy nem lehet párotok, de attól még reménykedtem benne, hogy együtt szenvedünk majd szerelemhiányban. Erre mindketten bepasiztok, ráadásul házon belül… Nem fogok kibírni ennyi szexuális feszültséget. – Ki is rázta a hideg.

- Jó reggelt! - lépett ki BamBam és Yugyeom a közös szobájukból.

- Mondjátok, hogy nem vagytok szerelmesek egymásba! – támadta le őket Jackson a kérdésével.

- Én nem tudok róla – ráncolta a homlokát álmosan BamBam. – És te, Yugyeom?

- Hm… - A szemét alig bírta kinyitni, nemhogy még válaszoljon is.

- Akkor megnyugodtam – dőlt hátra Jackson.

- De miért kérdezel ilyeneket? – lett azonnal izgatott BamBam, miközben odajött hozzánk. – Csak nem? Na, várjatok, két tippem is van: Jinyoung végre rájött, hogy szereti Markot, vagy Jaebum most már rászánta magát, hogy bevallja az érzéseit Youngjaenek.

- Azta, te aztán képben vagy! – bólogattam elismerően.

- Micsoda?! Ki szerelmes kibe? – nyitotta ki végre rendesen a szemét Yugyeom. – Én ezekről eddig miért nem tudtam?

- Mert nem figyelsz a részletekre, pedig annyira egyértelmű volt mindkettő. Mármint nekem igen – mosolygott büszkén BamBam. – Na, de melyikről van éppen szó?

- Mondjuk úgy, mindkettőről – felelte Jaebum.

- Á, én már tudom is, hogyan tálald Youngjanek a dolgot! Viszont nem mondom el – fordultam felé.

- Azzal úgy sokra megyek – húzta fel a szemöldökét.

- Hidd el, tényleg sokra fogsz! – hagytam annyiban a dolgot, és inkább a közben kihűlt pirítósok felé vetettem egy pillantást, majd amint kettesben tudtam maradni Jacksonnal, beavattam a kis tervembe.

- Zseniális lett! – tapsoltam Jaebumnak, miután felénekelte azt a szerelmes dalt, amit a fiúknak írt. Ez nem volt szokása, de most mégis úgy érezte, hogy kell lennie egy saját verziójának is, én pedig közben elküldtem a figyelmeztető üzenetemet Jacksonnak.

- Köszönöm szépen.

- Látszik, hogy tiszta szívedből írtad.

- Ne viccelj! Több évnyi elfojtott szerelmet adtam ki magamból benne. Most, hogy itt van velem egy szobában, néha úgy érzem, megfulladok, hogy meg akarom csókolni, vagy legalább is mellé feküdni, és magamhoz ölelni, olyan szorosan, ahogy csak tudom. Éjszaka, mikor felkelek, az egyenletes légzése az, ami mindig eszembe juttatja, hogy tényleg ott van velem, nem csak képzelődöm – fakadt ki mindez belőle.

- Miért képzelődnél? – kérdeztem, miközben próbáltam az arcára koncentrálni, hogy ne lássa meg rajtam, hogy az üveg túl oldalán mi történik közben.

- Mert olyan szürreális olykor az egész, hogy előttem a tökéletes férfi, de mégsem lehetek úgy vele. Túl szép és közben túl kínzó a kapcsolatunk, és nem egyszer van az a rémálmom, hogy mindent bevallok neki, mire ő eldob magától. Pedig tudom, hogy nem tenné ezt. Ezért, amikor felkelek, és hallom, hogy ott szuszog pár méterre tőlem, igyekszem a gyorsan dobogó szívemet azzal nyugtatni, hogy sohasem veszíthetem el. De talán tényleg nem kéne megtudnia, hogy szerelmes vagyok belé, mert akkor kellemetlen helyzetbe hoznám. A szentségit! Bár ne lennék meleg! De közben mégsem akarom az iránta érzett szerelmemet elveszíteni. Ez a kínzó vágy bárhogy megöl, egyben éltet is. Sokszor csak Youngjae éltet. Ha végtelen ilyen szerelmes dalt írnék, sem tudnám sohase kifejezni, még csak a töredékét sem annak, mit érzek iránta – hajtotta le a fejét.

- Azért ezt a dalt meghallgathatnám, ha már rólam írtad? – kérdezte Youngjae a mikrofonba, mire Jaebum megfordult, és ledöbbenve realizálta, hogy az üveg túloldalán mindvégig ott állt a szerelme, akit Jacksonnal csaltam oda. Majd arról is megbizonyosodott, hogy ki volt hangosítva, így a másik szobában mindent hallottak Jackieék.

- Youngjae… - kezdett bele, de a másik leállította.

