Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 13. fejezet

Tizenharmadik fejezet – Szülinapi kérés

Az első fotózásunk utáni hét majdhogynem egy nászúttal ért fel kettőnknek. Hol épp túráztunk, hol filmeket néztünk, hol egymásnak olvastunk fel könyveket, valamint továbbra is sokat főztünk, vásárolgattunk és tanítgattam Marknak a koreográfiáimat, amik tényleg jól mentek neki. Láthatólag napról-napra egyre élettel telibb volt, aminek szörnyen örültem, és mindezzel párhuzamosan én is egyre vidámabb és kiegyensúlyozottabb lettem. Viszont a családom továbbra is sokat zakatolt a fejemben, de most már másként fájt a hiányuk. Eddig az a tény készített ki, hogy nem láthattam őket, és hogy nem tudták, mi volt velem; de ezt idővel leváltotta annak a felismerése, hogy én már nem is igazán vágytam haza a régi életembe. Nem akartam többé egy üres házban élni, ahol általában mirelit kajákat ettem és nem volt senki, akivel beszélgethettem. Már nem bírtam volna egy napot sem elképzelni Mark angyali mosolya nélkül. De a bizonytalan érintései és bókjai is szörnyen hiányoztak volna, és igazából minden, ami ő volt. Egyre inkább kezdtem bevallani magamnak, hogy szerettem őt. Ez még nem neveztem volna szerelemnek, de ahhoz képest, hogy az elején mennyire gyűlöltem, és ez idővel hogyan alakult át szánalommá, az a baráti szeretet, amit ebben a pillanatban éreztem iránta, már hatalmas nagy előrelépés volt. De ez nem szeretet volt csupán, hanem egyben ragaszkodás is. Olykor meg mertem volna kockáztatni, hogy nekem nagyobb szükségem volt rá, mint neki rám.

- Meglepetés! – fogadott Mark kicsattanó kacajjal és egy tortával.

- Te jó ég, ma van a születésnapom! – jött a felismerés a részemről, mivel olyannyira megfeledkeztem a külvilágról, hogy még a saját szülinapom is teljesen kiment a fejemből; hisz itt olyan volt, mintha megállt volna az idő. – Hihetetlen, hogy te tudtad.

- Semmiség, még az elején, mikor megmentettelek, utánanéztem ennek is. Mert, ha az ember jól csinálja az elrablósdit, akkor megtudakolja az elrablott szülinapját, hogy megtarthassák, ha eljön az ideje – kacsintott, és úgy szerettem ilyen boldognak és viccelődőnek látni.

- Imádlak! – A változatosság kedvéért ekkor én vetettem bele magamat az ő ölébe. – És még tortát is csináltattál nekem. – Majd alaposabban megnéztem a feliratot, ami rajta volt: „Isten éltesse az én angyalomat!”.

- Túl tiszta és jószívű vagy – ráztam a fejemet hitetlenül.

- Ennél jobb ajándékot kellett volna kapnod, de remélem, ez is több, mint a semmi. Az ajándékom második fele pedig az lenne, hogy megejthetnénk ma azt a fotózást, amit az erdőben akartál csinálni rólam. Most úgyis viszonylag meleg van. Mit szólsz?

- Kiváló ötlet. Egyébként szülinaposként megengedett, hogy tortát reggelizzek, igaz?

- Csak miután az igazi reggelidet már kivégezted – kacsintott ismét, és elém rakott egy olyan terülj-terülj asztalkámat, amitől leesett az állam. – Mark, mióta vagy te fenn, hogy ennyi mindennel készültél?

- Mondjuk úgy, hogy alig feküdtem le, már fenn is voltam. De megérte, látva, mennyire örülsz.

- Áááá, mondom én, hogy túl tiszta ember vagy. Ilyen odaadást nem érdemlek meg – lett bűntudatom.

- Sokkal jobbat érdemelnél nálam. De amíg élek, be kell érned velem, úgyhogy hozzuk ki a maximumot a dologból! -  Mivel épp szülinapom volt, így nem akartam emlékeztetni rá, hogy mit ígért nekem: hogy megpróbálja visszaszerezni az élni akarását, ami egyébként láthatólag ment is neki. Féltem, veszekedésbe torkollana ez a szép reggel, így inkább hallgattam, bármennyire a nehezemre esett.

Mark hihetetlenül jó modell volt, nemcsak jól megértett minden utasítást, hanem egyszerűen imádta a kamera. Bármilyen pózban vagy ruhában volt éppen, remekül festett a képeken. A helyszín sem volt meghatározó tényező, csak miután a ház minden egyes szegmensében lefotóztam már, szerettem volna, ha a természetben is lekaphatom.

