Harmadik rész
1. fejezet
Angela pár nappal Alice hazatérte
előtt már értesült levélben arról, hogy halálfalók törtek be az iskolába, és
hogy a lánya is megsérült, éppen ezért borzasztóan megijedt. Az újságokból
pedig azt is megtudta, hogy maga Perselus Piton volt az, aki megölte az
igazgatót. Az a Piton, akit kevesebb, mint egy éve még a házába is beengedett, és
akivel a lánya mindvégig jóban volt, sőt azt is sejtette, hogy úgy tekintett
rá, mint egy apapótlékra. Egyszerűen nem tudta felfogni, hogy lehetett olyan
felelőtlen, hogy megengedte, hogy azt a goromba férfit ilyen közel engedje
magához a lánya. Mindazonáltal azzal is tisztában volt, hogy Perselus tudott
nagyon is kedves lenni – ő is meglepően megnyerőnek találta a személyét, amikor
találkozott vele. Éppen ezért nem volt képes Alice-t hibáztatni, amiért ennyire
megszerette Pitont, de saját magát nagyon is. Bármennyire is vágyott rá, hogy
ezután is legyen a lánya életében egy férfi, akire apaként tekinthet, és akivel
megoszthatja a gondjait, amikor ő nincs vele, akkor is elővigyázatosabbnak
kellett volna lennie. Eredetileg abban reménykedett, hogy Piton majd segíthet
Alinek enyhíteni a bánatát, e helyette viszont úgy tűnt, csak rontott a helyzetén
a férfi. Ezért pedig szörnyen mérges volt saját magára a nő és Perselus-ra
egyaránt. Miközben a Kring’s Crosson várt Alice-re, másra se tudott gondolni,
minthogy végre újra a karjaiba zárhatja, és megbizonyosodhat róla, hogy nem
lettek maradandó sebei se kívül, se belül.
- Ugye tartjuk a kapcsolatot nyáron,
Alice? Mondd, hogy igen! – nézett rá boci szemekkel Luna a vonaton, úton London
felé.
- Ez csak természetes, sőt, akár
személyesen is találkozhatnánk. Nem bírnék ki egy teljes nyarat nélküled – volt
őszinte vele Ali, hisz az élete egyik biztos pontjává vált a hollóhátas
szőkeség.
- Én se, és hozzánk amúgy bármikor
jöhetsz. Apa minden jó embert szívesen fogad. Habár nem hinném, hogy még mindig
olyan biztonságos az utazgatás – jegyezte meg ezt a sajnálatos tényt a
hollóhátas lány.
- De abba ugye teljesen biztos vagy,
hogy jövőre visszatérsz az iskolába? – kérdezte már szinte kétségbeesetten Ali.
- Igen, de attól félek, nem
ugyanerre a helyre fogunk visszatérni, mint ahonnan most eljöttünk. – Közben
kinézett az ablakon, hogy még egyszer, utoljára úgy lássa a Roxfortot, ahogy
megismerte.
- Szerintem se. De, attól még
visszatérünk, és amúgy is, hol lenne biztonságosabb, mint a Roxfort falai
között? – kérdezte bizakodva.
- Nem tudom. Talán már sehol sem
biztonságos. – Közben továbbra is végig kifelé bámult Luna.
- Végre! – ölelte át sírva az
édesanyja Alice-t, amint leszállt a lánya a vonatról. – Nem mész vissza abba az
iskolába! Semmiképp sem! – fakadt ki Angela, pedig nem ezzel akart indítani, de
az anyai védőösztönei miatt elragadtatta magát.
- Na, ez már jól kezdődik! – gondolta Ali, aki előre sejtette, hogy
ilyen fogadtatásra számíthat.
- Sőt, a házból sem nagyon teheted
ki a lábad! Védőbűbájt rakok rá, és én is csak, ha nagyon muszáj, akkor hagyom
el – folytatta kétségbeesve Angela.
- Anya, az egyik legunalmasabb
környékén lakunk Londonnak. Szerintem tízezer mérföldes körzetben sincs egy
varázsló sem. De ahogy szeretnéd – tette hozzá gyorsan, csakhogy pár perc
erejéig megnyugtassa az anyukáját.
- Nem veszíthetlek el téged is,
Alice! Halálom után is védelmezni foglak, ha kell, szellemként is visszatérek.
A lánya azonnal rájött, hogy Angela
nagyon kétségbe lehetett esve, ha így kiborult.
- Ahhoz félned kellene a haláltól –
jegyezte meg a dolog egyetlen bökkenőjét, hátha ezzel kicsit oldani tudja a
feszültséget.
- Félek is. – És egy kis szüntet
tartott. –Amióta meghalt édesapád, és én egyedül maradtam a nagy házunkban,
egyszerűen rettegek attól, hogy neked is bántódásod esik, és hogyha velem
történik valami, akkor egyedül maradsz a harc kellős közepén. Félek a haláltól,
kislányom, de nem magam miatt, hanem miattad! – Könnycseppek jelentek meg az
egész testében remegő Angela szemében.
- Miattam nem kell félned, efelől
biztosíthatlak – szorította meg a kezét Alice, mielőtt még ő is elsírja magát.
- Ne mondj ilyet azok után, hogy
Perselus Pitonról, akivel olyan jó viszonyba kerültél, kiderült, hogy átvert
mindannyinkat, és megölte azt az embert, aki miatt még biztonságos volt a
Roxfort, és így én is biztonságban tudhattalak Téged.
- Szerintem ezt ne itt beszéljük meg,
anya, hanem inkább otthon – zárta le ennyivel Alice a témát, aki már előre
felkészült, hogy az édesanyja Perselus elleni kampányt fog indítani.
Ezután tényleg megállás nélkül
győzködnie kellett Angele-t, aki nem akart Piton ártatlanságában hinni. Mindig,
amikor kezdett volna Alice szavainak igazat adni, rögtön meggyőzte magát, hogy igen
is nagyot tévedtek mindketten, és biztonságosabb Alinek otthon számtalan
védőbűbáj védelme alatt, amit együtt raktak a házra.
- Nézd, miről írnak az újságban! –
adta a lánya kezébe a Reggeli Prófétát. – Gondoltam, érdekel.
- Köszi. – El is kezdte izgatottan olvasni
Alice.
Albus Dumbledore emlékezetére
Írta: Elphias Doge
Albus Dumbledorral tizenegy éves koromban, az első roxforti napunkon ismerkedtem meg. Kölcsönös rokonszenvünket nyilván az a tény alapozta meg, hogy mindketten kirekesztetnek éreztük magunkat.
Erről Alice-nek rögtön ő és Luna jutottak eszébe.
Jómagam röviddel a tanév kezdete előtt sárkányhimlőt kaptam, s bár már túl voltam a fertőző stádiumon, himlőhelyes arcom és bőröm zöldes árnyalata nemigen bátorította közeledésre diáktársaimat. Ami Albust illető, ő kétes hírnév áldatlan terhével a vállán érkezett a Roxfortba. Alig egy évvel korábban atyját, Percivalt elítélték három fiatal mugli ellen végrehajtott brutális – és élénk sajtóvisszhangot kapott – támadásáért.
- Úristen! Ki nem néztem volna az igazgatóból, hogy ilyen édesapja volt – gondolta meglepődve.
Albus sohasem próbálta tagadni, hogy atyja (aki később az Azkabanban hunyt el) elkövette a bűnbetettet – ellenkezőleg, mikor úgy éreztem, bátorkodhatom rákérdezni erre, Albus leszögezte, hogy atyja valóban bűnös. Ennél többet azonban sem akkor, sem a későbbiekben nem volt hajlandó közölni a szomorú epizódról, jóllehet sokaktól kapott biztatást erre.
Jellemző volt Dumbledore-ra, hogy felvállaljon egy ilyen dolgot, és megértette Alice, miért nem akart erről többet mondani.
Hovatovább egyesek helyénvalónak vélték, hogy elismeréssel szóljanak előtte atyja tettéről, feltételezve, hogy Albus maga is mugligyűlölő. Nagyobbat nem is tévedhetett volna senki, aki ismerte Albust, nem állíthatja, hogy a mugliellenességnek akár szikrája is meglett volna benne. Mi több, életének későbbi szakaszaiban épp azzal szerzett nem egy ellenséget. Röpke hónapok kellettek csak hozzá, hogy Albus saját hírneve feledtesse atyjáét. Az első év végén már rég nem egy mugligyűlölő fiaként, hanem minden idők legragyogóbb képességű roxforti diákjaként emlegették őt. Minket, akik kitüntető barátságát élveztük, előrevitt lelkesítő példája, csakúgy, mint támogatása és buzdító szavai, amelyekkel sosem fukarkodott. Amint e sorok írójának később bevallotta: már akkor tudta, hogy számára a legörömtelibb tevékenység a tanítás.
Azt olvasva kicsit sajnálta is a lány, hogy ő nem lehetett a tanítványa, mert biztos volt benne, hogy kiváló tanár volt.
Albus Dumbledore nemcsak hogy elnyert minden említésre méltó iskolai díjat, de hamarosan levelezőtársaként tarthatta számon a kor legnevesebb mágusait, köztük Nicholas Falmelt, az ünnepelt alkimistát…
Róla már hallott Ali, Harry Potter elsősként megszerezte Voldemort előtt a Bölcsek kövét, majd a készítője beleegyezésével elpusztították azt, ezáltal pedig ő is búcsút vett az élőktől.
…Bathilda Bircsókot, a híres történészt és Adalbert Goffridot, a mágiaelmélet szaktekintélyét. Tanulmányai közül nem egy helyet kapott olyan rangos szaklapok hasábjain, mint a Transzformációs Szemle, a Bűbájtani Beszámolók és a Főzetkutatás. Dumbledornak mindenki üstökösszerű karriert jósolt, mindössze annyit volt kérdéses, mikor jut el a mágiaügyi miniszteri rangig. Jóllehet a későbbi évtizedekben gyakran állították róla, hogy fontolgatja a miniszteri kinevezés elfogadását, valójában sosem voltak ilyen ambíciói.
Három évvel azután, hogy megkezdtük roxforti tanulmányainkat, Albus öccse, Aberforth is beiratkozott az iskolába. A fivérek kevés közös vonással rendelkeztek; Abertforth sosem volt barátja a könyveknek, és – Albussal ellentétben – a konfliktusokat többnyire átkok, nem pedig észérvek ütköztetésével tartotta célszerűnek megoldani. Alaptalan azonban az az egyesek által hangoztatott állítás, mely szerint kettejük kapcsolata nem volt baráti. Ahhoz képest, hogy két merőben különböző habitusú fiúról volt szó, jól kijöttek egymással. Ugyanakkor a méltányosság kedvéért meg kell jegyeznünk: Albus árnyékában élni összességében nem lehetett kellemes Aberforth számára. Albus-szal barátkozni is annyit jelentett, mint vállalni a másodhegedűs szerepét, de ugyanezt fivérként megélni nyilván kevésbé volt örömteli.
Nem hitte volna Alice, hogy volt egy testvére, de ekkor meg is sajnálta a másik Dumbledort, hisz tényleg rossz lehetett a bátyja árnyékában élni, és valamiért – bár fogalma sem volt, pontosan miért – az az érzése támadt, hogy alapjáraton sem lehetett jó testvér Albus.
A Roxfort elvégzése után azt terveztük Albusszal, hogy mielőtt ki-ki elkezdi karrierje építését, az akkor még elő hagyományt követve elindulunk világot látni, azaz tapasztalatszerzési célból felkeresünk külhoni varázslókat.
Szándékunkat azonban egy sorscsapás
meghiúsította. Tervezett indulásunk előestéjén elhunyt Albus édesanyja, Kendra,
így barátom egyik napról a másikra családfővé, s egyedüli kenyérkeresővé lépett
elő. Én is leróttam kegyeletemet Kendra sírjánál, azután keltem csak útra
egymagamban. Albusnak gondoskodnia kellett öccséről és húgáról, arany pedig nem
sok maradt rájuk, így szóba se jöhetett, hogy barátom velem tartson.
Alice tudta, milyen volt elveszíteni
az egyik szülőjét, és csak azért nem örült volna annak, ha születik egy
testvére, mert akkor az iskola miatt nem lehetett volna az élete részese. De
az, hogy egyik napról a másikra tényleg így megváltozzon a volt igazgató élete
a sok veszteség miatt, biztosan rendkívül nehéz lehetett számára, sőt a nagy
utazásaira sem került sor. Alice azonban úgy gondolta, hogy ebben a helyzetben
ő is mindent megtett volna, hogy a testvéreinek jobb legyen. Épp ezért becsülte
a volt igazgatójának a döntését.
A következő egy év volt az a
szakasza életünknek, amikor a legkevesebbet tudtuk egymásról. Jómagam – talán
kissé tapintatlanul – megírtam Albusnak mindazon csodás élményeket, amelyekben
a világot járva részem volt – a görögországi kimérák elől való kalandos
menekülésemtől kezdve az egyiptomi alkimisták kísérleteiig. Ő a leveleiben nem
sok szót ejtett mindennapjairól, amelyek meggyőződéseim szerint gyötrően egyhangúak
voltak egy ilyen ragyogó elméjű varázsló számára. Én magam lubickoltam az
élményekben, mígnem egyéves utazgatásom vége felé borzadva vettem hírét, hogy a
Dumbledore családban újabb tragédia történt: meghalt Albus húga, Ariana.
Bár Ariana régóta gyengélkedett,
az a csapás mely röviddel anyjuk elvesztése után érte őket, valósággal
letaglózta a fivéreket. Akik igazán közel álltak Albushoz – s magamat ezen
szerencsések közé sorolom -, tanúsíthatják, hogy Ariana halála és az az érzés,
hogy felelős érte (bár természetesen bűntelen volt), örök jegyet hagyott Albus
személyiségén.
Hazatérve egy olyan ifjút
láttam viszont, akinek egy nálánál jóval idősebb ember megpróbáltatásai
jutottak osztályrészül. Albus befelé fordulóbb és összehasonlíthatatlanul nyomottabb
kedélyű volt, mint korábban. A bajt csak tetézte, hogy Ariana elvesztése után
Albus és Aberforth nemhogy szorosabbra fűzék volna viszonyukat, hanem
ellenkezőleg, elidegenedtek egymástól. (Ez a helyzet idővel változott – a
későbbi években ismét, ha nem is meghitt, de mindenképp baráti kapcsolat
alakult ki köztük.) Attól kezdve azonban Albus igen ritkán ejtett szót
szüleiről és Arianáról, s barátai is megszokták, hogy kerüljék az említésüket.
Más pennákra vár a feladat,
hogy részleteiben leírják a következő évek diadalmenetét. Jövendő nemzedékek
egész sora látja majd hasznát a számtalan felfedezésnek, amivel Dumbledore
hozzájárult a mágiatudomány fejlődéséhez – legyen elég csak a sárkányvér
tizenkét felhasználási módját említenünk –, valamint a mély bölcsességnek,
amiről a Wizengamot főmágusaként hozott ítéleteiben tanúbizonyságot tett. Még
ma is a valaha lezajlott legemlékezetesebb varázspárbajként emlegetik
Dumbledore és Grindelwald 1945-ös összecsapását. Beszámolók bizonyítják, hogy
rettegés és áhítat töltött el mindenkit, aki szemtanúja volt a két rendkívüli
mágus viadalának Dumbledore akkori győzelme és annak kihatása a varázsvilágra
történelmünk olyan mérföldköve, amely jelentőségében csak a Nemzetközi
Titokvédelmi Alaptörvény életbe lépéséhez és a Kimondhatatlan Nevű bukásához
mérhető.