- Csak indítsd el a számot! – Nem tudtam eldönteni, hogy ideges, mérges, vagy épp meghatódott volt, de talán egyszerre mindhárom.

Jaebum nem is akadékoskodott, azonnal bekapcsolta a dalt, úgy, hogy mi és ők is hallhassuk. Miközben Youngjae arca egyre inkább lekonyult, és még könnyek is szöktek a szemébe, nem tudtam, hogy most örömében vagy bánatában érzékenyült el. Láthatólag Jaebum is ideges volt; mi az hogy, úgy remegett, mint egy kocsonya. Már szinte számoltam visszafele a másodperceket a dal végéből, hogy végre megtudjuk, miként reagál rá Youngjae. De mielőtt bármit is szólt volna, közelebb lépett az üveghez, majd a kezét nekinyomva, várta, hogy Jaebum is hasonlóan tegyen. Nem is kellett több a barátomnak, bár remegve, de igencsak gyorsan érintette meg az üveget, pont ott, ahol a túloldalt a szerelme keze érte azt.

- Szeretlek, te lüke! Régebb óta, ahogy azt el tudnád képzelni – mondta Youngjae, bár most nem volt mikrofon a közelében, de olyan erősen artikulált, hogy le tudtuk olvasni a szájáról. – Gyere ide! – intett a szabad kezével, és Jaebum, mintha rakétából lőtték volna ki, már rohant is át, én pedig – ugyan lassabban –, de követtem őt.

- Mi tartott ilyen sokáig? És meddig húztad volna az időt, ha Jinyoung és Jackson nem csalnak ide? – kérdezte a szerelme, miután megragadta Jaebum kezét.

- Fogalmam sincs. Én nem is sejtettem, Youngjae. Hisz sohasem vetettél szemet egy pasira sem. Ráadásul több énekesnőnek is hordod a tárcádban a képét, akikért rajongsz. Arról ne is beszéljünk, mennyire elámulsz egy-egy csinosabb csajtól, aki elmegy melletted. Meg sem fordult a fejemben, hogy lenne esélyem – hadarta izgalmában, és látszott, hogy még most sem hiszi el, hogy tényleg van.

- Tény és való, hogy nem vetem meg a nőket, de, Jaebum, néztem én valaha nőre úgy, mint rád? A másik pedig, az meg sem fordult a fejedben, hogy azért nem vetek szemet pasikra, mert senki sem tudja felkelteni az érdeklődésemet, amikor te ott vagy az életemben? – simította meg óvatosan Jaebum arcát, aki így még inkább szótlanná vált. – Te Lüke! Hisz kicseszett ship nevet is adtam magunknak! Azt hittem, a 2Jae-ból rájössz, milyen érzéseket is táplálok irántad.

- Én egy hatalmas nagy marha vagyok; sohasem gondoltam ezekbe így bele. Egyszerűen nem mertem reménykedni abban, hogy tudnál úgy is rám nézni, mint a párodra, nem csak a legjobb barátodra – vallotta be. – Meg sem fordult a fejemben, hogy rád erőltessem magam. Még olyan verzióra is gondoltam, hogy annyira félnél elveszíteni – mivel én vagyok az egyedüli közeli barátod –, hogy azt hazudnád, te is szeretsz, és belekényszerítenéd magad egy kapcsolatba velem.

- Látszik, hogy jól ismersz, mert tényleg képes lettem volna ilyesmire, hogy ne hagyj el, de közben mégsem látsz teljesen belém, mert, akkor már rég tudtad volna, hogy a szívem csak érted dobog. Ha kell, minden énekesnőnek kidobom a képét a pénztárcámból. A női idoljaim sokszor csak a kapaszkodóim voltak, hogy ne adjam fel a hitem, hogy jöhet még valaki, akit legalább fele annyira képes leszek szeretni, mint téged, Jaebum. De úgy veszem észre, hogy mégsem kell egy félmegoldással beérnem. A dalt pedig mindenképp énekeld fel velem a szólóalbumomra! – nézett rá szerelem ittasan, amitől még az én szívem is olvadásnak kezdett, és odaosontam Jacksonhoz, akivel elismerően egymásra néztünk, majd hátulról átkarolva a másikat, jobban vártuk a csókjelenetet, mint bármelyik filmben.

- Nem kell bizony, ahogy nekem sem. Végre nem fog tovább emészteni ez a kínzó vágy az irányodba. A duett pedig túl jól hangzik

- Akkor végre megcsókolnál már? – várta a reakcióját Youngjae, a rá jellemző ragyogó mosollyal.

