Az élet nem tündérmese - 2Jae fanfiction - 2. fejezet

Második fejezet – Sohasem hagytál cserben

Youngjae:

Valami ekkor más volt Jaebummal, ebben biztos voltam. Mindig voltak elkapott pillantásai az irányomba, de ebben az esetben ez annál több volt. Már attól féltem, hogy lesodródunk az útról, mert többet nézett engem, mint azt, miközben vezetett. Sőt, egyszer csak hirtelen megragadta a kezemet, mikor egy hosszú, egyenes útszakaszhoz értünk.

- Jaebum, jól vagy? – kérdeztem, mert kicsit megijedtem, nem is azért, ahogy viselkedett, hanem azon érzések miatt, amiket mindez kiváltott belőlem.

Persze, sokszor találkozott már a kézfejünk, és többnyire az ő invitálásával, de ez igenis más volt. Úgy szorította, mintha hozzátartozna, amivel nem volt semmi gondom, de vajon tényleg ez volt a szándéka vele, vagy csak szimplán túl izgatott volt a bál miatt? Bár én aztán semmi érdekfeszítőt nem találtam benne. Ezért sem próbáltam fel a szmokingot, amit ő nagylelkűen megvett nekem. Nem izgatott különösen, hogyan festek majd. Pedig, ahogy zavarba ejtő pillantásaival bombázott, rájöttem, hogy jobban kellett volna ügyelnem arra, hogyan festek. Hisz még az is megfordult a fejemben, hogy ezen az estén közlöm vele, hogy szerelmes vagyok belé. Bár azt már nem akartam hozzátenni, hogy nem egyszer megfordult még az is a fejemben, hogy magamhoz láncolom, csakhogy édesapám, vagy bárki más a világon el ne tudja őt venni tőlem. Jaebum volt a mindenem, és tudtam, még ha nem is vonzódik hozzám, velem marad ezután is. Én meglettem volna szex nélkül egy életen át, csak őt ne veszítsem el. Hisz elsősorban a lelkébe szerettem bele, sőt, ő összeforrt velem, én nélküle nem csak fél ember lettem volna, hanem maga az üresség.

- Miért ne lennék jól? – válaszolt kérdésemre kérdéssel, amivel mindig az őrületbe tudott kergetni, de ekkor kiváltképp.

- Ennyire izgatott vagy az este miatt?

- Az nem kifejezés – felelte mosolyogva, majd visszatéve a váltóra a kezét, elvált tőlem, ami szinte fizikai fájdalommal ért fel.

- De azt, akkor sem értem, miért nézel ilyen furcsán rám – ráncoltam a homlokomat. – Tudom, hogy jobban ki kellett volna csípnem magam. A szmokingot kivasalhattam volna, a hajammal is foglalkozhattam volna többet. Parfümről már ne is beszéljünk, ilyesmivel tudod, hogy sosem törődők! – zagyváltam a hülyeségeimet össze-vissza.

- Youngjae, pont, hogy az átlagosnál is szívdöglesztőbb vagy – jegyezte meg komolyan, amitől  zavaromban elfordultam, és az utat bámultam. Erre mit mondhattam volna? De, ami ennél is fontosabb: ő miért mondott ilyet nekem? Csak nem… De ezt a gondolatomat egy fejrázással el is hessegettem. – Ne rázd itt nekem a fejedet, igenis remekül festesz! Nem győzöm majd a lányokat lerázni rólad.

- Még ha el is hinném, hogy igaz, amit mondasz, szerinted én azt akarnám, hogy lerázd őket? – néztem rá értetlenül, mivel egyre furcsább volt. – Meg amúgy is, még mindig nem magyaráztad meg, miért nem szeretted volna, hogy elhívjunk magunkkal egy-egy lányt.

- Mert csak zavarnának minket. Most komolyan el akartad volna rontani az esténket olyan lányokkal, akik alapjáraton egy szót sem váltanának velünk? – nézett rám ma este először idegesen.

- Végül is, nem – vallottam be.

- Na látod! Amúgy is, tudod, hogy mi együtt vagyunk a világ ellen – enyhültek ismét az arcizmai.

- Tudom, Jaebum – simítottam végig a karján, ami lehet, kicsit túl intimre sikeredett, de a mi kapcsolatunkban ez általános volt, ekkor mégis beleborzongott ujjaim gyors játékába.

- Ilyet ne csinálj, mert nem érünk épségben oda! – adta mindezt a tudtomra, amire azonnal visszadőltem az ülésembe. – Lesz miről beszélgetnünk a bálon.

- Öhm… oké – csak ennyit tudtam mondani, pedig olyan sok kérdésem lett volna. Ekkor már nem csak a szerelem miatt égtem a vágytól, hanem, hogy megtudjam, vajon volt-e bármi esély arra, hogy ezek az utalgatásai azért voltak, mert tudott volna úgyis szeretni, ahogyan én őt.

Megérkezve, szinte kipattant az autóból, hogy ő nyithasson nekem ajtót, ami szintén szokatlan gesztus volt a részéről. Már tényleg nem tudtam hova tenni, milyen furcsa volt ezen az estén. Még a derekamat is átkarolta hátulról, mikor bekísért, amitől kicsit meg is billentem, és majdnem beestem az ajtón.

- Jól vagy? – szorított erősen magához, amivel még inkább rontott a helyzetemen.

- I-igen?

- Ez most kérdés lett volna? – mosolyodott el, majd továbbra is magához húzva indultunk el a bárpult felé. – Szerintem ránk férne egy kis ital.

- De én tudod, hogy nem… - dermedtem le.

- Youngjae, természetesen tudom, hogy nem iszol alkoholt, de egy kis kólától is fel tudsz pörögni – nyugtatott meg.

Nála jobban senki sem tudta, mennyire irtóztam az alkoholtól apa miatt. Ráadásul azt olvastam, hogy akiben megvan a függőségre való hajlam, az kevés ivászat után is a rabjává tudott válni. Én egyszerűen rettegtem attól, hogy talán benne volt a génjeimben az alkohol iránti vágy, ezért úgy, ahogy volt, kerültem minden formában, hogyha tényleg így lenne, akkor ne adjak esélyt se egy ilyen öröklött szerencsétlenség felszínre törésének. Én igenis nem terveztem olyan szintre süllyedni, mint apa.

- Két kólát! – kérte ki.

- Te azért nyugodtan ihatsz!

- De akkor ki fog hazavezetni, életem? – suttogta a fülembe. Az életem szót hébe-hóba használta, de így odasúgva nekem, igenis másként hangzott.

Mikor kezembe kaptam a kólámat, egy húzásra megittam az egészet, és a végén mellé is nyeltem, így nagy köhögőroham tört rám.  Jaebum először nevetett, amitől olyan aranyos volt, hogy ismét félrenyeltem, így már tényleg ott tartottam, hogy megfulladok. Erre ő komolyan véve a dolgot, óvatosan ütögetni kezdte a hátamat, majd kezembe nyomta az ő kóláját.

- Idd meg, de ezt már lassan! – Én csak bólintottam, ő pedig óvatosan simogatta a hátamat, mintha úgy akart volna a finom ütéseiért kárpótolni. – Jobban vagy?

- Igen – feleltem, miután már a köhögésem elmúlt nagy kínok által.

- Jaj, Te, először elesel az ajtóban, aztán meg egy kis kólától meg akarsz fulladni! Én igyekszem megvédeni téged az egész világtól, de mit tegyek, ha saját magadtól nem tudlak? – tette fel a költői kérdést, mire ismét hátulról átkarolt, én pedig már nem tudtam, hova nézzek, de lehet, jobb lett volna szimplán elrohanni. Bár az előző incidensek után félő, hogy három méter után hasra estem volna.

