Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 14. fejezet

Tizennegyedik fejezet – Tanár úr boldog

Jinyoung:

Nem hittem volna, hogy ennyire mélyen meg tud érinteni majd egy kosztümös film. Minél inkább peregtek a percek a DVD számlálóján, annál inkább megértettem, miért ez volt a kedvenc története Jacksonnak. Egy olyan sztori volt, amiben a főhősnő folyamatosan csak pofonokat kapott az élettől. Még ha olykor csempészet is a sors némi kis örömet a hétköznapjaiba, hamar elvette azokat tőle. De ő nem adta fel, sohasem tört meg végérvényesen, hanem ment előre tovább, és mindig erősebb és eltökéltebb lett. Bántotta, hogy a nők nem lehettek akkoriban függetlennek, és tett azért, hogy ő igenis az legyen. És amikor eljött ez az idő, akkor visszament az addigra megvakult szerelméhez, és inkább vele folytatta az életét, mintsem, hogy egy életerős, fiatalabb személy mellett kötött volna ki. Mert az ő lelkük között egy láthatatlan kötelék volt, amit se a szörnyű sors, se az egymás nélkül töltött időszak, de még Edward megvakulása sem volt képes elszakítani.

Én is ilyen kötelékre vágytam, valamire, amit képtelen legyen bárki és bármi elszakítani. Ilyen rövid idő után nem tudhattam, vajon Jacksonnal képesek leszünk-e valami hasonlót létrehozni, de abban már ekkor biztos voltam, hogy ennek a férfinak be kellett lépnie az életembe.

Másnap reggel, mire felkeltem, már Jackson sehol nem volt, viszont egy félig kihűlt pirítós várt egy papír fecnivel az asztalon, amin a következő állt:

„Valószínűleg ehetetlen lesz addigra, mire felkelsz, de azért gondoltam rád. Sietek!”

- Jackie, Jackie! – mosolyogtam, majd némi eper lekvárral és vajjal felturbózva, máris jobbá tettem a pirítóst.

Ezután elindultam a pszichológusomhoz, aki épp előző nap érkezett haza a nyaralásáról, ami miatt pár nappal elcsúsztatva ejtettük csak meg az első beszélgetésünket Jackson beköltözése óta. Nagyon lelkesen hallgatott, és folyamatosan jó visszajelzéseket kaptam tőle, hogy ez tényleg egy kifizetődő kapcsolatnak ígérkezik, és remélte, hogy minden hozzáfűzött reményemet beváltja, ahogy én is.

Hazafelé beugrottam a könyvesboltba, ahol szerencsére találtam egy árválkodó Jane Eyre példányt. Azt mondták az eladók, fellélegeztek, hogy végre elkelt, mert már három éve várta a gazdáját, és azt hitték, sohasem veszi meg senki. Én erre komolyan közöltem velük, hogy kár lett volna érte, mivel zseniális történet, ajánlom az ő figyelmükbe is; amire csak rántottak egyet a vállukon, de én legalább megpróbáltam. Otthon viszont nem tudtam rögtön olvasásba kezdeni, mivel anya épp akkor érkezett meg, amikor én is.

- Jinyoung, de jó téged látni! – üdvözölt. – Remélem, minden rendben. Direkt nem hívtalak az elmúlt napokban, hogy meghagyjam a magánszférádat.

- Sejtettem, hogy ezért volt ez a nagy csend, de hálás vagyok érte.

- Ő nincs itthon? – nézett körül.

- Jacksonnak nyári gyakorlata van.

- Milyen gyakorlata?

- Egy általános iskola tesi táborán ad órákat.

- Valóban? Szóval tesi tanár – emésztgette kicsit mindezt. – Kedves fiúnak tűnt.

- Szörnyen kedves – jegyeztem meg.

- Akkor eddig még nem bántad meg, hogy beköltözött? – nem kerülgette tovább a forró kását.

- Egyáltalán nem, életem egyik legjobb döntése volt – feleltem őszinte mosollyal az arcomon.

