Mielőtt meghalok... - Got7 - JJ Project fanfiction

Mielőtt meghalok…

- Miért vagy ilyen szomorú, nagyapa? – kérdezte a legkisebb unokám, miközben épp a kocsijában ülve vártam, hogy megérkezzünk a legjobb barátomhoz.

- Mert… Érzem. Ó, fiam, ha te is egy életen át leszel valakinek a legjobb barátja, és ő felhív, hogy szeretne látni, mielőtt már túl késő lenne, akkor azonnal rohannál. Pontosabban felhívnád az összes elérhető családtagodat, hátha valaki el tud vinni hozzá – feleltem szomorú monotonitással. – Ha nem mondta volna, hogy még mielőtt túl késő lenne, akkor is kihallottam volna a hangjából, hogy nem bírja már sokáig. De igazából már tegnap is volt egy rossz előérzetem, amikor nem tudtam elmenni hozzá.

- De hát te is nagyon gyenge vagy, papa, nem tudsz mindig mellette lenni. Így is egy hétig nála laktál.

- Drágám, kire szánnám a hátra maradt napjaimat, ha nem a legjobb barátomra? Úgy, hogy már nagyapátokat egy éve elveszítettem, és ti, a családom már nem tartotok annyira igényt a társaságomra?

- Ezt meg miért mondod? - kérdezte sértődötten. - Hisz tudod, hogy imádunk. Minden vasárnap nálunk ebédelsz, és alig van olyan nap, hogy valamelyikünk ne látogatna meg.

- Nem úgy értettem. Ti nektek ott van az életetek, a barátaitok, testvéreitek, párjaitok, míg JaeBum ugyanúgy egyedül van, mint én.

- Jaj, nagyapa! Nem akarom, hogy őt is elveszítsd. Nélküle nem tudom, hogy vészelted volna át Mark papának a halálát. Annyira még senkinek sem voltam hálás semmiért, mint JaeBum bácsinak, amikor lelket öntött beléd. Tudod, kicsit irigyellek is – vallotta be meghatódva.

- Igen?

- Igen. Tizennégy évesen megtaláltad a lelki társadat, azt, akivel egy életen át kitartottatok egymás mellett, aki ott volt veled jóban és rosszban. Bár persze tizennyolc évesen már Mark papát is megismerted, de szerintem sokkal szegényebb életed lett volna, ha nincs melletted a legjobb barátod – magyarázta könnyes szemekkel. – Mikor a húgom anno áradozott fiúk közötti mély barátságról, én csak kinevettem őt, de aztán tavaly általatok rájöttem, hogy igenis létezik ilyen. Most már tudom, hogy szerető szülők és testvérek mellett mire lesz szükségem a jövőben, hogy teljes életet éljek: színtiszta barátságra és szerelemre. Mert a Mark papával való szerelmetek is példaértékű volt. Mikor együtt voltatok, sohasem azt láttam, hogy óriási nagy szenvedély lenne köztetek - persze, az is volt egy bizonyos szinten, még az utolsó közös hónapjaitokban is -, hanem inkább azt, hogy ti harmonizáltok, egyszerűen kiegészítitek egymást, igazán csak akkor tudtok önmagatok lenni, ha a másik mellett vagytok. 

- Mert ez tényleg így volt. Én már csak fél ember vagyok, mióta nagyapátok meghalt. És félek, ha JaeBumot is elveszítem, akkor már szinte semmi sem marad belőlem. Nem akarom, hogy ő is hamarabb menjen el, mint én – kezdtem el zokogni, bárhogy nem tartottam illendőnek az unokám előtt. – Sohasem féltem a haláltól, csak attól, hogy a szeretteim előbb mennek el, mint én. Erre tényleg ez lett belőle. Miért? Én így már nem akarok élni… - temettem a kezeimbe az arcomat.

- Jaj, papa! – karolt át, hisz pont megérkeztünk, így leparkolva, végre nem kellett a vezetésre figyelnie. – Mi itt leszünk veled. Nem vagy egyedül, és ezután sem leszel.