- Ú, gyere ide! Döntsd neki a hátadat a fának, a jobb lábadat húzd fel, és a talpadat pedig nyomd a fa törzsének, a kezedet tedd a kabátzsebedbe, és néz kicsit jobbra! – kapta tőlem az utolsó képhez az utasításokat. – Ez az! Ez így tökéletes, ahogy az összes az lett.

- Szerintem ezekkel már be is fog telni az albumod, amit nemrég vettünk a rólam készült képeidnek – jegyezte meg.

- Megeshet.

- Hogyhogy nem unsz még?

- Remek fotóalany vagy, de ezt már ezerszer elmondtam. Komolyan el kéne gondolkodnod a modellkedésen – tettem egy óvatos célzást, és félve vártam, mit reagál rá, hiszen ez egy esetleges jövőbeni életet előfeltételezett.

- Én másnak nem modellkednék, csakis a tiéd vagyok. – Hoppá! Hát kimondta azt, amit amúgy is jól tudtam.

- Mark… - kezdtem volna bele elpirulva, de közbevágott.

- Komolyan, engem más nem fotózhat, és pont. De nem csak így értettem, hogy még nem unsz – folytatta, miközben elindultunk visszafelé a házhoz.

- Könyörgöm, bele se kezdj ismét! Nagyon kedvellek, sőt imádom a társaságodat. Melletted önmagam lehetek, de valahogy mégis, egy másik oldalát ismerem meg saját magamnak. Például itt a fotózás – emeltem fel a kezemben lévő gépet –: mindig is vágytam rá, hogy jobban belevessem magam, de nem volt rá alkalmam az éneklés miatt. Miattad viszont kaptam egy remek lehetőséget ennek a gyakorlására, és még egy kiváló modellt is mellé.

- Zavarba hozol.

- Mintha te nem ezt tennéd folyton velem. Mark, egyébként neked mikor van a szülinapod? – jutott eszembe, hogy ezt még nem tudtam.

- Szeptember négy.

- De az, akkor még három hete sem volt – számoltam vissza. – Miért nem szóltál, hisz akkor már itt voltam?

- Mondjuk úgy, hogy akkoriban még nem voltunk azon a szinten, hogy egy fikarcnyit is érdekeljen téged a születésnapom.

- Ó, az lehet – láttam be, hogy igaza volt.

- De most már érdekel, úgyhogy utólag is szeretnélek felköszönteni. Mit kérsz tőlem? Pénzem nincs – mármint nálam nem, úgyhogy én nem tudok neked tortát venni, a sütés pedig még mindig inkább a te reszortod. De kérj valamit, ami nem kerül pénzbe! – Annyira szerettem volna megajándékozni, ha már mástól nem számíthatott semmire. Mert mindenki kellett, hogy kapjon valamit a szülinapjára, még ha meg is késve, ahogy az jelen esetben velünk történt.

- Jinyoung, nem emlékszel, hogy egyszer már rosszul jöttél ki abból, hogy rávettél, kérjek tőled valamit? – ráncolta a homlokát.

- De, mármint nem… Vagyis… - ki kellett valahogy másznom ebből. – Úgy értettem, emlékszem, de utólag nem érzem azt, hogy rosszul jártam azzal, hogy idehoztál. Nem hiszem, hogy olyat kérnél tőlem, ami ennél drasztikusabb lenne, és hát ezzel is megbékéltem, sőt.

- Ki se merem mondani – fordult el tőlem, és felgyorsította a lépteit, viszont ilyen könnyen nem lógott meg, mivel az állandó táncolgatásunk és túrázásunk miatt jobb formában voltam, mint az elmúlt egy évben bármikor.

- Mark, nem fogsz csak úgy itt hagyni! Mit kérsz tőlem? – lódultam utána.

- Azt, hogy hagyjuk ezt a témát.

- Dehogy hagyjuk! Mondd már, nem lehet olyan szörnyű!

- Utálni fogsz érte.

- Nem utálnálak. – Már nem lettem volna képes rá. – Mark… - Csak nem akarta kibökni, mit is kérne. – Mark Tuan, ne rontsd el a szülinapomat azzal, hogy makacskodsz!

- Jól van – állt meg. – Azt szeretném, hogy megcsókolj. De ezt tudom, hogy nem kaphatom meg, viszont így már legalább tisztában vagy vele, hogy mi az, amit nem adhatsz meg nekem. – Indult is volna tovább, de én igenis pontot akartam tenni a dolog végére, így visszarántottam magam elé.