- Meg bizony! – Majd jobb kezével megfogva az arcát, húzta kicsit közelebb magához Jaebum, és végre megtörtént az, amire mindketten vágytak: ajkaik oly sok vágyakozással teli év után, csatára hívták egymást; nem is akármilyen csatára. Mi bárhogy nagyon vártuk Jacksonnal, úgy eldurvult a helyzet hirtelen, hogy megilletődve magukra hagytuk a fiatalokat.

- Egy zseni vagy, Jinyoung! Remek volt ez az idecsalós ötlet. Ezért egy életen át hálásak lesznek neked, de érthető. És köszönöm, hogy engem kértél meg, hogy segítsek. Remek volt egy ilyen szép dolog részének lenni – ölelt át.

- Most már csak a saját szerelmi életemet kéne megoldanom – sóhajtottam egy mélyet.

- Szólj, ha abban is kell segédkeznem! Szívesen teszem. Ja, és a kuponos ajánlatomról se feledkezz meg! – kacsintott.
   - Jackson… Jackson… Hogy te sohasem változol! De ne is, mert így szeretlek. – Majd egymást átkarolva indultunk megkeresni Yugyeomot és BamBamet.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 9. fejezet

Kilencedik fejezet – Csak még ma

Jungkook:

Az elmúlt négy nap maga volt az édes pokol számomra. Minden egyes percben bevillant előttem, miként szállították BamBamet az intenzívre, majd az, hogyan zokogott Yugyeom, és borult ki Jackson és Jinyoung. Pedig arról, hogy meghalt BamBam, csak másnap értesültem a kórházban. Nem mertem azóta sem felhívni Yugyeomot, mert attól féltem, az utolsó ember voltam, akivel éppen tárgyalni szeretett volna. Én sem szívesen beszéltem volna vele, ha a másik forgatókönyv valósult volna meg, és félárvaként kellett volna tovább tengetnem a keserű napjaimat. De közben mégis boldog voltam, mert egyre bizakodóbbak voltak az orvosok édesanyám állapotával kapcsolatosan. Bár nem mertem igazán reménykedni, mert annak szörnyű csalódás lett volna a vége, attól még felcsillant a lelkemben a remény lángja, amit reméltem, a zord valóság nem fog kioltani. Azonban arra is rájöttem BamBam tragédiája által, hogy inkább néztem volna még éveken át a kómás édesanyámat, minthogy végső búcsút vegyek tőle. Arra még nem voltam kész. Persze, sohasem lettem volna. Újra és újra Descart viaszhasonlatához tértem vissza. Hisz még meg volt az esélye, hogy felébredjen, és miként a viasz újra kemény lett, ő is éljen, még ha nem is ugyanúgy, mint előtte. Hinnem kellett ebben. 

Hit… másom nem maradt, csak az édesapám, aki az elmúlt napokban folyton velem volt és anyával, mert nem akart máshol lenni, ha tényleg felébredt volna.

- Talán ma már lesz valami hír a barátodról – szakított ki a hangja reggeli közben a mély merengésemből.

- Talán…

- Nem baj, ha elmegyünk virágoshoz, mielőtt bemegyünk édesanyádhoz? – váltott témát.

- Dehogyis! – feleltem, hisz sejtettem, mire ment ki a játék. Azt akarta, hogy ha anya felkel, a kedvenc virágai fogadják majd a kórházi szobában, ami olyan üres volt, mióta egyedül maradt ott. Apával ketten azonban sokkal élettel telibbé tettük, mint amikor csak én voltam ott vele. Éreztem a levegőben, hogy tényleg fel fog kelni, méghozzá igen hamar. Erre pedig előtte sohasem volt példa.

Már legalább fél órája voltunk benn anyánál, amikor valaki bekopogott a szobába. Azt hittem, hogy egy félénk nővérke, így ajtót nyitottam. Legnagyobb meglepetésemre azonban Jinyoung állt ott.

- Szia, nem zavarlak? – kérdezte félve.

- Nem, mondd csak! – feleltem, miközben a kórterem előtti székekre mutattam, ahova le is ültünk. – Tudom, hogy ez szörnyű kérdés, de hogy vagy? És persze, hogy van Jackson és Yugyeom is? Azóta nem hallottam felőletek… – néztem lefele félénken.

- Sajnálom, hogy nem jelentkeztünk.

- Nehogy elnézést kérj! Nem azért mondtam, csak aggódtam.

- Tudom, ezért is jöttem most el. Nem vagyunk jól, de ezt sejthetted. – A karikás szeme és a beesett arca is azt mutatta, hogy teljesen megtört, mintha csak az árnyéka lett volna annak a fiúnak, akit nemrég megismertem.

- Részvétem, Jinyoung. Szívből sajnálom, ami történt. – Mást nem tudtam mondani.

