Kettőn áll
a vásár
[Ezt a Shiper kedvéért átírt Stormpilot történetet eredetileg Got7 tagokkal írtam meg.]
Poe:
Arra riadtam, hogy leestem az ágyamról, ami sajnos
megszokott volt nálam. Túlságosan sokat mozogtam álmomban, főleg, ha lefekvés
előtt sokat ettem, ami miatt rémálmok gyötörtek. Ilyenkor általában visszamásztam vagy kicammogtam a konyhába. Most viszont úgy bevertem a lábamat,
hogy egyikre sem voltam képes. Annyit sikerült megcsinálnom, hogy az ajtóig
elkússzak, majd a barátomért kiáltsak.
- Domhnall, légyszí gyere ide!
- Hagyjál békén! Aludni akarok! – ordított vissza
álmosan.
- De nagyon bevertem a lábam, nem tudok ráállni.
- Már megint leestél?
- Igen. Légyszí! Meghívlak vacsorára, vagy tudom is
én! – könyörögtem, de közben bűntudatom is volt, hisz éjszaka sokáig tanult,
mert éjfélig le kellett adnia egy esszét az egyetemre.
- Olykor utálom, amiért te vagy a legjobb barátom –
rontott ki a szobája ajtaján. – Miért vagy ilyen szerencsétlen? – lépett mellém
közben.
- Születési rendellenesség – mosolyogtam rá sokat
kérően.
- Aj! Na, gyere, kapaszkodj belém! – karolt át
hátulról, majd a következő pillanatban már álltam is, és együtt odabicegtünk az
ágyamhoz. – Hol fáj?
- Itt a bal bokám. Erre estem rá.
- De hát mit álmodtál? – ráncolta a homlokát.
- Megeshet, hogy álmomban karatésnak képzeltem magam,
akire épp rátámadtak – emlékeztem vissza.
- Egy huszonegy éves gyerekkel lakok együtt, remek!
- Hisz mindig is tudtad, hogy az vagyok – vágtam rá.
- Ezért sem akartam anno összejönni veled.
- Mintha ez fordítva nem lett volna igaz.
Domhnallal két éve ismerkedtünk meg egy meleg
párkereső oldalon. Már az első randinknál éreztem, hogy volt közöttünk
egyfajta szikra, de elég hamar kikristályosodott előttem, hogy csak barátként
tudtam rá tekinteni. Helyes srác volt, de külsőleg nem pontosan az esetem, és
valahogy nem éreztem semmilyen testi vonzalmat iránta, de közben nem akartam
elveszíteni, hisz tudtam, hogy még egy ilyen barátra nem találok.
Sohasem felejtem el, milyen idegesen mentem a harmadik
randinkra, amikor is közöltem vele, hogy csak a barátja akarok lenni. De hála
az égnek, ő is hasonló szöveget akart nekem mondani. Nem sokkal később pedig mint két jó barát, akik épp kezdték az egyetemet, megbeszéltük, hogy
összeköltözünk. Eléggé felhőtlen volt az együttélésünk, főleg, hogy sokszor
elkerültük egymást az eltérő órarendünk miatt. Domhnall építészmérnök, én pedig
tesi tanár szakon voltam. Bár két teljesen ellentétes dologról tanultunk, mégis
nagyon jól megértettük a másikat.
- Ezeket vedd fel! – dobált ki ruhadarabokat a
szekrényemből. – Én is átöltözöm, aztán beviszlek a kórházba kivizsgáltatni.
- Sajnálom, amiért púp vagyok a hátadon! –
szontyolodtam el, mivel az egész napját pihenéssel akarta tölteni.
- Ne játszd a drámakirálynőt! Hamar túl leszünk rajta,
és délután filmezünk, vagy valami hasonló.
- Rendben. – Majd ahogy kérte, magamra húztam a
ruháimat.
- Már fél órája itt ülünk – jegyeztem meg
türelmetlenül –, és nem látnék nagy mozgolódást a rendelők körül.
- Azt hitted, hogy idejövünk és máris behívnak?
- Hát, valahogy úgy.
- Tipikus – rázta a fejét, de ekkor megcsörrent a telefonja.
– Ó, ez az az évfolyamtársam, aki segített az esszémben. Nem baj, ha felveszem?
- Dehogyis! Bár a túloldalon ülő mamák árgus szemekkel
kémlelnek minket, úgyhogy lehet, hogy kinn kéne vele beszélned – böktem a
fejemmel az öreg nénik felé.
- Ó, értem! Akkor mindjárt jövök – mondta, majd elviharzott.
Azt hittem, ezek után unalommal teli percek várnak
rám, amikor hirtelen mellém ült egy nagyon helyes srác. Kínos vagy nem kínos,
szabályosan megbámultam az arcát, mert hirtelen azt hittem, hogy a fájdalomtól
behallucináltam, mennyire szép.
