Piton és a lány 3. rész - 2. fejezet

Harmadik rész
    2. fejezet

Kedves Alice!
    Nagyon hiányzol. Apa nem szokott félni, de most ő is nagyon retteg. Régen rengeteget túráztunk és utazgattunk, most viszont a házból is alig enged ki. Már annak is örülök, ha egy-két hosszabb sétát beiktatunk a környéken. Unatkozom, nem is kicsit. Főként olvasok és ábrándozgatok. Csak most jöttem rá, mennyire jó volt a suliban lenni, ahol mindig volt dolgom és ott voltál Te is, akinek mindent elmesélhettem.
    Semmi sem olyan, mint régen, és attól félek, már nem is lesz.
   A minap apa is észrevette, hogy mennyire szomorkás vagyok, és megkérdezte, mit tehetne ez ellen, nekem pedig rögtön támadt egy ötletem… Mi lenne, ha meglátogatnál egy kis, vagy akár hosszabb időre? Apunak tetszett a felvetés, és azt mondta, addig maradsz, ameddig csak akarsz.
    Remélem, hamar megkapod a levelemet, és hogy a válaszod sem fog késlekedni.
    Szeretettel,
    Luna

 - Na, hogy telik a barátnődnek a nyara? – kérdezte az édesanya, miután Alice izgatottan elolvasta az előbb kézhez kapott levelet.
    - Nem jobban, mint nekem.
    - Ó! – Felnézett a pudingos lábasból, amit nagy bőszen kevergetett. – Tudod, ezek nem könnyű idők senki számára sem.
    - Tudom, de együtt mindent könnyebb lenne átvészelni, nem? – próbálta óvatosan felvezetni a kérését Alice.
    - Ezt meg, hogy érted?
    - Azt írta Luna, hogy szívesen látnának vendégségbe engem, és én is nagyon örülnék, ha végre találkozhatnánk – mosolygott kérlelően. Bár tudta, hogy az édesapja volt az, aki sohasem tudott nemet mondani neki, amikor így nézett rá, de azért remélte, az édesanyja sem volt teljesen immunis erre a mosolyára.
    - De hisz még csak két hét telt el a szünetből. Ne mondd, hogy ennyire kikészít az itthoni élet velem! – esett rosszul Angela-nak.
    - Jaj, anya! Egyáltalán nem erről van szó. – Ment közelebb hozzá. - Csak annyira hiányzik már Luna, és úgy szeretnék egy kicsit kimozdulni. Állandóan csak itthon és az iskolában vagyok – magyarázta. - Ez így nem jó, kell egy kis környezetváltás.
    Ekkor azonban édesanyja hirtelen elsírta magát.
    - Értem, én nem vagyok elég számodra. Szerinted nekem milyen érzés egyedül lennem az év nagy részében? Hát csak úgy közlöm veled, kislányom, hogy olykor szinte elviselhetetlen. És az mit gondolsz, hogy esett, hogy az egyetlen lányom nem jött haza a téli szünetre? – fakadt ki a nő.
    - De hát Te írtad, hogy az egyik barátnőddel mész külföldre utazgatni – védekezett Alice, hisz magától sohasem jutott volna ilyesmi az eszébe.
    - És te annyira örültél, hogy lesz egy kis időd gyakorolni bájitaltanra, és rájönnöd valamilyen nagy titokra, hogy miután két héttel arrébb tettük az utat, már nem mertem neked szólni.
    - Vagyis egyedül karácsonyoztál? – Az ő szeme is könnyekkel teltek meg a felismeréstől. Ez volt az első karácsonyuk az édesapja halála óta, amit mindenképp együtt kellett volna tölteniük.
    - Amire előtte sohasem volt példa.
    - Jaj, anya! Annyira sajnálom! – ölelte át. – Bocsáss meg, kérlek! Én csak annyira örültem, hogy végre nem itthon vagy egyedül, hanem megint utazgatsz, hogy nem mertem bevallani, mennyire szívesen hazajönnék.
    - Vagyis, ha tudod, akkor…
    - Akkor természetesen haza utaztam volna – fejezte be helyette a mondatot.
    - Ezt akkor jól elszúrtam, nem igaz? – állapította meg szomorúan Angela.
    - Ősszintén, igen. De most nem foglak itt hagyni. Tudunk mi kettesben is jó programokat kitalálni.
    - Nem! – jelentette ki határozottan az édesanyja. - Ha ezt engedném, akkor megint nagy hibát követnék el. Úgyhogy el fogsz menni Luna-ék, egy feltétellel.
    - Na és, mi az? – kérdezte kíváncsian Ali.
    - Az, hogy én is veled tartok – felelte végre mosolyogva az anyukája. – Már, ha nekik nem gond.

