Az élet nem tündérmese - 2Jae fanfiction - 8. fejezet (VÉGE)

Nyolcadik fejezet – Végtelenül üres

Youngjae:

Az egyik éjjel istentelen nagy csörömpölésre keltem, így azonnal a hang forrása felé rohantam. A látvány nem lepett meg: a részeg apámat találtam összeesve a konyhában, majd nagy nehezen felállítottam és a kanapéra ültettem, én pedig mellé huppantam le. Nem mertem megszólalni, helyette vártam, hogy ő kezdeményezzen. Egy idő után azonban féltem, hogy előbb alszik el, minthogy beszélne, de pont, amikor már ráuntam a várakozásra, és vissza akartam feküdni, megragadta a kezemet.

- Végérvényesen is egy undorító féreg vagyok.

- Dehogy vagy az, apa – győzködtem, de az arcmimikái elárulták, hogy itt többről volt szó, mint az alapvető önutálata.

- Összefeküdtem egy pasival, sok év után először. – A válasza meglepett, de akaratlanul is azonnal reménykedni kezdtem, hogy ez jó jel lehetett a megenyhülése szempontjából. Hisz csak elgondolkodott azon – még ha futólag is –, hogy ez nem volt akkora bűn, hiszen másként miként kötött volna ki egy férfi ágyában.

- De ettől még nem vagy undorító – hívtam fel rá a figyelmét, és bizakodó mosolyomat próbáltam leplezni.

- Youngjae, az a fiú nem sokkal lehetett idősebb nálad. Az apja lehettem volna, de nem érdekelt. Ahogy levetkőzve várt a motel szobában, nem tudtam türtőztetni a vágyaimat, és azonnal átadtam magam a kéjnek, aztán ahogy pihegve feküdt alattam, és végre jobban megfigyeltem az arcát, feltűnt, hogy még csak egy kölyök. Megrontottam! Ez már mindenen túltesz, Youngjae. Most már végérvényesen is egy féreg vagyok, aki nem érdemel bűnbocsánatot. – Hirtelen kezével elkezdett az előtte lévő asztalba bokszolni, miközben vadul remegett.

Tény és való, felkavaró volt apámat egy ilyen aktusban elképzelni, hiszen én semmiképp sem lettem volna képes egy vele egykorú személlyel összefeküdni – bár én még Jaebummal is csak némi időhúzás után mertem ezt megtenni. Hittem, hogy nem apa volt a hibás, hanem az a fiú, aki odadobta magát neki. Ezt próbáltam vele is megértetni, de hiába.

- Felejts el mindent, amit korábban mondtam, és csak egy dolgot ígérj meg nekem! – Ahogy komolyan a szemembe nézett, rájöttem, nem is volt olyan részeg, mint azt elsőnek gondoltam.

- Mit?

- Hogy jobb ember leszel nálam, minden szempontból: nem csalod meg a párodat, elfogadod önmagad olyannak, amilyen vagy, és a gyermekedet is. Én szörnyű ember vagyok, és már esélyem sincs megváltozni. – Beletörődöm hozzáállása sokkal ijesztőbb volt, mint a korábbi dühe és utálata. Szörnyű előérzetem lett mindettől, de nem tudtam, milyen irányú, csak azt, hogy ennek borzasztó következménye lesz.

- Megígérem, apa, de akkor te is azt, hogy igenis próbálkozol!

- Sajnálom, de nem tehetem. Viszont megnyugodhatsz, most végre felfogtam, hogy nincs azzal baj, hogy két férfi szereti egymást, azzal már sokkal inkább, hogy az a fiú tudva a koromat, odacsalt. Nem akarom, hogy te is motel szobákban köss ki. Szeresd magad és Jaebumot is! Ha már Lisa-val nem megy. – Az utolsó mondatát hallva azt kívántam, bárcsak örülni tudtam volna annak, hogy sikerült a tervem! De képtelen voltam rá: a sikernek is több árnyalata volt, és ez túl sötét volt ahhoz, hogy valós örömmel párosuljon.

- Láttad rajtam, hogy nem szeretem?

- Ezt így nem mondanám. Mindig csillogott a szemed, amikor együtt voltatok, és egy ideig azt hittem, több is lehet ebből. De aztán beláttam, ezek a csillogó tekintetek közelébe sem érnek annak, ahogy Jaebumra nézel, és ahogy én néztem édesanyádra. De remélem, azért barátként vigyázni fog rád Lisa, ha már nekem nem áll módomban.