- Van valami az arcomon? – kapta maga elé a kezét
félve.
- Nem. Öhm… én csak… – vakartam meg a tarkómat, mert
hirtelen nem tudtam, mit is mondhatnék. De aztán úgy döntöttem, a fenébe is,
kimondom. Huszonegy éves meleg pasi voltam, akinek az életében sohasem volt még
komoly kapcsolata. Veszíteni valóm nem volt, max a lábam mellett az
önértékelésem is sérült volna kicsit, de most ezzel nem tudtam törődni. – Azt
hittem, hogy rosszul láttam, mennyire szép vagy.
- Ööö… - Most ő nem jutott szóhoz. – És rosszul
láttad?
- Nem, egyáltalán nem – feleltem a legkulturáltabb
mosolyomat elővéve.
- Ezt vegyem egy bóknak? – kérdezte elégedett arccal.
- Nagyon is vedd annak! Eléggé válogatós vagyok
férfiak terén. – Ezzel pedig egyértelműen a tudtára adtam, hogy vonzódom a
saját nememhez.
- Nyugi, én is – kacsintott egyet, én pedig csak
reménykedni tudtam benne, hogy nem vágott át. Bár a baba kék, v kivágású pulcsija, és a szintén baba kék baseballsapkája is arra utalt, hogy nem épp egy heteró pasival volt
dolgom. Bár az én kedvenc pulcsim és baseball sapkám is hasonló színű volt, most
épp nem azok voltak rajtam.
- Te miért kerültél ide? – érdeklődtem.
- A kezemre estem, és azóta alig bírom mozgatni –
mutatta fel a másik oldalán lévő kézfejét, ami be is volt kötve.
- Aucs!
- És te?
- Én a lábamra estem hasonló szerencsésen.
- Akkor mindkettőnknek jól kezdődött a napja.
- Az enyém egyre jobb – mosolyogtam rá, mert akár a
másik lábamat is összetörtem volna, csakhogy találkozzak vele.
- Valaki bókolós kedvében van – jegyezte meg. –
Gondolom, minden pasinak ilyeneket mondasz, aki egy kicsit is tetszik neked.
- Francokat! – csúszott ki a számon. – Mármint nem
vagyok az a flörtölgetős típus, ha hiszed, ha nem.
- Hát tényleg nem hiszem – vallotta be pimasz
mosollyal az arcán.
- Hm… Nem értem, miért hiszik mindig azt az emberek,
hogy pasifaló vagyok? – Sajnos túl sokszor kaptam már hasonló észrevételt, ami
egyre jobban fájt.
- Ó, nem akartalak megbántani – hajtotta le a fejét
kissé elszégyellve magát. – Csak hát a külsőd… Azt sugallja, hogy ilyen vagy.
De én lennék az utolsó személy, aki külső alapján ítél meg valakit. Nézz csak
rám! – mutatott a színes outfitjére. – Szerinted én nem vagyok céltábla az
emberek számára? De nem érdekel.
- Egyre jobban kedvellek – vallottam be.
- Finn Boyage! – szólt ki valaki az egyik rendelőből.
- Én vagyok! – emelte fel a kezét, de nem állt azonnal
fel. – Figyu, mivel én is csak protekcióval tudtam ilyen hamar bejutni, így ha
gondolod, gyere be velem! – ajánlotta fel kedvesen.
- Ha nem baj, akkor tényleg bemennék – mondtam. Bár
utáltam várakozni, igazából azért bólintottam rá, mert nem akartam, hogy
elkerüljük egymást, mert én épp bent leszek, amikor ő kijön. Ezt a fiút
egyszerűen nem engedhettem el ilyen könnyen.
- Dehogyis! Itt vagyok gyakornok, így vannak némi
kiváltságaim – kacsintott.
Ezután nagy nehezen felcammogtam, és bár próbáltam
minden erőmet összeszedni, nagyon nehézkesen ment az egyedüli járás, ami
igazából még bicegésnek is alig volt mondható.
- Segítek! – karolta át ép kezével a derekamat,
amitől hirtelen megborzongtam. Ilyet nem tudtam, hogy éreztem-e már valaha, de
hogy nagyon tetszett, az biztos.
- Köszi!
A rendelőben szerencsére nem húzták a szájukat, amiért
én is bementem vele. Finn azt hazudta, hogy egy régi ismerőse voltam, akivel
kint összefutott.
- Az év legjobb gyakornokának bármit! – mosolygott rá
az orvos. – Bár mellém még nem volt beosztva egy vizsgálatnál sem, de csak
jókat hallottam magáról, fiatalember.
- Köszönöm, és igyekszem a jövőben sem tönkretenni a
hírnevemet. – Ezután számomra kissé érthetetlenül kezdett el magyarázni arról, vajon milyen zúzódása is lehetett a kezének, amit az orvos némi tapogatás
után helyeselt.
