Tört angol - MarkJin fanfiction - 14. fejezet

Tizennegyedik fejezet – Domináns barátság

Jinyoung:

Hihetetlen, hogy már egy hét is eltelt azóta, hogy Mark az éjszaka közepén karjaimba vetette magát, azóta pedig minden áldott estét nyelvtanulással töltöttünk. Nem mondom, hogy ezután azonnal javulni kezdett a teljesítménye, de hogy napról-napra mindig egy kicsivel előrébb lépett, az biztos. Az én fejlődő angolomnak köszönhetően pedig egyre jobban tudtam neki magyarázni, aminek meglett a látszata. De a csokifagyi sem maradt ki az életünkből ezután sem. Minden este lementünk a kisboltba, és vettünk magunknak fagyit, nem mindig ugyanazt, de egy valami biztos volt, hogy csokoládésat, mert ez lett a mi közös ízünk. Persze, csinálhattuk volna azt is, hogy két-három napra elegendő fagyit veszünk, hogy így ne kelljen napi szinten boltba járnunk, de egyrészt tudtam, hogy a többiek úgyis lecsapnának rá, másrészt pedig ez egy jól eső közös programunkká vált, amit nem szívesen hagytam volna el, de reméltem, ő sem. Az eladó már mosolyogva fogadott minket minden este, és amikor Mark fizetett, mindig erősen artikulálva beszélt hozzá, mert valószínűleg rájött, hogy külföldi.

Azonban nem csak az eladó jött rá valamire, hanem a négy lakótársunk is egyre inkább utalgatott arra, hogy mi Markkal mennyire összenőttünk. Míg Yugyeom és BamBam örülve jegyezték meg, milyen jó, hogy én meg tudtam nyitni Markot, addig Jaebum örömében volt valami plusz, ami mindenképp amiatt lehetett, hogy továbbra is kitartott a mellett, hogy közöttünk több kell, hogy legyen, mint szimpla barátság, ami ellen én ezután is foggal-körömmel harcoltam.

- Jinyoung… - mosolygott rám reggeli közben, míg Mark a fürdőben volt, a többiek pedig még aludtak. – Én nem akarok azzal jönni, hogy megmondtam, de egyre inkább úgy látom, hogy igazam lett. Már szinte elválaszthatatlanok vagytok, és ennek borzasztóan örülök. Mark napról-napra boldogabb, te pedig egyszerűen kivirultál, amióta itt van. Nem láttalak még senkire sem úgy nézni, mint rá. Ha akarnád, se tagadhatnád, hogy másként viszonyulsz hozzá, úgyhogy ne is próbálkozz vele! – emelte fel a mutatóujját.

- Ott folytatod, ahol egy hete abbahagytad, igaz? – kérdeztem, miközben erőteljesen ráztam a fejem.

- Igen, mert ti is folytatjátok a dolgot.

- Aj! Miért kell megnehezítened az életemet? – sóhajtottam egyet.

- De hát te nehezíted meg magadnak, azzal, hogy önmeghazudtolásban élsz.

- Hát persze! Önmeghazudtolásban… - tettem keresztbe a kezem. – Az lenne önmeghazudtolás, ha egy percre is elhinném, hogy az nem csak barátság, ami köztünk van.

- Hűha! Szeretlek, drága barátom, de a fejed olykor egy diónál is keményebb, sőt… Na, de mindegy! Ez a te dolgod. Viszont nagyon sajnálnám szegény Markot, ha beléd szeretne, és azért nem jöhetne veled össze, mert megmakacsoltad magad, miközben te is vonzódsz hozzá. – Egyszerűen nem akart leszállni a témáról.

- Én nem vonzódok hozzá. – Mármint nekem nem szabadott és kész! Elhatároztam nemrég, hogy nem szeretek bele, és eddig úgy tűnt, hogy be is tudom ezt tartani.

- Aha! Még egy hangyányit sem, igaz? – húzta fel a szemöldökét Jaebum.

- Még annyit sem – feleltem, és legbelül tudtam, hogy ez hazugság, de azonnal eltereltem a témát, mielőtt mélyebben belegondoltam volna, hogy mit is jelent nekem Mark. Egyszerűen féltem a saját szívemtől.  – Ma jön Youngjae?

- Igen. Végre, ezt is megéltem! Ideköltözik hozzánk – mosolygott vidáman.

- Minden rendben lesz. Tuti, hogy vele is jól kijövünk majd.

- Szerintem sem lesz baj. Amúgy sem árt egy kis életkedv ebbe a házba.

- Ezt meg, hogy érted? Morcoginak tartasz minket? – néztem rá értetlenül.

