Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 23. fejezet

Huszonharmadik fejezet – A mi titkunk

Mielőtt bemehettem volna Markhoz, az orvosa beinvitált az irodájába, ahol megtárgyaltuk, milyen történetet tártunk a nyomozók elé, és hogy nem lett probléma a dologból. Majd részletről-részletre mindent elmeséltem neki az én szemszögemből az elrablásom és az utána eltelt idő kapcsán. Tény, hogy átlátott Markon, de azért nem ártott az én perspektívámból is meghallgatnia a dolgokat. Még csak egy nap telt el, amióta eljöttem onnan, mégis, ahogy másodjára bocsátkoztam a valós részletekbe – hiszen a főnököm és a rendőrség kapcsán féligazságokat mondtam csak –, mintha egyre távolodtak volna az ott töltött napok. Hirtelen olyan érzés volt, mintha arra az időszakra megállt volna az idő, ami ekkor ismét folytatódott tovább, nekem viszont még nem volt kedvem visszacsöppenni belé. Annyira hirtelen ért ez az egész véget. Ahogy annak idején el akartam menekül Mark házából, most úgy akartam visszajutni oda. Ezért is kellett elmennem a családommal a nyaralóba.

Miután végeztünk a Doktor úrral, egy órát kaptam Markkal, hogy vele is mindent megbeszéljek. Féltem, milyen állapotban fog várni, de meglepően sokkal jobban nézett ki, mint előző nap: bármit is adtak neki, működött – látszott a tekintetén, hogy béke volt a fejében. Azt is elfogadta, hogy mindennap egy-két órát lehettem csak vele, és mindig ugyanakkor látogathattam meg. Persze az ügynökségemmel is egyeztetnem kellett a beosztásomról, de mivel tudott a főnököm Mark állapotáról, és nagyon támogatónak tűnt, így reménykedtem benne, hogy nem lesz gond. De mégis, valami mégsem volt az igazi: megkönnyebbülést kellett volna éreznem, hogy minden a lehető legjobban alakult, bennem mégis csak hiányérzet és zavarodottság volt. Mintha már tényleg nem akartam volna ezt az életet, amibe visszacsöppentem. Ha legalább még egy-két hetet kaptam volna ott Markkal kettesben! Vagy csak egyetlen egy napot a tökéletes boldogságban: csak egyet…

Hazaérve gyorsan be akartam kapni pár falatot, majd indulni is a nyaralóba, de otthon nem csak a családom fogadott, hanem egy rég nem látott felebarát is.

- Szia, Jaebum! – köszöntem neki, mert láthatólag az ő lába földbegyökerezett, az elnyíló szája pedig arra engedett következtetni, hogy nem hitt a szemének. – Én vagyok: hidd csak el!

- Hát tényleg élsz! – Ekkor olyan dolog történt, ami már nem is emlékeztem rá, mikor fordult elő utoljára: Jaebum megölelt, de úgy, hogy el is emelt a földről. Régebben kihasználva, hogy erősebb testalkatú volt nálam, gyakran tette ezt, amikor boldog volt, de ekkor, mintha valóban pihesúlyú lettem volna, úgy tartott a magasban, a szuflát is kiszorítva belőlem. – El sem tudod képzelni, mennyire aggódtam érted.

- Tényleg? – kérdeztem vissza meglepve, miután ismét a lábaimon álltam.

- Hát persze. Majd felemésztett a bűntudat, hogy lehet, többé nem látlak, és féltem, részben miattam történt az egész, hisz pont a baleseted után tűntél el. Ráadásul Mark is gyanúba keveredett, aki ugyebár miattam lépett az életedbe. Annyira sajnálom: nem csak azt, hogy eltűntél, hanem mindent. A baleseted jó ébresztő volt, hogy tényleg nem szabad neheztelnem rád, sőt Te vagy az, aki megtehetné ezt velem. Rettegtem, hogy többé nem látlak, és így sohasem hozhatjuk helyre a barátságunkat. Mert tudom, Jinyoung, hogy nem lesz a jövőben sem olyan barátom, aki úgy megértene, mint Te. Nem azért, mert annyira hasonlítunk, hanem mert a különbözőségeink miatt objektíven látjuk egymást. Ezt nem tudtam felfogni, mikor magadra hagytalak az ügynökségnél. De most már mindennél többet jelentene nekem, ha ismét a barátod lehetnék. És nem irigykednék egyetlen sikered miatt sem, sőt, ha kell, tíz Lullabyt írok neked, csak bocsájts meg! Könyörgöm, Jinyoung, adj még egy esélyt!

