Ha te azt tudnád! - BTS fanfiction - 26. fejezet

Huszonhatodik fejezet – A te párod lennék

    J-Hope:

Észbe se kaptam, és már a végéhez is értünk a Run promótálásának. Ezen hetekben, mikor sorra értük el a sikereket, az adott pillanatokban boldog voltam, a színpadon rappelve és táncolva úgy éreztem, hogy minden ugyanolyan, mint pár hónappal ezelőtt. De nem volt az, és ez a magányos perceimben meg akart ölni. De a magány is jobb volt annál, mint végignézni Yoongi és Jimin rejtett pillantásait, érintéseit és egymást jutalmazó mosolyait. Lehet, hogy én voltam a csapat reménye, de eljutottam arra a szintre, hogy már semmilyen reményem nem volt.

Az utolsó come back stage-ünk után közös paryt akartak a többiek, de én kitaláltam, hogy találkozóm van az édesanyámmal, mert már rég láttam. Szörnyen fájt, amiért anyát kellett felhasználnom arra, hogy kivágjam magam, és az is, hogy nem ünnepelhettem velük, de amúgy sem lettem volna ünneplésre képes, és így legalább másnak nem rontottam el a kedvét. Végül lemosva magamról minden sminket, átlagosabb ruhát felvéve, szájmaszkot húzva arcomra, indultam el egy pár utcával arrébb lévő bárba. Már legalább a negyedik whisky kólámat ittam – amit kellően éreztem is a fejemben –, mikor egy kifejezetten szép lány jött oda hozzám.

- Vedd azt le! – nyúlt az államra tolt szájmaszkomhoz, és mielőtt bármit is reagálhattam volna, leszedte rólam. Hirtelen megijedtem, mert nem hiányzott még az is, hogy valaki felismerjen, de a lány tekintete elárulta, hogy fogalma sem volt arról, ki vagyok, ami megnyugtatott.

- Add vissza! – próbáltam kivenni a kezéből, de ő gyorsan elrakta a táskájába.

- Megkapod, ha meghívhatlak egy italra – kaptam az ultimátumot.

- Hm… Nem tudom, ér-e nekem annyit az a szájmaszk! – kezdtem el vakarni az államat, mint aki gondolkodik. – Talán – mondtam végül. – De inkább én hívlak meg.

- Rendben, úgy még jobb – lett lelkes, így rendeltünk is egy újabb kört, majd még egyet, és még egyet.

Igazából nem tudtam volna visszaidézni, hogy miről is beszéltünk. Annyi maradt meg, hogy sokat nevettem, és hogy a táncolásról dumáltam folyton, de arra biztosan nem tértem ki, hogy énekes voltam. Ő talán rajztanárnak tanult, de erre nem mertem volna mérget venni. Igazából már a saját nevemet se tudtam volna biztosra mondani, amikor belementem, hogy felmegyek a házába, ami szerencsére tíz percre volt összesen. De talán jobb lett volna, ha hosszabb sétára indulunk, mert akkor kitisztulhatott volna a fejem. Ehelyett azonban már csak akkor tértem magamhoz, amikor a szobája ágyán fekve csókolóztunk.

Nem csókoltam még meg senkit, és ezt se mondtam volna emlékezetesnek, főleg, mert a sok italtól zsibbadt a nyelvem és a szám is. Talán érezte is, hogy nem volt elég intenzív, amit csinálok, ezért beleharapott az ajkamba, és ez volt az ébresztőm. Az én számat igenis ne harapdálja senki! Az egyedüli személy, akinek ezt megengedtem volna, az Min Yoongi volt, aki viszont nem kért belőlem. De ha már az övé nem lehetettem, akkor senki másé sem! Nem részegen akartam elveszíteni a szüzességemet, méghozzá egy ismeretlen lánnyal. Francokat! Épp ezért habogva valamit, elrohantam.

A hideg által, ami megcsapta arcomat futás közben, valamelyest magamhoz tértem, de ahelyett, hogy ágyba dőltem volna, vagy legalább az előszobában lévő kanapéra, halkan ugyan, de berontottam Suga és Jin szobájába, majd megböktem Yoongit, aki ijedten riadt álmából. Pár másodperc múlva, amikor realizálta, hogy mi történik, kipattanva az ágyából, kihúzott az előszobába.

- Minden rendben? – kérdezte félve. – J-Hope, te ittál? – jött rá azonnal.

- Megeshet – feleltem fél vállról véve a dolgot, mert most egyáltalán nem ezzel akartam foglalkozni, ehelyett megtettem végre azt, amire már egy jó ideje borzasztóan vágytam.

 Mielőtt Yoongi bármit is mondhatott volna, arcát a kezeim közé fogtam, és megcsókoltam. Ez volt az a csók, amire megérte várni, nem az, amit percekkel ezelőtt éltem át az ismeretlen lány hálószobájában. Suga ajkainál jelen pillanatban semmi sem volt csábítóbb számomra. És az volt az egészben a legjobb, hogy viszonozta a csókomat, és éreztem, hogy ő is nagyon vágyott erre. De nem tartott sokáig a dolog, nagyjából fél percig, mert ezután Yoongi ellökött magától.