- Köszönöm – suttogtam, de tudtam, hogy attól még idős szívem olyan próbatételnek lesz most kitéve, amit nem biztos, hogy túl fogok élni.

- Papa, bekísérjelek? – kérdezte, miután kicsit összeszedtem magam.

- Azt megköszönném, kincsem.

- Jinyoung! – csillant fel öreg barátom fáradt szeme. – Hát megjöttél!

- Meg – cammogtam a botommal felé.

- Köszönöm, hogy itt vagy – ragadta meg a kezemet, miután mellé feküdtem, mert ülni nem tudtam volna, ahhoz túlságosan fájt a hátam.

- Ez természetes.

- Akkor én már itt sem vagyok. Majd hívj, ha haza kell vinni! – mondta az unokám, majd el is viharzott.

- Emlékszel, amikor még mi rohantunk el ilyen gyorsan a nagyszüleinktől? – kérdezte vidáman.

- Dereng valami.

- Tegnap régi képeket nézegettem, az összes albumomat előszedtem. Olyan furcsa, hogy képszakadásom van egy csomóval kapcsolatosan, max egy-két dolog ugrik be. De ez inkább a párommal való közös képekkel van így, nem a tieiddel. Jinyoung, akárhány közös képünkre nézek, mindről meg tudom mondani, hogy nagyjából mikor és hol készültek, és az érzések is mind visszajönnek – mesélte továbbra is vidáman, ami kimerültsége miatt igen meglepő volt.

- Én is emlékszem egy csomó mindenre. Jaj, JaeBum, nem tudom, mi lett volna velem, ha te és Mark nem vagytok az életem részei. Jae… Bum… ne hagyj itt te is! Könyörgöm, maradj velem! – folytattam ott a zokogásomat, ahol a kocsiban abbahagytam.

- Jinyoung! – Ő továbbra is nyugodt volt, amit tényleg nem tudtam hova tenni. – Ezt sajnos nem ígérhetem meg.

- Én azt már nem élem túl, ha téged is el kell, veszítselek! Kérlek, maradj velem! Ha kell, ideköltözök, és minden egyes percet veled töltök. Hisz kivel, ha nem a legjobb barátommal, akivel együtt nőttem fel, aki ott volt velem életem minden egyes fontos állomásánál? JaeBum, annyira szeretlek. Maradj… Csak maradj még egy kicsit velem! – Alig volt erőm sírni, de attól még képtelen voltam abbahagyni a zokogást. A tüdőm fel akarta adni a szolgálatot, túl öreg volt már egy ilyen megpróbáltatáshoz. De talán az lett volna a legjobb, ha én is meghalok, akkor minden egyszerűbbé válik.

- Jinyoung, nem véletlen, hogy hívtalak. Amint éreztem, hogy mindjárt vége, tudtam, hogy annak a karjaiban akarok meghalni, akit világéletemben a legjobban szerettem – jött tőle a vallomás.

- Mármint a még élők közül – javítottam ki szipogva.

- Nem… Jinyoung… Ezek életem utolsó percei, úgyhogy itt az alkalom, most vagy soha… - kezdte, én pedig el sem tudtam képzelni, mire gondol.

- Mire van itt az alkalom?

- Mielőtt meghalok, tudnod kell, hogy mindig is szerelmes voltam beléd – mondta ki könnyedén, a szívem pedig olyan hevesen vert, hogy azt hittem, előbb búcsúzom az élők soraiból, mint ő.

- Tessék? Most csak jól meg akarsz még egyszer viccelni, igaz? – kérdeztem bágyadtan, miközben kezemet a lüktető mellkasomra szorítottam.

- Nem. Igenis, el kellett mondanom. Most már nincs mit veszítenem, hisz ma mindennek vége lesz.

- De hát te heteró vagy! Világ életedben az voltál… - nyögtem a szavakat.

- Nem, biszex vagyok.

- És ezt még a legjobb barátodnak sem mondtad el? – kérdeztem megsértődve. Rossz dolog a titkolózás, főleg, ha egy egész életen át őriz valamit az ember.

