Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 23. fejezet

Huszonharmadik fejezet – A mi titkunk

Mielőtt bemehettem volna Markhoz, az orvosa beinvitált az irodájába, ahol megtárgyaltuk, milyen történetet tártunk a nyomozók elé, és hogy nem lett probléma a dologból; majd részletről-részletre mindent elmeséltem neki az én szemszögemből az elrablásomról és az utána eltelt időről. Tény, hogy átlátott Markon, de azért nem ártott az én perspektívámból is meghallgatnia a dolgokat. Még csak egy nap telt el amióta eljöttem Mark eldugott házából, mégis, ahogy másodjára bocsátkoztam a valós részletekbe – hiszen a főnököm és a rendőrség kapcsán féligazságokat mondtam csak –, mintha egyre távolodtak volna az ott töltött napok. Hirtelen olyan érzés volt, mintha arra az időszakra megállt volna az idő, ami ekkor ismét haladt tovább előre, nekem viszont még nem volt kedvem visszacsöppenni a folyásába. Annyira hirtelen ért ez az egész véget. Ahogy annak idején el akartam menekül Mark házából, most úgy akartam visszajutni oda. Ezért is kellett elmennem a családommal a nyaralóba.

Miután végeztünk a Doktor úrral, egy órát kaptam Markkal, hogy vele is mindent megbeszéljek. Féltem, milyen állapotban fog várni, de meglepően sokkal jobban nézett ki, mint előző nap: bármit is adtak neki, működött – látszott a tekintetén, hogy béke volt a fejében. Azt is elfogadta, hogy mindennap egy-két órát lehettem csak vele, és mindig ugyanakkor látogathattam meg. Persze az ügynökségemmel is egyeztetnem kellett a beosztásomról, de mivel tudott a főnököm Mark állapotáról, és nagyon támogatónak tűnt, így reménykedtem benne, hogy nem lesz gond. Mégis, valami mégsem volt az igazi: megkönnyebbülést kellett volna éreznem, hogy minden a lehető legjobban alakult, bennem mégis csak hiányérzet és zavarodottság volt. Mintha már tényleg nem akartam volna azt az életet, amibe visszacsöppentem. Ha legalább még egy-két hetet kaptam volna ott Markkal kettesben! Vagy csak egyetlen egy napot a tökéletes boldogságban: csak egyet…

Hazaérve gyorsan be akartam kapni pár falatot, majd indulni is a nyaralóba, de otthon nem csak a családom fogadott, hanem egy rég nem látott felebarát is.

- Szia, Jaebum! – köszöntem neki, mert láthatólag az ő lába földbegyökerezett, az elnyíló szája pedig arra engedett következtetni, hogy nem hitt a szemének. – Én vagyok: hidd csak el!

- Hát tényleg élsz! – Ekkor olyan dolog történt, ami már nem is emlékeztem rá, mikor fordult elő utoljára: Jaebum megölelt, de úgy, hogy el is emelt a földről. Régebben kihasználva, hogy erősebb testalkatú volt nálam, gyakran tette ezt, amikor boldog volt, de ekkor, mintha valóban pihesúlyú lettem volna, úgy tartott a magasban, a szuflát is kiszorítva belőlem. – El sem tudod képzelni, mennyire aggódtam érted.

- Tényleg? – kérdeztem vissza meglepődve, miután ismét a lábaimon álltam.

- Hát persze. Majd felemésztett a bűntudat, hogy lehet, többé nem látlak, és féltem, részben miattam történt az egész, hisz pont a baleseted után tűntél el. Ráadásul Mark is gyanúba keveredett, aki szintén a baleset miatt lépett az életedbe. Annyira sajnálom: nem csak azt, hogy eltűntél, hanem mindent. A baleseted jó ébresztő volt, hogy tényleg nem szabad neheztelnem rád, sőt Te vagy az, aki megtehetné ezt velem. Rettegtem, hogy többé nem látlak, és így sohasem hozhatjuk helyre a barátságunkat. Mert tudom, Jinyoung, hogy nem lesz a jövőben sem olyan barátom, aki úgy megértene, mint Te. Nem azért, mert annyira hasonlítunk, hanem mert a különbözőségeink miatt objektíven látjuk egymást. Ezt nem tudtam felfogni, mikor magadra hagytalak az ügynökségnél, de most már mindennél többet jelentene nekem, ha ismét a barátod lehetnék. És nem irigykednék egyetlen sikered miatt sem, sőt, ha kell, tíz Lullabyt írok neked, csak bocsájts meg! Könyörgöm, Jinyoung, adj még egy esélyt!