- Egy-két hét és kutya baja se lesz! – állapította meg
a doki. – Ezzel a kezével ír?
- Igen, szerencsétlenségemre pont az író kezemre estem
rá – húzta a száját.
- Akkor most egy kis ideig meg kell lennie írás
nélkül. Kérjen segítséget, vagy tanuljon meg gyorsan bal kézzel csinálni
mindent!
- Úgy lesz.
- Na és akkor, nézzük a barátját! – fordult felém az
orvos. – Á, ez nagyon szép kis zúzódás lett! Bár szerintem nincs semmi
komolyabb baja, de azért nem árt, ha csinálunk egy röntgent. Lenne olyan szíves
átkísérni őt a megfelelő szobába? – nézett Finnre.
- Persze – felelte zavartan.
- Tudod, hova kell mennünk? – kérdeztem, miután
kicammogtunk.
- Öhm… Hát, kéne.
- De, ha itt vagy gyakornok, miért nem tudod? –
furcsálltam.
- Oda sohase kellett még mennem – hadarta idegesen.
- Akkor kérdezzünk meg valakit!
- Ááá! Nem akarom égetni magamat, itt azért sokan
ismernek – sóhajtott egy mélyet. – Tudod, mit, körbenézek. Te addig ülj le ide!
– mutatott egy székre.
- Rendben – mentem bele, mert tudtam, hogy nem bírnék
körbe-körbe mászkálni. Innen pedig páholyból nézhettem, milyen imádnivalóan, és
nem mellesleg idegesen futkározott és nézte meg az összes ajtón lévő kiírást,
majd, mint aki rosszban sántikál, visszaosont hozzám.
- Megvan.
- Behalok rajtad! Mi volt ez a magán kis akciód? –
kérdeztem nevetve.
- Ne most! Inkább gyere! – Mielőtt ellenkezhettem
volna vele, ismét belém karolt, amivel rögtön elterelte a gondolataimat.
Elég hamar végeztem a röntgennel, azonban ő közben
hívást kapott, így bár visszakísért a rendelő elé, de már nem várta meg velem
az eredményt.
- Sajnálom, amiért itt kell hagyjalak.
- Semmi baj, megértem. – Nem tudtam elrejteni a
szomorúságomat, az arcom és a hangom is árulkodó volt.
- Ha tényleg nem hazudtál, és jófejnek tartasz…
- És szépnek is – tettem hozzá.
- Hm… jó, és szépnek is – forgatta közben a szemét. - Akkor esetleg megadhatom a számomat.
- Ó, annak borzasztóan örülnék! – És már nyújtottam is
neki a telefonomat, hogy bepötyöghesse a számát.
- Örülök, hogy megismertelek! És akkor majd még
beszélünk, vagy ilyesmi… - igazgatta közben a baseballsapkáját, ezzel
kifejezve, mennyire zavarban volt.
- Fogunk ám! Hidd el, most hogy megadtad a számodat,
már le se vakarhatsz magadról! A végén számot is kell cserélned – viccelődtem,
és szerencsére vette a poénomat.
- Miből gondolod, hogy tényleg a saját számomat adtam
meg? – nevetett közben.
- Csak remélni tudom – feleltem most már komolyan.
- Szia, ööö…
- Poe – mondtam, hisz az én nevem még nem jött szóba.
- Szia, Poe!
- Szia, Finn!
- Domhnall, már azt hittem, sohasem érsz vissza! –
néztem rá keresztbe tett kézzel.
- Bocsánat, de közben a lektorom is felhívott, hogy
teljesen félreértelmeztem az esszétémámat, de mivel egyébként nagyon alapos munka
lett, így adott rá egy négyest, viszont kijelentette, hogy legközelebb nem lesz
ilyen elnéző. Aztán visszahívtam a segítőmet is, aki szintén nem értette, hogy
nézhettük így be a dolgot. De végül nem jöttem ki rosszul a helyzetből, csak
zavar, hogy lejárattam magam a kedvenc lektorom előtt – hadarta egy levegővel.
- Hű, akkor nálad is zajlik az élet! – jegyeztem meg.
- De legalább nekem nincs feldagadva a lábam.
- Viszont nem te kaptad meg egy irtó helyes és aranyos
srácnak a számát, úgyhogy egy percig sem irigyellek – jelentettem ki büszkén.
- Akkor még jól is sült el, hogy ilyen sok időre
magadra hagytalak, mi? – lett ő is vidámabb.
- Úgy bizony.
- Fiatal ember, kérem jöjjön be! – lépett ki az orvos.
Most pedig Domhnall segített a bemenetellel, ami bármennyire is szerettem őt,
közel nem volt olyan kellemes, mint amikor Finn tette azt.