Kedves Luna!
    Nekem sem telik jobban a nyaram. Anya szintén nagyon fél, és eléggé kiborult Dumbledore halála miatt. Valamint az én egy hetes lábadozásom sem segített neki.
    Azonban van egy nagyon jó hírem: belement, hogy elmehessek hozzátok, de csak azzal a feltétellel, ha ő is jöhet. A korábbiaknál is jobban félt most, hogy már apa nincs velünk, és azok fényében, ami az iskolában történt, és, hogy őszinte legyek, nem is szívesen hagynám máris újra egyedül. Úgyhogy, ha még így is áll a meghívás, akkor szívesen benne vagyunk.
    Szeretettel,
    Alice

 - Megjött a válasz – mondta Ali miután megnézte másnap a postaládájukat, majd gyorsan el is olvasta.
    - Na, mi áll benne? – érdeklődött Angela, mihelyst befejezte.
    - Szívesen várnak mindkettőnket, sőt Luna kifejezetten örül, hogy az édesapjának is lesz végre felnőtt társasága – Nem tudta abbahagyni a mosolygást annyira boldog volt.
    - A pontos címüket leírta?
    - Igen, itt van – Nyújtotta át az anyjának a levelet.
    - Akkor szerintem már a holnap reggeli vonattal indulhatunk is.
    - Remek! Igaz, azt írta, hogy válaszban mondjuk meg nekik, mikorra várjanak, de talán még jobb is lesz, ha már ilyen hamar, meglepetésszerűen megjelenünk.
    - Akkor kezdjük is a csomagolást! – De mielőtt bementek volna saját szobáikba, Angela visszafordult. – Habár azt tisztáznunk kellene, körülbelül hány napra megyünk, csakhogy mennyi ruhát vigyünk.
    - Nem tudom, szerintem majd ott elválik.
    - Akkor vigyünk annyit, amennyit a bőröndjeink elbírnak! – Ekkor láthatólag elszomorodott Angelia, aminek Alice tudta jól az okát: még az édesapja vette a bőröndöket a már egy ideje tervezgetett európai körútjukra.
    - Ha jobban meggondoljuk, ez egy európai út lesz. Ugyan csak egy állomásból fog állni, de attól még hivatalosan annak tekinthető. – Ezzel sikerült egy halovány mosolyt kicsikarnia az anyukájából.
    - Végül is igazad van.
    Gyorsan bement a szobájába Angela, hogy a lánya ne lássa, ahogy elsírja magát. Amíg Alice távol, volt a sírás mindennapos dolog volt az életében, ekkor viszont, amikor egy kis időre visszakapta a lányát, erős akart maradni. Ez esetben azonban mégsem tudta visszatartani a könnyeit.

Egyre borúsabbá vált az idő, miközben a vonaton utaztak. Nagyon korai járattal mentek, hogy még a délelőtt folyamán odaérjenek.
    - Ez egy ház lenne, vagy eltévedtünk? – nézett a lányára Angela érdekes mosollyal az arcán, mivel a dombtetején álló, magas, fekete, henger alakú épület nem igazán tűnt otthonosnak egy hétköznapi ember számára. De Luna sohasem volt hétköznapi, ahogy az édesapja sem.

- Biztosíthatlak, hogy jó helyen járunk – Ekkor egy hatalmasat villámlott az ég, majd szinte a fejük felett dörgött egy hatalmasat. – Jobb lesz, ha sietünk, mert így nem biztos, hogy szárazon megússzuk.
    - Rendben. – És megszaporázták a lépteiket. – Legközelebbi utazásunkkor hozzuk a seprűinket is!
    - Hova fértek volna be? Tele van mindkét bőröndünk.
    - Én hoztam volna a kezemben – jelentette ki Angela.
    - Kicsit se néztél volna ki furcsán egy mugli vonaton. – El is mosolyodott, amint elképzelte a jelenetet.
    - Nem bizony.