- Köszönöm, Jungkook. Tudom, hogy a szíveden viseled Yugyeom sorsát, ezért is jöttem most el. Holnap lesz BamBam temetése. Bár Yugyeom olyan állapotban van, hogy egy szót sem szól senkihez, de én tudom, hogy sokat jelentene neki, ha ott lennél. Persze, csak, ha nem gond.

- Még szép, hogy ott leszek. De kérlek, írd le, mikor és hova menjek! – Gyorsan odaadtam neki a telefonomat, hogy jegyzetbe belepötyögje a dolgokat.

- Istenem! – fordult el egy pillanatra. – Sajnálom, csak nem hittem volna, hogy egyszer BamBam temetésének a részleteiről kell valakit tájékoztatnom.

- Nem így kellett volna történnie – suttogtam.

- Nem… És én még csak arra sem vagyok képes, hogy rendes búcsúbeszédet írjak neki. Nem találom a szavakat. Úgy érzem, nincs semmi, amivel igazán kifejezhetném, milyen zseniális személy volt, és mennyire sok minden állt még előtte. És Yugyeommal is a kapcsolatuk… – Jinyoungot korábban mindig erősnek és összeszedettnek láttam, ekkor viszont könnyekben tört ki előttem, és a tekintetével, mintha arra kért volna, hogy segítsek neki.

- Ismered Csehov Sirály című drámáját? – kérdeztem, amin meglepődött.

- Igen – felelte sírástól rekedt hangon.

- Épp tegnap fejeztem be, és a végén szöget ütött a fejembe egy rész, ami gyönyörűen lett megírva, de szerintem el lett pazarolva egy olyan párosra, akik sohasem szerették igazán egymást. – Majd azt is hozzátettem, melyik idézetre gondoltam.

- Ez nekem is feltűnt, amikor olvastam, hogy mennyire remek gondolat, de egy ilyen felemás kapcsolatnál mégsem igazán élethű.

- Akkor te most tedd azzá! Egy olyan párosról mondd ezt el, akik sokkal jobban megérdemlik; akikre sokkal igazabb mindez! – kértem, hátha így én is egy kicsit le tudtam róni a tiszteletemet BamBam előtt.

- Úgy lesz. Köszönöm szépen, Jungkook! – nyújtotta a kezét, hogy megragadjam, de én helyette inkább megöleltem.

Kit érdekelt ilyenkor a formalitás? Fájdalom közepette az érzelmeket jobban ki kellett tudni fejezni. Jinyoungot ráadásul azonnal megkedveltem. Akár egy életen át szívesen a barátja lettem volna, de úgy sejtettem, nem fértem bele a Yugyeommal és Jacksonnal közös világukba. Csak egy felesleges kerék voltam, akinek talán sohasem kellett volna képbe kerülnie. Ettől függetlenül jól esett, hogy meghívott a temetésre. Éreztem, hogy ott volt a helyem, hiszen élete utolsó napjain végig egy helyiségben voltam BamBammel. El kellett mennem.

Yugyeom:

Négy napja, hogy BamBam eltávozott közölünk, én pedig azóta egyetlen egy szót sem szóltam. Két napon át csak sírtam, és épp annyi ételt és italt kényszerítettem magamba, amennyi ahhoz kellett, hogy ne ájuljak el. Majd, ahogy a szavaim, úgy idővel a könnyeim is elfogytak. Itt nem segített a sírás, sőt semmi az égvilágon. A halál az a legyőzhetetlen ellenség volt, akivel egy napon mindannyiunknak szembe kellett néznünk. Mert, aki megszületett, annak meg is kellett halnia. Ez egy olyan szabály volt, ami a létezésünkkel együtt járt. Nem beletörődve, inkább belefásulva ültem a nap nagy részében a szobámban, és azokba a gyönyörű emlékekbe temetkeztem, melyeket még a szerelmem szörnyű sorsa sem volt képes elvenni tőlem.

Belülről marcangolt a kétely, hogy volt-e bármi értelme tovább élnem? Egyre inkább úgy éreztem, hogy nem. Egy idő után pedig elárasztott a félelem, hogy nemsokára nem is tudok majd igazán emlékezni arra, milyen volt az, amikor még mi egy boldog pár voltunk. Pedig pár hete még így volt; de azóta, mintha legalább három év telt volna el. A kómában lévő időszaka is szörnyen megterhelő volt, de akkor még ott volt a remény, hogy felkelhet. Ekkor viszont már nem maradt számomra semmi, amibe kapaszkodhattam volna. Egyedül maradtam. A szerelmem végérvényesen elhagyott, ráadásul én kértem rá. Egyszerűen nem láttam azt az utat, amelyen nélküle haladni tudtam volna. Mintha a jövőmet eltörölték volna előttem, és egy mély örvény rántott volna magába, ami csak sodort egyik irányból a másik, de sehol sem tudtam megmaradni, mert BamBam nélkül nem találtam a helyemet. A szívem fuldoklott, és senki sem jött, hogy megmentsen. Bár úgy éreztem, hogy nem is érdemeltem volna meg, hisz én sem tudtam megmenteni életem legfőbb értelmét.