Az agyam teljesen leblokkolt, ahogy a könyörgő Jaebum olyan dolgokat mondott, amikre szívem mélyén azóta vágytam, hogy magamra hagyott. Képtelen voltam felfogni, hogy egy ilyen drasztikus dolog kellett ahhoz, hogy megkapjam mindezt. A határszituációk viszont sok mindent tisztára tudtak mosni bennünk: és én nem hagytam, hogy ez a tisztalap elússzon, mert a büszkeségem diadalmaskodik felettem. Én csak a legjobb barátomat akartam visszakapni.

- Igazad van: mi azért vagyunk olyan jó párosítás, mert sok mindenben teljesen különbözünk. Talán… talán végre a Te időd is eljön, mint idol. Én pedig majd segítek, amiben csak tudok.

- Kit érdekel most ez? – vágott közbe idegesen. – Csak az számít, hogy te megbocsájtasz-e, vagy sem.

- Hát persze, te ütődött. Sohasem én voltam rád mérges, hanem fordítva – kacagtam fel fájdalmasan.

- Köszönöm! – ismét megölelt, de ekkor nem emelt el a földről, és én már ennek is örültem.

- Jaebum, nincs kedved eljönni velünk oda, ahol eddig voltam Markkal? Útközben mesélhetnék neked. – Lettem lelkes az ötlettől, hogy egy teljes kocsiúton át beszélgethettünk kettesben – hisz a szüleim kocsijába nem fértünk volna be ennyien.

- Örömmel.

Ahogy közeledtünk a házhoz, úgy közeledtünk ismét a legjobb barátommal is egymáshoz – ezzel szintén bizonyítva számomra, hogy tényleg az volt a legjobb dolog, amit velem tehetett Mark, hogy elrabolt. Majd odaérve úgy éreztem, hogy hazatértem – igazán haza, hisz ott volt velem az öt legfontosabb személy az életemből, Markot leszámítva.

- Szóval itt töltöttétek a mézesheteket? – viccelődött Jaebum, jelezve, hogy sokat oldódott az út alatt, és hogy egyáltalán nem zavarta, hogy egy férfiba szeretett bele.

- Itt bizony. Gyertek be! – invitáltam őket, miközben elővettem a nálam maradt bejárati kulcsot.

- Ebbe az erdőbe menekültél? – kérdezte az idősebbik nővérem.

- Igen, de inkább emlékszem rá a túrázásaink miatt, mintsem a menekülésemért – jegyeztem meg, amire egy halovány mosollyal bólintott a testvérem.

Úgy vezettem körbe őket, mintha a saját ingatlanomat akartam volna bemutatni. Lehet, túlzásba estem, de tudatni akartam velük, hogy miután elfogadtam a helyzetemet, jó életem volt itt, egy jó emberrel az oldalamon.

- Sokkal barátságosabb, mint amire számítottam – vallotta be apa. – Mázlid, hogy egy gazdag pasi rabolt el.

- Na végre, hogy kezd visszatérni a te humorérzéked is – lettem emiatt végtelenül boldog. 

Úgy éreztem, általánosságban is oldódott a feszültség, de az azonnal visszatalált hozzám, ahogy belépve a volt hálószobánkba, megéreztem Mark parfümjét, amitől eszembe jutott, ahogy először megcsapta az orromat, mikor cipelt vissza az erdőből. Akkor még tévesen azt hittem, hogy émelygett a gyomrom tőle, azért volt furcsa érzésem a hasamban: de hisz akkortájt mit sem tudtam az érzéseimről. Nem is kellett több, a parfüm miatt ismét elfogott a vad zokogás.

- Kisfiam! – nyitott be apa, de szerencsére csak Ő, aminek jelen esetben nagyon örültem. – A többiek kint sétálgatnak, úgyhogy sírj nyugodtan, csak ketten vagyunk!

- Szeretem őt, apa: annyira, hogy az már fáj.

- Elhiszem, hisz tudom, milyen is az, csak neked fokozta az érzelmeidet és a ragaszkodásodat az, hogy elrabolt és elzárt a világ elől – közben leülve a földre mellém, a hátamra tette a kezét.

- Tudod, miért csináltam annyi képet róla? – kérdeztem hirtelen, hisz pár perce mutattam meg nekik a Mark képeivel teli albumot, amit mindenképp el akartam vinni magammal.

- Mert imádsz fotózni, ő pedig helyes srác – tippelt.

- Ez igaz, de most jöttem rá, hogy volt egy másik oka is, amit eddig nem is realizáltam. Ez volt életem legszebb időszaka, minden nehézsége ellenére, és mivel tudtam, hogy nem tarthat sokáig, így minél több képpel meg akartam örökíteni, hogy a lehető legtöbb részletére emlékezzek – magyaráztam neki, majd kifújtam az orromat, és letöröltem a könnyeimet.

