Szimfónia - MarkBum fanfiction

Szimfónia

Jaebum:

Mindennap ugyanaz a fájdalom a szívemben, és az a búcsúszó a fejemben, amit éjszaka mondtál, mikor még nem tudtam, hogy többé már nem kelek melletted. Két éve elhatároztad, hogy küzdesz, amíg bírsz, és küzdöttél is: minden nap, minden percében, érted és értünk. De időközben már szinte eltűnt az, aki te voltál; mert csak a fájdalom maradt neked. Csak azért szenvedtél el minden napot, hogy legyen még egy, amit végig szenvedj, hogy én olykor-olykor mosolyt tudjak csalni az arcodra. De ezek a mosolyok egyre rövidebbek és haloványabbak lettek, ahogy te magad egyre törékenyebb és megtörtebb. Mikor az utolsó kemoterápiáról hazajöttünk, azt hittem, hogy vidám mosollyal az arcodon azt mondod: kaptunk pár újabb boldog napot – mert utána mindig jutott nekünk néhány, amikor élettel telibb voltál, mivel alább hagytak a fájdalmak. De ekkor nem mondtál semmit, csak ültél némán, és nem szólaltál meg. Utána napokig csak vegetáltál, nem beszéltél, elfordulva tőlem,feküdtél az ágyadban. Itt már éreztem, hogy valami végleg megtört benned. Folyton azt suttogtad, hogy meg akarsz végre halni, és kiszúrtam, ahogy duplán szeded a gyógyszereket, de nem tudtam, hogy azért, mert akkora fájdalmaid voltak, és abban bíztál, így hátha jobb lesz, vagy azért, hogy túladagold magad.

Mikor éjjel arra keltem, hogy nem vagy mellettem, és ég a villany a ház több pontjában is, akkor már tudtam: véget vetettél neki, amíg még volt elég erőd ahhoz, hogy kikelj az ágyból. Percekig csak álltam egy helyben, és azt ismételgettem, hogy: „Nem!”. Le-fel mászkáltam, és azzal hitegettem magamat, hogy mindez csak valami hallucináció vagy álom. De nem volt az: mert te magad sem voltál már ott velem, és csak reménykedni tudtam benne, hogy egy olyan helyre kerültél, ahol végre véget ért a szenvedésed. Hinnem kellett benne, hogy hátra hagyva a beteg testedet, már egy olyan világban volt a lelked, ahol szabad lehettél. Csak ez az egy vigaszom volt, és az, hogy akkor és úgy ért véget, ahogy azt te szeretted volna.

Éjjel egyszer felkeltem, szörnyű érzésem volt, de nem fordultam meg az ágyban, hanem mélyeket szuszogva visszaaludtam, így már sohasem tudom meg, hogy vajon azért volt ez, mert akkor határoztad el magad, vagy mert akkor történt. Nem kívánom senkinek azt a látványt és érzést, ami örökre megbélyegezte a lelkemet, amikor megtaláltalak. De nem tudtalak és nem is akartalak hibáztatni. Nálad erősebb embert sohasem ismertem: ha tényleg eljutottál oda, hogy feladtad, akkor embertelen fájdalmaid lehettek.

Amióta nem vagy itt, a napok háromszor olyan hosszan telnek, mint előtte. Minden csak látszattevékenység, hogy elvonják a figyelmemet arról az űrről, amit a szívembe fúrtál. Megpróbáltam újra futni, de nem ment, nélküled kifulladok. Pedig erőm teljében voltam, amikor futás közben megismerkedtünk; és még te mennyire az erőd teljében voltál. A mindenem voltál, és a mindenem is maradsz, Mark; mert egy ilyen szerelmet és mély kötődést nem lehet kitörölni az ember szívéből.

Egy dolgot szerettem jobban a dalszerzésnél és komponálásnál: téged. Te voltál a fő múzsám, és amióta már nem vagy velem, elnémult a zene a fejemben. Sok szimfóniát hallgattam a megismerkedésünk előtt, és akkor még csak ábrándoztam arról, hogy egy nap én magam is szerezhetek egyet. Végül megírtam az első rapszódiámat négy éve, rólunk. Abban minden dallam végtelen volt, mivel az élet felhúrozott engem, és te jöttél, hogy kioldozz, így már nem egyedül énekeltem magamnak. De most már ismét egyedül maradtam, és nem találom a zenék kulcsát nélküled. Az egész világ elnémult előttem, mert már hallani sem akarom senkinek a zenéjét, ha te nem hallgathatod velem. Így most a közös dalunk ismétlődik bennem, újra és újra. Táncolok a szobánk közepén a szívverésed ritmusára, amit túlságosan jól ismertem. Befejezetlennek érzek mindent, amióta elmentél. Már nem vágyom másra, csak a te szimfóniádra, aminek a részese akarok lenni. Olyan lenne, mint egy szerelmes dal, amit csak az én rádióm játszik.

Azt mondtad, azáltal, hogy veled vagyok mindennap, te mindig egy kicsit gyógyulgatsz. Én viszont olykor menekültem mellőled, mert nem akartam elfogadni azt a tényt, hogy halálosan beteg vagy. De mégis, mikor kiderült, és te felajánlottad, hogy elhagysz, egy pillanatra sem gondoltam erre: mert mi összetartoztunk. Sohasem hittem volna előtted, hogy így fogok érezni, de te átírtál mindent bennem, ahogy én újra és újra átírtam a rapszódiámat.

De mondok valamit: most egy újat fogok írni, és ez a te szimfóniád lesz, az amit most már a lelkemben dúdolsz, ahol örökre élni fogsz. Mert ez nem csak egy elfelejtett dal lesz, ami megmarad nekem: nem, ezt igenis annyi emberhez juttatom el, amennyihez csak tudom.

Köszönöm, Mark, hogy szerethettelek, és esélyt kaptam arra, hogy az emlékedet örökre hordozzam magamban. Mond: szorosan tartanál, még egyszer utoljára, de úgy, hogy többé nem engedsz el?

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)