- Elhiszem, kicsim. Egyszerűen látom rajtad, hogy boldog vagy, sokkal boldogabb, hogy már nem vagy itt egyedül – lepett meg a válaszával.

- Akkor te is beletörődtél a dologba? – reménykedtem.

- Nem mondom, hogy néha nem fog el a félelem rád gondolva, de amióta felhívtam Jaebumot, és ő mesélt kicsit Jacksonról, azóta azért nyugodtabb vagyok.

- Ennek örülök. – Már meg sem lepődtem, hogy ismét Jaebum volt az, aki megmentette a helyzetet. Ezt mindenképp meg kellett majd köszönnöm neki.

Ekkor azonban hirtelen megjelent Jackson, ráadásul nagyon ideges volt, amitől megijedtem.

- Mi történt? – kérdeztem, miután illedelmesen köszönt anyának.

- Semmi, csak felhúzott az egyik szülő – felelte, de éreztem, hogy el akarja részletesen mesélni.

- Hallgatunk, Jackson – mondta anya, aki szintén tudta, mi most a helyes lépés.

- Van egy kisfiú – kezdte -, akit nagyon kedvelek, remekül focizik, kiválóan fut, és nem mellesleg hatalmas a szíve. De most csak a fél táborra tud jönni. Rákérdeztem, miért, ő viszont csak hebegett-habogott, ezért az apját is megkérdeztem, mikor érte jött. Mondanom sem kell, a férfi nekem esett, hogy ehhez nincs semmi közöm. De aztán csak kibökte, hogy pénz híján nem tud teljesen részt venni a táborban a fia. Én kedvességből felajánlottam neki, hogy fizetem a másik felét, csak ne fossza meg a gyereket mindettől. Na, ennyi kellett csak neki, torkaszakadtából üvöltött rám, hogy ez egyáltalán nem az én dolgom, és hogy még egyszer a fia közelébe se menjek, főleg, hogy úgy tudja, én egy rossz buzi vagyok – remegett az idegességtől, miközben mesélt. – Azt sem tudom, ez, hogy juthatott a fülébe.

- Nem vagy rossz buzi – jelentette ki ellenvetést nem tűrően anya. – Ezt a kifejezést meg ne halljam még egyszer!

- Igenis! – dermedt le Jackson.

- Az a férfi egy szörnyű alak lehet, sajnálom szegény fiát. Tudom, én könnyen beszélek, aki gazdag vagyok, de akkor is, a gyermek az első, és olykor háttérbe kell szorítanunk a méltóságunkat, és a csemeténk helyzetét előtérbe helyezni.

- Bárcsak mindenki így gondolkodna! – mondta Jackson. – Mivel nekem is remek szüleim vannak, így igazán csak ezeknek az apróságoknak a történetei által szembesülök vele, milyen szörnyű szülők is léteznek. Olykor elgondolkodok rajta, az ilyenek egyáltalán miért vállalnak gyereket?

- Ezzel nem vagy egyedül, Jackson – sóhajtottam.

Anya ott maradt segíteni nekünk főzni, és Jacksonnal meglepően jó duónak bizonyultak. Én is segédkeztem kicsit arrébb tőlük, de jól esett a távolból kémlelni, miként beszélgetnek és adnak tanácsokat egymásnak, és mit hogyan csináljanak. Mikor már indult anya, és én kikísértem, vártam, hogy mondani fog valamit róla.

- Tényleg remek fiú, örülök, hogy nyitni tudtam felé, hogy jobban megismerjem. Már csak apádnak kell az áldását adnia rá – mosolygott kedvesen.

- Remélem, hogy neki is szimpatikus lesz. Nagyon hálás vagyok, anya, hogy adtál neki egy újabb esélyt. A világot jelenti ez most nekem – vallottam be, mert jelen pillanatban ennél nagyobb ajándékot nem adhatott volna nekem.

- Tudom, kincsem. Azt persze meg kell még szoknom, hogy már egy fiú, nem pedig mi, apáddal és Jaebummal, vagyunk a világod középpontja. De ez így helyes és jó.