Az agyam teljesen leblokkolt, ahogy a könyörgő Jaebum olyan dolgokat mondott, amikre szívem mélyén azóta vágytam, hogy magamra hagyott. Képtelen voltam felfogni, hogy egy ilyen drasztikus dolog kellett ahhoz, hogy megkapjam mindezt. A határszituációk viszont sok mindent tisztára tudtak mosni bennünk: és én nem hagytam, hogy ez a tisztalap elússzon, mert a büszkeségem diadalmaskodik felettem. Én csak a legjobb barátomat akartam visszakapni.

- Igazad van: mi azért vagyunk olyan jó párosítás, mert sok mindenben teljesen különbözünk. Talán… talán végre a Te időd is eljön, mint idol. Én pedig majd segítek, amiben csak tudok.

- Kit érdekel most ez? – vágott közbe idegesen. – Csak az számít, hogy te megbocsájtasz-e, vagy sem.

- Hát persze, te ütődött. Sohasem én voltam rád mérges – kacagtam fel fájdalmasan.

- Köszönöm! – ismét megölelt, de ekkor nem emelt el a földről, és én már ennek is örültem.

- Jaebum, nincs kedved eljönni velünk oda, ahol eddig voltam Markkal? Útközben mesélhetnék neked. – Lettem lelkes az ötlettől, hogy egy teljes kocsiúton át beszélgethettünk kettesben – hisz a szüleim kocsijába nem fértünk volna be ennyien.

- Örömmel.

Ahogy közeledtünk a házhoz, úgy közeledtünk ismét a legjobb barátommal egymáshoz – ezzel is bizonyítva számomra, hogy tényleg az volt a legjobb dolog, amit velem tehetett Mark, hogy elrabolt. Majd odaérve úgy éreztem, hazatértem – igazán haza, hisz ott volt velem az öt legfontosabb személy az életemből, Markot leszámítva.

- Szóval itt töltöttétek a mézesheteket? – viccelődött Jaebum, jelezve, hogy sokat oldódott az út alatt.

- Itt bizony. Gyertek be! – invitáltam őket, miközben elővettem a nálam maradt bejárati kulcsot.

- Ebbe az erdőbe menekültél? – kérdezte az idősebbik nővérem.

- Igen, de inkább emlékszem rá a túrázásaink miatt, mintsem a menekülésemért – jegyeztem meg.

Úgy vezettem körbe őket, mintha a saját ingatlanomat akartam volna bemutatni. Lehet, túlzásba estem, de tudatni akartam velük, hogy miután elfogadtam a helyzetemet, jó életem volt itt, egy jó emberrel az oldalamon.

- Sokkal barátságosabb, mint amire számítottam – vallotta be apa. – Mázlid, hogy egy gazdag pasi rabolt el.

- Na végre, hogy kezd visszatérni a te humorérzéked is – lettem emiatt végtelenül boldog, hisz ez is mutatta, hogy általánosságban oldódott a feszültség, de az azonnal visszatalált hozzám, ahogy belépve a volt hálószobánkba, megéreztem Mark parfümjét, amitől eszembe jutott, ahogy először megcsapta az orromat, mikor cipelt vissza az erdőből. Akkor még tévesen azt hittem, hogy émelygett a gyomrom tőle, azért volt furcsa érzésem a hasamban: de hisz akkortájt mit sem tudtam az érzéseimről. Nem is kellett több, a parfüm miatt ismét elfogott a vad zokogás.

- Kisfiam! – nyitott be apa, de szerencsére csak Ő, aminek jelen esetben nagyon örültem. – A többiek kint sétálgatnak, úgyhogy sírj nyugodtan, csak ketten vagyunk!

- Annyira szeretem Őt, apa: már fáj, olyan szinten.

- Elhiszem, hisz tudom, milyen is az, csak neked fokozta az érzelmeidet és a ragaszkodásodat az, hogy elrabolt és elzárt a világ elől – közben leülve a földre mellém, a hátamra tette a kezét.

- Tudod, miért csináltam annyi képet róla? – kérdeztem hirtelen, hisz pár perce mutattam meg nekik a Mark képeivel teli albumot, amit mindenképp el akartam vinni magammal.

