Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 27. fejezet

Huszonhetedik fejezet – A tegnap este után

Yoongi:

Nagyon jól sikerült a kis levezető esténk a rengeteg come back stage után. Mind ki tudtunk kicsit kapcsolódni, de mi Jiminnel mégsem voltunk felhőtlenül boldogok. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy Hobi azért nem ünnepelt velünk, mert nem bírt a környezetünkben lenni. Pedig ennél diszkrétebben nem is kezelhettük volna a kapcsolatunkat, így nem volt meglepő, hogy a többiek semmilyen jelét nem mutatták annak, hogy sejtenék, hogy együtt voltunk. De bármennyire fájt J-Hope viselkedése, nem számítottam arra, hogy az éjszaka közepén fel fog kelteni.

- Minden rendben? – kérdeztem ijedten, miután kihúztam magammal az előszobába. – J-Hope, te ittál? – éreztem meg a szájából áradó tömény alkohol szagot.

- Megeshet – felelte könnyedén, amivel nagyon is felhúzott. Azok után, hogy hirtelen felriasztott, az lett volna a minimum, hogy értelmesen válaszol a kérdésemre. Azonban mielőtt ennek hangot adhattam volna, ő olyat tett, amire borzasztóan régóta vágytam, mégis, akkor kaptam meg, amikor már nyugodt szívvel mondtam volna le róla.

Kezeivel finoman megfogta az arcomat, és ajkait az enyémre tapasztotta. A több évig tartó viszonzatlan szerelmem most megkapta végső pecsétjét. Abban a fél percben, amíg hagytam, hogy Hobi ajka és az enyém táncot járjanak egymással, éreztem, hogy igenis tényleg boldog lennék mellette is, mert még félrészeg állapotában is úgy csókolt, hogy abba beleremegett a lábam. De az én szívem már másé volt, így egy határozott mozdulattal ellöktem őt magamtól.

- Miért csináltad ezt? Hisz nemrég azt mondtad, hogy elfogadtad, hogy Jimint választottam! Mi változott hirtelen? – ordítottam rá dühösen, miközben szám elé tettem a kezem. Egyrészt el akartam fedni ennek a rossz időben és rossz helyen elcsattant csóknak a nyomát, másrészt a szenvedélytől bizsergő ajkaimnak próbáltam megálljt parancsolni.

- Azt hittem, képes leszek megállni, de csak egyre rosszabbodott minden az elmúlt hetekben – kezdett magyarázkodni, bennem pedig tényleg felment az a bizonyos pumpa.

- Pedig mi igyekeztünk Jiminnel. Mindig a lehető legtávolabb voltunk egymástól. Alig mertünk a másik szemébe nézni, mikor te is ott voltál. Távolságtartóbbak voltunk egymással, mint előtte bármikor. Mindezt csak miattad, Hobi! Mert, ha hiszed, ha nem, Jimin lelke is majd beleszakad abba, hogy téged szenvedni lát. – Nem tudtam, hogy inkább dühös vagy szomorú voltam miatta; valószínűleg egyszerre mindkettő.

- Én inkább vállalnám azt, hogy miatta szomorkodom, és veled lehetek, úgy, ahogy szeretnék. – Annyira nem rá vallott ez a hozzáállás, és most már igenis még több választ akartam belőle kicsikarni.

- De miért most, Hoseok? – Muszáj volt az eredeti nevén szólítanom, most nem illett rá se a J-Hope, se a Hobi. – Miért ennyi idő után? Éveken át epekedtem utánad, amiből te az égvilágon semmit sem vettél észre! Egyszerűen az agyad elzárta egy kis zugába azt az információt, hogy majd megvesztem érted. Mondd, miért akkor jöttél erre rá, és kezdted el viszonozni az érzéseimet, amikor már Jiminbe is beleszerettem? És miért kellett részegre innod magad, hogy legyen elég bátorságod megcsókolni? – Saját magam is, akkor realizáltam, hogyan is viselkedett velem, ahogy szavaim elhagyták ajkamat, amit ő akkor vett birtokba, mikor az már más ajkához tartozott. Az, hogy rossz volt az időzítése, az nem kifejezés.