- Apa, ilyet ne mondj, hogyha már nem áll módodban, hiszen még nem is vagy öreg! – könyörögtem neki, mert egyre kétségbeesetté vált, miatta pedig én is. Ez a siker rosszabb volt, mint egy kudarc. Valamit valamiért, de én nem akartam apát ilyennek látni az én örömöm kárára, hiszen ez árnyékot vetett a boldogságomra.

- De a lelkem romlott, és ez rosszabb az öregedésnél.

Mást már nem mondott nekem, mielőtt visszakísértem a szobájába. De bárcsak hallgattam volna a szívemben tomboló űrre. Éreztem, sőt valahol mélyen tudtam, mire készült, mégis lefeküdtem. Bár nem sokat aludtam, inkább csak forgolódtam, és egyszer nagy szívdobogásra riadtam, pedig nem volt rémálmom. Végül a konyha felé indultam, hogy igyak egy kis vizet, amikor megláttam apát, ahogy az egyetlen öltönyében, a konyhaasztalon feküdt egy nagy vértócsában.

Talán csak egy perc telt el, amíg némaságban álltam, de előttem akkor nemcsak az ő élete, hanem a sajátom is lepergett. Még nem voltam kész elfogadni azt, amit már legbelül tudtam. Még akartam pár másodpercet, amíg legalább az egyik szülőm élt. Egy utolsó kapaszkodót, mielőtt végső atomjaira hullott szét mindaz, amit nagy nehezen felépítettünk az elmúlt hetekben; mindaz, aki voltam, és aki lehettem volna, ha anyával együtt boldogan nevelnek fel. Ez volt életem utolsó perce, amikor csak félig voltam árva, és nem teljesen. Tény, hogy apa nem volt a legjobb szülő, de nem is a legrosszabb, és én minden hibájával együtt szerettem, ahogy anya is őt.

- A-apa! – hagyta el végre kiszáradt a torkomat néhány halk hang. – Apa! – ez már hangosabb volt, bár tisztában voltam vele, akihez szólok, lélekben már rég eltávozott, mégis hozzábeszéltem. Mert beszélnem kellett, hogy ne őrüljek meg abban a minutumban. – Kijöttem egy kis vízért – nyúltam be a hűtőbe, majd ugyan remegve öntöttem magamnak egy pohárral, és leülve az asztalhoz, úgy beszéltem, mintha az élő, lélegző szülőmmel tettem volna. – Nem nagyon aludtam; nem mintha mostanság bármikor jól ment volna az alvás. Lisa mondta, hogy menjek el egy specialistához, de tudom, hogy nincs pénzünk ilyen plusz kiadásra. Pedig annyit dolgozol, apa. Sohasem mondtam el neked, de mindig is nagyra tartottam a munkabírásodat. Sok rosszat lehet rólad állítani, de azt nem, hogy nem vagy dolgos. – Itt már elködösödött a tekintetem, mégsem hagytam abba a locsogást, mert ez az egy kapaszkodóm maradt. – Bárcsak fele annyi mindent el tudnék viselni, mint te! Bárcsak jobb fiad lettem volna! Bár élne még anya! Bár jobb életünk lett volna! Bár… bár… - Nem ment tovább. Már nem. - ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! – mélyből felszakadó sikításom mennydörgésként hasított a néma levegőbe, míg tüdőmből minden oxigént kipréseltem. Majd újra és újra megismételtem, mígnem teljesen elment a hangom.

Nem hagyhatott itt! Nem tehette ezt velem! Elegem volt ebből a helyből, az életemből, abból, hogy mindig reménykedtem benne, hogy jobb emberré válik, de ehelyett végleg eldobott magától. Azt hittem, csak idő kellett nekünk, hogy mindent helyrehozzunk. De ő úgy látszott, túl gyenge volt az én nagy reményeimhez. De talán végre az agyam és a szívem is elfogadta, hogy a világ sokkal romlottabb és elcseszettebb volt, mint ahogy én eddig látni akartam. Hirtelen, mintha minden szép emlékemet összezúzta volna a gyász és értetlenség visszataszító mámora, ami ellepte az elmémet, a szívemet és a lelkemet. Csakis egy hozzám hasonló bolond volt boldog egy olyan életben, amit kaptam. Csakis egy bolond tette azokat, amiket én. Csakis egy bolond eshetett bele a túl tökéletes Jaebumba. A mi életünknek sohasem szabadott volna közös vágányra kerülnie. De talán végre kiütköztek a különbözőségeink, melyek nem fértek meg egymás mellett. Mégis a lelkem egy része még mindig akarta az egészet: a szerelmet Jaebummal és a szeretetet a családjával. Míg egy másik részem utálta őket, amiért annyira boldogok és gazdagok voltak, míg nekem csak az alamizsnájuk jutott és immáron két halott szülő. Apám előbb anyám halálát idézte elő, most pedig a sajátját is. Egy gyilkos fia voltam, és féltem, egy nap én is valamilyen módon megölöm magam, vagy halálba taszítom Jaebumot. Ki tudta, milyen hajlamaim lehettek. Mert én már semmit sem tudtam, csak azt, hogy fel kellett hívnom Lisa-t, mert mást nem voltam képes.

