Megtört fény - MarkBum fanfiction - 4. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

A kocsiban ülve, némaságba burkolódzva tartottak Jaebum háza felé, amikor hirtelen megcsörrent Mark telefonja, aki – amint látta, hogy Lisa kereste – grimaszolva kinyomta azt.

- Ki volt az? – kérdezte Jaebum.

- A húgom. Mindennap szoktunk beszélni, de tegnap elfelejtettem felhívni – magyarázta.

- De akkor miért nem vetted fel?

- Mert nem beszélek a tesómmal a betegeim előtt.

- De én különleges beteg vagyok, nem igaz? – kacérkodott vele Jaebum, amitől Mark arca, ahelyett hogy vidámabbá vált volna, elkomorult, amit a másik nem tudott hova tenni.

- Akkor sem szeretem, ha bárki hallja, miről beszélünk. Tényleg ő az egyedüli fontos személy az életemben, és mindennél többet jelent számomra a kapcsolatunk. – Mark nem viccelt, ha a húgáról volt szó, ráadásul nem lett volna tanácsos, ha Jaebum hallja, miket mond neki, hiszen előre tudta, hogy ő lesz a fő témájuk.

- Rendben, ígérem, ezt tiszteletben tartom – mondta végül, és egy kicsit el is árasztotta a mellkasát az irigység. Akaratlanul is elképzelte, mennyivel könnyebb lett volna az élete egy testvérrel: nem fájt volna úgy neki, hogy nem volt barátja, és az apja halálát és a karrierjének feladását is könnyebben elviselte volna egy testvér oltalmában. – Lisa szörnyen szerencsés, amiért ilyen bátyja van.

- Megjegyezted a nevét? – lepődött meg Mark, hiszen csak futólag említette előző nap a húgát.

- Igen, figyelek minden egyes szavadra. Mert ahogy én különleges beteg vagyok számodra, úgy te is különleges segítő vagy nekem – rántott egyet a vállán, mintha ez nem lett volna nagy dolog; pedig nagyon is az volt.

Miután megérkeztek, Mark elkezdett a ház mögötti erdős részen sétálgatni. Hihetetlennek tartotta, hogy saját kis parkjuk volt. Az ő családja sem szűkölködött anno, de Jaebumék a felsőbb osztályhoz tartoztak. Ezért is tudta Mark, hogy nem volt megerőltető számukra az a busás összeg, amit ő kapott. Mindez mégsem keltette benne azt az érzést, hogy nem kellett volna annyira megdolgoznia érte. Ezért is rettegett annyira attól, hogy talán az érzelmei a munkája útjába állhatnak. Így nem tétlenkedve, visszahívta a húgát, mert csak vele beszélhette ezt meg.

- Sajnálom, Lisa, hogy elfelejtkeztem rólad tegnap. Hamar lefeküdtünk, és annyira zavarban voltam, hogy magamról is alig tudtam – vallotta be neki.

- Sejtettem, hogy valami ilyesmi állhatott a háttérben, azért sem zargattalak este. De most alkalmas, hogy beszéljünk? – kérdezte, hisz ő is úgy volt vele, hogy csak privát helyen beszéljenek.

- Igen, most az. Lisa, itt baj lesz, érzem – vágott azonnal a dolog közepébe, hisz miért is húzta volna az időt. – Van valami ennek a srácnak a DNS-ében, ami vonz magához. De komolyan, mintha minden egyes szavát az ereimben érezném, ami helytelen. Én ilyet nem tehetek: nem szerethetek bele egy betegembe! – hadarta kétségbeesetten. Annyit olvasott korábban regényekben mérgező kapcsolatokról, és ez is olyannak ígérkezett. Mint valami gyorsan ható dózis, úgy férkőzött belé az érzés, és ahogy a teste minden egyes porcikájában akarta, az elméje ugyanolyan intenzíven utasította el.

- Na, végre, hogy ezt is megéltük! – jegyezte meg vidáman Lisa, amivel letaglózta a bátyját, de ahelyett, hogy hagyta volna, hogy az idősebbik kifejtse, mennyire meglepte a reakciójával, kapásból folytatta. És ha Lisa elkezdett valamit ecsetelni, meg sem lehetett állítani, amíg nem ért a mondandója végére. – Mindig is féltem, hogy egyszer majd egy fiatal, jóképű, haldokló srácba fogsz belezúgni. Hiszen nem jársz ismerkedni: másként hogyan lehettél volna szerelmes? De hála az égnek, hogy Jaebum testileg nem beteg. Úgyhogy áldásom rátok. Mármint azért küldj egy képet róla, mert nem engedem, hogy egy ronda sráccal gyere össze! Azért az én kis angyalarcú bátyókám ne egy középkategóriás pasi mellett kössön ki – kacagott.

