Amíg álmodsz, én élek - Monsta X - JooKyun fanfiction

Amíg álmodsz, én élek

   Changkyun: 

   Mikor kinéztem reggel az ablakon, nem láttam mást, csak ködöt. Órákon át bámultam, mivel élveztem, hogy bár nézek, nem látok semmit, miközben mégis tudom, hogy van valami előttem. A köd, bár mindent elhomályosított, semmit sem tüntetett el. Éreztem, hogy mikor kitisztul a levegő, valami új és szokatlan vár rám a túloldalt. De mi lehet egy domb tetején lévő temetőnél szokatlanabb, ahol még a madár se jár? Négy éve éltünk már itt, de sohasem láttam még egy madarat sem, pedig közszeretettel mászkáltam a temetőben. Ott maximum árva lelkek zavarhattak, de ők sem tették, legalábbis nem észrevehetően.

Volt egy kedvenc sírhelyem, amit nem látogatott senki. Ide mindig befészkelődtem, vittem magammal párnát, hidegebb időben még takarót is. Érdekes, hogy itt voltam a legnyugodtabb. A nap sérelmeit és felgyülemlő érzéseit a temetőben írtam ki magamból. Sokan naplónak nevezték volna, amit vezettem, de mégsem volt teljesen az. Nem csak leírtam az adott napom történéseit, hanem rendszeresen spekuláltam is, mi lett volna, ha egy-egy apróbb döntést másként csinálok.

Olykor úgy éreztem, a félresikerült dolgaimtól voltam igazán önmagam. Lehet, ambivalensen hangzik, de a mások által hibáimnak tartott dolgaimat szerettem magamban a legjobban, mint például a negativizmusom. Azáltal, hogy mindig a legrosszabbra számítottam, nem állítottam nagy elvárásokat semmi és senki elé, így nem volt szokásom csalódni. Viszont a ló mániám sem hozott túlzott sikert az ismerőseim körében. Pedig csak minden másnap vettem fel lovas felsőt. De nem értettem, miért zavart ez bárkit is. Legalább mindig tudták, milyen megjelenésre számítsanak tőlem.

Egy dolgot azonban senki sem tudott rólam - még a szüleim sem -, hogy a saját nememhez vonzódtam. Talán azért is volt megnyugtató a temetőben lennem, mert itt nem volt egy élő pasi sem, aki miatt olyan érzéseket táplálhattam volna, amiktől féltem.

- Egy holló! – mondtam ki hangosan, mikor elszállt felettem, mivel tényleg nem láttam soha egyetlen madarat sem a temetőben. – Hát te meg mit keresel itt? - Egy fakeresztre szállt rá, és mintha a szemembe nézett volna. - Remélem, pasi vagy, mert akkor végre elmondhatom, hogy volt már olyan hímnemű személy, aki szemezett velem.

Azt hittem, elijesztem, de még legalább tíz percen át ott maradt, én pedig ezt kihasználva kiöntöttem neki a szívem. Olyan fura volt hangosan kimondani a dolgokat. Úgy éreztem, már nincs is szükségem arra, hogy leírjam.

- Miért esett jobban neked elmondani mindezt, mintha leírtam volna?

- Mert olykor ki kell mondanunk hangosan, amit gondolunk. De bennem jobb hallgatótársra lelnél – hallottam az erdő felől egy markáns férfihangot.

- Ki az? – kérdeztem ijedten, mivel még ha olykor jött is valaki a temetőbe, egy köszönésen kívül mást nem mondott nekem. – Jöjjön elő!

- Nem kell félned! – lépett ki feltett kézzel egy harminc év körüli, jóképű férfi. – Én csak virágot hoztam az egyik sírra.

- És közben végighallgatott? – továbbra is ideges voltam.

- Megeshet – felelte, miközben leengedte a kezét. – De nem vagyok kukkoló. Bár előfordulhat, hogy mindennap meglátogatom a dédimamám sírját, hogy lássalak.

- Hogy micsoda? – Ez annyira sokkolt, hogy felugrottam a sírhelyről, és a holmijaimat összeszedve indulásra kész voltam. – Bocsánat, de mennem kell.

- Várj, kérlek! – futott utánam, amitől még inkább megrémültem.

- Elbeszéltem a hollóval az időt, már várnak otthon.