- Nem tudok mást mondani, Yoongi, minthogy vak voltam. Azt hittem, azért viszonyulunk másként egymáshoz, mert legjobb barátok vagyunk. Jimin és a hozzá való közeledésed kellett ahhoz, hogy a féltékenységem által rájöjjek, te igenis több vagy, mint a barátom. Ilyen szerencsétlen vagyok, hogy akkor kiáltott S.O.S.-ért a szívem, amikor úgy érezte, hogy valaki más el akarja rabolni a féltet kincsét. – Még hogy én az ő féltet kincse! Sosem voltam az, és tudtam, már nem is leszek. – És ami a csókot illeti… Emlékszel arra a reggelre, amikor kiveséztük a közös, furcsa álmunkat?

- Hát persze, sohasem tudnám elfelejteni.

- Akkor minden vágyam az volt, hogy megcsókoljalak.  Borzasztóan kellett türtőztetnem magam, hogy ne tegyem meg – kaptam meg azt a vallomását, ami a leginkább fájt. Annyira féltem, akkor megcsókolni őt, nehogy véget vessek ezáltal a barátságunknak. Ha tudtam volna, hogy ő, akkor már viszont szeretett! De itt nem volt semmilyen ha… Csak egy elszalasztott lehetőség, ami következményeként mi nem voltunk most egy pár.

- De akkor miért nem tetted? – rá kellett még erre is kérdeznem.

- Mert olyan zaklatott voltál, Yoongi. Nem akartam kihasználni a helyzetet, hogy gyenge vagy. – Az voltam, ez tény és való, de pont, azzal enyhíthette volna akkori gyengeségemet, ha forró csókkal jutalmazza, akkor még tapasztalatlan ajkaimat.

- Pedig én is meg akartalak csókolni, csak akkor még nem tudtam, hogy viszont szeretsz. Istenem, ha tudjuk, hogy a másik vágyik arra a csókra, akkor talán… - Ahelyett, hogy befejeztem volna, inkább elfordultam.

- Mondd ki, kérlek! Hallanom kell.

- Akkor lehet, most a te párod lennék – suttogtam magam elé, miközben továbbra is háttal álltam neki.

- Értem. – Nem hallottam sohasem ilyen fájdalmas sóhajt elhagyni a száján. – Én vagyok a világ legszánalmasabb embere, amiért nem csókoltalak akkor meg. Ha tudom, hogy így veszítelek el, nem pedig azzal, ha megteszem… - Hallottam, ahogy elcsuklik a hangja, így visszafordultam felé, hogy szorosan karjaimba zárjam.

- Hobi! – Akárhogy rosszul időzített a mostani vallomásával, valamint hagyta, hogy évekig epekedjek utána, és tényleg a lehető legrosszabbkor csókolt meg, ő volt a legjobb barátom, és ezt a státuszát igenis tudtam, hogy örökre meg fogja tartani.

- Megleszek! Most már még inkább igyekszem majd elfogadni a fennálló dolgokat – ígérte, majd elindult a fürdőszobába, én pedig visszafeküdtem az ágyamba.

Mivel jó alvó voltam, és nagyon ki voltam merülve, így aztán igen hamar elaludtam. Másnap reggel, miközben ágyaltam, a párnáim alól kihullott egy levél, amin az állt: Yoonginak és Jiminnek, méghozzá J-Hope kézírásával. Tudtam, hogy ezt a levelet a párommal kell elolvasnom, így kilopódzva átmentem a szomszéd szobába, ahol TaeTaevel nagyban beszélgettek. Majd kettesben maradva Jiminnel, együtt bontottuk fel, és ki-ki olvasta magában.

Jimin:

Bűntudat, titkolózás és mérhetetlenül nagy szerelem volt jellemző az elmúlt heteimre, persze a BTS-es sikereinken mellett. De minden egyes mosolyt, amit a fiúkkal váltottam, beárnyékolta J-Hope hidegsége és az a szomorúság, ami körbelengte őt. Én voltam az, aki elvette a Reményünknek az életkedvét, és ez mérgezte a hangulatomat minden áldott nap. Az, hogy még a közös ünneplésünket is lemondta, már a végső pont volt az elkeseredettségének, így az enyémnek is.

- Jó reggelt! – hallottam legjobb barátom hangját, miután kinyitottam a szemem. – Figyu, te hallottad, hogy hazajött volna J-Hope?

- Nem, miért? – ültem fel, majd Hobi érintetlen ágya választ adott a kérdésemre. – Remek! Biztos, már olyan szinten van, hogy aludni sem képes velem egy légtérben – ráztam a fejem.

- Meg kéne ezt már oldanotok. Aj! – látszott, hogy van még valami, amit el akar nekem mondani.