- Igen – bazsalyogtam, majd siettem is vissza a házba, nehogy azt higgye Jackson, hogy panaszkodni akart róla anya.

Jackson:

Majd elpattant az agyam az idegességtől, mikor hazaestem. Nem úgy terveztem az első napomat, hogy máris összeveszek egy szülővel, de inkább veszekedtem volna mindennap vele, csak menjen bele az ajánlatomba. Alig vártam, hogy elpanaszolhassam mindezt Jinyoungnak, amikor megláttam az anyukáját. Rögtön egy másfajta idegesség lett úrrá rajtam, hiszen tudtam, hogy nem szívlel különösen, épp ezért volt olyan meglepő, hogy ő ajánlotta fel, hogy meséljek arról, mi bánt. Majd a közös főzőcskézésünknél szabályosan úgy éreztem, hogy kedvel, nem is kicsit. Reméltem, hogy nemcsak hallucináltam, de amikor magunkra maradtunk Jinyounggal, akkor ő biztosított róla, hogy tényleg jobb véleménye lett rólam.

Másnap ismét már azelőtt elmentem, hogy Jinyoung felkelt volna, de mivel elaludtam, így most semmilyen reggelit nem hagytam neki hátra, csak egy bocsánatkérő cetlit. Bár tudtam, nem várt el tőlem semmi ilyesmit, de azért szerettem volna, ha tudja, tényleg nem figyelmetlenségből, hanem az elalvásom miatt várja majd üres asztal.

Ugyancsak az utolsó percben, de még időben odaértem az első órámra, ahol rögtön azt a diákomat kerestem, akinek az apjával összevesztem, viszont sehol sem találtam.

- Nem jön, Tanár úr – jegyezte meg egy másik fiú, akivel úgy tudtam, jóban van.

- Miért?

- Nagyon makacs az apukája, és utálja, ha szánják őket. Az én szüleim is felajánlották neki, hogy kifizetik a tábort, de nem engedte.

- Értem, és sajnálom.

- Én is, mert ő a legjobb barátom. Egyébként… - elakadt, mint, aki bizonytalan, hogy folytathatja-e.

- Igen? Mondd csak! – biztattam.

- Elnézést a nevében is azért, amit Tanár úrról mondott az apukája. – Tudtam, hogy a „rossz buzi” beszólásra gondolt.

- Nincs miért elnézést kérned, neked legalábbis.

- Csak szeretném, ha tudná Tanár úr, hogy még ha az is, engem nem zavar. Ráadásul szerintem Tanár úr szerelmes – mosolyodott el.

- Ezt meg miből gondolod?

- Sokkal boldogabb, mint a tavalyi táboron, ezt le se tagadhatná.

- Ennyire látszik? – lepődtem meg.

- Igen, és ha Tanár úr boldog, az órái is jobbak. Bár tavaly is remek edzéseket tartott, de most még lelkesebb, ami ránk is jó hatással van.

- Örülök, ha így érzed. De most kérlek, állj be a többiekhez, és kezdjünk neki!

- Rendben.

Bár mindig feltöltöttek a kis lurkók, de mégis, ezen a napon nem tudtam másra gondolni, minthogy még egy ilyen kis csöppség is kiszúrta, hogy sugárzok a boldogságtól.

Szívembe mart az a látvány, ami hazaérve fogadott: Jinyoung a kanapén ülve úgy belemerült Jane Eyre-be, hogy azt se vette észre, hogy megjöttem. Perceken át csak álltam, és néztem, ahogy a száját kicsit eltátva falta a sorokat. Ellettem volna akár egy órán át is így, de egy idő után kellemetlennek éreztem a dolgot, ezért köhintettem, amire végre felfigyelt.

- Ó, régóta állsz itt? – jött zavarba.

- Csak egy kicsit.

- Bocsi, csak ez a könyv... Nem tudok vele betelni. Azt se vettem észre, hogy így elrepült az idő. Amióta fenn vagyok, csak olvasok folyamatosan – vallotta be. – Reggelizni is elfelejtettem.