- Rendben, de tényleg ne félj tőlem! Nem vagyok se perverz, se szatír. Egyszerűen csak te vagy a leg… - akadt el a mondat közepén.

- Legkönnyebben megfigyelhető személy – fejeztem be helyette.

- Nem! Egek! – láthatólag tanácstalan volt. – Menj csak! De kérlek, miattam ne kerüld a megszokott helyed! Ha kell, nem jövök ide többet.

- Rendben. Viszlát! – És már ott sem voltam.

Másnap lopódzva indultam el a házunktól mindösszesen két percre lévő temetőbe. De a férfit nem láttam, ahogy az azt követő napon és az azutánin sem. Ami még szintén elszomorított, hogy a hollót sem, akiben igen kellemes hallgatófélre leltem.

Ki kellett próbálnom valamit. Oly bugyután hangzott a fejemben, de mégis kimondtam:

- Bárcsak újra látnám azt a rejtélyes férfit! – Azonban nem lépett ki senki az erdőből. Aznap legalábbis nem.

A rákövetkező napon végignéztem a hófehér szobámon, ami tele volt lovas poszterekkel, és nem értettem, miért érzem magam jobban egy temetőben, mint itt. Talán, mert olyan sivár volt a lelkem, mint egy temető, vagy mert összefolytak a fejemben a napok, és azt sem tudtam olykor, hogy elmentem-e aznap iskolába, vagy sem. De amikor a temetőben voltam, ahol elhunytak sírjai vettek körül, élettel telibbnek éreztem magam, mint a vidám, tettre kész osztálytársaim körében.

Felkészültem, hogy ma sem jelenik meg a férfi a temetőben, de azért a szívem mélyén nagyon is reménykedtem benne, hogy ott lesz, és így is volt.

- Figyelj, még egyszer kérem, ne félj tőlem! Nem bántalak, nem támadlak meg. Az erőszak semmilyen nemű formáját nem áll szándékomban alkalmazni rajtad – kezdte a szokásos sírhelyem mellett állva. – Mi az? – kérdezte, mivel elnevettem magam, ami nem volt szándékos, de a túlzottan komoly beszéde és ijedt ábrázata kiváltotta ezt belőlem.

- Ki maga, és miért figyelt ennyi időn át? – fordítottam komolyra a szót.

- Senki – felelte szomorúan.

- Ennyit tud mondani? – lepődtem meg.

- Igen – a hangja és az arca is maradt ugyanolyan komor. – Se nem élő, se nem halott nem vagyok. Csak ebben a temetőben létezem.

- Ugye, csak viccel? – kérdeztem egyre összezavarodottabban.

- Nem. Fogalmam sincs, mi történt velem. Emlékszem az életemre, arra is, hogy sokáig ugyanabban a házban laktam, mint te. Amúgy véletlenül pont a dédimamám sírját választottad ki törzshelyedül, de az összes többi körülötted lévő sír is mind a volt családtagjaimé.

- Maga tényleg komolyan beszél – állapítottam meg. Azt nem tudtam elhinni, hogy igaz is, amit mond, de hogy ő elhitte, az nem volt kérdés.

- Szeretlek.

- Tessék? – Majdnem elájultam. Még azt el is fogadtam volna, hogy egy szellemféleség, de mi a szösz ütött belé, hogy belém szeretett, és ami még fontosabb, hogyan?

- Lehet, hogy csak egy szellem vagyok, de amikor itt vagy, akkor nem törődők azzal, hogy mi történt velem, ki vagyok, hova tart a szellemlétem, csak az érdekel, hogy láthassam, ahogy mosolyogsz, hogy megfigyeljem, épp melyik lovas felsődet vetted fel. Ezek a kis dolgok éltetnek. Te újra élővé teszel.

- Maga teljesen elmeroggyant – állapítottam meg.

- Végül is, egy szellem vagyok, úgyhogy elfogadom azt a vádat, hogy az elmém megroggyant. – Úgy tűnt, nem lombozódott le.

- Maga komolyan gondolja mindezt? – kérdeztem rá.

- Igen, tényleg nem tudom, mi történt velem, vajon élek-e még egyáltalán. Minden teljesen összefolyik, amikor te nem vagy itt. – Nem hazudott, egyszerűen látszott rajta, hogy teljes mértékileg hisz mindebben.

- Oké, elmondom én is az elméletemet.

- Rendben.