Egy valami segített, az az erős nyugtató, amit BamBamnek kellett szednie, és amiből adott nekem egy dobozzal, hogy ne stresszeljek annyit a táncvizsgámra. Korábban egy szemet se vettem be, a halála után viszont minden reggel és este bekaptam egyet. Ez annyira kiütött, hogy szinte teljesen eltompította az érzéseimet. Amint viszont kiment belőlem a hatása, mindig azt hittem, hogy megfulladok. Szinte nem kaptam levegőt a fájdalomtól, az önmagam iránti dühtől és utálattól.

- Yugyeom! – lépett be édesanyám a szobámba az egyik reggel, de én rá se nézve, továbbra is magam elé meredtem. – Kicsim, látogatód van! 
  - Szervusz, Yugyeom! – Mikor BamBam édesanyjának a hangját meghallottam, szabályosan felpattantam az ágyamról és a karjaiba vetettem magamat. Sírni viszont ekkor sem tudtam: mintha tényleg elapadtak volna a könnyeim. – Hogy bírod? – kérdezte rekedt hangon.

- Én élek, vele ellentétben – csak ennyit tudtam mondani, de ez is haladás volt a korábbi némaságomhoz képest.

- Jaj, drágám! Élj is, már csak a kedvéért is! – simogatta meg remegő kezével az arcomat, míg én, a már szinte fekete, kisírt szemeit néztem. Nála életvidámabb nőt életemben nem ismertem, ekkor viszont, mintha egy teljesen másik személy állt volna előttem. Tudtam, hogy egy része neki is BamBammel halt. – A fiam azt akarná… azt akarja – javította ki magát –, hogy boldog légy. De tudom, hogy jelen helyzetben ez még lehetetlen. Sohasem fog a hiánya megszűnni, ez képtelenség. Viszont az ő kedvéért erősnek kell maradnunk. Megígértem neki, Yugyeom, hogy nem adom fel, és azt is, hogy rád is vigyázok. Maradjunk erősek, rendben? – ragadta meg a tenyeremet, mire bólintottam egyet.

- Az mi? – kérdeztem a másik kezében lévő borítékra mutatva.

- Ezt neked hoztam – nyújtotta át. – Ma végre képes voltam bemenni a szobájába, és ezt az íróasztalán találtam, neked címezve.

- Csak nem megérezte, hogy… – Ahelyett, hogy befejeztem volna, csak lehunytam a szememet.

- Nem tudom, kincsem, és eszem ágában sem volt kinyitni, hiszen neked címezte.

- Köszönöm!

- Akkor magadra is hagylak, hogy nyugodtan elolvashasd. De nem bánnánk a férjemmel, ha gyakrabban látogatnál meg minket ezután. Hiányzol nekünk, Yugyeom! – ölelt meg, amibe már sokadjára szakadt bele a szívem, hisz önzőség volt a részemről, hogy a fiuk halála után a saját társaságomtól is megvontam őket.

- Úgy lesz, ígérem.

Miután ismét egyedül maradtam, percekig csak forgattam a borítékot, és a nevemet olvastam el rajta újra és újra, hisz ő írta rá. Ő, amikor még élt. Amikor még egyek voltunk.

Végül nagy nehezen kinyitottam, de amint elém tárult az igen hosszú levél, újra visszataláltak hozzám a könnyeim, amiktől alig láttam olvasni, de attól még megpróbálkoztam vele. Már maga a dátum is a szívembe mart, hisz pontosan tudtam, mikor írta: amikor nagyon durván összevesztünk a táncvizsgám miatti feszültségek közepette. Igazából az elmúlt egy évben egyre többet veszekedtünk, de ez mindenen túltett, azt hittem, végleg szakítani fog velem. Ekkor viszont, a hiányában szenvedve, minden akkori szavamat visszaszívtam volna.

Drága Yugyeom!

Nem is tudom, miért veszek tollat a kezembe, lehet, jobb lenne úgy tennem saját magam előtt is, mintha nem éreztem volna semmi rosszat abban, hogy a bocsánatodért esedeztem. Nem is magával a bocsánatkérésemmel volt baj, hisz az járt neked, hanem azzal, amit utána kértem tőled.