- Ez teljesen rád vall, viszont lesznek még ennél szebb emlékeitek is, ebben biztos vagyok. Ezeket a képeket azonban tartsd nagy becsben! Az ilyen emlékek hordozóit meg kell őrizni.

- Úgy lesz! – ígértem, majd vállára hajtottam a fejemet. – Mindig is imádtam az apa-fia beszélgetéseinket.

- Én is, Jinyoung. Egyébként büszke vagyok rád: arra, milyen remek férfi vált belőled. Bármin is kellett keresztülmennünk az elmúlt időszakban, nem kérnélek meg rá, hogy másképp dönts, és gyere haza, amint felajánlotta neked Mark. Mert így volt helyes. Végre találtál valakit, aki kiérdemelte azt a nagy szívedet, amit édesanyádtól örököltél – szorított erősen magához.

- Apa, miért mondasz ilyeneket? Már pont abbahagytam a sírást – kacagtam, miközben örömkönnyeket hullattam.

- Jól van na! Ha ez vigasztal, az én szemeim sem éppen szárazok. De ezt a kint sétálóknak nem kell megtudniuk, igaz? – kacsintott. – Ez a mi kis titkunk.

- Igen, a mi titkunk. Most már csak haza kéne mennünk, hogy kitaláljam, milyen beszédet mondok a sajtótájékoztatómon.

- Hihetetlen, hogy még ilyesmit is csinálnod kell, rögtön azután, hogy hazajöttél – sóhajtott egyet, miközben fejrázással fejezte ki az ellenérzéseit.

- Ez van. Túl sokan aggódtak értem. Meg kell nyugtatnom a rajongóimat – jegyeztem meg kötelességtudóan. Ennyi járt nekik, főleg azok után, mennyien vették meg az eltűnésem után az albumjaimat.

- De pont azért, mivel a rajongóid, próbálj őszintén beszélni hozzájuk. Persze, nem azt mondom, hogy részletezd, hogy elrabolt egy mentálisan beteg srác, akibe belezúgtál, mert az érdekesen jönne ki. Bár ez nem a te hibád, hanem a világé, és azé, hogy nincs igazi elfogadás – tette hozzá azt, amit akkor is mondott Nekem, amikor annak idején bevallottam a családomnak a szexualitásomat. – Viszont ne bagatellizáld el: beszélj a szívedből, hogy ez az időszak mit jelentett neked, és hogy próbálják meg belehelyezni magukat a te cipődbe. Minden csak nézőpont kérdése. Sokan vagyunk olyan helyzetben, hogy elmenekülnék az életünkből; ők sem kivételek ez alól.

- Apa, mi van ma veled? Honnan jönnek ezek a jó tanácsok? – néztem rá döbbenten. Mindig is támogató volt az irányomba, és remek tanácsokkal látott el, de ez a korábbiakon is túlmutatott. Talán az eltűnésem alatt Ő is változott.

- Még a végén kiderül, hogy bölcs vagyok – nevetett.

- Ne is mondd! – végre képes voltam én is vidáman és felszabadultan kacagni. Elhatároztam, hogy a jövőben több időt töltök majd Vele, mint amennyi megadatott nekünk az Idol-létem óta.

A visszafele úton sokkal hallgatagabb voltam: nem azért, mert már nem volt mit mondanom, hanem mert úgy éreztem, hogy majd megfulladtam a rám törő pánikrohamtól. Pedig jó ötletnek tartottam, hogy elhoztam ide a családomat, és számukra az is volt, de én nem könnyebbültem semmivel sem meg, sőt. Mikor már Jaebum is látta rajtam, hogy valami nem volt rendben, mert szaggatottan vettem a levegőt, kértem, hogy vigyen el oda, ahol elkezdődött a történetünk Markkal. Amit mindig is szerettem Jaebumban, hogy nem tett fel felesleges kérdéseket olyankor, amikor látta, hogy nem lett volna erőm válaszolni rájuk. Ekkor is szó nélkül teljesítette, amire kértem. Még szinte meg sem állt a kocsi, én már nyitottam is az ajtót, és anélkül, hogy akár egy ruhaneműt is levettem volna magamról, belevetettem magamat a tóba. Mark is valahogy hasonlóan tehette. Éreznem kellett, milyen volt ruhástól beleugrani: milyen volt Park Jinyoungot megmenteni. A lábaim azonban megbénultak, és kinyitva a szememet, szinte vak sötét volt. Lehet, már csak én nem akartam meglátni a fényt. De miért? Miért történt ez velem pont ekkor? Miért a legváratlanabb pillanatban tört rám ismét a pánikroham? Azt hittem, minden rendbe jön, ha hazatérek, és Markot sem veszítem el. Ezt meg is kaptam, erre hirtelen rosszabbul éreztem magam, mint az elmúlt másfél hónapban bármikor.