Fogalmam sem volt, mit beszéltem vele, a következő tisztább emlékképem azt volt, hogy megjelent nálunk hajnalok hajnalán, majd a rendőrség és a mentő is követte. Kérdezgettek, miért tette ezt apa, talán talán rákja vagy más komoly betegsége volt. Én nem tudtam mit mondani, csak ültem ott, és néztem ki némán a fejemből, így végül Lisa magyarázta el nekik, hogy egyedül nevelt, miután anya meghalt, és hogy azóta sokat ivott és nem volt önmaga. A rendőrök örültek, hogy legalább ennyit megtudtak, és hogy Lisa még apám iratait is megtalálta. Bár azt ígérték, kicsit később visszajönnek, de én nem voltam benne biztos, hogy addigra már szóra lehet-e bírni. Mintha elnémult volna a világ körülöttem, és egy külső szemlélőként figyeltem, ahogy az a sok ember elhagyta a házat, és a Nap egyre vadabb szikrázásba kezdett, miközben Lisa simogatta a hátamat. Majd Jaebum is megjelent, de Lisa elküldte: rávette, hogy az lesz a legjobb, ha kicsit békén hagy. Ő is ezt tette, de olykor-olykor azért kérte, hogy mondjak valamit, akármit. De én üres voltam… Végtelenül üres.

Jaebum:

Youngaje e-mailje előtt is ramaty állapotban voltam lelkileg, de miután megláttam Lisaval kézen fogva, szörnyen rettegtem. Korábban állította a párom – ha egyáltalán még akként tekinthettem rá –, hogy nem vonzódott a nőkhöz, mégis rettegtem, hogy egy napon a színlelt kapcsolatuk valóssá válik. Hiszen, ha valamit túl sokáig színlelt az ember, egy idő után fennállt a veszély, hogy azonosult a szerepével – és ők nagyon is jól játszották a szerepüket. Mielőtt ki nem szúrták, hogy arra járok, annyira kötetlenül és vidáman sétáltak kéz a kézben, mintha rajtuk kívül a világon nem létezett volna senki más. Én ezt nem adhattam meg Youngjae-nek, hisz se az apja, se az emberek nagy része nem úgy gondolkodott, hogy egy azonos nemű pár egyenértékű volt egy heteró párossal. Minél inkább peregtek a napok, annál jobban elhittem: Youngjae jobban járt, ha tényleg beleszeretett Lisa-ba. Hisz vele lehetett egy nyílt kapcsolata, és az apja sem bántotta volna érte – se testileg, se lelkileg.

A szobám melege volt az egyedüli mentsváram ezekben a lélekmegterhelő napokban. Az utcára már alig mertem kimenni, nehogy ismét beléjük fussak. A szüleimmel sem akartam kommunikálni, mivel ők túlságosan pozitívak voltak, és nem fogták fel, hogy a lelkesítésükkel csak megforgatják a szívemben a kést, amit csak Youngjae húzhatott ki onnan. Ahelyett viszont, hogy végre pozitív fejlemény lett volna, az egyik reggel arra keltem, hogy a szüleim némaságban, görnyedt háttal ültek a konyhaasztalnál, és láthatólag nem tudták, miként tálalják a rossz hírt.