- De azért a cetlimet láttad?

- Igen, és aranyos vagy, de nem kell amúgy reggelit csinálnod nekem.

- Lehet, de attól még szeretnék. Viszont, ha már evés, anyuval beszéltem hazafelé, és azt mondta, pénteken, miután végeztem, szívesen várnak minket hozzájuk vacsorázni.

- Jön BamBam is?

- Nem, a drága barátom állítása szerint túl elfoglalt, ezért nem jó neki egy este sem, így csak ketten maradtunk. De talán jobb is lesz elsőnek négyesben – tettem hozzá, miközben már alig vártam, hogy apa is találkozzon vele, és hogy anyát is jobban megismerje.

- Rendben, nekem jó.

Jinyoung:

Három napon keresztül mást sem csináltam, amikor egyedül voltam otthon, mint olvastam. Konkrétan fizikai fájdalmat okozott letennem a könyvet. Este is, miután már elvonultunk a szobánkba, én még mindig legalább egy órán át bújtam azt, bárhogy alig bírtam nyitva tartani a szememet, majd, amikor a végére értem, azonnal megfogant egy ötlet a fejemben.

- Jackson, végre, hogy itthon vagy – ültem a konyhapultnál, amikor megérkezett.

- Nem tudtam, hogy ennyire vársz.

- Márpedig ennyire.

- És ennek van valamilyen különösebb oka, azonkívül persze, hogy mindjárt indulunk a szüleimhez?

- Igen, az, hogy a végére értem a könyvnek – kezdtem bele.

- És hogy tetszett a lezárás?

- Először dühös voltam, hogy Edward jobban megsérült, mint a filmben, de az utolsó mondatokkal kárpótolva lettem. Az egyik legjobb, ha nem a legjobb könyv volt, amit valaha olvastam, úgyhogy nagyon hálás vagyok neked érte – néztem rá lelkesen, amitől láthatólag nagyon vidám lett, és már ölelt is volna meg, de helyette rohant az ölelő párnájáért, ami már ekkorra a szokása lett.

- Ennek örülök.

- Majd miután végeztem vele, beugrott az egyik professzorom ajánlata, aki az egyetem irodalmi újságjának a főszerkesztője. Sokat könyörgött már, hogy írjak neki pár cikket. Piti pénzt adna érte, de nem is az a lényeg, hanem, hogy már lenne publikálásom, neki pedig kevesebb saját cikket kellene összehoznia; így mindenki jól járna.

- Ez jól hangzik, mindenképp használd ki a lehetőséget!

- Hát ez az, hogy eddig fogalmam sem volt, miről tudnék érdemben írni, de most már igen, hála neked – emeltem fel a pulton lévő könyvet.

- Csak nem? – lepődött meg.

- De, és azt szeretném, ha segítenél nekem, együtt írnánk meg, és ott lenne a te neved is a cikk aljánál.

- Ó, Jinyoung! Ez remekül hangzik.

- Tényleg? Nem érzed úgy, hogy nincs jogom írni róla, amikor ez a te kedvenc sztorid? – kérdeztem rá, mert volt egy ilyen félelmem.

- Azért ennyire nem vagyok gyerekes – húzta fel a szemöldökét. – Ráadásul együtt dolgozni veled, ez remekül hangzik. És gondolkodtál már a cikk témáján?

- Valami olyasmit képzeltem el, hogy a nők egyenjogúságának a korai képviselőjeként mutathatnánk be Charlotte Brontet Jane karaktere által.

- Szóval, mint két meleg pasi, írjunk a nők egyenjogúságáról? Ez aztán a menő dolog.

- Ugye, szerintem is! Ennyit a sztereotípiákról.

- Akkor viszont nekem is újra kell olvasnom a könyvet.

- Mintha nem tudnád kívülről – ráztam meg a fejem.

- Jól van na, de csak egy publikált cikkről lesz szó, nem valamilyen névtelen blogposztról.

- Jogos. – Majd hátradőlve a székben, büszke mosollyal az arcomon kémleltem a boldog lakótársam arcát.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)