Merültem, és még jobban sötétült előttem minden. Tudtam, pár másodpercen múlik minden: ha addig nem cselekszem semmit, akkor már csak abban reménykedhetek, hogy Jaebum kiment innen. De ekkor igenis én voltam soron. Ott a tó mélyén rájöttem, ez volt a kulcsa a továbblépésemnek: ekkor egymagam kellett kiúsznom innen. Itt volt az idő, hogy ne csak Markot, hanem önmagamat is megmentsem. Nem akartam visszacsöppenni az ördögi kerékforgásba, bár ez már nem is az volt – Markkal már nem.

Ekkor minden maradék erőmet összeszedve elkezdtem – ugyan sután, de erőteljesen – úszni felfelé, és pár másodperc múlva megláttam a lefelé bukó Napnak a fényét, ami rám sütött, mert végre hagytam neki. A saját démonjaimmal küzdöttem a víz mélyén, és győztesként értem a felszínre.

- Jinyoung, a frászt hoztad rám! – akadt ki Jaebum. – Épp utánad akartam ugrani.

- Sejtettem, viszont nekem kellett feljönnöm, magamtól – feleltem lihegve, levegőért küzdve.

- De nem akarlak még egyszer magadra hagyni. Most már ismét támaszkodhatsz rám. – Láttam rajta, hogy egyúttal magát is nyugtatta ezzel, amivel nem volt semmi baj: mögötte aztán végképp nem a legjobb évek álltak.

- Ahogy te is rám. Majd neked is sikerül kiúsznod a saját tavadból – szorítottam meg a karját, miközben mélyen a szemébe néztem.

- Micsoda? – ráncolta értetlenül a homlokát. – Meg miért is ugrottál bele?

- Mindegy. Viszont innen már könnyen hazasétálok. Nem akarom összevizezni a kocsidat.

- Kit érdekel a kocsim? Még a végén megfázol.

- Jó idő van. És amúgy is, kell egy kis egyedüllét, hogy kitaláljam, mit fogok mondani a rajongóimnak – győzködtem tovább.

- Ahogy gondolod – nem mert velem ellenkezni. - Egyébként itt a mobilod, amit a kocsiban hagytál – nyújtotta át. Nem volt meglepő, hogy megfeledkeztem róla: megszoktam, milyen hetekig telefon nélkül létezni.

- Köszönöm. Legalább hangfelvevővel rögzíteni tudom a gondolataimat, mert most tényleg úgy érzem, hogy megjött az ihletem egy olyan beszédhez, amivel megértethetem a rajongóimmal, miért tűntem el.

Jaebum távozása után, nem törődve azzal, hogy bárki meghallhatta, miket mondtam, be is nyomtam a felvevő gombot:

Biztos, mind átéltétek már, milyen, amikor a hétköznapok terhe úgy nehezedik rátok, mint egy mázsás súly, és ti egyre jobban megrogytok alatta. Egy idol nem lesz több nálatok, csak másabb életet él. Én nem vagyok hasznosabb személy, mint egy iskolai tanárnő, aki okítja és az életre neveli a fiatalokat, se a villanyszerelőnél, aki megjavítja a házban a kapcsolókat. Mégis, rám és más idolokra sokkal több teher nehezedik: nekünk lesik minden lépésünket. A mi esetünkben egy-egy hiba nagyon sokba kerülhet: akár több ezer rajongó, vagy hozzánk közel álló személy elvesztésébe. Én feláldoztam a legjobb barátommal való kapcsolatomat azért, hogy azzá az idollá váljak, akit Ti mind ismertek. Viszont sokszor elgondolkodtam rajta: vajon megérte feladni oly sok mindent az életemben azért, hogy olyan embereknek okozzak örömet, akikről semmit sem tudok? Vajon ők fontosabbak, mint én magam? Eljött az a pont, mikor rájöttem, ha folyton csak adok, végül semmi sem marad belőlem, ami a rajongóimnak sem lesz jó. Már azt se tudtam, ki vagyok, és mik igazán a céljaim, amikor megjelent egy személy az életemben. Drasztikus lépés volt több, mint másfél hónapra eltűnnöm, főleg a balesetem után, viszont nem hazudok: nem csinálnám vissza semmi pénzért. Mert egy olyan Jinyoungként tértem vissza, aki végre szembe nézett önmagával és az érzéseivel. Most már van egy személy az oldalamon, akivel egyszerre lesz nehezebb, de mégis könnyebb ez az egész. Kimondom: szerelmes vagyok, és bár nem áll szándékomban felfedni a párom kilétét, de most már nem csak nektek, rajongóimnak éneklem a szerelmes dalaimat, hanem neki is. Mert találtam egy személyt, aki észrevette, hogy némán könyörögtem azért, hogy valaki egy kis időre kiszabadítson a körforgásból. Ez a személy ébresztett rá, hogy szabadnak hittem magam, miközben meg volt kötve a kezem, és minden percemet beosztották. Nem mondom, hogy nem lesz hasonlóan a jövőben, de ez a pár hét kellett ahhoz, hogy tudjam, mi értelme van a megkötöttségnek: az, hogy azt boldog percek kövessék, azokkal, akiket szeretek. Ezek a percek lehet, hogy nem adatnak meg annyiszor, mint a munkával teliek, de épp ezért kell minden másodpercüket kiélvezni és megbecsülni. Már nem egyedül hajtom álomra a fejemet, hanem a szerelmem mellett. Már nem egyedül vagyok sokakért, hanem van egy társam. Egy nap nem leszek többé idol, és akkor szükségem lesz a családomra, a legjobb barátomra és a páromra: mert akkor sem múlok el az a Jinyoung lenni, akit ők szeretnek. Remélem, tiszteletben tartjátok a döntésemet. Tudom, ezzel annyi rajongót veszítek el, amennyit be se mernék ismerni, de azt is, hogy az igazi követőim meg fogják érteni, és nem hagynak magamra. Mert miattatok folytatom tovább azt, amit elkezdtem. Még van miről énekelnem: sőt, most lesz csak igazán valós alapja a mondandóimnak.