 - Lisa! – Mark csak ennyit mondott döbbenetében, hiszen lelki támaszra, nem pedig bátorításra számított a húgától.

- Jól van na! Ha tényleg annyira jó ember, azt se bánom, ha csúnyácska – továbbra is ugratta, bár mint minden poénban, ebben is volt némi igazság.

- Te ezeket komolyan gondolod?

- Mark, még egy meleg társkereső oldalra is felregisztráltam a nevedben, mert annyira utáltam, hogy nem találtál még senkit magad mellé, mikor nálad jobb fogás nem nagyon van – vallotta be végre, amit már régóta el akart neki mondani. – Most pedig letörölhetem. Így is gáz volt a te nevedben levelezgetni pasikkal.

- Szóval a személyiségjogaimat figyelmen kívül hagyva, ezt csináltad a hátam mögött? És mióta, ha szabad megkérdeznem? – Elárulva érezte magát, hiszen a húga volt az utolsó személy a földön, akitől bármi ilyesmire számított volna.

- Kábé egy hónapja és csak a te érdeked miatt. Azért sem szóltam eddig, mert nem volt egy férfi sem, aki ütötte volna azt a mércét, ami alá nem voltam hajlandó menni az esetedben. De végre nem kell pasinak kiadva magam levelezni, ami nagy könnyebbség. Tudom, nálam jobban senki sem ismer téged, épp ezért a legjobb áll-Mark voltam, viszont jobb ez így tisztán, hogy te ismertél meg valakit – hadarta.

- Hihetetlen vagy. Ezzel most nagyon megleptél, hugicám, és még nem tudom, hogy emiatt jobban szeresselek vagy mérges legyek rád – vallotta be a vívódását a fiú.

- Nem tudsz nem szeretni, úgyhogy az előbbi lesz.

- Igaz – látta be. – De akkor kíváncsi vagy a részletekre? – húzta egy kicsit Lisa fejét, aki kapásból rávágta, hogy igen, így Mark lelkes mesélésbe kezdett, miközben a mini erdő szélén sérafikált.

Fogalma sem volt róla, hogy Jaebum a teraszáról követte minden egyes lépését, és csodálta, hogy azok a vékony kis lábak miként tudtak cipelni egy olyan nagy szívet, mint amilyen neki volt. Míg a fiatalabbik vaskos, izmos lábai sokkal kisebb, alig dobogó szívet kaptak csomagként. Viszont ha volt olyan ember, aki nagyobbá tudta tenni azt, az csak Mark volt. A megtört fiú akaratlanul is elképzelte, hogy miként a Grincsnek a szeretet által a szíve a sokszorosára nőtt, úgy az övé is hasonlóan fog tenni. Mark volt a fénysugara, aki világossá tudta tenni a sötét égboltját, mert valami olyat hordozott magában, ami tudat alatt működött. A korábbi pszichológusokkal ellentétben semmi erőfeszítés nem volt a cselekedeteiben. Megvoltak a saját elképzelései, és ezek által megfestette a saját világát, és talán Jaebumot is be tudta ebbe a rejtett világába vezetni és maga mellett tartani. Az utóbbi talán fontosabb is volt, hiszen mit ért egy új látásmód, ha nem volt azt kivel megosztania? Az aznapi hajnalon – ami fényesebb volt Jaebum számára, mint az elmúlt egy évben bármelyik – az észlelései megsokszorozódtak. Mindezt az is alátámasztotta, hogy már nem is emlékezett rá, mikor ült ki úgy a teraszára, hogy ténylegesen látta is, ami előtte volt, és nem a semmibe tekintett. Leírhatatlanok voltak azok az érzések, amikre Mark inspirálta, de abban biztos volt, hogy ezek sorra döntötték le a védőfalait, amik oly szilárdan álltak már egy ideje. 
    A korábbi elképzeléseinek a színei elmosódtak: úszóként mindent kékben látott, míg már egy kék csempe is a sírást hozta rá, mert ez a szín reprezentálta azt, mit veszített el egy baklövés miatt. Már nem volt álma, amit követni tudott volna. Ez a ház a saját börtöne volt, melyben az ismétlés gombot nyomogatta újra és újra: semmi újszerű nem volt, mígnem a sok üres kívánságából egy valóra vált az édesanyja által. És ahogy Mark sétálgatott az udvaron, nem is sejtve, hogy mindenhol, ahova lépett, új életet teremtett, Jaebum tudta, hogy már nem kellett többé kutatnia, mert megtalálta azt, akit keresett, aki olyan lehetett számára, amilyenek a szülei voltak egymásnak. Többé nem kellett neki térkép, hogy tudja, hol volt, és hirtelen olyan dolgokban is kezdett hinni, amikben előtte soha.