- Ez szerinted retek vagy narancs? – mutatott a házuk előtti bokron lévő érdekes kinézetű termésre Alice.
    - Talán mindkettő – felelte bizonytalanul Angela.
    - Ha jól emlékszem, Luna ezeket fülbevallóként szokta használni.
    - Lehet, hogy ékszernek alkalmasabb, mint tápláléknak. Vajon mit fogunk mi itt enni? – elmélkedett az anyukája. – Habár rám férne egy kis fogyókúra, úgyhogy nem félek.
    - Jaj, anya! Nem mondj már ilyeneket! – szólta le Alice, aki ezután a bejárati ajtóhoz lépett. – Itt az idő. Kíváncsi vagyok, mennyire fognak örülni nekünk.
    - Hát még én, mint potya vendég – mindehhez elég vicces képet vágott.
    - Elég a szarkazmusból! Kérlek, tégy jó benyomást rájuk! – kérte Ali komolyan.
    - Próbálok nagyon kedves lenni – ígérte Angela.
    - Csak add magad, és én boldog leszek! És ők is biztosan meg fognak szeretni. – Majd bekopogott.
    Luna nyitott ajtót.
    - Úristen, Alice! – ugrott a nyakába. – Már itt is vagytok, hisz még csak most küldtem el a levelet, ez meg, hogy lehet?
    - Egyrészt nagyon gyors a baglyotok, másrészt tegnap, amint megkaptuk a válaszodat, elkezdtünk csomagolni, ma pedig már vonatra is ültünk.
    - Ekkora meglepetésre nem is számítottam. – Ölelte át még egyszer a barátnőjét. –Bocsánat, még be se mutatkoztam, Luna Lovegood vagyok – nyújtotta a kezét a számára ismeretlen nő felé.

- Én pedig Angela Milborow. Nagyon örülök, hogy végre személyesen is találkozhatunk.
    - Hát még én. De jöjjetek csak beljebb, nehogy elázzatok! – állt arrébb az útból. Alice-nek nagyon tetszett a ház, nem is tudott volna tökéletesebb helyett elképzelni a legjobb barátnőjének.
    - Ez a ház nagyon érdekes – nézett körbe Angela. – De természetesen jó értelemben gondoltam – tette hozzá, nehogy sértésnek vegye a szőkeség.
    - Mi magunk is elég érdekesek vagyunk – mosolygott Luna.
    - Hányszor mondtam már, hogy ne Te nyiss ajtót, kislányom! Tudod, mennyire féltelek! – jött lefele a lépcsőn Mr. Lovegood. – Ó! – vette észre az idegeneket.
    - Elnézést, hogy csak így hirtelen megjelentünk! – Egy kicsit elszégyellte magát Angela. Ekkor már nem tűnt annyira jó ötletnek a váratlan érkezésük. – Csak szerettünk volna meglepetést okozni.
    - Az ilyen meglepetéseknek mindig örülünk – nyújtotta a kezét mosolyogva a férfi. – Xenophilius Lovegood.

- Angela Milborow – viszonozta a mosolyt.
    - És ha nem tévedek, Te vagy a híres Alice – fordult a lány felé.
    - Én, híres? – lepődött meg Ali.
    - Ebben a házban az vagy. Rengeteget mesélt rólad Luna. Például, hogy miattad már nem magányos, és nálad tökéletesebb barátot nem is találhatott volna.
    - Ahogy én sem. – Közben fél kezével átkarolta Lunát.
    - Nem is kell annál nagyobb öröm, mint mikor az ember boldognak látja a gyermekét. Egyetért, Angela? – fordult vissza a nőhöz.
    - Teljesen – bólogatott.
    - Szerintem hagyjuk is egy kicsit beszélgetni őket, amíg mi esetleg megiszunk egy finom teát – mutatott a konyha felé a férfi. – A ruháikat pedig majd utána gyorsan kivarázsoljuk, amint megtaláljuk a legmegfelelőbb helyet nekik.
    - Ez nagyon jó ötlet, már órák óta vágyom egy jó forró teára – mondta, hiszen az akkori esős időben a szokottnál jobban kívánta a teát.
    - Akkor már teszem is fel a vizet.
    - Én pedig megmutatom a szobámat – húzta fel az emeletre a barátnőjét Luna.
  