- Miért csináltad ezt? Hisz nemrég azt mondtad, hogy elfogadtad, hogy Jimint választottam! Mi változott hirtelen? – fakadt ki belőle, miközben a szája elé tette a kezét. Talán bűnnek érezte, amit tettünk, pedig nem volt az.

- Azt hittem, képes leszek megállni, de csak egyre rosszabbodott minden az elmúlt hetekben – magyaráztam.

- Pedig mi igyekeztünk Jiminnel. Mindig a lehető legtávolabb voltunk egymástól. Alig mertünk a másik szemébe nézni, mikor te is ott voltál. Távolságtartóbbak voltunk egymással, mint előtte bármikor. Mindezt csak miattad, Hobi! Mert, ha hiszed, ha nem, Jimin lelke is majd beleszakad abba, hogy téged szenvedni lát – egyszerre volt dühös és mérhetetlenül szomorú.

- Én inkább vállalnám azt, hogy miatta szomorkodom, és veled lehetek, úgy, ahogy szeretnék.

- De miért most, Hoseok? – nem volt jó jel, hogy az eredeti nevemen szólított. – Miért ennyi idő után? Éveken át epekedtem utánad, amiből te az égvilágon semmit sem vettél észre! Egyszerűen az agyad elzárta egy kis zugába azt az információt, hogy majd megvesztem érted. Mondd, miért akkor jöttél erre rá, és kezdted el viszonozni az érzéseimet, amikor már Jiminbe is beleszerettem? És miért kellett részegre innod magad, hogy legyen elég bátorságod megcsókolni? – Ezek a kérdések, és a fájdalmas, számonkérő tekintete és hangszíne miatt legszívesebben eltöröltem volna magam a Föld felszínéről. Igaza volt… De bárcsak ne lett volna!

- Nem tudok mást mondani, Yoongi, minthogy vak voltam. Azt hittem, azért viszonyulunk másként egymáshoz, mert legjobb barátok vagyunk. Jimin és a hozzá való közeledésed kellett ahhoz, hogy a féltékenységem által rájöjjek, te igenis több vagy, mint a barátom. Ilyen szerencsétlen vagyok, hogy akkor kiáltott S.O.S.-ért a szívem, amikor úgy érezte, hogy valaki más el akarja rabolni a féltet kincsét. - Ennél jobban egyszerűen képtelen voltam kifejezni magam, főleg félrészegen. – És ami a csókot illeti… Emlékszel arra a reggelre, amikor kiveséztük a közös, furcsa álmunkat?

- Hát persze, sohasem tudnám elfelejteni.

- Akkor minden vágyam az volt, hogy megcsókoljalak.  Borzasztóan kellett türtőztetnem magam, hogy ne tegyem meg – vallottam be ennyi idő után.

- De akkor miért nem tetted?

- Mert olyan zaklatott voltál, Yoongi. Nem akartam kihasználni a helyzetet, hogy gyenge vagy.

- Pedig én is meg akartalak csókolni, csak akkor még nem tudtam, hogy viszont szeretsz. Istenem, ha tudjuk, hogy a másik vágyik arra a csókra, akkor talán… - nem fejezte be, inkább elfordult.

- Mondd ki, kérlek! Hallanom kell. – Bár tudtam, hogy nagyon fog fájni, de már mindegy volt, az én szívem így is romokban hevert.

- Akkor lehet, most a te párod lennék – suttogta továbbra is háttal nekem.

- Értem – sóhajtottam egy mélyet, hátha egy hangyányival is jobb lesz a lüktető mellkasom, de sajnos nem így lett. – Én vagyok a világ legszánalmasabb embere, amiért nem csókoltalak akkor meg. Ha tudom, hogy így veszítelek el, nem pedig azzal, ha megteszem… - Hagytam, hadd gördüljenek ki a könnycseppjeim.

- Hobi! – fordult vissza felém, majd szorosan a karjaiba zárt.

Ő volt a legjobb barátom, akivel mindent meg mertem osztani, akire a leginkább szükségem lett volna egy ilyen szívfájdalomnál. Csak ez esetben, a legjobb barátom megegyezett a szerelmemmel, aki összetörte a szívemet. Ennél szörnyűbb helyzetbe nem nagyon kerülhettem volna ilyen téren.

- Megleszek! Most már még inkább igyekszem majd elfogadni a fennálló dolgokat – ígértem, majd a zuhany felé vettem az irányt.

Tudtam, hogy ezután mit kell tennem, hogy tényleg be tudjam tartani a szavamat. Haza kellett utaznom a családomhoz, de még ezen az éjjelen. Mivel amúgy is azt hitték a többiek, hogy anyával voltam, így hazudhattam azt nekik másnap telefonban, hogy ott mondott valamit, ami miatt velük kell lennem kicsit. Amúgy is kaptunk egy hét szabadságot, hogy kipihenjük a come backünket. Sugat és Jimint azonban nem úszhattam meg ilyen könnyen. Úgy éreztem, az a helyes, ha levélben megírom nekik, hogy miért megyek el. Majd ezt a levelet becsúsztattam Yoongi párnája alá, aki addigra ismét az igazak álmát aludta, és továbbra is gyönyörűbb volt, mint bárki, akit valaha láttam. Ez pedig bizonyította számomra, hogy igenis el kellett mennem arra az egy hétre. Szükségem volt pár YoonMin mentes napra.

  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)