Megtört fény - MarkBum fanfiction - 1. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

Mark Tuan már születésétől kezdve kézen fogva járt a halállal: az újra és újra megcsapta szelével, a fiú mégsem veszítette el a hitét az életben. Valamit megtanult a sok szenvedéstől és veszteségtől, amik őt érték: jobb volt fájdalmat érezni, mint semmit. Az ürességnél és a magánynál nem volt rosszabb dolog a világon. Ő nem volt magányos, és bár a kín tényleg sokszor árasztotta el lényének minden porcikáját, folyton felderengett a boldogság és szeretet csírája is. Anélkül, hogy szeretnénk akárcsak egy embert is, nehéz túltenni magunkat a megpróbáltatásokon, és neki volt kit szeretnie. Lisa, a húga volt a mindene. Azért is dolgozott kőkeményen, hogy legyen miből fizetnie a lány tánciskoláját. Marknak sohasem jutott volna eszébe okolni a húgát, amiért a szüleik halála után egy éven át menekült otthonról: kereste önmagát, de idővel rájött, hogy az egyedüli biztos pontja, a bátyja nélkül bárhova is megy, nem lesz egész. Azóta még inkább összenőttek, mint korábban. Így már attól se féltek, hogy Lisanak kollégiumba kellett költöznie, mert telefonálni és videóhívásokat kezdeményezni bármikor tudtak, és terveik szerint heti egy találkát mindig be akartak iktatni. A Tuan testvéreket nem lehetett szétválasztani egymástól: többé már nem. Annyi mindent vett el tőlük sors, de őket meghagyta egymásnak, ezért sem vesztették el a hitüket az életben. Tudták, sokszor fognak még hazugsággal, igazságtalansággal, fájdalommal találkozni, majd újból és újból elhiszik, hogy ezentúl csak öröm és boldogság vár rájuk, de ehelyett ismét begyógyulásra váró lyukat fog hasítani beléjük a sors. De addig, amíg még be tudtak gyógyulni a sebeik – még ha nagy forradásokat is hagyva maguk után – hittek az életben, és ami ennél is fontosabb volt, hittek egymásban. Gyermekként nem voltak a legszófogadóbbak: nem vették komolyan, hogy ezt meg azt nem csinálhatták, mert szörnyű vége lesz. Azonban minél több veszteség érte őket, annál óvatosabbak lettek minden téren, és annál inkább megbecsülték a boldog perceket, mert tudták, nem osztották azokat ingyen. Már nem lehetett őket leterelni az útjukról: új látásmódjuk lett, egy jobb és boldogabb. Ezen látásmód is kellett ahhoz, hogy Mark elfogadja a kétségbeesett nő ajánlatát, aki igen nagy összeget kínált fel neki, hogy lemondja a másik családot. Bár Lisa tandíja miatt jól jött nekik a pénz, de igazából nem azért ment bele, hanem mert látta az asszonyon, mennyire kétségbeesett volt, és hogy valamiért csak őt fogadta el a fia ápolójának. Bár nem értette, ez miért volt – hisz az elmondottak alapján a nála egy évvel fiatalabb Jaebumnak inkább pszichológusra lett volna szüksége, nem rá –, de az asszony hajthatatlan volt, ő pedig segíteni akart.

- Anya, megmondtam, hogy nem akarok több dili dokit! – fakadt ki Jaebum, amikor a nő közölte vele, hogy nemsokára új lakótársa lesz. – Ráadásul őt még ide is akarod költöztetni, hogy az egyedüli tulajdonom, a magánszférám is odalegyen!

- Kisfiam, ígérem, ezúttal rendhagyó személyt fogok neked hozni. Hidd el, megjegyeztem, amit a legutóbbi után mondtál – felelte nyugodtan az anyuka, hisz őt már rég nem lehetett kihozni a sodrából.

- Még én sem emlékszem arra, mit mondtam – vallotta be Jaebum, mivel dühében annyi minden hordott akkor össze, hogy foszlányokat, ha vissza tudott azokból idézni.

- Majd eszedbe jut, amint meglátod, kit kerítettem neked.

- Rosszban sántikálsz – tette keresztbe a kezét, miközben anyja érzelemmentes arcát próbálta vizsgálni, hátha végre megtörik a jég. Utálta, hogy a nő elnyomta a fájdalmát, azt pedig még jobban, hogy neki nem ment ugyanez.

- Fél óra és itt vagyunk.