- Elakartam, Jinyoung. Amint biztos lettem benne, hogy szeretlek, be akartam vallani, de te rátaláltál Markra, és én amilyen gonosz voltam, az elején szurkoltam nektek, hogy minél hamarabb menjetek szét. De aztán beláttam, mennyire egymásnak letettek teremtve, és idővel Mark is a szívemhez nőtt, még ha félig el is vette tőlem azt, akire mindennél jobban vágytam. De teljesen sohasem tudott.

- Jae… - nem hagyta, hogy közbe vágjak.

- Lehet, az lett volna az egyszerűbb megoldás, ha megszakítom veled a kapcsolatot, de én vállalkoztam arra, hogy egy életen át ott legyek melletted, még ha ez mindennap le is tört egy kicsit a szívemből. Az örök ácsingózás az irányodba megérte azért, hogy továbbra is a legjobb barátom maradtál, mert én egy percet nem tudtam volna nélküled élni, és ezt most érzem csak igazán, a halál kapujában. Ha egyetlen egy dolgot másként csinálhatnék az életemben, az az lenne, hogy hamarabb bevallom, hogy szeretlek, hátha így engem választasz.

- Könyörgöm, ne mondj ilyet! Hisz akkor nem lennének a gyermekeink és az unokáink! – kértem, mert ebbe belegondolni se tudtam volna.

- Lehet, hogy önzőség, de én mindenem feláldoznám, hogy újra éljem az életemet melletted. De egy valamiért mégsem tenném meg, mert bár nekem te voltál a nagy ő, számodra nem én voltam, hanem Mark. És amikor ezt tizennyolc évesen realizáltam, elhatároztam, hogy ezentúl egy férfira sem fogok úgy nézni, mint rád. De nem is tudtam volna, és nem is igazán a könnyebb utat akartam választan azzal, hogy elveszek egy nőt, hanem azt, amelyikkel saját gyermekeim lehetnek. Persze, a tieitek is azok Markkal, attól még, mert örökbe fogadtátok őket, nem így értettem. Egyszerűen csak visszatértem a kezdetleges elképzelésemhez, hogy egy nap lesz egy gyönyörű feleségem, három szép gyermekem, nagy házam, egy kutyám, és ott leszel te is. És ez egy remek élet volt, Jinyoung, jobb, mint amiben más reménykedni tudna. De én mégis… Egy nap se tudtam úgy lefeküdni, hogy ne téged kívántalak volna magam mellé. Egy közös csókotokat se tudtam úgy végig nézni Markkal, hogy ne lettem volna féltékeny. Egyszerűen nem is értem, hogy nem jött egyikőtök sem soha rá. Az egy dolog, hogy más férfira nem vetettem szemet, de hogy a világon senkire sem tudtam úgy tekinteni, mint rád, az biztos. – Bárhogy nyolcvanötéves volt, aki tudta, hogy mindjárt meghal, olyan lelkesen beszélt, mint, aki élete teljében van. Talán abban is volt, hisz most vallhatta be végre azt, amire egy életen át vágyott.

- Soha senki nem tett még nekem ilyen vallomást; nem hittem volna, hogy nyolcvannégy éves koromban fogok ilyet hallani, ráadásul a legjobb barátomtól. De ezt is megéltem, ahogy te is, hogy mindezt elmond nekem. Köszönöm, hogy így tettél, Jaebum. Tudnom kellett. És bár nekem tényleg Mark volt az igazi, nem tudnám azt mondani, hogy jobban szerettem, mint téged. Ugyanolyan kötődésem alakult ki mindkettőtökhöz, csak valahogy másként – próbáltam átadni neki az érzéseimet.

- Tudom, ezért soha nem is tudtam haragudni rád, csak borzasztóan fájt az egész helyzet, amibe az élet sodort – nézett rám idős kora ellenére imádnivaló, mély barna szemeivel.

- El sem tudom képzelni, mennyit szenvedhettél miattam. Sajnálom… - Ismét kigördült pár könnycsepp a szememből.