- Bocsánat, tudod, hogy esetlen vagyok.

- De én így imádlak – mosolya ezen az estén sokadjára akart megölni. Eddig egy burokban tartottam a szívemet, ami már réges-régóta csak érte dobogott, de az akkori közeledésével ez a burok kezdett megrepedni. Vajon Jaebum képes volt a szívemet magáévá tenni? Persze az így is úy is az övé volt, de az, hogy emelni akarta-e egy fentebbi szintre a kapcsolatunkat, tudtam, hogy nemsokára eldől. – Youngjae, miért vagy ennyire zavarban?

- É-én? Én nem vagyok zavarban. Pffúú, miért lennék? – rántottam egyet a vállamon, amin ő jót kacagott. – Hé, ne nevess ki! – ütöttem a karjára.

- Na, rendezzük itt le? – vett fel boksz pozíciót, amin viszont én nevettem egy jót.

- Hát persze, drágám! – hagytam rá, majd mire észbe kaptam, a táncparkettre rántott.

Egy gyorsabb zene ment éppen, ő pedig elengedte azonnal magát, és nagyban elkezdett rá mozogni, én azonban csak lötyögtem egyik oldalról a másikra. Alapjáraton nem volt olyan jó mozgásom, mint neki, de inkább az a tény dermesztett meg, hogy itt olyan emberek vettek körül, akik nap mint nap láttak a suliban. Ezt persze a barátom igen hamar észrevette, így megragadta a kezemet, hogy próbáljam felvenni a mozgásának ritmusát. Minél tovább haladt a szám, annál inkább kezdtem elengedni magam. A következő dal végére pedig már nem is törődtem mással, csak a magát igen lelkesen produkáló Im Jaebummal – főleg, hogy ő is úgy nézett rám, mintha más nem létezett volna a világon. És én ismét megbizonyosodtam róla, hogy tényleg boldog lettem volna, ha továbbra is csak legjobb barátok maradnánk. A ragaszkodásom és szeretetem mélyebb volt annál, minthogy mindezt eldobjam azért a szenvedélyért, ami már jó pár éve lángra lobbant a szívemben iránta. De tudtam, hogy tisztáznunk kellett itt és most a dolgokat. Így, amikor kézen fogva húzott kifelé az udvarra, nem ellenkeztem, és már a fejemben a legmegfelelőbb szavakon gondolkodtam, amikkel át tudtam volna adni neki , mennyit is jelentett számomra.

- Jó lesz, ha itt leülünk? – kérdezte az egyik padnál.

- Persze – feleltem, miközben már óvatosan le is ültem, ő pedig mellettem foglalt helyet. – Jaebum, nem tudom, hogy miért viselkedsz furcsán, de valamit el kell mondanom.

- Jaj, tudod, mit? – nézett rám idegesen. – Bármit elmondhatsz, csak előtte te hallgass meg engem. Mert félek, te olyan dolgokat akarsz mondai, amik után én meggondolnám magam. Pedig már így is olyan sokat vártam, annyi éven át őriztem ezt a titkot. Nem bírom tovább, Youngjae, ki kell mondanom.

- De hát mit?

- Csak félek, hogy ezzel cserben hagylak – sóhajtott egy mélyet, miközben lefelé nézett. Bár a kinti lámpák fénye mellett alig láttam az arcát, de mivel minden egyes szegmensét részletesen ismertem, így kiszúrtam, miként feszülnek meg az izmai. Vívódott önmagával, és ebbe majd beleszakadt a szívem. Mindegy volt, hogy én mit akartam neki mondani, előbb azt kellett kiszednem belőle, hogy őt mi bántja.

- Jaebum, te engem sohasem hagytál cserben, és hiszem, hogy ezután sem fogsz – simogattam meg a hátát.

- De egyszer igenis cserben hagytalak. Hát nem emlékszel? – nézett rám szomorúan.

