Felfedez és... - LisBam fanfiction

Előszó:

    Ez a novella az egyik egyetemi kurzusomra készült tavaly, amikor az égei kultúrával kapcsolatosan kellett egy írást készítenem. Ami igazán felkeltette az érdeklődésemet, hogy ebben az időszakban az úri hölgyeknek mellkasnál kivágott ruhákban kellett lenniük. Azonnal belegondoltam, hogy milyen lehetett egy olyan nemes lánynak, aki szégyellte a testét. Valamint az akkori labirintus kultuszt is meg akartam jeleníteni, mivel nagyon szeretem az útvesztőket, egyben még sikeresen el is tévedtem az egyik barátnőmmel Angliában. Ez a történet már áprilisban felkerült a blogra, de csak most, újraolvasva konkretizálódtak a fejemben a főszereplők. Persze itt most kérek mindenkit, hogy próbáljon meg elvonatkoztatni attól, hogy nem így néztek ki az ott élő emberek! Ennyi rugalmasság remélem, hogy belefér mindenki részéről.

Felfedez és…

   Féltem, sőt rettegtem a tizennegyedik születésnapom reggelén. Annyian kigúnyoltak már, amikor megtudták, hogy a legnagyobb félelmeim közt volt az, hogy mások előtt felfedjem a testem. De ettől is jobban fájt, hogy a tulajdon atyám szégyellt emiatt. Tizennégy évesen már rég olyan ruhákban kellett volna járnom, amik szabadon hagyták a mellkasomat és a kebleimet, én azonban még mindig nyakig zárt öltözékben mutatkoztam. Inkább vállaltam, hogy furcsállva tekintenek rám az emberek, minthogy saját szégyenem közepette keljen minden egyes napot átélnem. Ez a nap ellenben más volt: A születésnapom alkalmából atyám, mint a város egyik legjómódúbb ura, hatalmas nagy összejövetelt szervezett a tiszteletemre, édesanyám pedig már két hete utalgatott arra, hogy itt az idő beadnom a derekamat. Én azonban ezeket a beszélgetéseket ügyesen, már csírájukban elfojtottam.  De tudtam, hogy mindezzel annyit érek csak el, hogy máig tolom el a dolgot. Ezért is keltem gyomorideggel azon a napon, amikor a legvidámabbnak kellett volna lennem.

   Épp ültem az ágyam szélén, amikor édesanyám bekopogtatott.

   - Szabad! – kiáltottam ki neki.

   - Jó reggelt, Drágám! – üdvözölt. Bár próbálta leplezni, látszott rajta, hogy félt: nem akarta, hogy a születésnapom is veszekedésbe torkolljon.

   - Hoztam neked valamit.

   - Ó! – Meg sem próbáltam leplezni keserűségemet.

   - Boldog születésnapot! – köszöntött fel vidáman, miközben az egyik szolga behozta az ajándék ruhámat. – Látom, meglepődtél.

   - Igen – vallottam be, mivel a ruha mellkasi része nem volt teljesen fedetlen, egy csipkés anyag volt odavarrva.

   - Tetszik? – kérdezte reményteli.

  Eddig akárhány ruhával próbálkozott, egyik sem nyerte el a tetszésemet, ez viszont igen.

   - Kék – jegyezte meg, hisz ez volt a kedvenc színem.

   - Értékelem – mást nem tudtam kierőltetni magamból.

   - Felpróbálod? – erre már félve kérdezett rá.

  Mélyet sóhajtottam, majd erőt véve magamon, bólintottam, de édesanyám még mindig várakozóan nézett rám.

   - Igen – válaszoltam végül.

  - Hála az égnek! – ölelt boldogan magához. – Szükséged van hozzá segítségre? – Közben a szolgára mutatott.

   - Nem! – vágtam rá ijedten. - Boldogulok.

  - Ahogy érzed, Drágám! – Továbbra is örömittas állapotban ült az ágyamon, amíg én bezárkóztam a fürdőszobába.

   - Na, nézzük! – forgattam a ruhát. – Csak nem lehet olyan nehéz felvenni.

   Végül tíz percembe tellett, de sikeresen ruhát cseréltem, anélkül, hogy bennem vagy az anyagban kárt tettem volna. Egy biztos: egy hasonló ruhában sem éreztem ennyire komfortosan magamat, de mégis… Még mindig feszengtem, zavart, hogy nem volt szép mellem, és hogy az anyag által - még ha csak nagyjából is -, de mindenki láthatta ezt. Nagy gesztus és előrelépés volt édesanyám irányából ez a kis csalás, de én még mindig nem voltam képes rá.

  - Kislányom, sikerült felvenned? – hallottam anyám hangját az ajtó túloldaláról.

   - Igen – válaszoltam.

  - Akkor gyere ki! Hadd nézzelek! – Annyira vidám és reményteli volt. Oly sokszor bántottam már az ódzkodásommal, hogy nem akartam még egyszer. Viszont nem voltam képes más előtt mutatkozni ebben a ruhában.

   Végül a kezemmel takarva a melleimet, kirontottam a fürdőből, és egy pillanat erejéig farkasszemet néztem édesanyámmal.

   - Sajnálom, nem megy… - És már rohantam is el.

   Levágtatva az emeletről, kilépve a bejárati ajtónkon, neki vetettem magam az otthonunk előtti labirintusnak. Mivel gyermekkorom nagy részét itt töltöttem, így csukott szemmel is kitaláltam volna belőle.

   Mikor már az útvesztő közepén voltam, leengedtem a melleimet takaró kezeimet, amik már fáradni kezdtek, és kicsit leráztam őket.

   - Atyám, de gyönyörű!

   Azonnal a hang felé fordultam, és közben ismét eltakartam a kebleimet.

   A kertészfiú állt előttem. Nagyon sármos volt, ezt már akkor megállapítottam, amikor két éve alkalmazni kezdték a szüleim, de sohasem beszéltem vele, sőt még a nevét se tudtam

   - Bocsájts meg! Nem akartam leskelődni, csak épp itt nyírtam a sövényt, és hangot hallottam.

  - Ó, rendben! – mondtam zavaromban, és éreztem, hogy elpirulok.

  - De komolyan gondoltam – vakarta a tarkóját. Láthatólag ő is zavarban volt. – Gyönyörű vagy, és nem csak ebben a ruhában.

   Ezután végérvényesen lángba borult az arcom. Komolyan gyönyörűnek tartott ez a fiú? Olyan valószerűtlennek hatott.

   - Lehet, hogy ezt nem kellett volna elmondanom. – Egyre idegesebb lett. – Jobb, ha dolgozom tovább.

   Már fordult volna meg, amikor utána szóltam:

   - Köszönöm, jól esett. – Végre rá tudtam mosolyogni.

  - Ó, az más! – mosolygott vissza. - Ez a születésnapi öltözéked? – kérdezte.

   - Igen, de valószínűleg ez is az előzőek sorsára fog jutni – sóhajtottam.

   - Úgymint?

  - Nem veszem fel többé, és helyette maradnak a nyakig érő ruháim – feleltem.

  - Ennek megtudhatom az okát? – húzta fel a szemöldökét, amitől igazán aranyossá vált az arca, talán pont ezért éreztem magam biztonságban mellette.

  - Elmesélhetem, de lehet, kicsit hosszú lesz – adtam be a derekamat.

  - Én ráérek, csak a szüleidnek ne szólj erről! – kacsintott hamisan.

  - Ezt nem ígérhetem meg – mentem bele a játékába.

  - Akkor úgy látszik, vállalnom kell a kockázatot. De van, akiért megéri.

  Ismét elpirultam, amit észre is vett, így lesütötte a szemét. De miután összeszedtem magam, elmeséltem neki mindent a félelmemről.

   - Azt nem mondhatom, hogy értelek, de már legalább tudom, mi bánt – mondta őszintén, miután befejeztem.

   - Nem is vártam, hogy megérts – nyugtattam meg.

  - Próbállak, de hogy egy ilyen gyönyörű lány, mint te, csúnyának érezze magát, az számomra felfoghatatlan.

   - Lehet, hogy csak te látsz szépnek.

   - Nem szépnek, gyönyörűnek. – Folyton ezt a szót ismételgette.

   - Akkor gyönyörűnek, de nem értem, miért – vallottam be.

  - Nagyon is az esetem vagy, de nem kell, az légy senki szemében, hogy feltűnjön, mennyire bájos arcod van, hogy a szemed mézszínűen csillog, amikor belesüt a Nap, és a barna hajad olykor szebben ragyog a legdrágább köveknél is. De azt is meg kell említenem, mennyire csinos vagy. Nálad szebb lányt sohasem láttam.

   Rendben, erre már tényleg nem tudtam visszavágni. Hogy láthatott valaki ilyennek? Hogy gondolhatta azt, hogy… Ez felfoghatatlan volt.

   - Úgy látom, ezt a meccset megnyertem – nyugtázta. – Akkor találjuk ki, mi legyen ezzel a ruhával!

   - Kislányom, kész vagy? – kérdezte édesatyám a vendégek érkezése előtt pár perccel.

   - Igen, megyek – léptem ki a szobámból, és láttam, hogy egy pillanat erejéig lefagyott az öltözékemtől.

   – Gyönyörű vagy – mondta végül. Úgy látszott, aznap mindenki ezt mondta nekem.

  - Köszönöm. Remélem, nem haragszol – mutattam a keblemre, amit a csipkerész alatt még fásli is takart, amit ügyesen magamra tekertem.

  - Nem. Elfogadtam, hogy más vagy. Te is tettél engedményt – mutatott rám –, ideje nekem is tennem.

  - Köszönöm! – öleltem magamhoz. – Ennél szebb születésnapi ajándékot nem is adhattál volna.

  - Ezt azután mond, hogy meglátod, milyen jóképű korodbeli fiúkat hívtam meg! – Láthatólag nagyon büszke volt magára.

   - Rendben – mondtam zavart mosollyal. Ekkornagyon nem lett volna alkalmas elárulnom neki, hogy az én érdeklődésemet éppenséggel a kertészfiú keltette fel…

Vége

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)