Alice lelki szemei előtt azonnal
hősként jelent meg Dumbledore, hisz nem tudta, hogy egykor ő maga is a muglik
élére akart állni Grindelwalddal és ennek a párviadalnak az egyik eltévedt átka
ölte meg Arianát.
Albus Dumbledore sosem volt
gőgös vagy öntelt. Mindenkiben a legszürkébb, a legromlottabb emberben is
meglátta a becsülendő értéket. Hitem szerint az élete korai szakaszában átélt
tragédiák fájdalma jósággá, megértő szeretetté nemesült benne. Kimondhatatlanul
hiányozni fog a barátsága, de személyes veszteségem semmi ahhoz képest, ami
távozásával a varázsvilágot érte. Kétség sem férhet hozzá, hogy Dumbledore
minden idők legrátermettebb és legnépszerűbb roxforti igazgatója volt. Úgy halt
meg, ahogy élt: szüntelenül a nagyobb jóért küzdve, s élete utolsó órájában
ugyanúgy kész lett volna kinyújtani a kezét egy sárkányhimlős kisfiú felé, mint
azon a napon, amikor megismertem.
Az utolsó bekezdést már sírva
olvasta végig Alice, hisz tudta, hogy tényleg hatalmas veszteség lesz a
Roxfortnak és magának a varázsvilágnak is Dumbledore halála. Az pedig, hogy
Pitonnak kellett megölnie, és ezért szinte mindenki bűnösnek hitte,
megsokszorozta minden fájdalmát. Másra sem vágyott jobban, minthogy Piton
tisztázhassa magát a szemében.
Szia, Mese!
VálaszTörlésVégre jelen vagyok. :) Inkább nem magyarázkodok, tényleg jöttem, amint tudtam.
Most kevesebb hibának vélhető dolgot találtam, mint előzőleg:
1) és, hogy; mint, hogy - Ezeknél az és elé és a mint elé kell vessző.
2) Kringkrokson - King's Crosson
3) Sőt a házból sem nagyon teheted ki a lábad. - Ez szerintem felszólító mondat akar lenni.
4) védő bűbájt - védőbűbájt
5) Nem veszíthetlek el téged is Alice. - Nekem ez meg egy felkiáltó mondatnak tűnt a szövegkörnyezetből.
6) Angela nagyon kétségbe lehetett esve, ha így ki tudod borulni. - Tudod = tudott
7) Amióta meghalt édesapád és egyedül maradtam abban a nagy házban, - az és elé kell egy vessző, tagmondathatár.
8) - Köszi – és el is kezdte olvasni. - Ha kezdte el olvasni lenne a szöveg, akkor jó lenne, de így a köszi után kell a pont, és az és nagy betű.
9) Alice tudta milyen elveszíteni az egyik szülejét - A milyen elé itt kell vessző.
Egyébként így jóval később is tetszett a rész, megyek is tovább olvasni. Azt nem ígérem, hogy ma mindet elolvasom, de majd szépen lassan. Most úgyis tiszta beteg vagyok. :(:
Rekana
Szia!
TörlésEgyrészt örülök, hogy ráérsz olvasni nálam, másrészt viszont sajnálom, hogy lebetegedtél. Én is nem rég gyógyultam meg. Jobbulást!
Megint köszönöm a hibalistát. Így utólag olvasva, hihetetlen, hogy nem vettem ezeket észre... Még jó, hogy itt vagy nekem.
:)
Mese