- Ne tedd! Ez a lényeg, így is több örömet okoztál az életemben, mint bárki más. A páromat imádtam, a gyermekeim és az unokáim is a világot jelentik számomra, de nem tudom azt hazudni, hogy nem te vagy a legfontosabb személy az életemben. Már reggel elbúcsúztam a családomtól, és tudom, hogy az én egyetlen feleségem vár rám a túlvilágon; de életem utolsó perceit az igaz szerelmem mellett akartam tölteni. Egy kicsit hadd érezzem, milyen lett volna, ha… – Most már ő is sírt. Sajnos ehhez a részhez is elértünk.

- Jaebum… Tudnod kell, hogy én akkor is végtelenül boldog lettem volna, ha a te párod vagyok. Hisz mindig is borzasztóan jóképű voltál. Valljuk be, ennyi idősen is az vagy! És annyira megértettük mindig is egymást, már szinte lehetetlen szinten. Szeretlek, drága barátom, és úgy is szeretni tudtalak volna – tettem most én vallomást neki, és minden egyes szavamat komolyan gondoltam. Majd remegő ajkaimat az övére tapasztottam, és óvatosan megcsókoltam. Hirtelen újra átéltem a legszebb közös emlékeinket, és biztosabb voltam benne, mint valaha, hogy Im Jaebum nélkül én csak fél ember lettem volna.

- Hetvenegy év várakozás után azt mondom, megérte: jól csókolsz, Park Jinyoung! Mark szerencsés pasi volt. Majd ezt közlöm vele a túlvilágon – nevetett.

- Jaj, hogy még ilyenkor is viccelsz…

- Én már nem akarok többet sírni. Nincs is miért. Egy ilyen szép életet, mint amilyen az enyém volt, mosolyogva kell lezárni – majd az éjjeli szekrénye felé mutatott. – Ideadnád azt a képet?

- Persze – nyúltam kissé remegő kezemmel érte. Mi voltunk a fotón, még mielőtt Mark félig el nem vett volna tőle. Nagyjából tizenhatévesek lehettünk; Jaebum átkarolva mosolygott, míg én nyugalommal ültem. Emlékeztem erre a napra, minden egyes apró részletére.

- Igazad van, tényleg jóképű voltam – mutatott saját magára.

- Nem csak voltál, ma is az vagy.

- A ráncaim mindent elrontanak.

- Nem… Semmit sem rontanak el. Én mindig is ugyanolyannak láttalak. Ilyen gyönyörűnek. Esküszöm, Jaebum, semmivel sem nézel ki másként, mint ezen a képen, az én szememben legalább is nem – jegyeztem meg őszintén.

- Miért, szerinted én képes voltam valaha is nem úgy tekinteni rád, mint a világ leggyönyörűbb emberére? Hát nem! – Minél fáradtabban nevetett, annál jobban féltem. Nem voltam kész elengedni, ez a vallomás után végképp nem.

- Meddig bírod még? – tettem fel neki a szörnyű kérdést. – Már olyan akadozottan veszed a levegőt.

- Még egy kicsit… Csak szoríts magadhoz! – Így is tettem, amennyire a remegésem nem akadályozott. – Mindenki hálás lehet, aki az életed része, én pedig kiváltképp. Majd találkozunk odaát, rendben?

- Bárhol legyetek is Markkal, én követlek titeket… - Ezek voltak az utolsó szavaim a legjobb barátomhoz, mielőtt végső álomra nem hajtott a fejét a vállaimon.

Nem tudtam, meddig maradok még az élők sorában, talán egy hétig, egy hónapig. De egy dologban biztos voltam: a temetéséig mindenképp ki akartam húzni, hogy minden jelenlévő számára mesélhessek arról, milyen volt Im Jaebum legjobb barátjaként leélni az életemet, hogy még azok is, akik csak felszínesebben ismerték őt, egy kicsit megtapasztalják, hogy az ő szívében ott volt az egész világ, amit élmény volt felfedeznem egy életen át.

A másik JJ Project one shotomat ITT találjátok.

  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)