Nem gondolkodtam, amint szembesültem a szerelmem apjának halálával, már ott is voltam a házuknál. De bárhogy csengettem, senki sem jött ki. Végül dörömbölni kezdtem, mert nem hagyhattam, hogy egy ilyen helyzetben egyedül legyen. Majd végül Lisa nyitott nekem ajtót. Egyszerre fájt a jelenlétet, és meg is nyugtatott, hogy volt valaki Youngjae mellett. Főleg azután volt érvényes az utóbbi, hogy beláttam, rám nem volt szükség. Lisa nem önzőségből akart elküldeni, hanem Youngjae védelme miatt: a szerelmem nem volt képes senkit se látni rajta kívül. Ahogy egy röpke pillanat erejéig a szél kicsit megfújta az ajtót, így tágasabbra nyitva azt, megpillantottam ahogy Youngjae üres tekintettel nézett a semmibe, és a szívemben lévő kés mélyebbre fúródott, mint eddig valaha. Így látni őt, minden rémálomnál szívszaggatóbb volt, és nem akartam még többet ártani neki, hiszen akkor fordult rossz irányba minden, amikor lebuktunk. Talán már így is utált, de nem tehettem még több vizet a tűzre. Annyit kértem távozás előtt Lisa-tól, hogy vigyázzon rá, és ő megesküdött, hogy le sem veszi róla a szemét.

Megtanultam a leckét: sohase higgyük, hogy már nem lehet rosszabb, mert az élet azt rendre meg tudta cáfolni. Rettegtem, a végső ütés az lesz a sorstól, hogy Youngjae nemhogy a párom, de a barátom sem lesz többé, mert szíve mélyéből megutált. De én csak még jobban szerettem: minden egyes éjszakával, amit nélküle kellett eltöltenem, jobban megbecsültem a korábbi együtt töltött perceket. Mellette szerettem volna aludni, másra sem vágytam éjjelenként. Nappal meg akartam látogatni, mert nekem ott volt az otthonom, ahol ő és anyáék voltak. A haza egy olyan szoba volt, amit a számomra legfontosabb személyek töltöttek be. Csak mellettük bíztam igazán önmagamban, mert az ő oldalukon voltam az, akinek lennem kellett. A fantazmagóriám, ami ezekben a hetekben átvette az uralmat az „igazi” Jaebum felett, egy olyan üzemanyag volt, ami rossz kocsiba lett töltve, és a kipufogó füstje egyre jobban mérgezett engem.

A temetésen nem mertem odamenni hozzá, de ahogy ő dermedten állt, és egy könnycseppet sem ejtett, az az én szememből csalt ki végtelen sok könnyet. Ismertem ezt a tekintetet: mintha az édesapja átadta volna neki a lelkében lévő kiüresedést. De én nem ezt a jövőt szántam a Napsugaramnak! Ő volt a boldogságbombám, aki a jég hátán is vidáman eléldegélt volna. Megtörve, sőt kiszipolyozva látni őt, fájdalmasabb volt mindennél, ami az eddigi életem során ért engem. Azt kívántam, bárcsak átvehettem volna a helyét, vagy legalább segíthettem volna neki. Viszont ő rám se nézett, de igazából másra sem, csak Lisa kezét szorítva tűrte a sok részvétnyilvánítót. A szüleim odamentek hozzá, én viszont nem mertem. Helyette odasúgtam anyáéknak, hogy majd egyedül megyek haza, és végül leültem az egyik lépcsőre.

A temetőben körülnézve, akaratlanul is elfogott a végességünk érzése. Hát ez lett volna mindennek a vége? Mintha a semmi földjére kerültem volna. A semmi már kiskoromtól kezdve összeforrt számomra a halállal, és ez az összefonódás azóta sem változott. Számtalan olyan forgolódással teli éjszakámra emlékeztem, amikor elfogott a rosszullét, mert felszínre tört az a félelmem, hogy a halálban nem várt ránk más, csak a semmi: azért küzdöttünk és tettünk meg mindent, amit csak tudtunk az életünk során, hogy utána az üresség ragadjon magával minket. Nem tudtuk, honnan jöttünk, így azt sem, merre tartottunk. Ez a bizonytalanság pedig mindig is kétségbeesést váltott ki belőlem. Bár akárhányszor ilyen borús gondolatok lepték el az elmémet, próbáltam azokat elhessegetni, és mindig arra jutottam, hogy meg kellett próbálnom úgy élni, hogyha tényleg a semmi várt odaát, legalább hagyjak magam után olyan dolgokat, amik miatt érdemes volt megszületnem. De vajon el tudtam ezt érni?

Hirtelen egy hideg kezet éreztem a hátamon, és megfordulva megpillantottam Youngjae-t, és az a tekintet, amivel rám nézett, megadta a válaszomat, és kihúzta a szívembe fúródott kést.

