Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 25. fejezet

Huszonötödik fejezet – Elsődleges cél

Jimin:

Miután TaeTae magamra hagyott, bedugtam a fülhallgatómat, és a kedvenc szerelmes dalaimból készült lejátszási listámat hallgattam. Annyiszor volt, hogy hasonló, egyedül töltött óráimban, ugyanezen az ágyon fekve, pontosan ezeket a dalokat hallgatva képzeltem el, milyen is lehet Yoonginak szerelmet vallani, és ő hogyan vallaná be nekem az érzéseit. Sokszor játszottam el azon gondolatokkal is, milyen lehet kezén fogva sétálni vele, miként reagálok az első csókunkra. Túl sokszor gondolkodtam el ezeken, és annyi féle verzióm volt mindre, de voltak kedvenceim ezek közül, és általában azokat képzeltem el. De mégis, egyik sem volt fogható az igazsághoz. Hogyan is tudná az ember elképzelni, milyen lehet olyan dolgokat megtapasztalni, amikkel előtte sohasem találkozott? Hisz nem voltam másba szerelmes, nem csókoltam meg sohasem senkit; de nem is akartam.

Talán az volt az egészben a leghihetetlenebb, hogy valóban ugyanazon az ágyon fekve, ugyanazokat hallgattam, mégis más volt az ágyam tapintása, más érzéseket váltottak ki belőlem a dalok, amik mintha másként is szóltak volna. Mindez valószínűleg azért volt, mert én lettem más az elmúlt órákban. Egy epekedő szívű, szerelmes és nem mellesleg féltékeny fiúból, most egy boldog, viszonzott szerelemben részesült, szerencsés srác lettem. Min Yoongi már most olyan boldogságot okozott számomra, amit előtte el sem tudtam volna képzelni. Alig vártam, milyen lesz a kapcsolatunk, még úgyis, hogy V-nek igaza volt, nagyon sok nehézség állt még előttünk. Az egyik ilyen nehézséggel pedig tudtam, hogy nemsokára szembe kell néznem.

Már jócskán elmúlt ebédidő, mikor Tae benyitott hozzám, hogy nem vagyok-e éhes. Miután közöltem, hogy megvagyok, nem erőltette tovább a dolgot, tudva, milyen boldogságokat élek át jelen pillanatban. Viszont egy idő után kénytelen voltam elhagyni a szobámat, a gyomrom is elkezdett korogni, és azért a mosdót is szívesen meglátogattam volna fél nap után.

Mikor kiléptem, Yoongi elég érdekes arckifejezéssel ült a kanapén, látszott, hogy egyszerre boldog és összetört. Nekem is nagy bűntudatom volt Hobi miatt, de Yoongi ennél sokkal többet érezhetett, hisz ő volt a legjobb barátja. Féltem, ha J-Hope ezek után eltávolodik tőle, akkor az Sugat a földbe döngölné. Bármilyen fájdalmas is lett volna, én készen álltam rá, hogyha kell, akkor Hobival ezentúl leminimalizálom a kapcsolatunkat. De Yoongi erre nem lett volna képes. Talán azért sem volt olyan nagy bűntudatom J-Hope miatt, mert egyértelműnek vettem, hogy egy idő után ismét képes lesz csak legjobb barátjaként tekinteni Sugara. Hisz éveken át az volt számára, és csak nemrég kezdett el másként is érdeklődni iránta. De Yoongi arcára tekintve átjárt egy rossz érzés, hogy mi volt, ha erre semmi esély nem volt. Nem akartam, hogy Suga félig összetörjön. Én nem lehettem a legjobb barátja és a szerelme is egyben. Bárcsak így lett volna! De azt a kapcsolat, ami közte és J-Hope között mindig is volt, egy olyan különleges dolognak éreztem, amit nem lehetett utánozni. Össze kellett tartaniuk egy életen át. Olyanok voltak egymásnak, mint mi TaeTaevel. Én már nem tudtam volna elképzelni az életemet V nélkül, ráadásul úgy, hogy egy házban éljek vele, de közben mégse lehessünk igazán barátok. Ez egyértelműen nagyobb szívfájdalom lett volna Yoongi számára, mint az elmúlt évek szerelmi ácsingózása volt J-Hope iránt, így ezt valahogy el kellett kerülnünk, mindannyiunk érdekében. Mert Hobi sem lett volna kerek egész a legjobb barátja nélkül. Reméltem, ezt ő maga is hamar belátta.

