- Na, végre, hogy felkeltél! – hallottam meg az öcsém
hangját, amint kiléptem a szobámból.
- Már olyan későre járna? – zavarodtam össze.
- Nem, csak már be vagyok sózva amiért Dáin és Thorin
bácsikánk megígérték a tegnapi munka közben, hogy ma csinálnak velünk egy kis
harci gyakorlatot – felelte vidáman. Jó volt látni, hogy legalább egyikünknek
visszatért az életkedve tegnap óta, míg én annyira az új emlékeim hatása alatt
voltam, hogy meg is felejtkeztem ezen ígéretről.
- Valóban. Eszek pár falatot, és utána kezdhetjük is –
indultam el közben az ebédlő felé, mire Kili megragadta a kezemet és maga felé
fordított, hogy a karjaiba zárjon.
- Nagyon sajnálom, Fili – vált hirtelen komollyá a
hangja. – El sem tudtam képzelni, hogy te…
- Én sem – suttogtam gyorsan, hogy ne kelljen
befejeznie, amit elkezdett. – És ez a mai álom is…
- Milyen mai álom? Mesélj csak! – nézett rám
kíváncsian.
- Rendben, de közben muszáj ennem valamit, mert
anélkül semmi erőm nem lesz mára – mondtam, bár inkább azért kértem ezt, mert
abban reménykedtem, ha ott lesz az evés mesélés közben, akkor kevésbé lesz
feltűnő, hogy a meghatódottságom miatt olykor megállok a folyamatos beszédben.
Végül beszámoltam neki minden visszatért emlékemről –
az ő születésével együtt a mai álmomig, Kili pedig tátott szájjal bámult rám.
- Ezt sohasem mondtam el, még neked sem, mert úgy
szégyelltem, de sokszor voltam akaratom ellenére mérges, amiért nem volt apánk,
amikor szükség lett volna egy másik férfira a háznál – vallotta be az öcsém,
miközben lefelé nézett. – Te annyira igyekeztél a lehető leghamarabb felnőni és
mindenben segédkezni, amiben csak tudtál, én viszont még kicsi voltam sok
mindenhez, és szükségem lett volna egy apukára, neked pedig még inkább. Fili,
nekem semmilyen emlékképem nincs róla. Semmim nem maradt tőle! Az égvilágon
semmim! – panaszkodott zaklatottan, és teljesen meg tudtam érteni őt, hisz
tegnap előtt még én is hasonló helyzetben volt. Bárcsak a saját emlékeimet
teljes egészében megoszthattam volna vele, és nem csak a szavaim lettek volna
az egyedüli eszközök arra, hogy kicsit orvosoljam a problémáját!
- Ez nem igaz! – lépett be Thorin bácsi az ebédlőbe. –
Annyi mindent kérdezhettek most már róla, amennyit csak akartok. De addig is,
egy valamit már most elmondhatok, amit Fili tudhat is – nézett rám kedves
mosollyal az arcán. – A bátyád külsőleg kiköpött mása apátoknak, csak némileg
lágyabbak a vonásai, de kicsit messzebbről bármikor azt hinném, hogy Nili az.
- Valóban? – könnyebbült meg Kili, mert így legalább
maga elé tudta képzelni.
- Igen. Nagyon érdekes volt végignézni, hogyan nősz
fel, Fili, és válsz egyre inkább olyanná, mint ő, kívül-belül egyaránt. Bár a
belsődben inkább édesanyád vonásai mutatkoznak meg, míg a külsődben édesapádé –
közben a vállamra tette a kezét, miközben a pulzusom felgyorsult. Valóban
feltűnt a visszatért emlékképeimnek hála, hogy hasonlítottam apámra, de csak
ekkor realizáltam, milyen fájó, de egyben jó is lehetett a nagybátyámnak és
édesanyámnak nap mint nap látnia engem. – Elárulom, hogy nem egyszer fordult
elő az évek során, hogy mikor messziről pillantottalak meg, hirtelen azt
hittem, Nili vagy. Persze ezek mindig csak röpke másodpercek voltak, mégis ezen
pillanatok miatt újra átélhettem, milyen is volt anno a barátomra várni, nézni,
ahogy közeledett felém.