Sohasem hittem volna, hogy valaha eljutunk idáig, hogy ordibálva dobáljuk egymásnak a dolgainkat. Te voltál Yugyeom az első igazi barátom, akivel együtt nőttem fel. Nélküled el sem tudnám képzelni az elmúlt éveimet, és tudod, mit, nem is akarom, hisz nem is kell. Itt voltál velem minden egyes fontos lépésnél, és ezt sohasem fogom neked elfelejteni. Mindig is a legfontosabb emberek egyike leszel az életemben, bármi is legyen a jövőben.

Ma este tudom, azt vártad, hogy kimondjam: köztünk mindennek vége. Talán így is lett volna helyes, de én egyszerűen képtelen voltam rá. Tudom, hogy vakvágányra futott a kapcsolatunk, és hogy nem sokáig tudunk már így haladni előre, de úgy érzem, hogy legalább egy kis ideig még igen.

Te be fogsz kerülni egy színházba, vagy egy társulatba, mint vezértáncos, és nagyobbnál-nagyobb sikereket érsz majd el, én pedig a kispadról nézhetem mindezt, de már nem úgy, mint a párod, hanem, mint a legjobb barátod. Mert bármi is legyen Yugyeom, én örökre a legjobb barátomnak tartalak majd, akivel tengernyi sok közös szép emlékem van, és legalább fele ennyi rossz, de azokra is mindre szükségünk volt. Nemcsak a jó dolgok határoznak meg minket, sőt, olykor úgy érzem, az sokkal többet árul el a valós személyiségünkről, hogy az élet nehézségeire hogyan reagálunk. Az is sokat mesél rólam, hogy ma nem tudtalak elengedni. Pedig tisztában vagyok vele, hogy egy nap megtalálod az igazit, akit neked szánt az ég, és akivel sokkal boldogabb és harmonikusabb kapcsolatot hozol létre, mint velem. De most ebben a helyzetben egyszerűen még képtelen voltam elengedni téged, ezért könyörögtem, hogy maradj velem. Ha csak egy hétig, vagy egy hónapig leszel még képes a párom lenni, nekem az is rengeteget jelent. Csak még ma hadd tartsalak éjjel a karjaimban, hadd sírjam a te válladon álomba magamat. Tudod, hogy milyen ideges típus vagyok, és pont te vagy az a személy, aki mellett ez leginkább előjön nálam, viszont te vagy az is, aki mellett igazán nyugodt és boldog tudok lenni.

Milyen életem is lesz majd azután, hogy már nem leszel mellettem minden apró lépésemnél? Talán addigra magyarázatot tudok adni neked, mire ezt a levelet a kezedben tartod, mert igenis elrejtem, és ha eljön az ideje, odaadom neked.

Yugyeom, egy valamire kérlek: légy boldog! Boldogabb, mint amilyen mellettem valaha voltál, amilyen most vagy, amikor ezeket a sorokat írom, és amilyen velem lehettél volna, ha együtt maradunk. Nem én voltam az, akit neked szánt az ég, de mégis örülök, hogy ennyi évet nekem adtál. Ezek voltak életem legjobb évei, és semmiért sem adnám oda őket.

Szeretlek, Kim Yugyeom! Örökre szeretni foglak, bárhol is legyek; és mindig vigyázni fogok rád, ahogy az erőmből telik.
    
BamBam

Nem hittem volna, hogy valami még jobban fájhatott nekem, mint, amikor BamBam szíve megállt. Amikor viszont ez a levél a kezeim közé került, az mindenen túltett. Szakítani akart velem, mert úgy érezte, nem őt szánta nekem a sors. Ráadásul örökre a legjobb barátom akart maradni, bárhogy továbbra is szerelemmel szeretett. Ezt már tényleg nem tudtam megemészteni, így azon kaptam magamat, hogy fuldoklás közeli állapotban zokogtam a padlón. Az összegörnyedt testemet olyan kicsire húztam össze, amennyire csak tudtam, és ismét annak a kisfiúnak éreztem magamat, aki akkor voltam, amikor megismertem őt. Észre se vettem, mikor zuhantam álomba, de mivel elfelejtettem bevenni a reggeli nyugtatómat, így hatalmába kerített a rémálmok tengere.

Régi emlékeim tértek vissza hozzám, szinte ijesztően pontosan, de mindegyikben volt valami szörnyűség: az, hogy BamBamet hirtelen, mintha kitörölték volna belőlük. Elsőként az oviban, mikor odafutottam hozzá, anya jött utánam azzal, hogy kihez mentem, hisz nem volt ott senki. Az első iskolanapomon egyedül ültem a padban, mivel BamBam elhalványult mellettem. Amikor első alkalommal táncoltam neki, nagyban tapsolni kezdett, majd amikor megölelt, helyette egy párnát szorítottam a karjaim között. Végül az egyik dupla randinkra mentünk Jacksonékkal, én viszont egyedül voltam, mert a kezemet fogó páromat elfújta a szél, a tenyeremben pedig nem szorítottam mást, csak egy levelet. Ennyim maradt belőle, egy levél, amiben el akart engedni. Pedig én sohasem akartam szakítani vele. Még ekkor sem tettem. Úgy éreztem, utána kellett mennem, hogy mindezt elmondhassam neki.