- Mi az? – De ő csak legyintett egyet a kezével. – Semmi!

- Taehyung! – néztem rá komolyan.

- Csak nem értem őt.

- Bővebben! – Én most őt nem értettem.

- Szerintem nem is Yoongi illik hozzá a leginkább. Mármint, ha a bandát nézzük.

- Biztos, én vagyok még nagyon álmos, de esküszöm, TaeTae, hogy nem értem, mire akarsz kilyukadni – vallottam be.

- Most őszintén, Jimin, szerinted én nem illenék jobban Hobihoz? – nyögte ki végre ezt a kérdést, én pedig hirtelen azt se tudtam, mit válaszoljak neki, hisz ilyesmire nem számítottam.

- Te? De hát heteró vagy!

- Ne légy te abban olyan biztos! – kacsintott egyet.

- Ismerlek, az vagy! – Nem hagytam, hogy átverjen.

- Talán – csak húzta az agyamat.

- Tudod, mit, légy biszex, és vigasztald meg Hobit! Nálam jobban ennek senki sem örülne, csak Yoongi.

- Megtenném, hidd el! Főleg a tegnap este után – vakarta meg a tarkóját, én pedig már tényleg elvesztettem a fonalat, de akkor belépett a szerelmem, így TaeTae érezve, hogy kettesben szeretne velem lenni, otthagyott minket. Viszont velem még nem végzett.

- Nem aludt itthon, mi? – nézett Yoongi J-Hope ágyára.

- Nem – ráztam a fejem. – Mi az a kezedben? – szúrtam ki egy levelet.

- A párnám alá csúsztatta be. Kettőnknek címezte – felelte gondterhelten. – De mielőtt elolvasnánk, el kell mondanom valamit. Tegnap éjjel felébresztett, nagyon részeg volt, és csak úgy megcsókolt.

- Értem – bólintottam lassan. Nem voltam dühös, hisz ki tudja, fordított helyzetben lehet, én is ilyen elkeseredett lépéshez folyamodtam volna. Azonban volt valami, amitől féltem, így rá kellett kérdeznem. – És milyen volt?

- Most hazudjam azt, hogy rossz? – nézett egyenesen a szemembe, miközben a hangjában nem volt semmiféle irónia.

- Ne!

- Nem volt az, és ismét megbizonyosodtam róla, hogy én továbbra is vonzódom hozzá. De… De a szívem már nem hozzá húzz, úgyhogy nem érte el azt, amit szeretett volna – felelte könnyedén, miközben egy lágy csókkal jutalmazott. – Én már más ajkára nem vágyok, csak a tiédre.

- Ennek örülök – könnyebbültem meg, de aztán, mikor a levelet kibontottuk, hogy elolvassuk, a gyomrom az előbbinél is zaklatottabbá vált.

Kedves Yoongi és Jimin!

Bocsánatot szeretnék kérni, mivel csúnyán viselkedtem veletek. Egyszerűen nem volt energiám a come back-ünk miatti sürgés-forgás mellett még arra is, hogy eljátsszam, jól vagyok. Pedig megígértem, hogy nem állok az utatokba, amit persze be is tartottam, de attól még beárnyékoltam a napjaitok a viselkedésemmel, ezt jól tudom. Pedig e nélkül is nehéz lehet számotokra. Cserben hagytalak titeket, amit szörnyen sajnálok! Talán már azt sem érdemlem meg, hogy a barátotoknak tartsatok. Erősebbnek kellett volna lennem. Most pedig, az egy hét szabadságunk alatt végig otthon maradok, a külvilágtól elzárkózva. Ne keressetek, úgysem fogok se hívásra, se üzenetre válaszolni! Egyszerűen szükségem van most erre a kis magányra. Nektek is jobb lesz most nélkülem.

Még egyszer bocsánat azért, ahogy viselkedtem, és azért is, amit este tettem.

Hoseok

- Nem hagyott cserben minket, ahogy mi sem őt – néztem a szerelmemre komolyan. – Egy ilyen lehetetlen helyzetben nem tudott egyikünk sem úgy viselkedni, hogy az a másiknak ne fájjon. Talán tényleg az lesz most a legjobb, ha Hobi kicsit otthon marad.

- Igen, szerintem is – felelte nyugodtan, de láttam az arcán, mennyire szomorú, ezért gyorsan magamhoz öleltem. – Ne engedj el, Jimin!

- Soha.

    (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)