Ahogy ekkor egy mély lélegzet után hagyta, hogy a nyers, tavaszi, délelőtti levegő elárassza a tüdejét, új életet lehelt magába – pontosabban, hagyta, hogy Mark ezt tegye vele, aki továbbra is vidáman beszélgetett a húgával, és Jaebum nem is sejtette, hogy ő volt az, akinek a személyleírása ennyire boldoggá tette a másik fiút.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 25. fejezet

Huszonötödik fejezet – Szexuális frusztráció

Jackson:

Jinson magunkhoz vétele utáni három hét egyszerre volt lélektöltő és tiszta idegeskedés. A kicsi napi szinten csinált valami kis csínyt. Sohasem túl komoly dolgot, de azért nem volt könnyű eset. Viszont nem mertük úgy Isten igazából megszidni, mert amint rászóltunk, elbújva szomorkodott. Jinyoung azt mondta, ilyenkor olyan volt, mint én, amikor a lakótárs-interjúmon rettegtem, hogy végzetes hibát vétek, és ki leszek dobva. Jinson is talán attól félt, hogy visszakerül a menhelyre, vagy ami ennél is rosszabb, az utcára. Nem akartuk, hogy ne érezze magát biztonságban, viszont muszáj voltunk nevelési módszerekhez folyamodni, mert anélkül a nyakunkra nőtt volna. A szobatisztaság viszonylag könnyen ment: okosan megtanulta, hogy jeleznie kellett, ha ki akart mennie a hátsó udvarra, valamint mindennap egyszer meg is sétáltattuk. Bár a pórázon való vezetés sem volt éppen leányálom – az első öt alkalommal semmiképp sem. A párommal már előre rettegtünk, mi lesz, ha méretes kutyussá cseperedik, és elhúzz minket, amint érdekes dolgot lát vagy hal, mert már ekkor alig tudtuk féken tartani. De emellett az étel kuncsorgását is tökélyre fejlesztette: ahogy azokkal a nagy barna szemeivel szuggerált minket minden egyes étkezésnél, szívem szerint mindig adtam volna neki egy kis kaját, de Jinyoung megtiltotta, mert nem akarta, hogy rászokjon. Végül azt eszelte ki, hogy elé is akkor tegyünk kutyakaját, amikor mi ettünk, hogy ne legyen bűntudatunk. Persze a csöppség mindig jóval hamarabb végzett, de így valóban könnyebb volt megállni, hogy ne dobjak le neki pár falatot a saját tányéromról.

Azonban nem csak Jinsont volt nehéz kordában tartanom, hanem saját magamat is: az, hogy Jinyoung egyre nyitottabb volt a heves csókcsatákra, a maszírozásokra és az ölelkezésekre, jócskán felélesztette a szexuális vágyamat. Bármennyit adott magából, az nem tűnt elégnek – már nem. Pedig tudtam, hogy ő még nem állt készen rá. Így is hálát adtam az égnek mindennap, hogy ennyit haladt előre, de közben rendre azt kívántam, hogy sikerüljön végre újabb szintet lépnünk. Éjszakánként is azzal a gondolattal feküdtem le, hogy nemsokára egyesülhetek vele úgyis. Emiatt nem egyszer merevedéssel keltem, és utána addig kellett várnom, míg le nem lankadt a férfiasságom.

Épp megszokott esti alvópartneremet, a párnámat szorongatva merültem álomba, és fogalmam sem volt, mennyi ideig aludhattam, amikor Jinyoung rontott be a szobámba.

- Jackson, fenn vagy? – kérdezte halkan, de így is kihallottam a hangjából az izgatottságot.

- Fenn, miért? – szólaltam meg bágyadtan, hisz még félig fel se keltem.

- Mert nem tudtam aludni – vallotta be, és bár nem láttam az arcát, a hangszínéből úgy sejtettem, zavarától vörösségben pompázhatott.