Mint kiderült, tényleg csak zúzódásom lett, amit pár
napig fekve, felpockolva, jeges borogatással és különböző krémekkel kellett
rendbe raknom. Bár Domhnall sokat volt oda az egyetemen, én sikeresen
megoldottam egyedül is a dolgaimat, ráadásul voltak haverjaim, akik küldözgették
az óráimról a jegyzeteiket, hogy ne maradjak annyira le. És a rengeteg
szabadidőmből igyekeztem legalább napi egy-két órát tanulásra szánni, de
egyszerűen nem tudtam sokáig a jegyzetekre koncentrálni. Folyamatosan Finn
gyönyörű arcát és imádnivaló futkározását láttam magam előtt. Mindig, mikor
belenyilallt a lábamba, arra gondoltam, mindez megérte, mert így megismerhettem
őt. Bár tény és való, hogy azért sokat randizgattam, de mély nyomot Domhnallon
kívül senki sem hagyott bennem, és ő sem úgy. Ciki vagy nem ciki, még szűz
voltam. Persze, ahogy azt Finntől is megkaptam, ilyen külsővel azt hinné az
ember, hogy csakúgy faltam az életet, de ez nem így volt. Mivel én sohasem úgy
gondoltam a szexre, mint valamilyen testi szükségletre, ezért eszembe sem jutott
olyannal elveszíteni a szüzességemet, aki épphogy csak tetszett. Jól megvoltam
én szex nélkül, legalábbis ez idáig. De most előtört valami ősi ösztön belőlem,
hogy nekem ezt a pasit a karjaimban kellett tartanom, addig csókolnom, amíg csak
bírtam, és hogy igenis szeretkeznem vele.
Bár nem akartam rámenős lenni, hogy másnap rögtön
felhívom, de az utána következő nap kezembe vettem a telefonomat, és rányomtam
a zöld kis ikonra.
- Haló! – hallottam azt az imádnivaló hangját, amitől
azonnal elkezdett pillangózni a gyomrom.
- Halihó! Remélem, nem felejtettél még el? – kérdeztem
vidáman.
- Poe, ugye te vagy az? – Az, hogy felismerte a
hangomat, és ahogy kiejtette a nevemet a száján, jobban hatott a lábfájásom
ellen, mint az összes fájdalomcsillapító, jég és krém együtt.
- Igen, én.
- Mi újság? Hogy van a lábad?
- Javulgat, bár a héten itthon kell pihennem. Addig
is, pótolom az egyetemi lemaradásomat. És a te kezed?
- Örülök, ha jobban vagy, az én kezem sem vészes már.
És amúgy milyen szakra jársz? – kérdezte kíváncsian, én pedig bazsalyogtam
magától a ténytől, hogy érdekeltem őt.
- Tesi tanár szakon vagyok.
- Az tök jó – lett lelkes. – Majd esetleg, ha
felépültél, akkor találkozhatnák, és többek között mesélhetnél nekem erről is.
- Az remek lenne – majd kiugrott a szívem a helyéről,
hogy ő kezdeményezett egy randit. – És, akkor te is mesélhetnél arról, milyen
orvos gyakornoknak lenni.
- Öhm… igen – ismét volt valami furcsa a hangjában,
mint amikor nem tudta, hova kell vinnie röntgenre. – Mikor tudsz eljönni otthonról?
– tért is rá a lényegre.
- Hétvégén már remélhetőleg nem lesz akadálya –
feleltem, és még ha nem is jöttem volna addigra kellően rendbe, akkor is
elbicegtem volna az ország legmesszebbi pontjáig is, csakhogy ismét láthassam.
- Rendben, akkor addig még egyeztetünk egy időpontot.
Viszont, ha nem haragszol, most nekem mennem kell, így is késésben vagyok
valahonnan.
- Hogy te milyen elfoglalt személy vagy! – jegyeztem
meg sértődötten. – Na, de menj csak! Majd, akkor még beszélünk.
- Rendben. Jobbulást, Poe!
- Köszönöm, neked is! Legyen szép napod, Finn!
Domhnall:
- Hahó! – kiáltottam be Poenak, amint hazaérkeztem. –
Hogy van a lábadozó beteg? – nyitottam be a szobájába.
- Direkt a lábadozó szót használtad, igaz? – kérdezte,
mire én büszkén bólintottam egyet. – Nekem pedig meg kéne dicsérjelek, amiért
viccelni próbáltál?
- Nem csak próbáltam, hanem vicceltem is.
- Jól van, Domhnall, nagyon jó poén volt! – mutatta a
hüvelykujjait felém.
– Figyu, ugye, a krém, amit kiírtak a lábadra, amiből
az első tubus elfogyott, véletlenül sem olyan, amit orvosi recept nélkül nem
lehet kiváltani, igaz? – kérdeztem félve.
- Domhnall! – lett azonnal ideges. – Csak nem
elhagytad a receptet?