- Ó, Bácsikám! – jöttem zavarba, hisz korábban nem is
sejthettem ezt.
- Sokszor elfelejtjük, hogy az apró, megszokott
gesztusok milyen fontosak tudnak lenni az életünk során. Nili és minden
aprósága rengeteget jelentett számomra, és fog is mindörökké. Bennetek pedig
olykor tényleg önmagunkat látom: amikor épp harcolni gyakoroltok, akkor
visszajönnek a régi emlékeim, amikor mi csináltunk hasonlókat – mosolyodott el
melankolikusan. – És ha már harci gyakorlás, akkor készen álltok rám és Dáinra?
- Készen bizony – lett lelkes az öcsém.
- De nehogy azt higgyétek, csak mert idősebbek
vagyunk, lassabbak is! – húzta fel a szemöldökét a bácsikánk.
- Pont, hogy attól félek, sokkal ügyesebbek és
edzettebbek vagytok nálunk – vallottam be.
- Ez mindjárt kiderül – zárta le ezzel a témát Thorin
bácsi.
Tíz perc múlva már tényleg harci szerelésben vártuk,
hogy Dáin is megérkezzen, én pedig fél szememmel folyton azt lestem, Nárinék
hazaértek-e már, mert pont ráláttam a házukra. Bár úgy sejtettem, inkább
délután érkeznek majd meg, de azért lelkesen figyeltem, nehogy lemaradjak a
jöttéről.
A harcpróba nagyon jól ment. A bácsikáink tényleg nem
vesztettek semmit az ifjúkori lendületükből és ügyességükből, de azért Kilive
mi is sokat fejlődtünk ám az évek során, még ha én egy teljes éven át szinte
alig edzettem a népünk múltjának tanulmányozása miatt. De az utóbbi időben, a
sok kovácskodás miatt igenis visszatért az erőm, sőt ekkor éreztem csak igazán,
mennyit erősödtem.
- Fili, te aztán jó formában vagy! – adott ennek hangot
Thorin bácsi, ami nagyon jól esett, hiszen így a szemében talán még jobban
hasonlítottam édesapámra.
- Köszönöm, Bácsikám.
- És én nem? – nézett rá sértődötten Kili.
- Dehogynem! – veregette meg a vállát Dáin. – Csak
tudod, neki mindig is Fili volt a kedvence – a kezével úgy csinált, mintha
suttogott volna, de közben ugyanolyan hangerővel beszélt.
- Ilyet ne is mondj, Dáin! Még hogy én kivételeznék az
egyik unokaöcsémmel – vágta rá teljesen komolyan Thorin bácsi, mint aki ennek
már a gondolatától is irtózott.
- Ó! – kaptam a fejemhez, mert ismét visszatért hozzám
egy emlékképem.
- Kiről meséljek ma nektek történetet? – kérdezte a
bácsikám, mire én Kilire néztem, aki ekkor még mindösszesen nyolcéves volt, így
általában én voltam a döntéshozó ezen a téren, a magam tizenhárom évével.
- Tudod, a kedvencemről – feleltem végül.
- Milyen kedvencedről, Fili? – láthatólag félt attól,
vajon mit fogok neki válaszolni.
- Aki feláldozta magát a családjáért. Arról a szőke
hősről. Jaj, tudod, Bácsikám! Tudom, hogy tudod, csak mindig úgy csinálsz,
mintha elfelejtenéd, mert már unod újra és újra elmesélni, igaz? – kérdeztem,
mert azt hittem, átláttam rajta.
- Nem unom, Fili, de lehet, hogy egy kis időre
hanyagolhatnánk azt a történetét. Mivel én nagyon jól ismertem azt a hőst, fáj
mindig felszaggatni azt a mély sebet, amit az elvesztése okozott számomra –
vallotta be a féligazságot, hátha ezzel eléri a célját, anélkül, hogy az én
lelkemben tátongó, feledés homályába merült mély sebemet felszaggatná.
- Csak még egyszer meséld el nekem, és egy időre békén
hagylak! – alkudoztam.
- Ígéred? – húzta fel a szemöldökét.
- Ígérem – bólogattam mosolyogva.
- Rendben, akkor kezdjünk is bele! – Mivel, amikor
újra átéltem ezen emlékfoszlányt, már tisztában voltam vele, mennyire fájdalmas
volt számára erről beszélni, így jobban megfigyeltem a hangsúlyozását és a
tekintetét közben, és ekkor megláttam azt, amit gyermekként soha: ez nem egy
szájról-szájra szállt történet volt, hanem a nagybátyám saját emlékeinek
szavakba foglalása. Így a hangulata is megváltozott az összképnek: minden
melankolikusabb lett, és a tudat, hogy a bácsikám próbálta ezt elnyomni magában
az én lelkesedésem miatt, tette az egészet még szívfacsaróbbá.
- Köszönöm, hogy még egyszer halhattam – öleltem meg
hálám jeléül.
- Thorin bácsi? – nézett rá tágra nyílt szemekkel az
öcsém. – Mi lett a két fiával? Nekik sohasem volt apjuk?
- Dehogynem, kicsi Kili! Dehogynem! Az édesanyjuk
bátyja ettől a naptól kezdve úgy szerette őket, mintha a saját fiai lettek
volna, és igyekezett jó apa-pótlék lenni számukra – mondta, és ekkor kicsit el
is ködösült a tekintete.
- Amilyen te vagy nekünk? – kérdezett vissza az öcsém
ártatlanul.
- Pontosan, Kili. Hisz nektek most már én vagyok az
apukátok – jelentette ki büszkén, meghatódottságával küszködve, majd
mindkettőnket a karjaiba zárt. Lehet, hogy rá kellett volna kérdeznem, a mi
apukánkkal mi történt, de nem tettem, ekkor csak azzal tudtam
törődni, mennyire szerencsés voltam, amiért ennek a csodás férfinak lehettem az
unokaöccse és a pótfia is egyben. Hiszen a gyermeki ártatlanságom, és az akkori
tagadásom ellenére is ez a tény kikristályosodott előttem aznap.
- Jól vagy, Fili? – nézett rám
aggódva Thorin bácsi.
- Persze, csak nem várt pillanatokban térnek vissza
hozzám a régi emlékeim – magyaráztam.
- Értem. – Lerítt róla, hogy hezitált, meg merje-e
kérdezni, vajon mit láttam, de végül enélkül is beavattam őt.
- Köszönöm – tettem a vállára a kezemet. – Hogy annyi
éven át elmesélted nekem újra és újra édesapám történetét, és azt még inkább,
hogy Kilivel apánk helyett apánk voltál.
- Ó, fiam, ti nekem mindig többek lesztek két
unokaöcsnél! Szeretlek titeket! – nézett a szeretetteljes tekintetével
felváltva rám és Kilire.
- Ahogy mi is téged – mondta a fivérem.
- És engem senki sem szeret? – kérdezte tetettet
morcossággal Dáin.
- Ha itt vagy, igen, ha meg nem, akkor eszünkbe se
jutsz – kormalkodott vele Kili, aminek az lett az eredménye, hogy Dáin elkezdte
kergetni.
Én viszont megpillantottam Nárint, aki épp ekkor tűnt
fel a messzeségben az édesapjával és a bátyjával, a szívem pedig azonnal
gyorsabban dobogott a látványától. Hiányzott, ez biztos, pedig csak három
napról volt szó. Hogy melyikünknek volt élménydúsabb ez a három nap, arról
lehet, vitázhattunk volna. Bár új élményeket ő szerzett többet, de én egy friss
kalandot sem adtam volna a felszínre törő régi emlékeimért cserébe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése