Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - Epilógus

Epilógus

10 évvel később

 

Mark:

Annyiszor gondolkodtam rajta, hogyan tudott a pszichiátria a világ legszörnyűbb helyéből az életem egyik biztos pontjává válni. Már nem féltem visszajárni, sőt tudtam, hogy ez nekem és a páromnak is csak jó volt, mert így voltunk képesek a lehető legkönnyebben együtt élni. Majd az igazi fordulópont akkor jött el az állapotomban, amikor Jinyoung rávett, hogy elhiggyem, nem vagyok áldozat, mert ha akként tekintek magamra, örökre az is maradok. Beláttam, igaza volt, hiszen szerencsés voltam, hogy nem tartóztattak le, amiért elraboltam őt, majd fogva tartottam a házamban, sőt ezáltal új értelmet nyert az életem. Mai napig képtelen voltam igazán elhinni, hogy mi lett abból az átmeneti tervből, aminek az elrablását szántam. Színtisztán emlékeztem rá, milyen nehéz volt az elején türtőztetnem a vágyaimat, amik azért is voltak olyan intenzívek, mivel előtte soha, senki nem váltott ki belőlem hasonlót.

A javulásomat jelezte az is, hogy tudtam sci-fiket nézni, amiket a hangok utáltak a fejemben, és amiért először tanúja lehetett Jinyoung, milyen volt, amikor nem teljesen én uraltam az elmémet. De hazudnék, ha azt állítanám, nem voltak gyenge pillanataim, sőt, akár napjaim vagy heteim is. Ilyenkor kényszerszabadságra mentem a munkahelyemen, és olykor a pszichiátriára is befeküdtem a nagyobb baj megelőzése végett. Ekkor is épp itt voltam, és vártam, hogy véget érjen Jinyoung koncertje, és videochatelhessek vele. Egész nap ez a beszélgetés éltetett, és a tudat, hogy másnap ismét szabadon sétálhattam az utcán, az én egyetlenem társaságában.

Előtte azt hittem, hogy számomra nem maradt más, mint a menekülés, mert csak az öngyilkosság menthetett meg végérvényesen az orvosoktól és a hangoktól. De Ő minden áldott nap bebizonyította, hogy ez nem így volt. Nem hazudott, tényleg képes volt újra és újra megmenteni saját magamtól és az ezekhez hasonló gondolataimtól. Még a legrosszabb órákban is, amikor újból elhittem, a hangok legyőzhetnek, az Ő mosolya, kedves szavai, illata és gyengéd hangja volt az én kapaszkodom – akkor is, amikor nem volt velem. Mert nekem már volt kiért küzdenem és élnem. Néha olyan volt, mintha sötét erők hatalmának lettem volna a játékszere, és Jinyoung volt az egyedüli fény, ami kirántott onnan.

Rohamaim nem voltak gyakran, ha igen, akkor sem olyan intenzívek, mint a megismerkedésünk előtt. Egyszer viszont nagyon elfajult a dolog, amikor Jinyoung elment turnézni, majd nem ért haza időben, és nem is tudtam elérni telefonon. Szörnyen meg voltam rémülve, és már a legrosszabbra gondoltam, akárcsak a családja. Egy idő után, amikor nem vették észre, elszöktem tőlük, mivel a hangok ismét eluralkodtak felettem, és hangosabban kiáltottak, mint az azt megelőző tíz évben bármikor. Szinte észre se vettem, hogyan kerültem a családi nyaralónkba, mivel végig a fejemben vitáztam „velük”, hogy márpedig Jinyoung nem hagyott el egy szebb és egészségesebb férfiért, mert igenis engem akart.  Egy idő után egy nagy késsel hadováltam a kezemben, de végül én győztem, és a hangok elhallgattak. Miután összeszedtem magam, láttam, hogy időközben ötször is hívott a párom, de az elmémben zajló eseményektől a külvilág némává vált számomra. Viszont kellett még egy kis pihenő, hogy összeszedjem magam ahhoz, hogy visszahívjam. De Jinyoung megelőzött: kábé húsz perc múlva már a saját kulcsával nyitott be, és akárhogyan próbáltam nyugtatni, hogy minden rendben volt, elhatározta, hogy felhagy az énekléssel, mert nem fog elveszíteni miatta. Még egy turnét tervezett, búcsú gyanánt, és utána elengedte a karrierjét. Könyörögtem neki, hogy ne adja fel értem, de hajthatatlan volt: állította, számára is megerőltető volt, hogy ennyit kellett távol lennie tőlem. Ráadásul tudta, hogy akkor erősödtek fel a rohamaim, amikor úgy éreztem, hogy egyedül voltam. Nem vártam el, hogy mindig mellettem legyen, de már maga a gondolat, hogy a jövőben nem volt folyton más városban, vagy akár országban, rengeteget jelentett mindkettőnk számára.

A másik mentsváram a nehezebb időszakaimban a szüleim sírhelye volt, amit rendszeresen látogattam. Tisztában voltam vele, hogy nem az volt a fontos, a sír milyen állapotban volt, hanem az, milyen emlékeket őriztem a szívemben róluk; mégis úgy volt tiszta a lelkiismeretem, hogy a lehető legszebb emlékhelyet tartottam fenn nekik. Közvetlen azelőtt, hogy elindult volna az utolsó koncertturnéjára Jinyoung, kijött velem a sírhoz, hogy friss virágokkal lepjük el, és a szerelmem úgy érezte, ennél alkalmasabb hely és idő nem lett volna arra, hogy megkérje a kezemet. Úgy akart magamra hagyni, hogy előtte biztosított afelől, tényleg velem akarta leélni az életét, és nem bánta, hogy ezért odalett a karrierje: az, amit tizenhárom éven át épített fel. A lehető legőszintébb igent kapta tőlem válaszul, és én is azt hittem, így könnyebb lesz a hiánya. A hangok azonban oly sokszor felült tudták írni azt, amit előre elképzeltem: próbálták elhitetni velem, hogy miattam semmiképp sem érte meg feladni bármit is. Viszont erős voltam, és még mielőtt újból késsel a kezemben veszekedtem volna velük, befeküdtem a pszichiátriára. Jinyounggal is előre megbeszéltem, és azt is, miért volt erre szükség, hiszen a teljes őszinteség volt jellemző a kapcsolatunkra. De ekkor már ismét jól voltam, és alig vártam, hogy beszélhessünk.

- Biztos, hogy olyan állapotban vagy, hogy hazagyere? – kérdezte félve. – Én tudok rád várni: hisz te annyival többször vártad azt, hogy hazatérjek.

- Igen, már jobban vagyok: hála neked.

- Ne mondd ezt! Hisz azért kerültél oda vissza, mert nem voltam eléggé óvatos – sütötte le a tekintetét. Utáltam, mikor szomorúság költözött a szívébe, amiért nem úgy reagáltam bizonyos dolgokra, ahogy egy egészséges személy tette volna.

- A szíved mélyén tudod, hogy nem a te hibád, és hogy mennyit javultam a segítségeddel. Annyi mindent köszönhetek neked, Jinyoung. Már nem miattad akarok élni, hanem veled, ami nagy változás. De mégis van, ami nem változott az elmúlt tíz év alatt: Te vagy az egyedüli személy, aki nélkül meghalnék – jött tőlem a vallomás. Valami abban a tóban végérvényesen összekötött Vele, és az iránta érzett ragaszkodásom évről-évre csak nőtt. Minden turnénál, amire elment, egyre jobban féltem, hogy nem tér vissza hozzám, de épp ezért egyre inkább bizonyította, hogy márpedig nem volt az a kontinens vagy személy, aki miatt ne akart volna ismét velem lenni.

- Tudom, épp ezért arra gondoltam, hogy változtathatnánk ezen. – Ismertem azt a csillogó tekintetet, amivel a kamerába nézett: ez akkor volt rá jellemző, amikor egy olyan ötlete támadt, amit mindenképp véghez akart vinni. – Mark, fogadjunk örökbe egy gyereket!

- Tessék? Te rám bíznád egy gyermek sorsát, mikor most is a pszichiátrián fekszem? – sokkoltak a szavai, és egy percig azt hittem, csak viccelt: bár a szemei elárulták, hogy ő ezt igenis komolyan gondolta.

- De hát a tanítványaid is imádnak, és te is őket. – Ez igaz volt, imádtam azt a break iskolát, amit Jinyoung biztatására hoztam létre. Még egy kiváló segédtanárt is találtam, aki mindig helyettesített, amikor épp a pszichiátrián feküdtem, és ilyenkor azt hazudtuk, hogy elutaztam egy időre. Ezen kényszer pihenők alatt pedig mindig belém hasított a gyerekek hiánya. – És amúgy is, most már, hogy visszavonulok, ott leszek Veled – folytatta az érvelést. – Én hiszek abban, Mark, hogy remek szülők lennénk. Mit szólsz, belevágunk?

Fél évvel később

Eljött az a nap, amire már hetek óta mindennél jobban vágytunk. Nem kis huzavona volt, míg sikerült az örökbefogadás, főleg, hogy egy ikreket vettünk magunkhoz. A két hároméves csöppség azért nem kellett senkinek, mert a kisfiún hozzám hasonlóan skizofrénia jeleit tapasztalták. A gyermekeket nem akarták elválasztani egymástól, bárhogy lett volna sok jelentkező a kislányra. Mikor Jinyounggal meghallottuk a történetüket, a zsigereinkben éreztük, hogy Ők csak ránk vártak. Magamtól is beláttam, hogy nem lehettek volna alkalmasabb szülői egy ilyen csöppségnek, mint én, aki saját bőrömön tapasztaltam újra és újra, milyen volt így élni, valamint Jinyoung, aki remekül kezelt engem. Az orvosom is áldását adta az adoptálásra, sőt kiváló ötletnek vélte, így el is indíthattuk a kérelmet. Idővel minden részlet a helyére került, és eljött az idő, hogy hazavigyük őket.

- A mieink vagytok, kicsikéink. A mi gyermekeink – suttogtam a meghatódva, miközben én az újdonsült a kisfiúnkat, Jinyoung pedig a kislányunkat ültette az ölébe. Jól ismertük a csöppségeket, hiszen sokszor találkoztunk velük előtte. Egy-egy hétvégére haza is vittük Őket, és bár voltak kisebb nagyobb problémák, azonnal oda-vissza kötődni kezdtünk egymáshoz.

- Mi pedig a ti szüleitek – tette hozzá Jinyoung. – Most már hivatalosan is.

- És ezentúl egy boldog család leszünk. Nem tökéletes és problémamentes, de boldog és szeretetteljes. – Ez a jövőkép szebb volt számomra, mint egy tündérmese befejezése.

- Ennél nem is kell több. Nekem nálatok tényleg nem kell több, és soha nem is fog kelleni – bizonygatta a szerelmem.

Majd kéz a kézben elindultunk hazafelé, de így is otthon voltam, mert már nem csak Jinyoung, hanem ők hárman együtt voltak az otthonom. Ahogy kocsiban ülve tartottunk a korábbi nyaralóm felé, ami Jinyoung visszavonulása után a hivatalos lakhelyünkké vált, a leszakadó ég, mintha elmosta volna a múlt fájdalmait: megtisztultam, és még inkább éltem, mint valaha.

VÉGE

 A búcsúposztért kattintsatok IDE!