Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 22. fejezet

Huszonkettedik fejezet – Megoldjuk

A vallomásomat dokumentálni kellett, nekem pedig aláírnom. De ezenkívül is volt egy-két papírmunka, amit meg kellett várnom, viszont sejtettem, sőt inkább éreztem, hogy csak egy ajtó választ el a családomtól. Épp ezért nem ért váratlanul, amikor kinyitva azt a szobát, amiben másfél órán át voltam, édesanyám arca volt az első, ami fogadott. Ott, abban a pillanatban, mintha kiragadtak volna a környezetemből, és egy távoli szigetre repültem a családommal, akik hitetlenül álltak előttem.

- Jinyoung, hát tényleg hazajöttél? – kérdezte édesanyám remegő hangon.

- Igen, és többet nem hagylak el titeket, ígérem…

Nem értem a mondandóm végére, már magával is ragadott a vad zokogás. Az a sok elfojtott aggódás és bűntudat, amit miattuk éreztem az elmúlt hetekben, végre utat törhettek maguknak, és egy mélyről fakadó sírógörcs kíséretében vették át az uralmat az elmém és főként a szívem fölött. Képtelen voltam bármit is mondani, csak sírtam és sírtam, miközben felváltva öleltem őket. A szüleim és a nővéreim is úgy tartottak a karjukban, mint akik féltek, bármelyik percben ismét elveszíthetnek. Ezt én tettem velük. Persze, nem volt tökéletes megoldás abban a helyzetben, amibe kerültem, mégis a tudat, hogy ezt okoztam a családommal, ezernyi késként szúródott a mellkasomba, darabjaira tépve azt, akárcsak a benne dobogó szívemet, ami túl sok mindennek volt kitéve pár hét leforgása alatt. Féltem, soha nem lesz már az igazi, miközben azt is tudtam, jobb, ha ilyen intenzíven van igénybe véve, mint az a monotonitás, amiben az azt megelőző években úszkált, amikor csak a rajongóimért éltem, és nem magamért.

- Menjünk haza! – A hosszú percekig tartó zokogást törte meg édesapám.

- De a főnököm… - jutott eszembe az első épkézláb gondolat.

- Itt járt, míg kihallgattak, és belement, hogy ma nem zaklat. Majd holnap megbeszéltek mindent – világosított fel anya.

- Értem. Arról egyébként lehetne szó, hogy ma nálatok aludjak? – kérdeztem félve.

- Kisfiam, nincs az az Isten, hogy egy darabig ne nálunk lakj a történtek után – tette a vállamra a kezét apa, majd a kocsi felé irányított.

Hazafele úton nem beszéltünk, valószínűleg Ők is attól rettegtek, amitől én: hogy ismét zokogásban törnénk ki, így inkább megtartottuk a mondanivalónkat, míg meg nem érkeztünk. Ott viszont már nem volt menekvés, mikor a családom sorban leült elém a kanapéra, én pedig az egyik fotelünkben foglaltam helyett, össze kellett szednem magamat, és belekezdenem a mesélésbe. Nem akartam semmit sem elferdíteni: előttük nem, ők csakis a színtiszta igazságot érdemelték, semmi mást. Mikor a levél résznél tartottam, apa felpattant, majd átadta a megviselt borítékot.

- Az utolsó napokban az egyedüli mentsvárunk ez a levél volt, Fiam. Nem adtuk oda a rendőrségnek, mivel hittünk benned, ahogy azt kérted. Innentől kezdve legalább már tudtuk, hogy élsz, és önszántadból mentél el. De úgy látszik, az utóbbi nem volt teljesen igaz – temette a kezébe az arcát, ami nedves volt a könnyei áradatától.

- Nekem is csökkent a bűntudatom és idegeskedésem miattatok, miután megírtam. De ez a levél okozta azt, hogy Mark öngyilkos próbált lenni – sütöttem le a tekintetemet, hiszen láttam magam előtt az eszméletét vesztett szerelmemet, akinek ömlött a kezéből a vér. Viszont megállás nélkül folytattam, hogy jutottunk el az első alkalmunkig: részletezve Mark családjáról szóló beszélgetéseinket, ami láthatólag meghatotta őket, és minél előrébb haladtam a történetünkben, mintha annál inkább megértették volna, miért alakultak a dolgok úgy, ahogy. Nem vágtak közbe, a leveles dolgot kivéve, amit nagyon becsültem bennük – így nekem is könnyebb dolgom volt.

- Hihetetlen, hogy mindez megtörtént veled – állapította meg az idősebbik nővérem, amikor a végére értem. – Mintha egy film forgatókönyvét mondtad volna el.

- Az élet a legjobb forgatókönyvíró, ezt megtanultam – jegyeztem meg, majd rettegve a válaszuktól, megkérdeztem a következőt: - Egytől-tízes skálán mennyire utáltok?