- Nem, dehogyis! De Youngjae nevetése úgy hiszem, a világ legkomorabb házát is képes lenne élettel feltölteni, és mi általában nagyon le vagyunk terhelve, így az ő pozitív kisugárzása szerintem jókedvet tudna csempészni a fárasztóbb napokba is – magyarázta.

- Mondjuk ebben van valami – zártam le ezzel a témát, miközben Mark kijött a zuhanyzóból.

Mark:

Ki hitte volna, hogy egyszer a tanulás lesz a legkellemesebb időtöltésem. Persze, sohasem voltam rossz tanuló, de azért furcsa volt, hogy ennyire vártam az estéket, amikor is könyvet a kezembe véve kellett törni a fejemet, és az agyamat ráállítani egy olyan nyelvre, ami sajnos nehézkesebben ment neki. De hát persze tudtam jól, hogy mindez Jinyoung miatt van. Mellette a tanulás is jó volt, sőt túlságosan is jó. Csak úgy repültek az ezzel töltött idők. Mindig mire észbe kaptam, addigra már későre járt, így kénytelenek voltunk eltenni magunkat másnapra. De én nem csak akkor tanultam, mikor mellette voltam, ha épp táncpróbájuk volt és nem tudtam segédkezni, akkor is a sarokban ülve magoltam. Így a könyveimet most már mindenhova magammal vittem. Igazi kis stréberként viselkedtem, de túl sok okom volt arra, hogy mindent beleadjak a tanulásba. Életem álmát nem dobhattam el ilyen könnyen, nem okozhattam magamnak olyan mély csalódást, amit sohasem tudtam volna a jövőben kiheverni, valamint a többieket sem akartam cserben hagyni.

De a fő okom most már tagadhatatlanul Park Jinyoung volt. Legszívesebben minden percet vele töltöttem volna, főleg, hogy napról-napra egyre jobban megértettük egymást. Mondjuk ez inkább amiatt volt, hogy neki visszajöttek a középiskolai angol tanulmányainak az emlékfoszlányai, nem pedig azért, mert én egy hét alatt hirtelen koreai zseni lettem. Ehhez elegendő nagy csoda még nem történt. Viszont egyértelműen javultam, mindennap egy kicsit előrébb lépkedtem, és ezt ő büszkeséggel konstatálta, amitől én egyre boldogabb és elégedettebb lettem. Viszont a gyomrom nem volt az igazi, amikor mellette voltam. Egyszerre éreztem szorongást, izgalmat, örömet és még sok egyéb dolgot a hasamban, amiket nem is tudtam volna pontos jelzővel leírni. Főleg, akkor jött ez elő, amikor mosolygott, ilyenkor a szívem is majd ki akart ugrani a helyéről, és kellett pár perc, mire helyrejöttem. De volt, amikor hamar megismételte a mosolygást, ilyenkor pedig azt hittem, hogy vége az életemnek.

Ilyen lett volna az igaz barátság, hogy a másiknak már csak a mosolyától is pillangózott a gyomrom? Mivel nem sok közeli barátom volt életem során, a testvéremet kivéve  – de az más volt –, így aztán erre tudtam csak gondolni. Valamint mindig visszatértem ahhoz az alapgondolatomhoz, hogy nem elég, hogy Jinyoung volt a legszimpatikusabb itt, hanem ő egyben az idolom is volt, ami mindent felnagyobbított, így ez okozhatta a gyomorproblémáimat. 

Viszont nem voltam hülye. A többieken is látszott, hogy furcsán néztek rám és Juniorra. Többször is megértettem, hogy olyasmiket mondtak neki, hogy minket már nem lehet egyedül látni. Engem pedig tényleg nehéz volt. Amint Jinyoung nélkül voltam, elveszettnek éreztem magam, mintha hiányzott volna a jobbik felem, a mankóm, aki nélkül nem tudtam egy lépést sem tovább menni. De őt sem kellett sohasem noszogatni, hogy velem legyen. Mint valami védelmező, folyton körülöttem lebzselt. Amikor épp dalokat szereztünk, vagy táncpróbát tartottak Jaebummal, akkor is folyton legalább a szemével mindig figyelte, mit csinálok. Én pedig bármilyen furcsa is volt belegondolnom, nagyon élveztem, sőt talán túlságosan is élveztem az elesett szerepét. Jinyoung domináns barátsága miatt nem szálltam még fel egy gépre, hogy hazamenjek Amerikába. Úgy látszott, nekem egy ilyen emberre volt szükségem magam mellé, és szerencsére meg is kaptam a legnagyobb idolom személyében. Hát mi volt ez, ha nem egy borzasztó nagy szerencse? 

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)