Végül mindannyiótokhoz szólok, akik épp nehéz időszakon mentek keresztül, vagy próbáljátok túltenni magatokat korábbi nehézségeken: igenis számít a fájdalmatok, az, amit elszenvedtettek; de ugyanígy számítanak az álmaitok is, amikbe belekapaszkodva ismét boldogok lehettek. Minden számít, amitől azok vagytok, akik. Kérlek Titeket, ne felejtsetek el élni! Persze, nem azt mondom, hogy szökjetek meg Ti is, de olykor ki kell vonnunk magunkat a forgalomból, hogy fellélegezhessünk, és rájöjjünk, mik és kik az igazán fontosak az életünkben. Az enyémben Ti azok vagytok, és ha én is a Tiétekben, akkor folytassuk együtt tovább az utat!

Megtelt a telefonomban a memória, de nem is kellett ennél több tárhely, hiszen minden fontos gondolat benne volt ebben a kis beszédben, ami a lelkemben éppen tombolt. Anélkül, hogy visszahallgattam volna, továbbítottam a főnökömnek, hogy áldását adhassa rá. Szerencsére nem váratott meg, tíz perc múlva már vissza is írta, hogy: „Ha tényleg ez van a szívedben, akkor ezt mond! Meg amúgy marketing szövegnek sem utolsó.”

- Köszönöm! – suttogtam a tóra meredve, ami ettől a naptól kezdve a megtisztulás jelképe volt számomra, hiszen két hónapon belül másodjára fordított az életem sorsán. Itt kezdődött az a bizonyos időszak, úgy volt szép, ha itt is ért véget.
   
    Miután otthon átöltöztem, és megnyugtattam a családomat, hogy semmi baj nem történt, nem baleset által lettem vizes, együtt ettem velük, majd Markhoz siettem.
    - Jinyoung, hát itt vagy! Merre voltál, hogy csak most jöttél? – kérdezte, és nagy örömömre a hangjában nem volt semmi félelem vagy számonkérés, úgy tűnt, szimplán nagyon várta már, hogy ismét vele legyek.
    - Elvittem a családomat és Jaebumot az otthonunkba. Látni akarták, hol éltem az elmúlt hetekben – feleltem.
    - Az „otthonunkba”... – ízlelgette a szót.
    - Igen, oda. De persze az lesz majd az igazi, ha együtt fogadjuk ott őket – tettem hozzá, majd gyenge csókot hintettem a meghatódott szerelmem homlokára. - Bár nem azt mondom, hogy ott lesz most már az állandó lakhelyünk, de jelen pillanatban az a hely számomra a nagy betűs otthon.
    - Nekem mindegy, Jinyoung, hol élünk, addig amíg ott vagy mellettem – ölelt magához, és igaza volt, egymás karjaiban lenni, ez jelentette a legfőbb biztonságot és otthonérzést.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 22. fejezet

Huszonkettedik fejezet – Megoldjuk

A vallomásomat dokumentálni kellett, nekem pedig aláírnom azt. Továbbá ezenkívül is volt egy-két papírmunka, amit meg kellett várnom, viszont sejtettem, sőt éreztem, hogy csak egy ajtó választott el a családomtól. Épp ezért nem ért váratlanul, amikor kinyitva azt a szobát, amiben másfél órán át voltam, édesanyám arca volt az első, ami fogadott. Ott, abban a pillanatban, mintha kiragadtak volna a környezetemből, és egy távoli szigetre repültem a családommal, akik hitetlenül álltak előttem.