Az asszony percre pontosan érkezett meg Mark és Lisa házához, amit még a szüleik hagytak rájuk. A fiúnak majd beleszakadt a szíve, hogy egy darabig teljesen üresen kellett hagynia, de ez egy odaköltözős munka volt, így nem volt választása.

- Asszonyom, továbbra sem hajlandó megosztani velem, miért én kellek a fia mellé? – Mark utálta, ha nem értett valamit, így muszáj volt ismét rákérdeznie. Végtére is egy fedél alatt kellett élnie egy idegen fiúval. Ha a zsigerei nem súgták volna azt, hogy ez volt a jó döntés, semmiképp sem ment volna bele anélkül, hogy előtte megismeri az illetőt.

- Nem, mert akkor nem jönne velem – csúszott ki a nő száján, de rezzenéstelen arca azt hitette el Markkal, hogy meggondoltan kötötte ezt az orrára.

- Ez nagyon biztató – jegyezte meg szarkasztikusan a fiú.

- Ha az, ha nem, mindig gondoljon arra a pénzre, amire úgy hiszem, nagy szüksége van. – Az asszony ismét kapura lőtt, méghozzá pontosan tudta, hova célozzon, így Mark hátradőlve, némán kémlelt ki az ablakon az út hátra lévő részében.

- Jaebum, megjöttünk! – Még ha izgatott nem is volt a nő, kíváncsian várta agyermeke reakcióját az „ajándéka” kapcsán.

- Bárki is az, nem érdekel bármilyen terápiás módszerhez is akar folyamodni – jelentette ki, anélkül, hogy akárcsak egy pillanatra is hátranézett volna a nappalijában lévő tévéjéről, amin épp egy játékban gyilkolt le embereket.

- Eddig még nem találtam ki semmilyen terápiás módszert, úgyhogy jó, hogy ezt így előre elmondtad. – Mark reakcióideje általában gyors volt, amiért büszke volt magára. Ebben a szakmában eddig nagyon jó hasznát vette ennek a képességének.

- Na, most kivételesen férfit hoztál, anya. Ez már fejlődés – kacagott a továbbra is játékában elmerülő fiú.

- Gyermekem, befejeznéd? – A nő kimért hangszíne egyre irritálóbbá vált Mark számára, de ő persze ezt nem tehette szóvá, ahogy azt sem, mennyire rosszul esett neki a kellemetlen fogadtatás.

- Majd, ha meghaltam a játékban.

- Asszonyom, én azt hittem, a fiával együtt választottak engem. – Az ápoló fiú zavarában egyik lábáról a másikra billent, a száját pedig már véresre rágta belülről, és ahogy a fémes íz elárasztotta a nyálát, mintha saját felsülését ízlelte volna.

- Én aztán nem keresek pszichológusokat – horkant fel Jaebum.

- Én nem is vagyok az.

- Tessék?

Ezzel a mondattal végre ráeszmélt a valóságra a fiatalabb fiú, és leállítva a játékot, szemügyre vette az újoncot. Pontosabban kitágult pupilláival csodálta, milyen szép férfit kínált fel neki tálcán az édesanyja, akinek igaza volt, így már emlékezett rá, anno mit mondott: „Pszichológusoktól kérlek, egy életre kímélj meg! Vagy hozz egy helyes, vékony, fiatal pasit, aki lesi minden kívánságomat, vagy engedd el ezt a segédkezős dolgot.”

Hát tényleg megtette: végső elkeseredettségében keresett egy olyan személyt, aki Jaebum esete volt, és még arra is rávette, hogy beköltözzön hozzá. Mocskos játékot játszott az anyja, és Jaebum lelke annyira úszkált az életutálatban, hogy képtelen volt ellenállni, és lefújni a mecset. Most már igenis játszani akart, még hozzá nagy tételben.

- Szóval, ha nem pszichológus vagy, akkor mi? – volt ez az első tényleges kérdése.

- Ápoló, általában időseket vagy végstádiumban lévő, otthonfekvő betegeket gondozok. Most is egy idős hölgyhöz mentem volna, de édesanyád meggyőzött, hogy nagyobb szükség van rám itt. – Jaebum valamit azonnal elkönyvelt Markkal kapcsolatosan: ez a fiú teljesen őszinte volt. Azt viszont még nem tudta, hogy ez neki imponált-e vagy sem.

- Miért választottál engem?

- Szimplán éreztem, hogy ide kell jönnöm – rántott egyet a vállán. – Én hol fogok aludni?