 Végül csak rávettem magam, hogy elhagyjam a szobámat. Elsőnek természetesen Yoongit kerestem a szememmel, akinek kellett pár másodperc, hogy a tekintetét levegye az asztalnál ülő, maga elé meredő Hobiról, aki szinte ugyanekkor nézett fel rám. Hogy J-Hope fájdalmas, megtört tekintete volt rosszabb, vagy az a kétségbeesés, amit Yoongi arcán láttam, nem tudtam volna megmondani, de együtt értek csak el igazán mély hatást nálam, és sajnos a lehető legrosszabb értelemben. Az előszoba közepén állva, a két tekintet kereszttüzében, úgy éreztem, hogy el akarok süllyedni a föld alá. Talán jobb lett volna, ha sohasem találkozok velük. A csapat hat fővel is remek lett volna, és akkor nem állt volna senki Hobi és Suga között. Bárcsak ne nehezítettem volna meg mindkettőjük életét!

Yoongi korábbi szavai voltak azok, amik erőt adtak, hogy képes legyek megmozdulni: „Tudom, hogy Hobival is boldog lennék, de én ezek után már mindig csak téged keresnélek benne.”

Engem választott, én pedig elhatároztam, hogy ezek után minden áldott nap azon leszek, hogy bebizonyítsam számára, jól döntött. Először azonban saját magamat kellett meggyőznöm, hogy elhiggyem, igenis én voltam a jó választás. Mert az elmúlt időszakban, némi ellenpszichológiát alkalmazva, a lehető legracionálisabb érvekkel győzködtem magam, hogy miért is Hobi a jobb választás Suga számára, hogy ne fájjon úgy, ha kikosaraz. Most azonban itt volt az idő, hogy magammal is elhitessem, méltó vagyok arra, hogy Min Yoongi párja legyek. Az első dolgom pedig az volt, hogy Hobival tisztázzam a dolgokat. Viszont tudtam, hogy ennek még nincs itt az ideje, amit az is elárult, hogy mihelyst feleszmélt J-Hope, már rohant is be az üresen hagyott szobánkba. Tudtam, hogy ezek után én vagyok az utolsó személy, akivel egy légtérben szeretne aludni, de sajnos nem tudtunk szobát cserélni, anélkül, hogy bevallottuk volna annak valós okát. Hisz nem voltak hülyék a többiek, csinált ürüggyel nem tudtuk volna meggyőzni őket. Rendbe kellett hoznunk a dolgot, de sürgősen. Itt volt a come back a nyakunkon, egyszerűen nem hagyhattuk Yoongival, hogy bármilyen negatív kihatása legyen a csapatra nézve, annak, ami hármunk közt történt. Ezért elkezdtem a bejárati ajtó felé bökni a fejemet, mire újdonsült párom fel is pattant a kanapéról.

- Merre mentek? – lépett ki Monie a szobájából. – Pluszban gyakoroljátok a Run koreóját, igaz?

- Igen – feleltem, talán túlságosan is lelkesen, mivel megkönnyebbültem, amiért nem kellett azon agyalnom, milyen kifogást adjunk elő neki, hiszen ő maga kínált fel egyet.

- Mint egy jó vezető, azt mondom, próbáljatok amennyit jónak láttok, de mint a barátotok, arra kérlek titeket, hogy ne vigyétek túlzásba, rendben? Pihennünk is kell néha. – Imádtam, amikor előjött belőle a gondos apuka szerep.

- Nem fogjuk, csak egy kis időre megyünk el, egy-két dolgot tisztázni – nyugtattam meg.

- De előtte edd meg a maradék makarónit, amit direkt neked hagytunk!

- Nem szeretek teli hassal táncolni – mondtam, ami igaz is volt, de most épp nem ezért nem ettem, hisz nem táncolni készültünk Yoongival, hanem mert az idegességtől hányingerem volt.

- Nem érdekel, kiájulsz, ha nem eszel. Ha kell, végignézem, ahogy magadba nyomod – tette keresztbe a kezét Namjoon.

- Jó, rendben! Megeszem – adtam be a derekamat, Monie pedig nem blöffölt, végignézte, amíg teljes egészében el nem tüntetem a tányéron lévő ételt. – Most elégedett vagy?

- Igen. Lásd, milyen vagyok, el is mosogatok utána, úgyhogy mehettek is – mosolygott rám, majd elvette a tányéromat.