Youngjae:

Az élet egy hullámvasút volt: egyes napokat bár újra élhetem volna a végtelenségig, míg másokat örökre kitörölhettem volna az emlékeimből. Apám halála és temetése közötti másfél hétből csak annyi maradt meg, hogy Lisa hozzám költözött, és leste minden kívánságomat. Én pedig csak egy szót ismételgettem újra és újra: „Köszönöm”. Ettem, ittam, lélegeztem, tehát hivatalosan éltem, belülről mégis haldokoltam. De nem mertem átadni magamat a fájdalomnak, mert akárhányszor egy kicsit is engedtem a kísértésnek, rögtön elkezdtem neheztelni Jaebumra, és arra, hogy mi egymásba szerettünk, és hogy ő továbbra is egy tökéletes családban élt, míg számomra nem maradt más, csak egy üres ház, ahova részvét miatt költözött be ideiglenesen Lisa, aki nemcsak visszafizette nekem a több évnyi matekkorrepetálást, hanem igen sok kamattal is adózott mellé.

Nem tudtam figyelni rá, mit beszélt a pap a temetésen, aminek a részleteit is Lisa és a szülei intézték el. Én arra sem voltam képes, hogy tisztességes búcsút szervezzek apám utolsó útjára. De talán jobb is volt, hogy akkor és ott nem realizáltam, hány mű könnyet ejtettek olyan emberek, akik nem szerették. Hányan kívánták részvétüket, miközben magukban úgy gondolták, nem volt kár érte. Mennyi pénzt költöttek olyan virágokra, amiktől apám sugárba hányt volna. Amikor igazán magamhoz tértem, az már a hazafele lévő út volt, amikor is kértem Lisa-t, hogy induljon tovább, mert én elfelejtettem valamit.

Hirtelen minden rám zúdult: akkor és ott ismét visszatértek hozzám édesanyám halálának körülményei. Mintha valaki kegyesen visszaadta volna számorma az emlékeket, amik mégis kegyetlenül nyitották ki könnycsatornáimat, hogy oly sok év magamba fojtott könnyeit végre felszabadítsák bennem. Igazán csak egyszer sírtam anya halála óta, amikor apa meghalt, de azt is hamar leváltotta az apátia. De ez ekkor olyan volt, mint amikor egy hosszú aszály után végre nem csak egy rövid zápor jött, hanem nagy dörgéssel, villámlással és sötétséggel párosult, tomboló vihar. Ahogy a sziklaparton lévő temető végéhez értem, térdre estem, és néztem, a széltől miként viharzott lent a víztömeg. Én is hasonlóan hullámoztam a kínok tengerében, és bele akartam ugrani a valós vízbe is: eggyé akartam válni a viharral, a szüleimmel és a halállal. Nem voltam képes többé menekülni a fájdalmamtól és a veszteségeimtől, hanem végre egy akartam lenni velük. Hisz mindig is imádtam úszni: itt volt a lehetőség életem legnagyobb úszására. Így felállva a földről, összeszorított foggal és kézzel még egy utolsó mélyet szippantottam a levegőbe. De mielőtt ugrottam volna, hátrapillantottam, hogy apám távoli sírjára tekintve biztosítsam magamban, hogy ez volt a jó döntés. Azonban a temető túloldalán egy alakot láttam meg. Bár háttal ült, és valóban messze volt, de még így is, akár ezer hátból is kiszúrtam volna, hogy Ő volt az.

- Nem! – ráztam meg a fejem. Hiszen én akkor váltam volna olyanná, mint apa – öngyilkossá és egyben szerelmem gyilkosává is –, ha belevetettem volna magam a sötét mélybe. Én jobb voltam ennél, és épp azért, mert Jaebum velem volt. Társam volt egy életen át, és a továbbiakban is az akart lenni, és én is az övé. Nem ő volt a hibás azért, hogy apa ide jutott, de azt neki köszönhettem, hogy én még éltem, és hogy a továbbiakban is volt kiért élnem. Nem ugorhattam le, mert nekem még élnem kellett.

Letörölve a könnycseppjeimet, elindultam a széles hát felé, ami túl szép volt ebben az öltönyben. Közeledve felé, arra is rájöttem, hogy ebben volt az iskolai bálban. Majd végre alaposabban megnézve magamat – hiszen azt se tudtam, miben jöttem el –, feltűnt, hogy én is abban a ruhában voltam, amit ő csináltatott nekem arra az alkalomra. Mert Jaebum mindig vigyázott rám és gondoskodott rólam; az egyszemélyes családom volt. Ahogy vállára tettem a kezemet, mintha életemben először láttam volna azt a fiút, akivel együtt tanultuk meg már rég, hogy az élet nem tündérmese, de egyes részeit azzá tehetjük.

VÉGE

A búcsúposztot ITT találjátok.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)