- Kisfiam, sohasem tudnánk utálni. Ezt most azonnal verd ki a fejedből! – kért rá anya, aki ott termett mellettem, majd a kanapé karfájára ülve húzott magához: hiányzott az anyai gondoskodása.

- Meséljetek ti is, mi történt veletek azóta! Persze az idegeskedést leszámítva – tettem hozzá szomorúan.

- Fogunk, de nem most, Kisfiam. Jelen pillanatban az a legfontosabb, hogy pihenj! – jelentette ki apa.

- Nem, nem szeretnék pihenni. Pihentem eleget, amíg ott voltam. Kérlek, meséljetek! És azt szeretném, hogy arról is mondjatok el mindent, mennyire megviselt titeket az eltűnésem! – Bármennyire fájt, hallanom kellett mindent, ahogy én is részletesen elmondtam nekik, mit hogyan éltem meg a „rabságom” időszakában.

- Rendben – ment bele anya, még ha láthatólag kételyek is gyötörték.

Sokszor képzeltem el, mit érezhettek, mennyire kétségbe lehettek esve, mégis hallani ezeket a maguk valóságában, teljesen más volt – sokkalta rosszabb. Az igazságra mindig nehéz volt felkészülni, főleg, ha negatív dologról volt szó: a sok átsírt éjszakájuk, az a rengeteg alkalom, amikor hirtelen felcsillant a remény, hogy talán itt vagy ott lehetek, majd jöttek a nagy pofonok, mert végül sehol sem leltek. Egy idő után már alig mertek reménykedni benne, hogy valaha megtalálnak, majd pár napja megkapták a levelemet. Onnantól kezdve már egy fokkal jobb volt nekik, tudva, hogy biztonságban voltam. Azóta várták, hogy mikor térek haza. Ez pedig már egy sokkal kiváltságosabb helyzet volt, mint a bizonytalanságban őrlődniük, egyáltalán élek-e még. Sejtették, hogy Markkal tűntem el, ezért őt is kereste a rendőrség, de mivel nem volt olyan élő rokona, akivel tartotta a kapcsolatot, így csak az orvosát érte el a nyomozó, aki ígérte, amint tud valamit, jelez nekik: így már az is érthetőbb volt, miért hívta őket egyből, ahogy odaszállították Markot. Anya korábban mindig félt, hogy valamelyik pszichopata rajongóm egyszer elrabol, erre pont, egy olyan fiú tette meg, akivel kifejezett vágya volt, hogy egy pár legyek. Azt a sok utálatot, amit Mark iránt éreztek, amiért elvett tőlük – pedig azt akkor még nem is tudták, hogy nem önszántamból tűntem el –, még ha nem is lehetett  teljesen kitörölni a szívükből – egy darabig még semmiképp –, ettől fogva nem gyűlölték tovább, főleg, ahogy ráeszméltek, mennyit jelentett nekem.

- Holnap, miután meglátogattam Markot, eljönnétek velem abba a házba, ahol laktunk? Kérlek, szeretném, ha látnátok! Akkor még inkább megértenétek az egészet. – Tudtam, közelebb éreznék magukat Markhoz, ha ott lennének, és nekem is szükségem volt rá, hogy visszatérjek. Annyira hirtelen hagytam ott mindent; kellett egy búcsú a helytől, és attól az időszaktól, amíg ott éltem.

- Még szép, kisfiam. Hát persze, hogy elmegyünk veled. Viszont ne csak ezt a két programot tervezd holnapra! – hívta fel rá a figyelmemet anya. – A főnököd is találkozni akar veled. Elvileg kilenckor jön érted egy kocsi, ami elvisz az irodájába.

- Tényleg, teljesen kiment a fejemből – vallottam be. – De persze, elmegyek hozzá. Annak is örülnöm kell, hogy ma még békén hagyott. Talán ki is rúg, amint elmondom neki azt a féligazságot, ami a vallomásomban is volt.

- Talán, de nem hiszem. Jó üzletember, és egy ilyen visszatérés után biztos, még inkább fellendül majd a népszerűséged. Meg amúgy is, ha hiszed, ha nem, aggódott érted. Nem csak a nagy popsztárjáért, hanem érted, Park Jinyoungért – tette hozzá apa, amin valóban meglepődtem, de ennek a meglepettségemnek inkább nem adtam hangot.

- Éhen halok – eszméltem rá, hogy a gyomrom szörnyen korgott, hiszen nem ettem aznap még semmit, pedig már jócskán délután volt.

- Ó, hát persze! – kapott észhez anya. – Még szerencse, hogy tegnap sokat főztem.