- Mert imádsz fotózni, ő pedig helyes srác – tippelt.

- Ez igaz, de most jöttem rá, hogy volt egy másik oka is, amit eddig nem is realizáltam. Ez volt életem legszebb időszaka, minden nehézsége ellenére, és mivel tudtam, hogy nem tarthat sokáig, így minél több képpel meg akartam örökíteni, hogy a lehető legtöbb részletére emlékezzek – magyaráztam neki, majd kifújtam az orromat, és letöröltem a könnyeimet.

- Ez teljesen rád vall. Viszont lesznek még ennél szebb emlékeitek is, ebben biztos vagyok. De ezeket a képeket tartsd nagy becsben! Az ilyen emlékek hordozóit meg kell őrizni.

- Úgy lesz! – ígértem, majd vállára hajtottam a fejemet. – Mindig is imádtam az apa-fia beszélgetéseinket.

- Én is, Jinyoung. Egyébként büszke vagyok rád: arra, milyen remek férfi vált belőled. Bármin is kellett keresztülmennünk az elmúlt időszakban, nem kérnélek meg rá, hogy másképp dönts, és gyere haza, amint felajánlotta neked Mark. Mert így volt helyes. Végre találtál valakit, aki kiérdemelte azt a nagy szívedet, amit édesanyádtól örököltél – szorított erősen magához.

- Apa, miért mondasz ilyeneket? Már pont abbahagytam a sírást – kacagtam, miközben örömkönnyeket hullattam.

- Jól van na! Ha ez vigasztal, az én szemeim sem éppen szárazok. De ezt a kint sétálóknak nem kell megtudniuk, igaz? – kacsintott. – Ez a mi kis titkunk.

- Igen, a mi titkunk. Most már csak haza kéne mennünk, hogy kitaláljam, milyen beszédet mondok a sajtótájékoztatómon.

- Hihetetlen, hogy még ilyesmit is csinálnod kell, rögtön azután, hogy hazajöttél – sóhajtott egyet, miközben fejrázással fejezte ki az ellenérzéseit.

- Ez van. Túl sokan aggódtak értem. Meg kell nyugtatnom a rajongóimat – jegyeztem meg kötelességtudóan. Ennyi járt nekik, főleg azok után, mennyien vették meg az eltűnésem után az albumjaimat.

- De pont azért, mivel a rajongóid, próbálj őszintén beszélni hozzájuk. Persze, nem azt mondom, hogy részletezd, hogy elrabolt egy mentálisan beteg srác, akibe belezúgtál, mert az érdekesen jönne ki. Bár ez nem a te hibád, hanem a világé, és azé, hogy nincs igazi elfogadás – tette hozzá azt, amit akkor is mondott Nekem, amikor annak idején bevallottam a családomnak a szexualitásomat. – Viszont ne bagatellizáld el: beszélj a szívedből, hogy ez az időszak mit jelentett neked, és hogy próbálják meg belehelyezni magukat a te cipődbe. Minden csak nézőpont kérdése. Sokan vagyunk olyan helyzetben, hogy elmenekülnék az életünkből; ők sem kivételek ez alól.

- Apa, mi van ma veled? Honnan jönnek ezek a jó tanácsok? – néztem rá döbbenten. Mindig is támogató volt az irányomba, és remek tanácsokkal látott el, de ez a korábbiakon is túlmutatott. Talán az eltűnésem alatt Ő is változott.

- Még a végén kiderül, hogy bölcs vagyok – nevetett.

- Ne is mondd! – végre képes voltam én is vidáman és felszabadultan kacagni. Elhatároztam, hogy a jövőben több időt töltök majd Vele, mint amennyi megadatott nekünk az Idol-létem óta.