- Köszönöm. Nemsokára jövünk.

- Na, végre, hogy kettesben vagyunk! – mondta Suga, amint kiléptünk az ajtónkon. – És most merre? Tényleg menjünk a táncterembe?

- Szerintem igen, hogy ha valaki véletlen utánunk jönne, akkor ott találjon.

- Ez mondjuk jogos.

 - Te is láttad, igaz, hogy mennyire összetört? – kezdte, mihelyst beléptünk a próbatermünk ajtaján.

- Igen. Mondott neked valamit, amíg a szobámban voltam?

- Nagy nehezen sikerült pár mondatot kicsikarnom belőle. Megígérte, hogy titokban tart minket  a többiek elől, és azt kívánta, hogy legyünk boldogok. De nem tagadta, mennyire összetört a szíve. – Míg ezt mondta, szomorúan maga elé meredt. Nehéz volt belegondolni, hogy pár órája életünk legszebb pillanatait éltük át, most pedig kétségbeesve menekültünk a próbatermünkbe.

- Én annyira nem ezt akartam – ültem le egy székre, majd a kezembe temettem az arcomat. – Nem akartam, hogy ilyen helyzetbe kerüljön.

- Tudom. Ezért egyikünk sem hibás, Jimin – állt mellém, majd megsimította a hátamat, és mikor felnéztem rá, akkor éreztem, hogy most már mindig itt lesz mellettem, ezentúl tényleg számíthatok rá jóban és rosszban is.

- De attól még szörnyű ez az egész. És itt lesz a titkolózás is. Nem mehetünk majd randizni, nem foghatjuk egymás kezét, nem csókolózhatunk, ha bárki is a közelünkben van. Semmit sem csinálhatunk, Yoongi! Semmit az égvilágon! – fakadtam ki idegesen.

- Inkább nézlek epekedve egész nap, tudva, hogy te is szeretsz, minthogy bárki mással nyílt kapcsolatban legyek. Minden egyes szavamat komolyan gondoltam, amit reggel mondtam. Téged választottalak, Jimin, az összes akadállyal együtt, amit ez magával vonzz. De ha neked ez így túl sok, akkor…

- Nem – vágtam azonnal a szavába, mielőtt azt hitte volna, hogy máris megrogytam a nehézségek súlya alatt. – Semmi sem túl nagy ár azért, hogy a párod legyek.

- Gyere ide! – húzott fel óvatosan a székből, majd a karjaiba zárt. – Szeretlek – súgta a fülembe, ami tényleg elhitette velem, hogy nincs az a nehézségsorozat, amit én ne tudnék miatta elviselni.

- Hát még én téged – mondtam, majd megcsókoltam a nyakát, amibe éreztem, hogy beleborzongott, és ettől a szívem még gyorsabban kezdett verni. Ekkor pedig kicsit engedve az ölelésből, előbb gyengéden, majd egyre intenzívebben kezdte falni ajkaimat, miközben a hátamat folyamatosan simogatta és én is az övét.

- Ó, Yoongi! – tört ki belőlem, amint abbahagytuk a csókolózást. – Ez tényleg mindent megér.

- Nem lesz könnyű, Jimin. Félek, olykor az egymás iránti vágyunk háttérbe fogja majd szorítani az ész érveket, de ezekben a pillanatokban gondoljunk a többiekre, és arra, amit együtt átéltünk és elértünk! Ki kell bírnunk, hogy nem lehetünk teljesen egymáséi. – Láttam, mennyire fájt neki ezen szavakat kimondani, de közben maga a tény, hogy ilyenekről beszélhetünk, mert már együtt voltunk, mégis boldoggá tette, ahogy engem is.

- Képesek vagyunk rá. Megoldjuk, Suga. Az a legfontosabb, hogy szeretjük egymást.

- És hogy valahogy fel kell szednünk Hobit a padlóról. Ez legyen a legfőbb feladatunk, rendben? – nézett rám könyörgő tekintettel. De hisz számomra sem volt kérdés, hogy J-Hope lelkivilágának helyrehozatala az elsődleges célunk kellett, hogy legyen.
   - Ahol remény van, ott megpróbáltatások is - zártam le ezzel, jelezve, hogy segíteni fogok a mi "Reményünknek" újra talpra állni.

  (Minden kommentnek, visszajelzésnek nagyon örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)