- Itt – mutatott a kanapéra Jaebum, amitől most Mark szemei tágultak ki, de nem éppen az örömtől. – Nyugi, ki lehet húzni, és kifejezetten kényelmes. Sokat aludtam én is rajta. Szekrényt is kapsz – intett a tévé melletti igencsak terebélyes szekrénysorra. – Bár a bőröndödet elnézve, a felére sem lesz szükséged, sőt a harmadára sem.

- Csak átmenetileg tervezek ideköltözni, így sok mindent otthon hagytam.

- Akkor húzz bele a helyrehozatalomba, és hamar távozhatsz! – Jaebum máris el akarta ültetni a bogarat Mark fülében, hogy minél inkább igyekszik majd a kedvében járni, annál hamarabb végezhet. Sejtette, hogy az anyja szörnyen sokat fizethetett neki, hogy nála legyen, ne az öreg mamánál, így már csak azt kellett minél előbb megtudnia, vajon miért kellett annyira Marknak a pénz, hogy érzelmi zsarolások esetén legyen ütőkártyája.

- Majd igyekszem.

- Én akkor magatokra is hagylak titeket – mondta a nő, de utána eszébe jutott valami. – Mark, ha figyeltél, láthattál egy nagy házat, ami mellett eljöttünk. – Erre a fiú bólintott. – Ott lakom, ha bármire szükségetek van, ott megtalálsz, vagy ha nem, a számomat már tudod.

- Rendben, asszonyom.

- Akkor legyen szép napotok! Szervusztok!

A nő távozása után hirtelen beállt csönd megijesztette Markot. Kétféle beteghez volt hozzászokva: a sokat beszélőhöz és a már szinte némához. Egyesek minden fájdalmukat meg akarták osztani az ápolójukkal, sőt olykor felnagyítani is azt, míg mások a csendben szenvedő típusok voltak. De Jaebum csak lelki beteg volt, ami ismeretlen terület volt Mark számára.

- Nyugodtan pakolj, ne zavartasd magad! Még ha rövid időre is, ez a te otthonod is lesz most már. Amúgy sem az én házam – vetette le magát a kanapéra Jaebum.

- Az anyukádé, gondolom – vonta le a következtetést Mark.

- Apával építtették nekem a tizennyolcadik szülinapomra. Tudták, hogy privát szférára van szükségem, de mégis közel akartak tudni magukhoz.

- Értem. – Nem mert rákérdezni az idősebbik, vajon mi lett az apukájával, hiszen tudta, a szülők elvesztése milyen kínszenvedéssel járt.

- Egy éve halt meg – felelt Jaebum a fel sem tett kérdésre. – Anya azóta lett ilyen kimért és lélektelen, én pedig egy évre rá, ahogy lesérültem, követtem ebben.

- Értem.

- Figyelj, haver, ha továbbra is annyit mondasz, hogy „értem”, akkor kár kipakolnod, mert sokra nem megyek veled – szúrt oda a zavarban lévő fiúnak.

- Ért… - gyorsan elharapta a szó végét Mark. Maga sem tudta, miért vált ennyire elesetté, de volt valami Jaebumban, ami lebénította, és ez minden volt, csak jó jel nem. – Sajnálom, de nem ilyen betegekhez vagyok hozzászokva – mondta ki a nyilvánvaló tényt.

- De az átlag betegekért nem kapsz ilyen sok pénzt, meg nem is ilyen szexik – mutatott végig magán önbizalommal teli hangon a fiatalabbik, mert már csak a kinézete volt az egyedüli dolog, amire büszke volt.

- Sohasem nézem a betegeim külsejét, csak a lelkük érdekel. Mert ha egy lélek szép, annak a testét mindig megpróbálom meggyógyítani, vagy ha az lehetetlen, legalább szebbé tenni az utolsó napjait. – Ez volt Mark fő mottója, ezért tartotta a hivatását annyira fontosnak.

- Egek, te mennyi halállal találkoztál már? – talán tudni sem akarta a választ Jaebum, mégis rákérdezett.

- Túl sokkal.

- És mikor volt a legelső? – ez valóban érdekelte.

- Születésemkor – felelte szomorúan Mark, és közben kicipzározta a bőröndjét.

- Tessék? – a fiatalabbik nem erre a válaszra számított.

- Anyukám ikrekkel volt terhes, de komplikációk merültek fel. Végül császármetszéssel engem még épp meg tudtak menteni, de a testvérem halva született. – Ki kellett néznie a szekrényen egy pontot, amit bámult, hogy arra koncentrálva visszatartsa azokat a hitvány könnycseppeket, amik nem akarták figyelembe venni, mennyire rosszkor kívántak előbukkanni.