- Mi a baj? A kutyánk megint rosszalkodott? – pattantam fel, mert féltem, hogy már sokadjára nem hagyta éjjel pihenni.

- Nem, ő békésen fekszik. Velem van baj – felelte továbbra is félénken, amivel most már megijesztett.

- De mi a baj? Jinyoung, könyörgöm, ne játssz az idegeimmel, főleg ne hajnalok-hajnalán! Mondd már, mi bánt! – lettem egyre idegesebb.

- Valami nincs rendben velem. Egész éjjel te jártál a fejemben, és az, hogy nem bírom tovább. Ha fájni is fog, és ha közben bepánikolok, én most már veled akarok lenni, úgy is – adott végre magyarázatot a furcsa viselkedésére.

- Tessék? – esett le az állam: mindenre számítottam, csak erre a magyarázatra nem.

- Csókolj meg, Jackson, és ne állj meg a csóknál! – kérlelt már szinte könyörögve, aminek képtelen voltam ellenállni.

Csókommal és csípőjére tévedt kezemmel azonnal az ágyamra döntöttem, hogy fölé tudjak tornyosulni. Olyan régóta epekedtem már ezért, hogy nem akartam a miérteken gondolkodni. Azt ígértem, addig várok, amíg ő arra nem kért, hogy tegyük meg: ez pedig megtörtént. Mit lehetett tenni? Csakis egymásnak esni; de persze óvatosan.

Minden vágyamat beteljesültnek éreztem, ahogy Jinyoung apró nyögéseivel tudtomra adta, hogy tetszett neki, amit a nyakán csináltam, és már épp mentem volna lejjebb, amikor erős ütéseket éreztem az oldalamon, majd a szemem úgy pattant ki, mintha valaki saját kezűleg nyitotta volna fel. A lámpafényben úszó szobámban pedig megláttam az igazi Jinyoungot.

- Jackson, Jinson megint ott sír a szobám ajtaja előtt. Kérlek, engedd be, hogy veled aludjon, vagy menj ki hozzá az előszobába! Nekem mindegy, csak hadd legyen egy kis nyugtom. Nagyon kimerült vagyok az állandó éjszakázástól. – Annyira ártatlanul állt ott előttem a fáradt szemeivel, hogy elszégyelltem magam, amiért én közben édesdeden aludtam, ráadásul arról álmodva, hogy végre magamévá teszem. Ez azon alkalmak egyike volt, amikor úgy éreztem, nem érdemeltem meg őt.

- Kifekszek hozzá, te pedig menj csak aludni! – mentem bele, hisz ez volt a minimum a történtek után.

- Köszönöm! – Már ott sem volt, én pedig nem törődve az erekciómmal – hiszen a kutyánk úgyse tudta, mi volt az – megragadva az ágyneműmet, kibaktattam a kanapéhoz.

- Jaj, te! – öleltem magamhoz Jinsont. – Hogy melyikünk a nehezebb eset, azon most vitatkozhatnánk. Mindkettőnknek csak rajta jár az esze. Bár te remélem, megmaradtál a szülő szinten nála. Én viszont egyre mocskosabb vagyok. Na, de gyere, aludjunk! Most már legalább nem a párnámat kell szorongatnom. – Magamhoz ölelve a kicsit, végre eseménytelenebb álmok vették uralmuk alá az elmémet.

Jinyoung:

Bármennyire is imádtam Jinsont, miután zsinórban negyedik éjjel sírt az ajtóm előtt, ki tudja, milyen indokból – mivel sohasem az volt a baja, hogy ki akart menni üríteni –, egyszerűen besokalltam. Csak egyetlen egy éjszakát akartam, amikor végre kialudhattam magam. Egyre nyűgösebb és zombibb voltam a kimerültségtől, és nem akartam, hogy Jacksonon vezessem le a feszültséget, aki így is frusztrált volt már egy ideje, csak az okát nem tudtam, miért, és nem is igazán mertem rákérdezni. Bár többször utaltam rá, hogyha bármit el akar mondani, ne tartsa magában, de ilyenkor mindig úgy tett, mintha egy nyitott könyv lett volna előttem. Általában az is volt, de az utóbbi időben valahogy nem láttam át az okát annak, miért viselkedett furán. Ismét rengeteget beszélt BamBammel telefonon, és mikor nálunk volt a barátja, akkor olyan sokat ölelgette, hogy már majdhogynem féltékennyé váltam. Ezt korábban megértettem volna, de már az én ölelésemből is bőven kapott, úgyhogy nem tudtam összerakni a képet, mi baja volt. Olykor egy-egy összebújós, tévénézős esténken random felpattant, és kirohant a mosdóba. Ez pedig elgondolkodtatott azon, hogy talán megijedt a túl sok testiségtől? De ez annyira abszurd volt, hiszen nála nagyobb érintésmániás személyt nem ismertem. Végül úgy döntöttem – miután rábíztam a kicsivel való alvást –, hogy másnap kipihenten, kerek-perec rákérdezek a dologra.