- Jinyoung, hát tényleg hazajöttél? – kérdezte édesanyám remegő hangon.

- Igen, és többet nem hagylak el titeket, ígérem…

Nem értem a mondandóm végére, már magával is ragadott a vad zokogás. Az a sok elfojtott aggódás és bűntudat, amit miattuk éreztem az elmúlt hetekben, végre utat törhettek maguknak, és egy mélyről fakadó sírógörcs kíséretében vették át az uralmat az elmém és főként a szívem fölött. Képtelen voltam bármit is mondani, csak sírtam és sírtam, miközben felváltva öleltem őket. A szüleim és a nővéreim is úgy tartottak a karjukban, mint akik féltek, bármelyik percben ismét elveszíthettek. Ezt én tettem velük. Persze, nem volt tökéletes megoldás abban a helyzetben, amibe kerültem, mégis a tudat, hogy ezt okoztam a családommal, ezernyi késként szúródott a mellkasomba, darabjaira tépve azt, akárcsak a benne dobogó szívemet, ami túl sok mindennek volt kitéve az elmúlt pár hét leforgása alatt. Féltem, soha nem lesz már az igazi, miközben azt is tudtam, jobb, ha ilyen intenzíven van igénybe véve, mint az a monotonitás, amiben az azt megelőző években úszkált, amikor csak a rajongóimért éltem, és nem magamért.

- Menjünk haza! – A hosszú egymás karjaiban töltött zokogást törte meg az édesapám.

- De a menedzserem… – jutott eszembe az első épkézláb gondolat.

- Itt járt, míg kihallgattak, és belement, hogy ma nem zaklat. Majd holnap megbeszéltek mindent – világosított fel anya.

- Értem. Arról egyébként lehetne szó, hogy ma nálatok aludjak? – kérdeztem félve.

- Kisfiam, nincs az az Isten, hogy egy darabig ne nálunk lakj a történtek után – tette a vállamra a kezét apa, majd a kocsi felé irányított.

Hazafele úton nem beszéltünk, valószínűleg ők is attól rettegtek, amitől én: hogy ismét zokogásban törnénk ki, így inkább megtartottuk a mondanivalónkat, míg meg nem érkeztünk. Ott viszont már nem volt menekvés, mikor a családom sorban leült elém a kanapéra, én pedig az egyik fotelünkben foglaltam helyett. Össze kellett szednem magamat, és belekezdenem a mesélésbe. Nem akartam semmit sem elferdíteni: előttük nem, ők csakis a színtiszta igazságot érdemelték, semmi mást. Mikor a levél résznél tartottam, apa felpattant, majd átadta a megviselt borítékot.

- Az utolsó napokban az egyedüli mentsvárunk ez a levél volt, Fiam. Nem adtuk oda a rendőrségnek, mivel hittünk benned, ahogy azt kérted. Innentől kezdve legalább már tudtuk, hogy élsz, és önszántadból mentél el. De úgy látszik, az utóbbi nem volt teljesen igaz – temette a kezébe az arcát, ami nedves volt a könnyei áradatától.

- Nekem is csökkent a bűntudatom és idegeskedésem miattatok, miután megírtam, viszont ez a levél okozta azt, hogy Mark öngyilkos próbált lenni – sütöttem le a tekintetemet, hiszen láttam magam előtt az eszméletét vesztett szerelmemet, akinek ömlött a kezéből a vér. Viszont megállás nélkül folytattam a mesélést, hogyan jutottunk el az első alkalmunkig: részletezve Mark családjáról szóló beszélgetéseinket, ami láthatólag meghatotta őket, és minél előrébb haladtam a történetünkben, mintha annál inkább megértették volna, miért alakultak a dolgok úgy, ahogy. Nem vágtak közbe, a leveles dolgot kivéve, amit nagyon becsültem bennük – így nekem is könnyebb dolgom volt.

- Hihetetlen, hogy mindez megtörtént veled – állapította meg az idősebbik nővérem, amikor a végére értem. - Mintha egy film forgatókönyvét mondtad volna el.

- Az élet a legjobb forgatókönyvíró, ezt megtanultam – jegyeztem meg, majd rettegve a válaszuktól, megkérdeztem a következőt: - Egytől-tízes skálán mennyire utáltok?

- Kisfiam, sohasem tudnánk utálni. Ezt most azonnal verd ki a fejedből! – kért rá anya, aki ott termett mellettem, majd a kanapé karfájára ülve húzott magához: hiányzott az anyai gondoskodása.