Ahogy elhatároztam magamat, éreztem, miként fogott el a megkönnyebbülés gyógyító mámora. Már nem kellett sokáig szenvednem, egyesülhettem vele. Nem vágytam másra, csakhogy ismét együtt legyünk, anélkül, hogy bárki újból elszakíthatta volna mellőlem; mert neki ott volt a helye, ahogy nekem is az ő oldalán. Méghogy nem ő volt nekem az igaz! Hát akkor ki lett volna?
   Eléggé furán éreztem magamat, mintha ébren álmodtam volna: mint egy éppen kijózanodó személy, aki alig állt a lábán, de tudta, hogyha hazaér, az ágyába bújhat, és kialudhatja ezt az egészet. Hittem benne, hogy az én lábaim is jó irányba vittek, mert még nálam is jobban tudták az utamat; hisz én már semmilyen utat nem láttam magam előtt többé – szó szerinti és átvitt értelemben sem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy érte nyúlok a gyógyszerért, de mintha tudattalanul tisztában lettem volna vele, hogy részben az elvonási tünetek miatt voltam ilyen állapotban, és ha bevettem volna, akkor újra megnyugodtam volna tőle. Ezt pedig nem akartam.

Jacksonék bármelyik percben megérkezhettek, ráadásul a szüleim árgus szemekkel figyeltek, így a szobám ablakán menekültem ki. Mivel földszintes házban laktunk, így ezzel nem volt gond. Amennyire a bódult állapotomban tudtam, gyorsan a legközelebbi boltba rohantam, és vettem magamnak egy bicskát. Innen pedig a kedvenc erdőnkbe mentem, ahol BamBammel annyiszor sétáltunk, akár órák hosszát is. A természetből és egymásból táplálkoztunk ilyenkor, hogy feltöltődjünk a rohanó hétköznapok közepette. Ekkor viszont már nem rohant egyikünk sem sehova. Ő akarata ellenére itt hagyott, én pedig megrekedtem. De már nem sokáig. 

Egy időre lihegve megálltam. Ekkor vettem észre, hogy ömlött rólam a víz. Pedig táncosként jó kondim volt, de a szervezetem szörnyű állapotban volt éppen, amiatt, hogy számomra nem való nyugtatóval mérgeztem immáron két hete. A mentális állapotom szintén továbbra is zavaros volt, ezért igencsak sok időbe tellett, mire megtaláltam azt a fát, amibe belevéstük a neveinket, és azt, hogy örökre együtt maradunk. Tudtam, így is lesz.

- Már követlek is, Drágám! Azt hittem, hosszabb időt kell nélküled eltöltenem, de nem bírom. Megfulladok. Elhatároztam, hogy megölöm magam – suttogtam a bevésett neveinknek, hátha hallotta ő is.

 Végül nehézkesen lefeküdtem a fa alá, és felidéztem az itt töltött sétáinkat, a fa mellett váltott csókjainkat, és azt, miként választottuk ki, melyikbe írjuk bele az örök fogadalmunkat. Akkor annyira boldog voltam. Majd a szememet továbbra is csukva tartva, nyúltam a zsebembe a bicskámért, amivel a csuklóm felé közelítettem. Ám ekkor észrevettem, milyen életlen kés volt, amivel alig sértettem volna fel a bőrömet. Ez pedig valamelyest kijózanított, hogy egy Istenverte hülyeséget akartam elkövetni. Majd felnézve a nem messze rohanó barátaimat láttam meg. Úgy látszott, mégsem tudtam elég gyorsan eljönni otthonról, hogy ne találjanak meg idő előtt.

- Meg ne próbáld! – ordította Jackson.

- Ugye nem akartál öngyilkos lenni, Yugyeom!? – kérdezte zaklatottan Jinyoung, mikor már odaértek hozzám.

- És ha igen? Meg lett volna a jogom hozzá – ezt már úgy mondtam, hogy beletörődtem abba, hogy tovább kellett élnem.

- Dehogy is! Ő akarata ellenére hagyott itt minket, és addig küzdött, ameddig csak tudott. Te pedig négy nap után feladnád, még a temetését sem megvárva! Nem lehetsz ilyen önző! – szakadt ki mindez Jacksonból, amivel nagyon felhúzott, így fel is álltam a földről. A rossz állapotomnak köszönhetően azonban nekiestem a fának.

