Apaság
Youngjae:
Dübögést hallottam a bejárati ajtó felől. Csak nem ő
jött vissza? Már legalább egy órája, hogy összedobálva egy bőröndbe a
legfontosabb dolgait, szó szerint kidobtam a közös házunkból, és olyan szavakkal
illettem, amiket tudtam, hogy nem érdemelt meg, de nekem igenis szükségem volt
rá, hogy kimondjam őket. Megbántott, olyannyira nagyon, ahogy az elmúlt három
évben, amióta egy pár voltunk, sohasem. Azt mondta, még nem vagyok kész arra,
hogy gyermeket vállaljunk. Nem azt, hogy ő nincs kész, vagy mi együtt, mint egy
pár, hanem, hogy én még nem értem meg a szülői szerepre. Pedig nagyon is
megértem rá. Már mindent el is terveztem.
Lassan féléve, hogy megkért Jaebum, legyek a férje, és
én repesve mondtam neki igent. Mához kereken három hónap választott el minket
az esküvőnktől, és épp ezért hoztam fel neki, hogy egy év múlva ilyenkor már
szívesen maradnék itthon a közös csemeténkkel, hisz volt egy segédvezetője az
énekkórusomnak, így aztán a munka részével nem lett volna nagy gond. Jaebum
pedig amúgy is két ember fizetésével egyenértékű összeget hozott mindig haza,
mint dalszerző, producer.
Minden tökéletes volt közöttünk. Olyan harmóniában
éltünk, hogy azt tanítani lehetett volna. Ma mégis előállt azzal, hogy előbb
nőjek fel, mielőtt saját gyermeket akarnék. Lehet, sokszor úgy tűnhetett, csak
jó mókának vettem az életet, de kinek, ha nem a páromnak kellett volna a
legjobban tudnia, hogy ettől függetlenül igenis komolyan vettem a dolgokat?
Ráadásul gyermekkórust vezettem már öt éve. Remekül bántam a kicsikkel, és bár
még csak huszonöt éves voltam, évről-évre egyre nőtt a vágyam azzal kapcsolatosan,
hogy saját csemetéim legyenek. Azt is elterveztem, hogy két gyermekünk lesz, és
az egyiknek én, a másiknak pedig Jaebum lesz a biológiai apja. De ezen részletekbe
már bele se mentem, mert addigra teljes mértékileg felhúzott. Fel se tudtam
idézni, miket vágtam a fejéhez, miközben összedobáltam a holmijait. Ő próbált
nyugtatni, és könyörgött a bocsánatomért. Azonban egy dolgot nem tudott
megtenni, nem gondolta meg magát, váltig kiállt amellett, hogy én még nem
vagyok kész az apaságra.
Házunk bejáratához baktatva vártam, mivel próbálja
visszaédesgetni magát. Az én kedélyeim már lenyugodtak az elmúlt egy
órában, de attól még a szívemen lévő tüske továbbra is ott maradt.
- Hallgatlak – mondtam kitárva az ajtót, miközben
kerültem tekintetét.
- Egy bunkó paraszt vagyok, aki nem érdemli meg, hogy
hozzá kösd az életed – kezdte fájdalommal a hangjában.
- Olyat mondj, amit még nem tudok – tettem keresztbe a
kezem.
- Körbe-körbe mászkáltam a környéken, és közben rájöttem,
hogy nem téged féltelek az apaságtól, hanem saját magam. Lehet, hogy majdnem három
évvel idősebb vagyok nálad, de szerintem, ha ötven évvel lennék az, akkor sem
tudnék fele annyira sem bánni a gyerekekkel, mint te. Attól félek, a jövőben sem
leszek képes beletanulni az apaságba. - Meglepődtem a vallomásán. Azt hittem,
hogy mindenféle sületlenséget fog összehordani, ehelyett szomorú, barna szemeit
rám meresztve, igenis képes volt bevallani a legnagyobb félelmét.
- Jaj, Jaebum, ne is mondj ilyet! – olvadt meg azonnal
a szívemen lévő jég, és öleltem magamhoz a szerelmemet. – Hisz remek szülő válik
majd belőled. Én hiszek benned, úgyhogy te is tégy úgy!
- De érted rajonganak a gyerekek. Van, aki szabályosan
zokog, ha nem te tartasz kóruspróbát. Én túl komoly vagyok hozzájuk. – Látva
kétségbeesett tekintetét, behúztam bőröndöstől a házba, majd a kanapénkra
ültettem.
- Jaebum, azért leszünk mi remek szülők, mert
kiegészítjük egymást. Majd én bohóckodom velük, te pedig mesét olvasol nekik.
Megosztjuk a feladatokat. Ez a jó abban, ha két szülője van a gyerekeknek. És
mi remek szülők leszünk, higgy nekem! Egy percig sem fogják azt érezni, bárcsak
egy heteró családba születtek volna. Azt pedig végképp nem, hogy bár ne Im Jaebum lenne
az egyik apukájuk – magyaráztam neki kedvesen mosolyogva, majd miután aprót
bólintott, lágyan megcsókoltam.
- Mindennap hálát adok azért Youngjae, hogy elütöttél
anno sétálás közben a bicikliddel. Nem tudom, mi lenne velem nélküled – zárt
erősen karjaiba, mint aki sohasem akar elengedni.
- Akkor legközelebb ne adj okot arra, hogy bőröndöstől
az utcára lökjelek! – kapta az ultimátumot.
- Ezt nem ígérhetem meg. Tudod, eléggé fafejű vagyok –
nevette el végre magát.
Ez a mosoly volt az, amibe beleszerettem, mikor
meghívtam egy vigasz kávéra a biciklis incidens után, és ami nélkül ma már egy
napot se tudtam volna létezni; de szerencsére nem is kellett.
A MÁSODIK RÉSZÉRT KATTINTSATOK IDE!
(Minden
kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése