12. fejezet

Tizenkettedik fejezet ~ Derek

(Részlet)

Közben felért a hangszerszobába. Tomi gitározott, Anna pedig zongorázott, de néha együtt is zenéltek. És, ha volt ideje, akkor az anyukájuk is beállt hozzájuk énekelni.

Bár itt is több szék volt az átlagnál, de attól még sokkal kevesebb ember volt, mint odalent. Viszont így is minden hely foglalt volt. De a zongora előtti széken csak egy fiú ült, és mivel igen hosszú szék volt, így Eszter ezt választotta az állás helyett.

- Szia! – hallotta messziről a hangját, de nem igazán fogta fel, annyira el volt foglalva a saját gondolataival. – Hahó! - integetett a szeme előtt, amire végre feleszmélt.

- Ó, bocsánat! – Ekkor balra fordította a fejét és ránézett.

Ezt a pillanatot nehéz lett volna szavakba foglalni.

A fiú nagyon jóképű volt. Mogyoró barna színű haja az égnek állt, a szemei pedig olyan világoskékek voltak, amikhez hasonlót még nem látott Eszter. És akkor, olyan bizalom és nyugalom fogta el, mint még soha. Mintha erre a pillanatra várt volna egész életében. Talán ezért volt itt. Lehet, hogy ez volt a sorsa.

– Szia! – köszönt végre.

- Hogy hívnak? – mosolygott rá a kék szemű, és ez már sok is volt egy kicsit Esztinek.

- Eszter vagyok, de hívj csak Anikónak! – viccelődött, de hogy miért, azt maga sem tudta. 

- Engem pedig Dereknek, és hívj csak nyugodtan így!

- Meglesz. – S kicsit meg is nyugodott, hogy annyira azért csak nem égette le magát. - Egyébként nincs meleged? – mutatott a szürke vászonkabátjára, amely igazán vastag volt.

- Nincs, de amint látom neked igen – nézett végig rajta. – Egyébként jól áll ez a sárga ruha, már csak lebegned kéne, és akkor úgy festenél, mint egy angyal. Ó, várj csak! – nyúlt a mögötte lévő vázához és letörte az egyik sárga virág tetejét, majd a hajába tűzte. – Így még szebb vagy.

- Köszönöm! – pár pillanat erejéig inkább a padlót nézte, mert érezte, hogy nagyon elpirult.

- Egyébként bánt valami? – Azonnal leesett Dereknek, hogy nem a legjobb passzban van.

- Egyébként miért hívják Dereknek? Talán nem teljesen magyar? Lehet, hogy külföldön született, csak még kiskorában hazaköltöztek vele a szülei – találgatott fejben.

- Igen, bánt. De kérlek ne is kérdezd, hogy mi! Inkább tereld, el a figyelmemet valamivel, mondjuk, mesélj nekem egy történetet. Vagy…

- Oké! – egyezett bele gyorsan. – De előre szólok, eddig ezt elsőre még senki sem hitte el nekem, a saját édesanyám sem. De ő már nem is fogja. – És elmerengett egy kicsit a fiú, amiből Eszter azonnal rájött, hogy a nő meghalt.     

- Részvétem – mondta végül.

- Köszi, de neki is kezdek a történetnek. – Láthatólag próbálta minden szomorúságát elűzni Derek.

- Mi a címe? – kíváncsiskodott Eszti.

- Nincs címe, de akkor adok most neki egyet. Legyen, mondjuk „Egy félvámpír története” – és tartott egy kis szünetet. - 1934-ben született egy Derek nevű kisfiú Londonban.

Ha az évszám nem lett volna ilyen korai, akkor máris megválaszolta volna Eszternek a korábban fel nem tett kérdését.

- A szülei egy jobb megélhetés reményében költöztek ide, de a fiúk születése után 3 évvel haza jöttek Magyarországra, a férfi öccséhez, két évre rá pedig megkezdődött a II. világháború.

Hatalmas nagy rettegésben éltek a szülei és a nagybátyja, de Dereknek nem is próbálták elmagyarázni az eseményeket, inkább erőt merítettek a gyermeki ártatlanságából és vidámságából – könnybe lábadt a szeme, ezen szavak kimondása után.

- S hatalmas nagy szerencséjükre, a legkisebb megpróbáltatások nélkül túlélték a dolgot. Mivel a nő tanár volt, így otthon tanította a fiát. Ők azok a jelentéktelen emberek közé tartoztak, akik még ezt is megtehették. De tizenkét éves korábban, miután a háború véget ért, elmeséltek Dereknek mindent, és ezután a fiú járhatott a kortársaival iskolába. Kitűnő tanuló volt, több barátja is lett, és összességében igazán szép gyermekkora volt – elmosolyodott közben.

- Tizennyolc évesen, miután befejezte a középiskolát, eljöttek érte az egyik este, hogy kik, azt a szülei sohasem tudhatták volna meg, hogy miért vitték el, arra sohasem jöhettek volna rá. Csak annyival voltak tisztában akkor, hogy két, hideg kék szemű ember, hatalmas puskával a kezükben kirángatták, és miután ellenkezni próbáltak, Andrást, a nagybátyját megölték.

Így ők ketten maradtak a gyászukban és érthetetlenségükben, és ettől a perctől kezdve sohasem voltak már igazán boldogak. De hogyan is lehettek volna? – Újra szomorúsággal teltek meg az arcvonásai.

- Érdekes az élet, hogy amikor népek milliói szenvedtek, őket semmi fájdalom nem érte. De, amikor népek millió kezdtek kilábalni a sok rosszból, őket akkor érte utol a gonoszság hosszú keze…