- Meséljetek ti is, mi történt veletek azóta! Persze az idegeskedést leszámítva – tettem hozzá szomorúan.

- Fogunk, de nem most, Kisfiam. Jelen pillanatban az a legfontosabb, hogy pihenj! – jelentette ki apa.

- Nem, nem szeretnék pihenni. Pihentem eleget, amíg ott voltam. Kérlek, meséljetek! És azt szeretném, hogy arról is őszintén mondjatok el mindent, mennyire viselt meg titeket az eltűnésem! – Bármennyire fájt, ugyanúgy hallanom kellett mindezt, ahogy én is részletesen elmondtam nekik, mit hogyan éltem meg a „rabságom” időszakában.

- Rendben – ment bele anya, még ha láthatólag kételyek is gyötörték.

Sokszor képzeltem el, mit érezhettek, mennyire kétségbe lehettek esve, mégis hallani ezeket a maguk valóságában, teljesen más volt – sokkalta rosszabb. Az igazságra mindig nehéz volt felkészülni, főleg, ha negatív dologról volt szó: a sok átsírt éjszakájuk, az a rengeteg alkalom, amikor hirtelen felcsillant a remény, hogy talán itt vagy ott lehetek, majd jöttek a nagy pofonok, mert végül sehol sem leltek. Egy idő után már alig mertek reménykedni benne, hogy valaha megtalálnak, majd pár napja megkapták a levelemet. Onnantól kezdve már egy fokkal jobb volt nekik, tudva, hogy biztonságban voltam. Azóta várták, hogy mikor térek haza. Ez pedig már egy sokkal kiváltságosabb helyzet volt, mint a bizonytalanságban őrlődniük, hogy egyáltalán élek-e még. Sejtették, hogy Markkal tűntem el, ezért őt is kereste a rendőrség – ahogy arra már rájöttem a rendőrkapitánnyal folytatott beszélgetésemből. Mivel azonban Marknak nem volt olyan élő rokona, akivel tartotta a kapcsolatot, így csak az orvosát érte el a nyomozó, aki megígérte neki, hogy amint tud valamit, jelez nekik: így már az is érthetőbb volt, miért hívta őket egyből, ahogy a kórházba szállították Markot. Anya korábban mindig félt, hogy valamelyik pszichopata rajongóm egyszer elrabol, erre pont egy olyan fiú tette meg, akivel kifejezett vágya volt, hogy egy pár legyek. Azt a sok utálatot, amit Mark iránt éreztek, amiért elvett tőlük – pedig azt akkor még nem is tudták, hogy nem önszántamból tűntem el –, ha nem is lehetett  teljesen kitörölni a szívükből – egy darabig még semmiképp –, ettől fogva nem gyűlölték tovább, főleg, ahogy ráeszméltek, mennyit jelentett nekem.

- Holnap, miután meglátogattam Markot, eljönnétek velem abba a házba, ahol laktunk? Kérlek, szeretném, ha látnátok! Akkor még inkább megértenétek az egészet. – Tudtam, közelebb éreznék magukat Markhoz, ha ott lennének, és nekem is szükségem volt rá, hogy visszatérjek. Annyira hirtelen hagytam ott mindent; kellett egy búcsú a helytől, és attól az időszaktól, amíg ott éltem.

- Még szép, kisfiam. Hát persze, hogy elmegyünk veled. Viszont ne csak ezt a két programot tervezd holnapra! – hívta fel rá a figyelmemet anya. – A menedzsered is találkozni akar veled. Elvileg kilenckor jön érted egy kocsi, ami elvisz az irodájába.

- Tényleg, teljesen kiment a fejemből – vallottam be. – Persze, elmegyek hozzá. Annak is örülnöm kell, hogy ma még békén hagyott. Talán ki is rúg, amint elmondom neki azt a féligazságot, ami a vallomásomban is volt.

- Talán, de nem hiszem. Jó üzletember, és egy ilyen visszatérés után biztos, még inkább fellendül majd a népszerűséged. Meg amúgy is, ha hiszed, ha nem, aggódott érted. Nem csak a nagy popsztárjáért, hanem érted, Park Jinyoungért – tette hozzá apa, amin valóban meglepődtem, de ennek a meglepettségemnek inkább nem adtam hangot.

- Éhen halok – eszméltem rá, hogy a gyomrom szörnyen korgott, hiszen nem ettem aznap még semmit, pedig már jócskán délután volt.

- Ó, hát persze! – kapott észhez anya. – Még szerencse, hogy tegnap sokat főztem.