    - Kár, hogy esik az eső, így most ki se tudunk mozdulni – mondta szomorkásan a hollóhátas, miután kibeszélték a nyár eddigi legfőbb eseményeit.
    - Nyugi, lesz még időnk! Hisz már csak anyát kell rávennem, hogy legalább két hetet maradjunk – mondta Alice, miután ő is az ablak elé ment. – Persze, csak ha tényleg nem lenne gond számotokra.
    - Hát persze, hogy nem. Egyébként Olvastad Elphias Doge cikkét? – hozta fel a témát a házigazda, miután megpillantotta az íróasztalán lévő újságot.
    - Igen, és az írottakból sok mindent nem néztem volna ki Dumbledore-ból.
    - Ahogy én sem. Sőt, apa még azt is elmondta, hogy a húga a híres párviadala közben halt meg, és nem tudni, kinek az átka találta el.
    - Vagyis lehet, hogy ő ölte meg a saját testvérét. Na, ezt aztán tényleg nem gondoltam volna.
    - Nekem mondod. De azok után, amit Piton tett, én már semmin sem lepődöm meg – ettől azonnal görcsbe rándult Alice gyomra, és inkább nem is reagált, ami persze feltűnt Luna-nak, de szerencsére nem említette meg. – Itt állunk a végjáték kapujában, és most már ezt mindenki érzi. Az igazgató halála volt az a pont, ahol a legutolsó fejezet is elkezdődött.
    - De ki tudja, ez hány oldalas fejezet lesz? – lábadt könnybe Ali szeme.
    - És ki tudja, mi hány oldalon keresztül leszünk még a szereplői?
    - Én érzem, hogy az utolsó lapokon is lesz még számunkra hely. – Közben megfogta a barátnője kezét.
    - Én is. Minden annyival könnyebbnek és reménytelibbnek tűnik, ha a közelemben vagy – nézett rá meghatódva Luna.
    - Én is így érzek Veled kapcsolatban.
    - Nézd, elállt az eső! – vette észre boldogan Luna pár óra múlva.
    - Ezt úgy imádom – jegyezte meg Alice.
    - Mit?
    Az égre mutatott, ami bár még tele volt felhőkkel, de azoknak már sárga volt a végük, és kezdett előbukkanni a kék ég.
    - Ezt én is szeretem, ilyenkor minden olyan sárga, a levegő pedig olyan friss és tiszta. Kicsit olyan, mintha a természet újjászületne.
    - Pontosan. – Ali nem tudta hányadszorra mosolyodott már el aznap. – Annyira jó, hogy Te hasonlóan látod a dolgokat, mint én.
    - Nekem mondod? Sokkal normálisabbnak érzem magam Veled. – Ekkor felcsillant a szeme. – Mit szólnál egy kis sétához?
    - Benne vagyok, nagyon szívesen körülnéznék a környéken.
    - Én pedig meg szeretnék mindent mutatni. – Már rohantak is lefele. – Apa, kimehetünk sétálni Alice-szel? Légy szíves! – nézett rá könyörögve Luna, így nem tudott ellentmondani a férfi.
    - Hát, nem is tudom – ráncolta össze a homlokát az édesapja. - Talán, ha Mrs. Milborow-nak szintén lenne kedve egy kis sétához, és így a szemünk előtt lennétek, akkor nem lenne akadálya a dolognak – nézett szelíden a nőre.
    - Még szép, hogy van kedvem. Csak nem gondoltátok, hogy az itt töltött idő alatt végig a házban fogok maradni – állt fel közben.
    - Akkor mire várunk? – állt fel Xenophilius is. – De azért vigyázatok, mert nagyon csúszik a fű! – szólt a lányok után, miközben bezárta a házajtót. – El tudom képzelni, hogy ezek után mennyire paranoiásnak gondol, hisz senki nem lakik a közelben, én mégis ennyire félek, szinte mindentől.
    - Ahogy jómagam is. Tudja amióta a férjem meghalt, teljesen egyedül maradtam, és annyira gyengének és elhagyatottnak érzem magam, hogy még védőbűbájokkal is körülvettem a házunkat – vallotta be Angela.