- Hááátt, megeshet. Mit csináljak? Sok papír volt a
kezemben, és amúgy is, teljesen káó voltam aznap az esszém miatt, annyi pénz
meg nem volt nálam, hogy egyszerre kiváltsam mindkét adagot – mentegetőztem.
- Márpedig azt orvosi recept nélkül nem adják ki,
mivel antibiotikumos krém – jegyezte meg a fejét rázva.
- Ó, jaj! Akkor lehet, meg kéne keresnem az orvosodat,
igaz? – láttam be, hogy ez a délutánom nem éppen úgy fog alakulni, ahogy azt
előre terveztem.
- Mivel én nem igazán vagyok mozgásképes, így légy olyan
szíves, ha már ügyesen elhagytad.
- Hol a papírod? Azon rajta van, melyik orvoshoz kell
mennem, meg azzal bizonyítani is tudom, hogy kinek kell a krém.
- Jaj, Domhnall! Remélem, hogy nem fognak beléd kötni,
és kiírják újra. Helyre kell jönnöm hétvégére, és punktum!
- Na, csak nem randid lesz? – viccelődtem vele.
- De bizony – felelte, amin meglepődtem.
- Felhívtad a kórházi srácot? – volt ez az első
ötletem.
- Fel bizony.
- Úgy látszik, tényleg jól jöttél ki ebből a
sérülésből. Míg én mehetek ismét várakozni a kórházba – közben kézbe vettem az
íróasztalán lévő papírját.
- Szeretlek – nézett rám széles mosollyal.
- Én is téged, csak ezért megyek el.
Vittem magammal könyvet, amíg várakoztam, amibe bele
is mélyedtem, de így is hallottam, ahogy egy fiatal srác hangosan veszekszik
valakivel telefonon.
- Miért csináltad ezt? – kérdezte idegesen. – Bele se
gondoltál, milyen bajba keverhetsz ezzel? Tudom, hogy neked minden csak játék,
és addig nem is szólok, amíg az én életembe nem kontárkodsz bele. De most
átléptél egy határt, amit nem tudom, hogy meg tudok-e neked bocsájtani.
Tágra nyílt szemekkel bámultam, milyen szenvedélyesen
tud vitázni. Hirtelen jobban ittam az idegen fiú minden szavát, mint a kezemben
lévő könyvben leírtakat. Majd mikor lerakva a telefonját ,találkozott a tekintetünk,
hirtelen még levegőt venni is elfelejtettem.
- Ó, bocsánat, ha túl hangos voltam – szabadkozott. –
Nem akartam senkit zavarni.
- Nem zavartál. De minden rendben?
- Csak családi gondok – legyintett a kezével, és bár
először úgy tűnt, mintha el akarna menni, de végül leült mellém. – Tudod,
milyen, amikor imádsz valakit, az illető mindenkinél fontosabb nálad, de mégis
folyton csak felhúz, többet veszekedtek, mint ahányszor nyugodtan beszéltek?
- Igen – zártam be közben a könyvemet. – Pontosan
tudom, milyen is ez. A lakótársam egyben a legjobb barátom. Bár nagyon jól
elvagyunk, szinte nincs olyan nap, hogy legalább egy kicsit ne vitatkoznánk.
- Én mondjuk nem egy házban élek vele, legalábbis már
nem.
- Kiről van szó amúgy? – kérdeztem, és legbelül
reméltem, hogy nem egy volt, vagy jelenlegi barátnőről.
- Az öcsémről. Ki tudja készíteni az idegeimet, a
napokban pedig eléggé bekavart nekem – felelte. – Egyébként mit csinálsz itt?
Megsérültél?
- Ó, nem! – Ekkor gyorsan felvázoltam neki Poe
elveszett receptjének az ügyét.
- Én ezen egy pillanat alatt segíthetek. Itt vagyok
gyakornok, úgyhogy gyorsan találok neked valakit, aki megírja a receptet. Csak
a papírt add ide, hogy tudjam, milyen krémről is van szó, és persze, hogy kinek
a nevére kell kiírni!
- Tessék, és köszönöm szépen! – adtam át neki a
papírt, amit öt perc múlva már egy recepttel együtt adott vissza nekem.
- Szép napot! – búcsúzott el tőlem, és már épp
rohantam volna utána, hogy legalább a nevét megtudjam, amikor megláttam, hogy
egy névjegykártyát csúsztatott a két lap közé, amin az állt, hogy: Finn Boyage, alatta pedig egy
telefonszám.
- Miért bazsalyogsz ennyire? – kérdezte Poe, miután
hazaértem.
- Mert úgy látszik, nem csak neked hozott szerencsét a
kórház, hanem nekem is.
- Csak nem? – nézett rám reménykedve.
- Csak de! Nézd, mit kaptam! – nyújtottam át neki a
névjegykártyát.
- Ne! – Poe hirtelen lesápadt.
- Belenyilallt a lábadba? – kérdeztem, mivel éppen
állt.
- Nem. Nem az a baj – felelte. – Hanem, hogy… igazából
ugyanígy hívják azt a srácot is, akivel én találkoztam.
- Mi van? – hirtelen olyan szintű féltékenység és
ijedtség lett úrrá rajtam, amivel nem találkoztam még. – Á, ez biztos csak
véletlen! Megeshet, hogy ugyanaz a nevük. A szám is egyezik?
- Ha idehozod a telefonomat, akkor megnézem – mutatott
a szobája felé, és amíg én beszaladtam érte, addig leült az ebédlőasztalunkhoz.
- Nem, nem egyezik a két szám.
- Egek, hála! – fújtam ki a levegőt, mert szörnyű lett
volna, ha végre találkozok valakivel, aki azonnal megtetszik és van rá esély,
hogy vonzódik is a pasikhoz, erre Poe már hamarabb belezúgott.
- De nekem attól még gyanús itt valami. Ő is egy
gyakornok volt?
- Igen.
- Tudod, mit, egyféleképpen lehetünk biztosak abban,
hogy nem ugyanarról van szó. Rákeresünk online az összes Finn Boyage nevű
személyre, és hátha megtaláljuk mindketten a sajátunkat.
- Rendben, ez jó ötlet.
Miközben végiggörgettem a találatokon, jó pár fiatal,
helyes srácnál kívántam azt, hogy ő legyen az, akivel Poe találkozott. Nem
akartam máris lemondani Finnről. Pedig úgy lett volna a fair, hisz a barátom
találkozott vele először. Viszont, ha Finn annyira odáig volt Poeért, hogy még
randira is hívta, miért adta meg nekem is a számát?
- Megvan! – nézett rám izgatottan Poe.
- Én még keresem – mondtam, de fél perc múlva én is
megtaláltam azt, akivel nemrég találkoztam.
- Menjünk rá egy képre, és háromra mutassuk fel!
- Rendben – egyeztem bele, miközben minden porcikámmal
azért imádkoztam, hogy ne ugyanazt a képet mutassuk fel.
- Egy, kettő… három!
- Ne!
- A picsába!
- Ez nem lehet igaz! – ordítottam a fejemet fogva,
miután egymás arcába mutattuk egy azon személynek a fotóját.
- Őszintén, miért vagyunk mi ilyen szerencsétlenek?
Csak Domhnall Gleeson és Poe Dameron képesek ugyanazon személybe belezúgni.
- Én még nem zúgtam bele – mondtam elhaló hangon, és
bár tényleg így is gondoltam, de attól még pár perc alatt nagyobb hatást ért el
nálam Finn, mint bármelyik másik pasi életem során.
- Én márpedig igen – nézett szomorúan maga elé Poe. –
És ezért is fáj borzasztóan, hogy nem sokkal azután, hogy randira hívott,
megadta neked is a számát. Pedig tényleg elhittem, hogy… hogy… Á, nem is tudom,
mit hittem. Inkább visszamegyek a szobámba.
- Poe, mi lenne, ha a saját csapdájába ejtenénk? –
jött elő belőlem a kisördög.
- Mire gondoltál?
- Hogy én is ugyanakkora hívom randizni. Kíváncsi
vagyok, akkor mit válaszol. Ha belemegy, akkor az egyikünkére biztos nem megy
el, és akkor a másikunk majd megjelenik, és szépen szembesítjük azzal, hogy
mindenről tudunk. Ezért direkt egymáshoz közeli helyeket kéne megbeszélnünk –
állt össze a fejemben a terv.
- Nem rossz ötlet – mondta, de továbbra is nagyon
szomorú volt. Tényleg mélyen megérintette ez a srác, és nem akarta elfogadni,
hogy ezt tette vele.
- Szólj, ha megbeszéltétek a dolgot, és akkor majd én
is felhívom.
- Rendben. De valamit még mindig nem értek – meredt
maga elé. – Miért nem egyezik a két telefonszám?
- Talán, mert, ami a névjegykártyáján van, az a
gyakornoki száma, tudod, amin a kórházi személyek hívják. – Ez volt az egyetlen
épkézláb magyarázatom a dologra.
- Ebben van valami.
Poe:
Érdekes, hogy egy nap lefolyása alatt mennyire könnyen
tud az ember a felhőtlen boldogságból átesni a mély letargiába. Finn árulása
olyan szinten összetört, hogy majdnem elsírtam magam. És a lábfájásomat is
nagyobb nyűgnek éreztem, mint az elmúlt két napban bármikor.
Mi a francért estem le az ágyról? Miért kellett neki
pont mellém leülnie? Én pedig miért érzem egy találkozás és telefonbeszélgetés
után azt, hogy valaki olyat veszítettem el, aki a mindenem lehetett volna;ó, pedig
nem is volt az enyém. Mi lett volna, ha több randi után derül ki, hogy csak
játszott velem? Akkor hogy éreztem volna magam?