A vacsora már sokkal csendesebben telt: mindenki emésztgette a hallottakat, és azt, hogy ismét együtt volt az egész család. Nekem pedig már ekkor elkezdett azon kattogni az agyam: vajon hogyan tálaljam a történteket a főnökömnek. Ez az éjszaka folyamán sem volt másként, pro- és kontralistát írtam a fejemben, elmondjam-e neki, hogy meleg voltam, vagy sem. De nem csak én voltam az egyedüli a családból, aki aznap nem tudott aludni: édesanyám két óránkét benézett a szobámba, hogy tényleg ott voltam-e, amibe majd beleszakadt a szívem. Hány álmatlan éjszakája lehetett miattam, és hány várt még rá a jövőben? Mert ezt egykönnyen nem heverte ki, ebben sajnos biztos voltam.

Reggel gyomorideggel keltem, így örültem, ha pár falatot tudtam enni. Az értem küldött kocsi percre pontosan kilenc órakor érkezett meg, ami rövid időn belül meg is állt az ügynökségnél. Belépve az irodába, fogalmam sem volt, mire számítsak, ennek ellenére meglepett, ahogy a menedzserem szoros ölelésébe zárt, és láthatólag ő is alig hitte el, hogy tényleg visszatértem. Észrevéve a furcsa arckifejezésemet – amit nem tudtam elrejteni –, megjegyezte, hogy ne gondoljam, hogy ő egy érzéketlen szörnyeteg: nagyon is féltett. Én pedig hinni akartam neki, olyannyira, hogy nem gondolkodva, bevallottam, hogy egy férfiba szerettem bele, és vele együtt szöktem meg. Az elrablást elhallgattam, de azt nagy vonalakban felvázoltam neki, hogy Mark mentális problémákkal küzdött, ezért állandó felügyeletre szorult, így talán az lett volna a legjobb, ha a karrierem véget ér, mert választás esetén mindig is Markot választottam volna. 

A menedzserem percekig csak állt, és nézett maga elé, ködös tekintetéből pedig zavarodottságot tudtam leolvasni: féltem, épp a kirúgásom indokát fogalmazta meg a fejében, amikor aznap másodszor meglepve engem, azt mondta: megoldjuk. Egy órán át beszélgettem vele: elmesélte, miként tartotta a frontot, és hogy lehet furcsállni fogom, de megkétszereződött az albumjaim eladási száma a történtek után – a sok rajongó megijedt, hogy többet nem hallanak felőlem semmit, és így megvették fizikális formában is az albumjaimat. Épp ezért kellett másnap egy olyan beszédet mondanom a visszatérésemről, amivel nem bántottam meg őket, és valamelyest megértettem velük, hogy szükségem volt erre a kitérőre. A főnököm kérte, hogy még az este folyamán küldjem el neki, mit tervezek mondani, hogy áldását adhassa rá. És akárhányszor vissza akartam térni a melegségemmel kapcsolatos esetleges problémákra, újra és újra annyit válaszolt:  megoldjuk.

- Nem értem, miért ilyen kedves velem? Hisz nem kis problémát okoztam Magának, ráadásul még két évig nem randizhattam volna a szerződésem szerint. Vagy a sok eladott album kárpótolja? – gondolkodás nélkül kérdeztem rá ezekre, de utólag sem bántam meg, hogy kicsúsztak a kérdések a számon.

- Tudod, az én életemben is volt valaki, akivel megszökhettem volna, és ki tudja, lehet, ő lenne most a feleségem. Csak veled ellentétben, én nem voltam képes feláldozni a karrieremet érte, amit azóta is szörnyen bánok. Utána mindenkiben Őt kerestem, de nem találtam sohasem hozzá fogható személyt. Az ilyen nagy szerelmekből általában egy van, sőt valakinek egy sem adatik meg, úgyhogy te ne szúrd el, Jinyoung. Egy nap fel fogod áldozni a karrieredet, ebben biztos vagyok, de még nem jött el az a nap: addig is megoldjuk. Amúgy pedig részben igazad van: most már te vagy a legtöbb albumot eladott előadóm, így magam alatt is vágnám a fát, ha nem próbálnánk meg így is folytatni, amit évekkel ezelőtt elkezdtünk. Úgyhogy ne is törődj azzal a randizási tilalommal. Vedd úgy, hogy semlegessé vált. Csak a média előtt maradjon titok a kapcsolatod! – veregette meg a vállamat biztatása jeléül.

- Köszönöm! – ragadtam meg a kezét. – És nem csak azt, hogy segít nekem, hanem az őszinteségét is.

- Te is az voltál, így én is – felelte, majd utamra engedett. De bennem azonnal bűntudat keletkezett, hiszen nem voltam vele teljesen őszinte: viszont ezt Markért tettem, aki már biztos, tűkön ülve várta a kórházban, hogy meglátogassam.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)