- Te jó ég! – Jaebum ledöbbent. Eddig bele sem gondolt, milyen szerencsés volt, hogy huszonegy éves koráig nem tapasztalta meg első kézből, milyen volt elveszíteni egy hozzátartozót, míg Mark szüleinek egy napon belül született és halt meg egy gyermekük. De végül ezt is csak akképpen könyvelte el a depressziós fiú, hogy az élet túlságosan kegyetlen tudott lenni, és nem válogatott, ha gyilkosságról volt szó. Mert a sors volt a legnagyobb sorozatgyilkos – legalábbis az ő szemében. - Akkor gondolom, nincs testvéred.

- De, Lisa! – A húga gondolatától ismét vidámság és szeretett költözött Mark szívébe.

- Szóval csak a testvéred az, aki fontos neked? – mérte fel a terepet.

- Mondhatjuk így is, de én másként fogalmaznék.

- Hogyan?

- Nekem ott van a testvérem – helyesbített Mark.

- Mi van? Ez tökre ugyanazt jelentette – pufogott Jaebum.

- Már pedig nem – kacagott az idősebb fiú, mert a másik értetlen arca nagyon viccesen hatott számára.

- Fura egy fazon vagy – zárta le ezzel a témát Jaebum, majd magára hagyta a fiút, hogy végre tényleg kipakolhasson.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Megtört fény - MarkBum fanfiction - Prológus

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

Az ötvenéves nő erős kontyba fonta a haját, ami szokásává vált: így azt a szigort tudta mutatni kívülre, amit láttatni akart az emberekkel. Most pedig az átlagosnál is jobban ezt a hatást akarta elérni, hiszen a fia ügyében járt el, akinél nem volt számára fontosabb személy a világon, amióta a férjét elvesztette. Aznap, amikor a szerelmét, társát és gyermekének apját elvette tőle a sors, a nő szíve félő volt, hogy végérvényesen jéggé dermedt, mert nem kapott többé annak az érintéséből, aki azt korábban újra és újra felolvasztotta. Sohasem értette, hogyan lehetett a férfi számára egy nyitott könyv, miként vette rá, hogy a lelkének legmélyebb kapuit is feltárja előtte. De ezen kapuk bezáródtak, és sötétség borult a szívére, és rettegett, ez egészen addig kitart, amíg a másvilágon nem találkozhatott újra a párjával, aki ismét feltárja azokat az ajtókat. Úgy vélte, csak ő volt, aki felébreszthette belülről, ismét zubogásra késztethette a vérét és felrázhatta alvajáró szendergéséből . Azonban volt valami, ami ennél is jobban fájt a nőnek: egy szem gyermeke, aki az ő melankolikus személyiségét örökölte, szintén elvesztette minden életkedvét az apja halála és egy baleset következtében. A nő azt elfogadta, hogy ő majdhogynem semmivé lett, de azt nem, hogy a gyermeke is, aki miatt friss oxigénnel árasztotta el tüdejét és a lehető legminőségibb ételekkel a testét, ahelyett, hogy idő előtt csatlakozott volna a férjéhez. Remélte, volt esély arra, hogy legalább a fiának találjon valakit, aki a halál helyett életet hoz számára. A hang- és lélekmentes mindennapjaiba akart egy fiatal, szép férfit csempészni, aki felélesztette.

Ahogy belépett az épületbe, és megcsapta az orrát az olcsó parfüm szaga, azonnal görcsbe rándult a gyomra. Azért jött ilyen drága helyre, hogy elkerülje azt a lealacsonyodott életmódot, amiből volt szerencséje a férjével karöltve kimászni, most mégis előtörtek belőle a rossz emlékek. De inkább élt volna a lehető legnagyobb nyomorban, ha azt ismét a szerelme és a boldog fia mellett teheti. Azonban se a hely, se az időzítés nem volt éppen a legideálisabb a nosztalgiázáshoz, így megrázva magát indult a titkárnő felé.

- Jó napot! Időpontom van – kezdte, majd amint elmondta a nevét, már azonnal kísérték is be az igazgatónőhöz.

- Jó napot, asszonyom! Kim Jiyu vagyok – nyújtotta a kezét. - Kérem, foglaljon helyet!