Tetettet vidámsággal beszéltem meg vele a hétvégéi
randink pontos részleteit, amibe Domhnallt is azonnal beavattam. Hogy ne legyen
feltűnő, ő egy napra rá telefonált Finnek, és egy félórával későbbi időpontot
mondott neki, valamint egy utcával arrébb lévő éttermet.
Pár hete még repestünk volna az ötlettől, hogy
egyszerre randizunk, ráadásul mindketten olyan személlyel, aki első
találkozásra lenyűgözött minket; most mégis inkább a sírás kerülgetett minket
minél közelebb kerültünk a dologhoz. Bár korábban is feltűnt már, hogy külsőleg
hasonló pasik jöttek be, de eddig egyikünket sem nyűgözte le különösen senki, így
aztán nem hittem volna, hogy egy és ugyanazon személy lesz, aki jobban
megtetszik nekünk. Viszont nem hibáztathattam Domhnallt, hisz Finn egy gyönyörű,
kedves, bohókás srác volt, akinél kifejezetten csodáltam azt, hogy még szingli volt.
De ha rendre így játszott a férfiakkal, akkor nem is volt ez olyan meglepő.
- Nem tudom, hogy szarul vagy jól nézzek ki – mondtam Domhnallnak
nem sokkal azelőtt, hogy indultam.
- Mindketten kupáljuk ki magunkat, hogy lássa, mit
veszített, ha már képtelen volt dönteni.
- Rendben. – Elővettem a kék baseballsapkámat és a
hozzáillő sötét kép pulcsimat, valamint cipőmet, plusz a szintén közkedvelt farmeromat.
Bár nem éppen első randi szett volt, de látva, ő mit viselt aznap a
kórházban, tudtam, hogy tetszeni fog neki. És igenis, ahogy Domhnall is mondta,
azt akartam, hogy legalább egy kicsit fájjon neki, amiért elveszített, még mielőtt
megkaphatott volna.
Bármennyire mérges voltam, mégis egy részem, és nem is
kis részem, repesve várta, hogy újra lássam azt a gyönyörű arcot. Amikor pedig
megpillantottam, hirtelen elszállt minden rossz érzésem. Szebb volt, mint
amilyenre emlékeztem, ráadásul ugyanúgy a rózsaszín baseballsapkáját vette fel,
ahogy én is, valamint kék inget viselt farmerral, amitől egyszerre volt elegáns
és olyan, mint egy nagyra nőtt, gyönyörű kisfiú. Én pedig nyeltem egy nagyot,
majd azt kezdtem el mondogatni a fejemben, hogy: „Mérges vagy rá, Poe! Domhnallal is randira megy még ma.” És közben
kíváncsian vártam, milyen ürüggyel fog majd elrohanni.
- Jól nézel ki. Úgy látom, te is szereted a kéket – állapította meg mosolyogva, amitől az amúgy is instabil állásom egyre
nehézkesebben ment.
- Köszi, igen, szeretem. De te is remekül festesz. –
Mérgesség ide vagy oda, ez így volt és kész.
Sokáig csak általánosságokról beszéltünk. Ő rendre
terelte az orvosos témát, viszont annál többet kérdezgetett rólam és a tanulmányaimról,
amiről lelkesen meséltem neki, és az, hogy láthatólag tényleg érdekelte, nagyon
jól esett. Viszont rohant az idő, bár még ki sem hozták a fogásunkat, tudtam, hogy
mindjárt elmegy, így könnyítve a helyzetemen, hogy ne kelljen szemtől-szemben
elbúcsúznom tőle, kirohantam a mosdóba.
- Domhnall, mi újság nálad? Még itt van Finn, de
lehet, mire visszamegyek az asztalunkhoz, addigra elindul hozzád – vázoltam fel
neki a helyzetet.
- Ott van? – lepődött
meg Domhnall. – De hisz pont most tart
felém.
- Akkor jó gyors volt. – Ekkor viszont, kinézve a
mosdó ajtaján, megláttam, hogy Finn ugyanott ül, mint előtte.
- Te várj, biztos, hogy jól látod? – kérdeztem. – Még
mindig itt van.
- Igen, jól,
és le is teszem a telefont. Majd még értekezünk.
- Domhnall, várj… - De ő már ki is nyomott. Én pedig
ezek után összeszedve minden bátorságomat, úgy sétáltam vissza az asztalunkhoz,
hogy most igenis tiszta vizet öntök a pohárba.
- Figyelj, tisztáznunk kell valamit – kezdtem
komolyan.
- Ajaj, csak nem rájöttél? – kérdezte félve.
- De bizony. Figyelj, menj nyugodtan a barátomhoz, ha
ő szimpatikusabb neked! Nincs ezzel semmi baj. Sajnálom, hogy nem volt nálad
esélyem, de azért jól esik, hogy eljöttél hozzám is – mondtam mindezt a
poharamat bámulva.
- Jaj, Poe, te valamit nagyon összekutyultál! Miért találkoznék
én a barátoddal? Honnan szedsz te ilyeneket? – mosolygott vidáman, és tényleg
úgy tűnt, mint aki nem ért az egészből semmit. – Én azt hittem, hogy a
bénázásomból és az állandó terelésemből rájöttél, hogy nem vagyok orvos-gyakornok.
Igazából a tesóm az, pontosabban az ikertesóm.
- Mi? – tátott szájjal néztem rá, mert nem akartam
elhinni, hogy tényleg volt egy épkézláb magyarázat erre az egészre, ami során a
káposzta is megmaradt, de azért a kecske is jóllakott. – Azt akarod mondani,
hogy van egy orvos gyakornok tesód, akinek kiadtad magad, csak azért, hogy soron
kívül megvizsgáljanak a kórházban? – próbáltam összerakni a dolgokat.
- Igen, pontosan.
- Ezt nem hiszem el! Ilyen tényleg nem csak a
filmekben van? – temettem a kezeimbe az arcomat. – Amikor egy receptemért ment
vissza a barátom, összeismerkedett a tesóddal, aki meg is adta neki a számát, így
meggyőződésünk volt, hogy több vasat akarsz a tűzben tartani. Azért is
szerveztük szinte egyszerre a randinkat. Ó! – kaptam a fejemhez. – És ezért
mondta Domhnall az előbb a telefonban, hogy már úton vagy felé, mert a tesód
volt az! Így mindent értek.
- Nem tudom, a bátyám éppenséggel kivel randizgat, de
hogy pont a te haveroddal, az azért jó poén a sorstól – nevetett vidáman.
- Úgy látszik, nem csak magamnak tettem jót azzal,
hogy összetörtem a lábamat – könyveltem el teljes sikernek a balesetemet.
- Jaj, Poe, nem tudod, hányszor adtam azóta hálát a
szerencsétlenségemnek, amiért olyan csúnyán összezúztam a kézfejemet. – Közben
meg is fogta az én kezemet, amitől libabőrös lettem, de azért viszonoztam a
dolgot.
- De várj, ha nem vagy orvostanhallgató, akkor hogyan
tudtál olyan részletesen beszélni a zúzódásodról?
- Utánanéztem előtte, hogy mint szakmabeli tudjak róla
beszélni. És amúgy, azért használtam ki a tesóm protekcióját, mert egy olyan
programom volt aznap, amit már nem lehetett lemondani, így szorított az idő. De
nem tudod, milyen para voltam, hogy lebukok. A röntgenes résznél tényleg
elhittem, hogy kiszúrja valaki a bénázásomat. Viszont tisztában voltam vele, hogy még úgyis,
hogy nem buktam le, el kell mondanom a bátyámnak, mit tettem. Mikor telefonon
beszéltem vele, teljesen kiakadt, azt hittem, hogy szóba se áll velem többet.
Azóta nem is beszéltünk, így ezért sem tudtam a randijáról a barátoddal –
magyarázta, számomra pedig egyre jobban kezdett összeállni a kép.
- Hm… - bazsalyogtam magamban.
- Mi az? – kérdezte kíváncsian.
- Csak azon gondolkodtam, milyen szerencsések
vagyunk Domhnallal, hogy rátaláltunk Korea legszebb ikerfiú párjára, akik
ráadásul mindketten melegek – feleltem.
- Finn biszex – helyesbített.
- Nem lényeg – legyintettem. – Viszont, ha ő Finn,
akkor téged, hogy hívnak?
- John, de általában a családtagjaim csak Juniornak
neveznek, mert én vagyok a fiatalabbik, még ha csak két perc is választ el a
bátyámtól.
- Értem, John - ízlelgettem a nevét. – Tetszik.
- Örülök.
- John, úgy érzem, nem ez volt az utolsó randink –
jegyeztem meg.
Bár félve jöttem ide, de mégis, minden keserűséget és
csalódottságot megbocsájtottam neki, amit az elmúlt napokban elszenvedtem, hisz
minden csak egy félreértésen alapult. Kíváncsi voltam, vajon Domhnallnak milyen
lehetett a reakciója, mikor ő is szembesült a kavarodással. Valamint már az is
átfutott az agyamon, ha tényleg mindkettőnknél hosszútávú dolog lesz ebből az
egészből, milyen furcsaságokat hozhat még magával az, hogy egy ikerpárba
szerettünk bele.
- Csak úgy érzed? – húzta fel a szemöldökét, amitől
imádnivaló volt. – Én biztosan tudom, hogy nem ez volt az utolsó randink.
(Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)