- Mit tudsz te arról, milyen kínjaim vannak? Semmit! – ordítottam, hiszen zavart volt az elmém, de a fájdalmam és dühöm pont, hogy felszínre tört a gyógyszer hiányában.

- Nagyon is tévedsz! Nagyon is tévedsz... – Nem számítottam ilyen válaszra, így hirtelen nem tudtam mivel visszavágni neki. – Az én első szerelmem is meghalt, és én is öngyilkos akartam lenni. Jinyoung mentett meg.

- Tessék? – A bódult állapotom ellenére is totálisan ledermedtem. – Azt hittem, Jinyoung az első szerelmed.

- Ő az igazi számomra, de attól még nem az első, akinek odaadtam a szívemet. – Majd hirtelen, mint valamilyen megeredt patak, ömlöttek a szavak belőle, így megtudtam, hogyan lett öngyilkos Jaebum, amiért nem tudott lemondani a drogokról, és Jinyoung hogyan mentette meg testileg és lelkileg is a haláltól Jacksont.

- Uramisten! Ezt miért nem mondtátok el soha? – kérdeztem, miközben ismét ömleni kezdtek a könnyek a szememből.

- Mert új fejezetet nyitottunk az életünkben, ahogy neked is azt kell tenned!

- De engem nincs ki megmentsen.

- Mi itt vagyunk neked, és nem mellesleg, ott van az a fiú is, aki tiszta szívéből szeret téged. Még ha nem is tudod ugyanúgy viszont szeretni, ne lökd el magadtól! – kért erre Jinyoung.

- Nem érdemlem meg az ő szeretetét, ahogy a tiéteket sem. Haszontalannak érzem magam, már a tánc sem érdekel. Én nem fogom megmenteni a világot, nem fogok sohasem nagyot alkotni. BamBammel úgy éreztem, bármit elérhetünk, de nélküle senki vagyok. Már a gyógyszereiből is alig van – fakadtam ki.

- Milyen gyógyszereiből? – ijedt meg Jackie. - Ugye nem a nyugtatóit kezdted el szedni?

- Talán – feleltem, mire közelebb jött hozzám és alaposan megnézte a véreres szememet. Látszólag ekkor vette észre a szapora légzésemet is.

- Láttam már ezeket a jeleket. Jaebum is így nézett ki azokon a napokon, amikor nem nyúlt droghoz. Elvonási tüneteid vannak, és ha nem gyászolnál éppen, egy olyan atyai pofont lekevernék neked, hogy a fa adná a másikat – köpte a szavakat.

- Jackson, nyugodj meg! – kérte Jinyoung.

- Dehogy nyugszom. Azokat a gyógyszereket pszichiáterek írhatják ki indokolt esetben. Nem dönthet senki magától úgy, hogy elkezdi ezeket szedni. Honnan szerezted egyáltalán? Csak nem elloptad a szobájából? – kérdezte dühösen. 

- Nem mindegy? – rántottam egyet a vállamon, hiszen amikor Bamie nekem adta, én is pont ezeket mondtam neki, de nem hallgatott rám. Ennek ellenére nem akartam a halott szerelmemről semmi rosszat mondani. 

- Nem! – ezt már ordította Jackson.

- Drágám, könyörgöm, fogd vissza magadat! – már Jinyoung is láthatólag megijedt tőle.   

- Rendben, csak még egy valamit. Nem azért hagyott hátra BamBam, mert úgy akarta, ahogy az én párom, hanem mert ez volt a sorsa. A tied viszont az, hogy még élj, mindkettőtökért! Amíg mi élünk, addig ő sem hal meg. – Ekkor akármilyen mérges volt rám, megszorította a kezemet, ami borzasztóan sokat jelentett számomra.

- És nem mellesleg – folytatta Jinyoung –, még ha a világot nem is mentheted meg, Jungkooknak a világát igen. Te nyitottad ki a szűk látókörét. Ne légy olyan gonosz – bármennyire megtörtél most –, hogy hagyod, hogy újra egyedül legyen! Ti egymást menthetitek meg.

- Adok neki egy esélyt, de nem magam miatt, hanem miatta – mentem bele. 

- Ma találkoztam vele, eljön holnap a temetésre – tette hozzá Jinyoung.
    - Rendben. Nem is számítottam másra tőle. De addig magamat kell helyrehoznom, amennyire ez egy nap alatt lehetséges.

- Előre szólok, kemény nap elé nézel. Az elvonási tünetek az erős nyugtatóknál is szörnyűek tudnak lenni, főleg a te állapotodban – figyelmeztetett Jackie.

- Vettem észre. 

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)