- Nem – ráztam a fejemet.

- Pár hónappal azután volt, hogy apukád elválasztott téged a szüleimtől. Emlékszem, hogy elengedett minket kettesben a tengerpartra, de kikötötte, hogyha a szüleim akárcsak a közelünkbe is jönnek, akkor lehet, én se láthatlak többé – mesélte.

- Így már rémlik – bólogattam.

-  Tudom, hogy annyira eljátszottuk az időt, hogy letelt az egy óra. Én ráncigáltalak hazafelé, mert féltem, hogy elveszítelek. Te próbáltál nem elesni, én pedig pont azzal hagytalak cserben, hogy túl erősen húztalak. Elbuktál, és lehorzsoltad a térdedet. Anya pont látta ezt, így odafutott hozzánk. Persze apukád, ekkor jött ki a házatokból, és ezért egy hétig tényleg nem láttalak, hiszen pont nyári szünet volt, így annyink se volt, hogy a suliban találkozzunk – úgy mesélt erről, mintha mindez egy borzasztóan mély sebet hagyott volna a lelkén.

- Ez az eset az én emlékeimben másként él – mondtam, hiszen minden visszajött hirtelen. – Én arra emlékszem, hogy te bármilyen fáradt voltál, és úgy lihegtél, mint aki mindjárt összeesik, a maradék energiádat arra használtad, hogy még engem is húzz magad után, csakhogy tényleg időben hazaérjek. Anyukád pedig még úgy is azonnal a segítségemre sietett, amikor ez szabályosan meg volt tiltva neki. Mert ti még, akkor is a családom maradtatok, amikor nem lehetett volna. Mert az igazi kötelékek nem múlnak el parancsszóra. – Teltek meg könnycseppekkel a szemeim, hisz olyan megható volt, hogy három olyan csodás ember, mint Jaebum és a szülei, ennyire szeressenek engem.

- Jaj, Youngjae! – zárt erős szorításába. – Te egy csoda vagy, én mondom! Egy kincs, akit elvettek a családomtól, de tőlem nem tudtak.

- Ne hozz zavarba! – kértem. – És most már térj rá, hogy mivel hagynál szerinted cserben!

- Azzal, hogy… én… Tudod, hogy mindig is többet jelentettél számomra, mint egy barát. – Erre csak bólogattam, és szinte biztos voltam benne, hogyan folytatja. Rájött, hogy beleszerettem, de ő egyszerűen képtelen volt így viszontszeretni, ezért hitte, hogy cserben hagyott. Pedig ez nagyon nem volt így. – A testvéremként gondoltam rád oly sok éven át.

- Csak gondoltál? – megijedtem, hogy a gyengébb érzéseim miatt eltávolodott tőlem.

- Igen.

- Ó! – lefagytam, úgy éreztem, hogy belesüllyedek a padba. Életem értelme nem szeretett már úgy, mint régen, pedig én igenis kordában tudtam volna tartani a szívemet. Miatta képes lettem volna rá.

- Youngjae! – sóhajtott ismételten. – Oly sok éve már, hogy te nem csak a testvérem vagy. Már tizenhárom éves korom óta másként nézek rád. Valami, akkor megváltozott bennem az irányodba. Azóta én…

- Mondd már ki! – lettem ideges, de nem tudtam elhinni, hogy tényleg arra célzott, amiben csak reménykedni tudtam.

- Szerelmes vagyok beléd! – Ahogy ez a három szó elhagyta a gyönyörű ajkait, én úgy dermedtem le, jobban, mint aznap folyamán bármikor. A világom nem dőlt össze, ahogy arra számítottam, hanem úgy építette tovább magát, ahogy arra régóta vágytam. – Tudtam, hogy hibát követek el, ha elmondom! – De mielőtt folytathatta volna, ajkamat az övére tapasztottam.

