11. fejezet

Tizenegyedik fejezet ~ Utállak, Eszter!

(Részlet)

(Eszter)

Már megszokott volt Esztinél, hogy mindennap legalább egy órát töltött azzal, hogy zenét hallgatott és csak feküdt az ágyában. A zenék mindig ugyanazok voltak, de mégis egyre szomorúbbakká váltak. A ritmusuk egyre lassabb lett, a szövegük egyre szívfacsaróbb.

Eszter mindig ugyanúgy, oldalra fordulva feküdt az ágyában, és napról napra egyre mélyebbre süllyedt az elméjében. Úgy érezte, mintha egy közelgő betegség venné úrrá magát rajta. Mintha egyre lázasabb lenne. Egyre nehezebben lélegzett. Már szinte megszokott volt, hogy bizonyos időközönként elfelejtett levegőt venni. Ilyenkor annyira elragadták a gondolatai és az érzelmei, hogy mindent kizárt maga körül, még a levegővétel és a pislogás is, mint legalapvetőbb emberi funkciói, érdemtelenné váltak.

Egyre kevésbé tudott tükörbe nézni, mivel már nem ugyanazt a lányt látta, akit előtte. Nem akart egy olyan Eszter szemébe nézni, aki nem szerelmes Gergőbe. Hiszen nála alkalmasabb személyt nem is találhatott volna, akit érdemes szeretnie, és nem csak szeretettel, hanem igenis szerelemmel.

Az agya azt szerette volna, ha továbbra is szereti Gergőt, de a szíve nem erre vágyott, többet akart. Lehet, hogy az okozta a problémát, hogy túl egyformák voltak. Hasonlóan gondolkodtak, ugyanúgy jó tanulók voltak, mindketten imádták a könyveket, sokszor teljesen egy rugóra járt az agyuk.

- De miért nem elég jó ez neked? Miért nem tudod megérteni, hogy nem kaphatsz többet? – kérdezte a fürdőszobájukban, azon immáron ritka alkalmak egyikkén, amikor igenis tükörbenézett. Úgy beszélt a tükörképéhez, mintha egy teljesen másik személy lenne. – Hogy lehetsz ilyen érthetetlen? Szeresd Gergőt, és kész! Ki mást szerethetnél? Ki mást? Ne akarj ennél többet, kérlek! – Végül olyan ideges lett, hogy majdnem neki dobta a tükörnek a fésűjét, de az utolsó pillanatban erőt vett magán, és megállta a dolgot.

- Utállak, Eszter! – volt ez az utolsó mondat, amit magának címezett, s ezután újból napokig kerülte a tükörképét.