- Jackson, beszélnünk kell, és szerintem tudod is, hogy miről – kezdtem komolyan, miközben a kicsit az ölembe véve leültem mellé a kanapéra, reggeli után.

- Egek, hát kiszúrtad este! – vörösödött el, én viszont ettől pont, hogy összezavarodtam.

- Este? Már két hete furcsa vagy, csak gőzöm sincs, miért – tértem a lényegre, nehogy elbeszéljünk egymás mellett.

- Mindent megmagyarázok – ígérte.

Jacksont hallgatva már nemcsak ő, hanem én is egyre jobban elvörösödtem: hiszen nemhogy besokallt volna a közelségemtől, hanem ennél is többet akart, és éjjel egy túlfűtött álmából keltettem fel. Ráadásul még olyan gondolatai is voltak, hogy a kutyával együtt belőle is elegem volt, és hogy mindketten púpok voltak a hátamon.

- Jackie – fogtam meg a kezét, hogy kicsit megnyugodjon –, ti vagytok a családom, és egy család mindig problémával teli, de én boldog vagyok. Azt hittem, ez egyértelmű. – Kissé elszomorított a tény, hogy nem tudtam kellően kifejezni számára, hogy minden egyes nap egy csoda volt mellettük, még ha a kialvatlanságom miatt olykor zombinak is éreztem magam.

- Biztos, másnak az lett volna, csak én vagyok ilyen paranoiás – szontyolodott el.

- Egyezzünk meg abban, hogy egyikünk sem hibás! – kértem, amire bólintott egyet. – Egyébként bevallom, nekem eszembe sem jutott azon gondolkodni, hogy mikor fekszünk le egymással – folytattam. – Se időm, se energiám nem volt ezzel foglalkozni.

- Úgy látszik, csak én vagyok ilyen perverz. – Még mindig búskomor volt.

- Jackson, a perverzitás nem itt kezdődik. Természetes, hogy vannak ilyen vágyaid. Nekem is vannak, csak nálam ez lassabban megy. De most már, hogy tudom, te egyre frusztráltabb vagy emiatt, igyekszem minél jobban megbarátkoztatni magamat a gondolattal – ígértem neki, hiszen már minden vágyam az volt, hogy boldoggá tegyem őt és Jinsont.

- Na, látod, ettől féltem, hogy majd magadra erőlteted, és rossz élmény lesz az első alkalmunk.

- Nem erőltetek semmit magamra, ígérem. Talán ismét be kéne rúgnom, hogy feloldódjanak a gátlásaim – viccelődtem, de jobban belegondolva, ez nem is volt olyan rossz ötlet.

- Ja, hogy ne emlékezz rá! Tudjuk, milyen hatással van rád az alkohol, úgyhogy jobb, ha kerülöd.

- Jól van. Egyébként ma is kísérjünk el So Hyunwoohoz? – kérdeztem, mivel legutóbb is egybekötöttük Jackie magánóráját a kutyasétáltatással, és a kisfiú odáig volt a piciért, amikor meglátta.

- Tudod, mit, inkább utána gyertek elém, hogy a kicsi játszhasson Jinsonnal. Mert nem akarom, hogy azt higgye az anyukája, hogy direkt akarok rövidebb órát tartani neki.

- Ez jó ötlet. Jinson úgyis imádja a sok szeretgetést – néztem a csöppségre, aki éppen szunyókált.

- Persze, hiszen az én nevelésem – húzta ki magát büszkén, és ha Jackienek visszatért a humora, az azt jelentette, hogy jobb lett a kedve.

- Egyébként sajnálom, hogy felkeltettelek az éjjel. Legalább ott megkaphattál volna. – Volt emiatt bűntudatom, hiszen még ezt is elrontottam neki.

- Jobb ez így. Nem akarok spoilert: vagy az igazi Jinyounggal történjen meg, vagy sehogy.

- Aztán nehogy csalódás legyek!

- Ezt meg sem hallottam.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)