    - Higgye el, nálam jobban senki sem érthetné meg! Nem lehetünk elég óvatosak ilyen időkben. De amíg itt van, biztonságban érezheti magát, én megteszek ezért minden tőlem telhetőt. Ha akarja, akár a mi házunkat, sőt még a környéket is telerakhatjuk bűbájjal – ajánlotta fel Xenophilius, tudván, hogy így nem csak a nőnek, hanem saját harmóniájának a fenntartását is megkönnyítené.
    - Az tényleg megnyugtatna, köszönöm – mosolyodott el Angela.
    - Olyan jó lehet egy ilyen nyugodt helyen élnetek. Mármint sehol sincsenek házak, vagy utak, így nincs mi zavarjon titeket – mondta Alice Luna-nak, akivel már jócskán lehagyták a szüleiket.
    - Igen, tényleg jó. Itt úgy érzem, mintha az egész világ csak a miénk lenne.
    Látszott azonban rajta, hogy mégsem volt teljes a boldogsága, amit Ali azonnal észre is vett.
    - De?
    - Tudtam, hogy te kiszúrod – nevetett fel. – Az a baj, hogy néha hiányzik, hogy legyen valaki a szomszédban, akihez átmehetek beszélgetni egy jót, vagy futni vele pár kört a dombok közt. És most, hogy Tudjukki emberei bármikor lecsaphatnak ránk, eléggé jó célpont vagyunk nekik, sehol egy tanú. Emiatt egyre jobban rettegek.
    - Majd anyával segítünk és telerakjuk a környéket védőbűbájokkal – gondolt ugyanarra, amire a szülők.
    - Ez nagyon jól esett – jegyezte meg Alice, miután beléptek a házba. – És az igazság az, hogy meg is éheztem.
    - Hát, akkor kezdjünk hozzá főzni! – csapta össze a kezét Luna.
    - Én elhoztam a tegnapi ebédünk maradékát, hogy így ne kelljen ma a főzéssel foglalkoznunk - magyarázta Angela. – Úgy hiszem, elég lesz mindannyiunknak.
    - Ó, de jó! Ennek nagyon is örülünk, habár Luna egészen jó kis szakácsnő, csak az a baj, hogy mindenre magától kellett rájönnie, mivel én nem vagyok egy konyhatündér. – Karolta át a lányát a férfi.
    - Ha szeretnéd, én tudok Neked pár főzőleckét adni – ajánlotta fel Angela, és nagyon örült, hogy valami haszna is lehetett az itt tartózkodása alatt. – Már Alice-nek úgyis nagyon sok mindent tanítottam.
    - Annak nagyon örülnék – felelte vidáman Luna.
   - Anya, nem megyünk el kezet mosni gyorsan, mielőtt kipakolnánk az ételt? – fordult most a lánya Angela felé.
    - De.
    - Na, hogy tetszenek? – kérdezte Alice, miután már zárt ajtók mögött voltak.
    - Luna nagyon aranyos és kedves lány, úgyhogy igazán örülök, hogy vele barátkozol. Az apukája egy kissé érdekes személyiség, ráadásul szörnyű teát főz, de az a fontos, hogy jó ember. Nem mellesleg a pennájával próbálja mások figyelmét felhívni arra a sok rosszra, ami éppen történik velünk, ami nagyon is hasznos. Igazából máris megkedveltem őt – zárta le ezzel.
    - Én is – mondta Ali, aki megnyugodott, hogy az édesanyja is szimpatizált a házigazdáikkal.
    - Akkor ne is várassuk tovább őket, mert még feltűnő lenne! – nyitotta ki az ajtót Mrs. Milborow. A konyhában pedig már szépen meg volt terítve, és a két Lovegood az asztalnál ülve várta, hogy az étel is előkerüljön. – Ez igen! – nézett rájuk elismerően a nő. – Kitetettek magatokért.
    - Köszönjük, igyekeztünk rövid idő alatt mindent a helyére varázsolni – vallotta be Luna.
    - Akkor már csak a lényeg hiányzik. –Már ott is volt Alice kezében a házi koszt.