- Szóval… - kezdtem bele elmélázva. – Először arra gondoltam, hogy egy szimpla álom volt a múltkori alkalom, de, hogy ismét itt van, az azt jelenti, hogy ez a felvetés nem állja meg a helyét. Tehát, szerintem valami borzasztó baleset érhetett, ami miatt kómában fekszem, és ezért vagyok már napok óta álomban.

- Ez botorság, és ezt te is tudod – vágta rá cinikusan.

- De mégis hihetőbb, mint a maga sztorija. - Patthelyzetben voltam. Nem tudtam, melyik rossz lenne a jobb, de inkább abban reménykedtem, hogy egy sokkal valószínűbb magyarázat van minderre.

- Szerintem pont, hogy én vagyok az, aki egy kórházi ágyon fekszik – ráncolta szemöldökét azon a gyönyörű arcán. - Kérlek, higgy nekem! Nem akarlak elveszíteni. Ha ez számomra tényleg csak egy álom, akkor nem szeretnék sohasem felkelni.

- Őszintén, én sem akarom, hogy felkeljen.

- Kérlek, tegezz! Egy kortalan szellemnek ennyi kijár, nem? – nevetett jóízűen, ami már túl sok volt az eddig sokat nem próbált szívemnek.

- Öhm… rendben – bólintottam. – És tényleg nem akarom, hogy felébredj, mert amíg álmodsz, én élek – vallottam be magamat is meglepve, de hiszen napok óta erre a találkozásra vártam, és szebbet még egyetlen pasi sem mondott nekem. – Akkor hát álmodjunk! – Majd odaléptem hozzá, és magamhoz öleltem. Szellem volt vagy sem, ennyi melegséget már rég éreztem.

- Egy valamit azonban még nem tudok – nézett rám kíváncsian, és miközben mosolygott, arcán a gödröcskék olyan imádnivalóak voltak, hogy hirtelen nyelnem kellett egy nagyot. – Mi a neved?

- Changkyun – válaszoltam félénken. – És a tied?

- Én sajnos nem emlékszem a nevemre – tovaszállt a jókedve.

- De azt mondtad, hogy az életedre igen, csak arra nem, hogyan haltál meg.

- Ez igaz. Tudom, hogy vezető pozícióban vagyok egy designer cégnél, azt is, mi volt az utolsó reggelim, amit elfogyasztottam. De azután se kép, se hang, mintha egy pontnál elvágták volna az életem. A legelső emlékképem ezután te vagy, és az, hogyan fedeztem fel, hogy idejársz. Te, Changkyun, vagy az, aki miatt még itt vagyok, ebben biztos vagyok – tekintett rám vágyakozással teli, ami miatt elpirulva lefelé néztem.

- Ezt nem értem – vallottam be. – Hogy lehetnék én bárminek is az oka? Én, akinek nincsenek barátai. Amúgy meg mi az, hogy belém szerettél? Meg honnan vetted, hogy vonzódom a férfiakhoz? Ráadásul egy olyanhoz, aki szellem képében jelenik meg nekem? – soroltam a kérdéseket, ő pedig úgy tűnt, hogy lefagyott, és azt se tudta, melyikre válaszoljon.

- Én… Nem tudtam, csak reménykedtem benne. Valami elemi erő vonzz hozzád, és nem csak a sír és a ház miatt van ez. Tényleg nem tudom, miért, de úgy érzem, Changkyun, hogy nekem most inkább itt kell lennem veled, mintsem a saját testemben. Van ennek bármi értelme is? – ráncolta a szemöldökét ismét, miközben megvakarta a tarkóját.

- Nem tudom, de szeretném, ha lenne. Amúgy meg ez tipikusan rám vall – ráztam a fejem fújtatva.

- Micsoda?

- Hogy belém szeret egy pasi, aki nem mellesleg A kategóriás, és persze, hogy egy szellem. Ki más tudna egy ilyen magának való, uncsi srácba beleszeretni? – kérdeztem hisztérikusan, mert bár mindig is egy viccnek tartottam az életemet, ez az érzésem most a duplájára nőtt.

- Mivel nem tudom, hogy meddig maradhatok itt veled, így használjunk ki minden közös percet, ami megadatik nekünk, rendben? – kezét nyújtva várta válaszomat, nem is törődve korábbi hisztériámmal.

- Rendben – feleltem, majd beleillesztettem a kézfejemet az övébe. Nagyon érdekes volt az érintése, éreztem, hogy nem emberi, de közben mégis sokkal intenzívebb volt, mint amire egy szellemtől számítottam volna.

Úgy is tettünk, ahogy azt mondta, mindig, mikor végeztem az iskolában, rohantam a temetőbe. Folyton kibeszéltük az adott napomat, együtt tanultunk és csináltuk a házimat. Én pedig életemben először nem éreztem úgy, hogy egyedül vagyok.

- Mi baj? – kérdezte az egyik nap, mikor szomorkásan érkeztem a temetőbe.

- Én szerethetetlen vagyok? Mármint, te azt állítod, szeretsz, de miért? Az iskolában közelembe se jönnek az emberek. Biztos, hogy nehéz lehet másoknak nyitni egy ilyen zárkózott személy előtt, de én egy-egy apróbb gesztust is szívből tudnék értékelni – fakadt ki belőlem mindez.

- Én pont azt imádom benned, hogy zárkózott vagy, és minél többet látok belőled, annál jobban szeretlek. Megtiszteltetés volt, hogy én nyithattam fel a szívedet – mosolygott rám, miközben könnyezni kezdett a szeme, ami vidám természetéhez nem illett.

- Miért sírsz? – kérdeztem félve.

- Mert úgy érzem, bárhol is legyen a testem, a lelkem kezd visszakerülni oda. De kérlek, Changkyun, próbálj nyitni mások felé is! Dolgozz keményen azon, hogy meglássák ők is benned azt a remek srácot, akibe én végérvényesen beleszerettem – simogatta meg az arcomat. Eddig is más volt az érintése, mint bárkinek, de most még annál is gyengébb. Jobban megnézve, kezdtem a jeleit látni annak, hogy elhomályosodik.

- Könyörgöm, ne hagyj el! - ragadtam meg az egyre átlátszóbb kezét. - Veled is nehéz elviselnem az életem, nélküled még inkább az lenne. – Olyan keserves zokogásba kezdtem magától a gondolattól, hogy elhagy, mint még soha.

- Pedig muszáj leszek, érzem, hogy távolodok, ráadásul az emlékeim is folyamatosan térnek vissza hozzám. Biciklizés közben ütött el egy autó, így kerültem kórházba.

- De… de… nem hagyhatsz el. Még rosszabb lesz a magány azok után, hogy megtudtam, milyen szerelmesnek és viszont szeretve lenni – zokogtam áttetsző karjaiba dőlve. – Nem hagyhatsz el! Nem teheted és kész! Ha felébredsz, lehet, semmire sem fogsz emlékezni belőlem! – ordítottam, és a világ minden kincséért sem engedtem volna el.

- Changkyun, nézz rám! – utasított, én pedig gyönyörű, barna szemébe tekintettem, ami szeretettel volt ittas. – Téged sohasem tudnálak elfelejteni. Lehet, hogy nem fogok rád teljesen emlékezni, de hiszem, hogy megleled a módját, hogy rám találj. Mert te vagy az, akit mindig is szeretni fogok.

- Én vagyok. - Ez volt az utolsó mondat, ami elhagyta a számat, mielőtt köddé vált. A szívem ekkor millió darabkára tört, de tudtam, hogy egyesével kell összeillesztenem ezen darabokat, és összeszedve bátorságomat, megtalálnom az immáron ébren lévő szerelmemet.

Bár ügyesen nem kérdeztem meg a nevét, mielőtt elhagyott, de tudva, hol dolgozik, rákerestem az interneten. Eddig is megtehettem volna mindezt, de nem akartam összekeverni a valóságot azzal az álomszerű állapottal, amiben mindketten voltunk az elmúlt két hétben. De, ahogy ő felébredt önkívületi állapotából, úgy kellett nekem is éberséget parancsolnom magamra, és igenis megtalálnom őt.

Miután magához tért, minden egyes nap egy örökkévalóságnak tűnt. Tudtam, hogy nem fog egyhamar visszatérni a munkába, de azért lelkesen sétálgattam a cég előtt. Egy hónap múltán sem feladva őt, épp a kávémat szürcsölgettem az épület előtti padon, amikor megjelent öltönyben, és látva, élőben, teljes emberi pompájában milyen gyönyörű, elejtettem kávés poharam, aminek forró tartalma beterítette nadrágomat.