- Mark, esetleg megengednéd, hogy én döntsem el, mit adhatok meg neked, és mit nem? – kezdtem, miközben egyre idegesebbé váltam. – Miért ne tudnálak megcsókolni? Ez nem a világvége… Meg amúgy is, nem tudom, ki pózolt nekem most is addig, amíg nagy kegyesen azt nem mondtam, hogy elég képet lőttem. Mark, a kapcsolatok oda-vissza működnek, mármint a jobbak, és én a lehető legjobbat akarom nyújtani.

- Ezt értem, de nem konkretizáltuk, milyen kapcsolat is van közöttünk; mert épp élettársakként élünk, de nem tudom, hogy továbbra is csak, mint barátra gondolsz rám, vagy… tudod… – Képtelen volt kimondani, helyette a lábát nézte, amivel a földet rugdosta.

- Magam sem tudom, milyen jelzővel illessem a kapcsolatunkat, de talán épp ezért lenne jó ötlet ez a csók, hogy segítsen eldöntenem, van-e úgy is jövőnk, vagy inkább maradjunk a jól bevált barátságnál – feleltem, de azért ott volt továbbra is bennem a félsz, hogy csak mint barát nem leszek elég Mark megmentéséhez, mert mellé egy olyan társ kellett, akivel az ágyát is megoszthatta, és akitől szenvedélyt is kapott, nemcsak szeretetet.

- Akkor sem kérhetek ilyet tőled, Jinyoung. Majd te érzed magadtól, mikor jön el az idő, hogy megcsókolj.

- Most jött el az idő – jelentettem ki komolyan.

- Azt akarom, hogy majd te kérj arra, hogy megcsókoljuk egymást – mondta elpirulva, és azt hittem, hogy elájul, annyira remegett.

- Mark Tuan, kérlek, az én és a te születésnapod alkalmából is, csókolj meg! – lihegtem az izgatottságtól, és féltem, kiugrik a szívem és messze vándorol tőlem, mire az előttem álló férfi eldönti, hogy hajlandó-e megtennie azt, amiért esdekeltem Neki, vagy sem.

Nem tudtam, hogy inkább döbbent vagy boldog volt Mark, amikor realizálta, mi is történt éppen, de legalább egy perc kellett neki, hogy bármi is elhagyja a száját.

- Biztos?

- A lehető legbiztosabb. Na, mire vársz, itt esteledjen ránk? – mosolyogtam rá biztatóan.

Szívem szerint én magam közeledtem volna hozzá, de végül nem tettem, mert éreztem, hogy Marknak arra volt szüksége, hogy tudja, vágyom a csókjára, és hogy ő is teljesítheti az én vágyamat, nem pedig csak fordítva. Az az egy perc, ami alatt közvetlen elém került, épp annyira, hogy érezzem a forró leheletét az arcomon, hosszú évekkel ért fel. Viszont arra volt szükség, hogy ne kapkodja el, már csak azért se, mert igazán ekkor fogtam fel, hogy tényleg vágytam arra a csókra, sőt akartam minden egyes porcikámmal. Az a töredéknyi másodperc, amikor végre ajak ajkat ért, egy olyan pillanat volt, amire kereken huszonnégy évet vártam, de ennél jobb igazi, férfival történt első csókot el sem tudtam volna képzelni. Mark ugyan óvatosan kezdett mozogni, de direkt hagytam neki, hogy vezessen, hadd fedezze fel a számat, én pedig követtem őt mindenben. Majd elvált tőlem egy kicsit, és láthatólag engedélyre várva nézett rám, én pedig sejtve, miről is volt szó, egy aprót bólintottam. Mark ezután ismét az ajkamat falta, de ekkor már a nyelvével is utat tört magának, én pedig átadtam magam annak a barangolásnak, amihez teret szolgáltam neki.

Ezeknek a mámorító perceknek nem tudtam volna magamtól véget vetni, de Mark egyszer csak összerezzent, mint aki ekkor jött rá, mit is csinált éppen, majd elvált tőlem, ekkor végleg, és némán sétált a ház felé. Azonban én sem próbáltam beszélgetést kezdeményezni, hiszen előbb a saját szívemmel kellett dűlőre jutnom, amire az a rövid séta, ami a fehér épületig tartott, édes kevés volt. Helyette inkább megfogtam a lüktető ajkamat, ami túl mohó volt ahhoz, hogy beérje ennyivel, és legszívesebben az én irányításommal folytattam volna mindazt, amit alig hagytunk abba. Ez nem volt szimpla barátság. Jaebumot sohasem tudtam volna megcsókolni, pláne nem így…

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)