A visszafele úton sokkal hallgatagabb voltam: nem azért, mert már nem volt mit mondanom, hanem mert úgy éreztem, megfulladok a rám törő pánikrohamtól. Pedig jó ötletnek tartottam, hogy elhoztam ide a családomat, és számukra az is volt, de én nem könnyebbültem semmivel sem meg, sőt. Mikor már Jaebum is látta rajtam, hogy valami nem volt rendben, mert szaggatottan vettem a levegőt, kértem, hogy vigyen el oda, ahol elkezdődött a történetünk Markkal. Amit mindig is szerettem Jaebumban, hogy nem tett fel felesleges kérdéseket olyankor, amikor látta, hogy nem volt erőm válaszolni. Ekkor is szó nélkül teljesítette, amire kértem. Még szinte meg sem állt a kocsi, én már nyitottam is az ajtót, és anélkül, hogy akár egy ruhaneműt is levettem volna magamról, belevetettem magamat a tóba. Mark is valahogy hasonlóan tehette. Éreznem kellett, milyen volt ruhástól beleugrani: milyen volt Park Jinyoungot megmenteni. A lábaim azonban megbénultak, és kinyitva a szememet, szinte vak sötét volt. Lehet, már csak én nem akartam meglátni a fényt. De miért? Miért történt ez velem pont ekkor? Miért a legváratlanabb pillanatban tört rám ismét a pánikroham? Azt hittem, minden rendbe jön, ha hazatérek, és Markot sem veszítem el. Ezt meg is kaptam, erre hirtelen rosszabbul éreztem magam, mint az elmúlt másfél hónapban bármikor.

Merültem, és még jobban sötétült előttem minden. Tudtam, pár másodpercen múlik minden: ha addig nem cselekszem semmit, akkor már csak abban reménykedhetek, hogy Jaebum kiment innen. De ekkor igenis én voltam soron. Ott a tó mélyén rájöttem, ez volt a kulcsa a továbblépésemnek: ekkor egymagam kellett kiúsznom innen. Itt volt az idő, hogy ne csak Markot, hanem önmagamat is megmentsem. Nem akartam visszacsöppenni az ördögi kerékforgásba, de ez már nem is az volt – Vele már nem.

Ekkor minden maradék erőmet összeszedve elkezdtem – ugyan sután, de erőteljesen – úszni felfelé. És pár másodperc múlva megláttam a lefelé bukó Napnak a fényét, ami rám sütött, mert végre hagytam neki. A saját démonjaimmal küzdöttem a víz mélyén, és győztesként értem a felszínre.

- Jinyoung, a frászt hoztad rám! – akadt ki Jaebum. – Épp utánad akartam ugrani.

- Sejtettem, viszont nekem kellett feljönnöm, magamtól – feleltem lihegve, levegőért küzdve.

- De nem akarlak még egyszer magadra hagyni. Most már ismét támaszkodhatsz rám. – Láttam rajta, hogy egyúttal magát is nyugtatta ezzel, amivel nem volt semmi baj: mögötte aztán végképp nem a legjobb évek álltak.

- Ahogy te is rám. Majd neked is sikerül kiúsznod a saját tavadból – szorítottam meg a karját, miközben mélyen a szemébe néztem.

- Micsoda? – ráncolta értetlenül a homlokát. – Meg miért is ugrottál bele?

- Mindegy. Viszont innen már könnyen hazasétálok. Nem akarom összevizezni a kocsidat.

- Kit érdekel a kocsim? Még a végén megfázol.

- Jó idő van. És amúgy is, kell egy kis egyedüllét, hogy kitaláljam, mit fogok mondani a rajongóimnak – győzködtem tovább.

- Ahogy gondolod – nem mert velem ellenkezni. – Egyébként itt a mobilod, amit a kocsiban hagytál – nyújtotta át. Nem volt meglepő, hogy megfeledkeztem róla: megszoktam, milyen hetekig telefon nélkül létezni.

- Köszönöm. Legalább hangfelvevővel rögzíteni tudom a gondolataimat, mert most tényleg úgy érzem, hogy megjött az ihletem egy olyan beszédhez, amivel megértethetem a rajongóimmal, miért tűntem el.

Jaebum távozása után, nem törődve azzal, hogy bárki meghallhatja, miket mondok, be is nyomtam a felvevő gombot:

Biztos, mind átéltétek már, milyen, amikor a hétköznapok terhe úgy nehezedik rátok, mint egy mázsás súly, és ti egyre jobban megrogytok alatta. Egy idol nem lesz több nálatok, csak másabb életet él. Én nem vagyok hasznosabb személy, mint egy iskolai tanárnő, aki okítja és az életre neveli a fiatalokat, se a villanyszerelőnél, aki megjavítja a házban a kapcsolókat. De mégis, rám és más idolokra sokkal több teher nehezedik: nekünk lesik minden lépésünket. A mi esetünkben egy-egy hiba nagyon sokba kerülhet: akár több ezer rajongó, vagy hozzánk közel álló személyek elvesztésébe. Én feláldoztam a legjobb barátommal való kapcsolatomat azért, hogy azzá az idollá váljak, akit Ti mind ismertek. Viszont sokszor elgondolkodtam rajta: vajon megérte feladni oly sok mindent az életemben azért, hogy olyan embereknek okozzak örömet, akikről semmit sem tudok? Vajon ők fontosabbak, mint én magam? Eljött az a pont, mikor rájöttem, ha folyton csak adok, végül nem marad semmi belőlem, és az a rajongóimnak sem lesz jó. Már azt se tudtam, ki vagyok, és mik igazán a céljaim, amikor megjelent egy személy az életemben. Drasztikus lépés volt több, mint másfél hónapra eltűnnöm, főleg a balesetem után, viszont nem hazudok: nem csinálnám vissza semmi pénzért. Mert egy olyan Jinyoungként tértem vissza, aki végre szembe nézett önmagával és az érzéseivel. Most már van egy személy az oldalamon, akivel egyszerre lesz nehezebb, de mégis könnyebb ez az egész. Kimondom: szerelmes vagyok, és bár nem áll szándékomban felfedni a párom kilétét, de most már nem csak nektek, rajongóimnak éneklem a szerelmes dalaimat, hanem neki is. Mert találtam egy személyt, aki észrevette, hogy némán könyörögtem azért, hogy valaki egy kis időre kiszabadítson a körforgásból. Ez a személy ébresztett rá, hogy szabadnak hittem magam, miközben meg volt kötve a kezem, és minden percemet beosztották. Nem mondom, hogy nem lesz hasonlóan a jövőben, de ez a pár hét kellett ahhoz, hogy tudjam, mi értelme van a megkötöttségnek: az, hogy azt boldog percek kövessék, azokkal, akiket szeretek. Ezek a percek lehet, hogy nem adatnak meg annyiszor, mint a munkával teliek, de épp ezért kell minden másodpercüket kiélvezni és megbecsülni. Már nem egyedül hajtom álomra a fejemet, hanem a szerelmem mellett. Már nem egyedül vagyok sokakért, hanem van egy társam. Egy nap nem leszek többé idol, és akkor szükségem lesz a családomra, a legjobb barátomra és a páromra: mert akkor sem múlok el az a Jinyoung lenni, akit ők szeretnek. Remélem, tiszteletben tartjátok a döntésemet. Tudom, ezzel annyi rajongót veszítek el, amennyit be se mernék ismerni, de azt is, hogy az igazi követőim meg fogják érteni, és nem hagynak magamra. Mert miattatok folytatom tovább azt, amit elkezdtem. Még van mikről énekelnem: sőt, most lesz csak igazán valós alapja a mondandóimnak.

Végül mindannyiótokhoz szólok, akik épp nehéz időszakon mentek keresztül, vagy próbáljátok túltenni magatokat korábbi nehézségeken: igenis számít a fájdalmatok, az, amit elszenvedtettek. De ugyanígy számítanak az álmaitok is, amikbe belekapaszkodva ismét boldogok lehettek. Minden számít, amitől azok vagytok, akik. Kérlek Titeket, ne felejtsetek el élni! Persze, nem azt mondom, hogy szökjetek meg Ti is, de olykor ki kell vonnunk magunkat a forgalomból, hogy fellélegezhessünk, és rájöjjünk, mik és kik az igazán fontosak az életünkben. Az enyémben Ti azok vagytok, és ha én is a Tiétekben, akkor folytassuk együtt tovább az utat!

Megtelt a telefonomban a memória, de nem is kellett ennél több tárhely, hiszen minden fontos gondolat benne volt ebben a kis beszédben, ami a lelkemben éppen tombolt. Anélkül, hogy visszahallgattam volna, továbbítottam a főnökömnek, hogy áldását adhassa rá. Szerencsére nem váratott meg, tíz perc múlva már vissza is írta, hogy: „Ha tényleg ez van a szívedben, akkor ezt mond! Meg amúgy marketing szövegnek sem utolsó.”

- Köszönöm! – suttogtam a tóra meredve, ami ettől a naptól kezdve a megtisztulás jelképe volt számomra, hiszen két hónapon belül másodjára fordított az életem sorsán. Itt kezdődött az a bizonyos időszak, úgy volt szép, ha itt is ért véget.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)