- A szentségibe! – kiáltottam fel, mert égette a combomat a kávé.

- Ó, minden rendben? – futott oda hozzám, és mikor rám nézett, realizáltam, hogy fogalma sincs, ki vagyok, ami annál is jobban fájt, mint mikor hirtelen köddé vált az életemből.

- Igen, csak szellemet láttam – vallottam be neki szarkasztikusan, de nem értette, mire célzok, így csak mosolygott egyet rajta.

- Remélem, nem én voltam az? – viccelődött végül.

- És ha igen? – úgy éreztem, nincs mit veszítenem, így rákérdeztem.

- Azt úgy venném, hogy túl sápadt vagyok, miután heteken át kómában feküdtem.

- Hát tényleg kómában voltál? – teltek meg könnyekkel a szemeim.

- Fiatalember, mi ismerjük egymást? – tette a vállamra kezét, és az érintése összehasonlíthatatlan volt azokkal, amikkel szellemként jutalmazott. Ez meleg volt és erős, de mit sem ért, ha nem azzal a szeretettel tette, mint amikor csak halovány képe volt önmagának. – Mi a neve?

- I.M – feleltem, hátha megérti a célzásomat. Ez volt az utolsó lehetőségem.

- „I am”, ami angolul annyit tesz, „Én vagyok”? – kérdezte, és végre olyat láttam a szemében, amire az első pillanattól kezdve vártam. A felismerés szikrái lángra gyúltak, én pedig csak reménykedni tudtam benne, hogy nem alszanak ki addig, míg valamire el nem kezd emlékezni.

- Pontosan. Én vagyok! – nyomatékosítottam.

- Én vagyok... – ízlelgette ezt a két szót, majd hirtelen azt vettem észre, hogy tátott szájjal néz rám. – Ez volt az utolsó mondatod, mielőtt felkeltem. – Most már az ő szemeit is ellepték a könnycseppek. – Hát rám találtál, Changkyun! Tényleg rám találtál.

- Még szép! – mosolyogtam rá boldogan.

 Ezek után már csak azt vettem észre, ahogy előbb karjaiba zár, majd ajkával az enyémet falja, mint, aki már régóta várt erre; és régóta is várt rá, ahogy én is. És nem csalódtam, egy hangyányit sem. Már karjának érintése is a világot jelentette számomra, de mikor csókunkban összeforrtunk, úgy éreztem, ezért még a magányomban eltöltött tizennyolc évemet is érdemes volt elszenvednem.

- Nézdd csak! – mutatott egy lovasszekérre, miután elvált tőlem. – Ezt vegyük egy jelnek, hogy fel kell szállnunk rá, hisz azóta a ló a kedvenc állatod, amióta négyévesen szekereztél egyet a kedvenc erdődben – jegyezte meg.

- Hát emlékszel rá, hogy elmeséltem? – kérdeztem boldogan.

- Most már mindenre emlékszem. Tudom, hogy a lelkem nem véletlen került abba a temetőbe, amíg kómában feküdtem. Valami hozzád vonzotta, és ki vagyok én, hogy ellentmondjak a lelkemnek, és persze a szívemnek, ami immáron a tiéd? – Férfi annál nagyobb szerelemmel nem nézhetett volna rám, mint ő akkor.

- Jooheon – mondtam ki először nevét, amire az interneten találtam rá -, nem zavar, hogy vagy tíz évvel fiatalabb vagyok nálad?

- Engem semmi nem zavar veled kapcsolatban. Mindent szeretek benned, így a korodat is. Hidd el, én huszonkilenc évesen sem vagyok olyan komoly, mint te tizennyolcként! Kezdjük ott, hogy halálra rémültem volna, ha egy szellem belém zúg, míg te képes voltál viszont szeretni azt.

- Nem azt, hanem téged – javítottam ki.

- Mit mondasz, Changkyun, elszekerezünk innen? – ragadta meg a kezem. – Úgyis eredetileg holnap akartam visszatérni dolgozni.

- Még szép, hogy el! – És már szaladtunk is a lovasszekérhez, én pedig kedvenc állataim mögött ülve, szívem választottjával a karomban, tudtam, hogy most már egyikünknek sem kell álmodnia, hogy éljünk, méghozzá együtt.

    (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)