A vacsora sokkal csendesebben telt: mindenki emésztgette a hallottakat, és azt, hogy ismét együtt volt az egész család. Nekem pedig már ekkor elkezdett azon kattogni az agyam: vajon hogyan tálaljam mindezt a főnökömnek. Ez az éjszaka folyamán sem volt másként, pro- és kontralistát írtam a fejemben, elmondjam-e neki, hogy meleg voltam, vagy sem. De nem csak én voltam az egyedüli a családból, aki aznap nem tudott aludni: édesanyám két óránkét benézett a szobámba, hogy tényleg ott voltam-e, amibe majd beleszakadt a szívem. Hány álmatlan éjszakája lehetett miattam, és hány várt még rá a jövőben? Mert ezt egykönnyen nem heverte ki.

Reggel gyomorideggel keltem, így örültem, ha pár falatot tudtam enni. Az értem küldött kocsi percre pontosan kilenc órakor érkezett meg, ami rövid időn belül meg is állt az ügynökségnél. Belépve az irodába, fogalmam sem volt, mire számítsak, de ennek ellenére meglepett, ahogy a főnököm szoros ölelésébe zárt, és láthatólag Ő is alig hitte el, hogy tényleg visszatértem. Észrevéve a furcsa arckifejezésemet – amit nem tudtam türtőztetni –, megjegyezte, hogy ne gondoljam, hogy ő egy érzéketlen szörnyeteg: nagyon is féltett. Én pedig hinni akartam neki, olyannyira, hogy nem gondolkodva, bevallottam, hogy egy férfiba szerettem bele, és vele együtt szöktem meg. Az elrablást elhallgattam, de azt nagy vonalakban felvázoltam neki, hogy Mark szellemileg beteg volt, ezért állandó felügyeletre szorul, így lehet, az lenne a legjobb, ha a karrierem véget érne, mert ha választanom kell, mindig is Mark lesz a választásom. Percekig csak állt, és nézett maga elé, ködös tekintetéből pedig zavarodottságot tudtam leolvasni: féltem, épp a kirúgásom indokát fogalmazza meg a fejében, amikor aznap másodszor meglepve engem, azt mondta: megoldjuk.

Egy órán át beszélgettem vele: elmesélte, miként tartotta a frontot, és hogy lehet furcsállani fogom, de megkétszereződött az albumjaim eladási száma a történtek után – a sok rajongó megijedt, hogy többet nem hallanak felőlem semmit, és így megvették fizikális formában is az albumjaimat. Épp ezért kellett másnap egy olyan beszédet mondanom a visszatérésemről, amivel nem bántottam meg őket, és valamelyest megértetem velük, hogy szükségem volt erre a kitérőre. A főnököm kérte, hogy még az este folyamán küldjem el neki, mit tervezek mondani, hogy áldását adhassa rá. És akárhányszor vissza akartam térni a melegségemmel kapcsolatos esetleges problémákra, újra és újra annyit válaszolt:  megoldjuk.

- De miért ilyen kedves velem? Hisz nem kis problémát okoztam Magának, ráadásul még két évig nem randizhattam volna a szerződésem szerint. Vagy a sok eladott album kárpótolja? – gondolkodás nélkül kérdeztem rá ezekre, de utólag sem bántam meg, hogy kicsúsztak a kérdések a számon.

- Tudod, az én életemben is volt valaki, akivel megszökhettem volna, és ki tudja, lehet, ő lenne most a feleségem. Csak veled ellentétben, én nem voltam képes feláldozni a karrieremet érte, amit azóta is szörnyen bánok. Utána mindenkiben Őt kerestem, de nem találtam sohasem hozzá fogható személyt. Az ilyen nagy szerelmekből általában egy van, sőt valakinek egy sem adatik meg, úgyhogy te ne szúrd el, Jinyoung. Egy nap fel fogod áldozni a karrieredet, ebben biztos vagyok, de még nem jött el az a nap: addig is megoldjuk. Amúgy pedig részben igazad van: most már te vagy a legtöbb albumot eladott előadóm, így magam alatt is vágnám a fát, ha nem próbálnánk meg így is folytatni, amit évekkel ezelőtt elkezdtünk. Úgyhogy ne is törődj azzal a randizási tilalommal. Vedd úgy, hogy semlegessé vált. Csak a média előtt maradjon titok a kapcsolatod! – veregette meg a vállamat biztatása jeléül.

- Köszönöm! – ragadtam meg a kezét. – És nem csak azt, hogy segít nekem, hanem az őszinteségét is.

- Te is az voltál, így én is – felelte, majd utamra engedett. De bennem azonnal bűntudat keletkezett, hiszen nem voltam vele teljesen őszinte: viszont ezt Markért tettem, aki már biztos, tűkön ülve várta a kórházban, hogy meglátogassam.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)