- Köszönöm. – Ült le, bár legszívesebben kifakadt volna, hogy nem ilyen körülményekre számított: kopott üléshuzatra, piszkos függönyre, cigi szagú főnökre; és még sorolhatnánk a negatív dolgokat, amik egyike sem kerülte el a nő figyelmét.

- Úgy tudom, problémája akadt a weboldalunkon.

- Igen, a fiatal úr, akit kiválasztottam a gyermekem ápolójának, elviekben már elígérkezett másnak – felelte.

- Ez könnyen előfordulhat. Sajnos olyan rendszerünk van, ami csak akkor veszi le az elérhető ügyfelek listájáról a dolgozókat, ha azok megkezdték a munkaviszonyt az új helyen – magyarázta el mindezt, abban reménykedve, hogy nemsokára le is zárják a témát, és keresnek egy szintén megfelelő jelöltet.

- Értem, és ez mind szép és jó, de nekem az a fiú kell. Mark Tuant akarom, senki mást! – jelentette ki ellenvetést nem tűrően, és amikor átváltott anyatigris üzemmódba, akkor tényleg nem volt tanácsos senkinek sem az útjába állnia.

- Ó, Markról van szó! – könnyebbült meg az igazgatónő. – Ez esetben nem is reménytelen a helyzet, hiszen ő csak három hónapos munkát vállalt el. Azt könnyen kivárhatja, addig pedig keresünk egy pótlékot. Ez így megfelel Önnek? – mosolygott erőltetetten, amitől a másik nő gyomra az ottléte óta már sokadjára akart felfordulni.

- Nem, azt akarom, hogy rávegye, mondja le a másik helyet, és már három nap múlva beköltözzön a fiamhoz.

- Tessék? Maga a bolondját járatja velem, igaz? Tudja, milyen nehéz megbízhatóságot kiépíteni a szakmánkban? Nem adhatom fel a cégem szavahihetőségét egyetlen kuncsaft kedvéért. Marknak el kell mennie a megbeszélt helyre, és punktum – lett ő is ideges, és fogalma sem volt róla, hogy már rég lejátszott meccset folytattak, és nem ő állt nyerésre.

- Háromszor annyit fizetek neki, mint amennyit az ápolóiknak szokás, és maga is kap külön juttatást.

- Azt hiszi, ennyivel megoldhatja a dolgot?

- Igen, és már meg is oldottam. A titkárnőtől elkérem a fiú számát, és mire ma délután ötkor felhívom, addigra tudassa vele a változó tényezőket. Az anyagiakat majd rendezzük elektronikus úton, és természetesen számíthat a saját juttatására a rugalmassága miatt, amiért most nem kérdezősködik tovább. További szép napot! – állt fel, hogy kezet nyújtson.

- Úgy látom, nincs beleszólásom a dolgokba – látta végre be az igazgatónő, milyen fölénybe került.

- Nincs.

- De annyit azért mondjon meg: miért ragaszkodik ennyire Markhoz?

- Önnek van gyermeke?

- Nem, nincs – felelte sután.

- Akkor próbálja meg elképzelni, milyen özvegyként végignéznem, hogy a fényes sportkarrier előtt álló, ambiciózus fiam, aki egy botorság miatt úgy lesérült, hogy odalett a jövője, az önutálat pusztításában szenved. De végre találtam egy ápolót, aki kirángathatja onnan. Maga nem tenne meg mindent a helyemben, hogy felfogadja Markot? – Sejtette, hogy a szavai betaláltak: túl jól értett azok csűréséhez és csavarásához; halott férjén és fián kívül szinte mindenkinél célt tudott érni, bármit is akart elérni.

- De megtennék, ez nem kérdés. – Tudta az igazgató asszony, hogy ennél többet úgysem tud meg az elszánt anya indítékáról, de már ez is több volt, mint a semmi; és amúgy is, túl sok céltudatos szülővel találkozott már az évek során ahhoz, hogy ne lepődjön meg.

Az anyuka végül elégedetten sétált vissza a kocsijához, hiszen élete egyedüli megmaradt küldetésén, a fia boldogságának elérésében hosszú idő után ismét jó úton járt. Szíve mélyén – ahova száműzte a férjéhez fűződő gondolatait –, remélte, hogy halott szerelme az adott pillanatban látta, és büszke volt rá. Most már egyedül kellett helytállnia. Nem volt fair a sorstól, hogy pont azután kapta a legembertpróbálóbb szülői feladatot, amikor özveggyé vált; de azt mondják, az élet a legnehezebb feladatokat a legjobb harcosaira osztja ki, ő pedig próbált a lehető legjobb lenni.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)