Vártam, hogy mozduljon, de olyan szinten le volt dermedve, hogy nekem kellett belekezdenem a csókba. Nulla tapasztalattal mindez eléggé bénára sikeredett, ráadásul Jaebum, mint egy fadarab, úgy ült ott. De aztán egyik pillanatról a másikra felélénkült, és falni kezdte az ajkamat, mintha legalább az élete múlt volna rajta. Szájának íze mennyei volt, és az a bizsergés, amit a testem minden egyes porcikájában éreztem, pedig leírhatatlan.

- Jaj, Te! – ráztam meg a fejemet, miután levegőhiány miatt képtelenek voltunk elválni egymástól, majd vállának dőlve szorítottam magamhoz. Szemeimet csukva tartva azt kívántam, hogy ez ne csak egy álom legyen, Jaebum tényleg szerelmes maradjon belém reggel is, amikor felébredek.

- El sem hiszed, Youngjae, mennyire féltem, hogy elutasítasz. Fogalmam sem volt, vajon viszonzod-e az érzéseimet – vallotta be, miközben ő is magához ölelt.

- Hát hogyne viszonoznám! Hisz te vagy a mindenem – suttogtam.

- Ahogy te is az enyém. De te… öhm… Te mióta érzel többet irántam? – tért ki erre.

- Őszintén? – ültem fel, hogy a szemébe nézhessek. – Fogalmam sincs. Folyamatosan alakult át mindez bennem valami többé. De nem bánom. Jaj, dehogyis bánom!

- Én drága Napsugaram, köszönöm, hogy beragyogod a napjaimat! – Egy apró csókra ismét ajkamra tapasztotta az övét.

- Én köszönöm, hogy itt vagy nekem. Nélküled nem, hogy nem ragyognék, már nem is léteznék – vallottam be.

- Ilyet ne is mondj!

- De ha egyszer így van! Jaebum, én nem is akarnék élni nélküled – suttogtam, de nem kellett hangosan mondanom, hogy tudja, komolyan gondoltam.

- Jaj, kicsikém! Nem kell nélkülem élned! Soha nem is fogsz! Semmi és senki sem állhat közénk – szorított még erősebben.

- Ígéred?

- Ígérem!

- Muszáj visszamennünk? – kérdeztem, mivel semmi kedvem nem volt ezt az intim pillanatot elrontani az iskolatársainkkal.

- Dehogyis! Gyere, van egy ötletem! – húzott fel a padról, majd kézen fogva indultunk el a suli melletti erdő felé.

- Mit tervezel? – kérdeztem kissé ijedten, mivel nem volt épp legfőbb vágyaim között éjszaka erdőben sétálgatni. De mivel Jaebum kezét fogtam, ugyanazzal a bizalommal álltam ott, mint mindig, amikor valamilyen új kalandra invitált.

- Van nálad papírzsepi? – jött a nem várt kérdés.

- Azt hiszem. – Majd egyet előhalásztam a zsebemből, és átnyújtottam neki. Ő széthajtva letette a földre, majd a telefonján bekapcsolta az elemlámpát, így egy körsugárban megszűnt a sötétség körülöttünk, majd zenét kapcsolva tette le a zsepire. Lassú számot indított el, én pedig tudtam, hogy mire készül.

- Szabad egy táncra, uram? – nyújtotta felém a bal kezét, amibe azonnal belehelyeztem az én jobb kézfejemet.

- Igen, de csak magának.

- Ezt el is vártam. – Egy hirtelen mozdulattal magához rántott, de szerencsére, ekkor nem voltam olyan idétlen, hogy elessek. Ahogy jobb kezét derekamra csúsztatva vezetett, becsuktam a szememet és élveztem a zenét, Jaebum parfümjének észveszejtő illatát, és átadtam magam a boldogságnak.

- Igazad volt. Tényleg nincs szükségünk lányokra – jegyeztem meg kuncogva, mire ő megforgatott, majd hátradöntött kicsit.

- Én megmondtam.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)