Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 29. rész

Huszonkilencedik fejezet – Gyógyulásra van szükségem

Jinyoung:

Nemrég, mikor nálunk járt Mark és Jaebum, elfogott a félelem, hogy túl szép volt minden az életünkben, és meglesz mindennek a böjtje. Ez a félelem csak tovább nőtt bennem, miután lefeküdtünk Jackievel, és úgy éltünk tovább, hogy eltűnt a szexuális frusztráltság a páromból. Mármint továbbra is sokszor volt erekciója, főleg, amikor hosszasan bámulta a fenekemet, miközben együtt főztünk, vagy amikor az udvaron játszottam a kutyánkkal. De már nem szégyellte, nem rakott maga elé semmit, nem futott be a fürdőbe sem. Viszont azt sem forszírozta, vajon mikor tesszük meg ismét a dolgot. Továbbra is türelmes volt, és én újból meg akartam ezt neki hálálni, és nem mellesleg, ismét érezni azt, mennyire szeretett és ragaszkodott hozzám. El is terveztem, hogy a napokban újból odaadom neki magam, hátha ezzel a tanítványának az elköltözése miatti letargiájából is kihozhatom. Pont ezért, elé is mentem Jinsonnal az utolsó előtti órájára, hogy együtt ballagjunk haza. Épp azon agyaltunk, mi legyen a következő cikkünk témája – mert már időtálló volt, hogy belekezdjünk –, amikor egy igencsak magas, korunkbeli srác állt meg előttünk.

- Ó! – döbbent le, viszont mivel én életemben nem láttam, így azonnal Jackson arcát fürkésztem, aki szintén megdermedt.

- Szia, Yu-Yugyeom! – habogott zavartan.

- Szia! Hát te? Vagyis ti? – A másik srác sem volt éppen nyugodt.

- A kutyánkat sétáltatjuk a párommal – felelte Jackie, majd büszkén kihúzva magát, hátulról átkarolt és magához vont, ezzel is jelezve, hogy mi egymáshoz tartoztunk.

- Szóval a párod – emésztgette a szavait Yugyeom. – És mióta vagytok együtt?

- Négy és fél hónapja – feleltem, mivel láttam Jackien, hogy hirtelen nem tudta, mit válaszoljon, hiszen nem olyan rég lettünk csak hivatalosan egy pár, de mivel több, mint négy hónap is eltelt, amióta együtt éltünk, így úgy gondoltam, ezt az időtartalmat mondom.

- Értem – csak ennyit reagált a srác, majd kimentve magát, elviharzott.

- Hát ő meg ki volt? – kérdeztem rá kíváncsian.

- A volt párom – felelte Jackie egy mély sóhajtás után.

- Aha! – Ekkor először én voltam féltékeny  Jackson miatt. Szörnyű fájdalmat éreztem a mellkasomban, ahogy belegondoltam, hogy más valaki oldalán volt korábban, amikor én még a létezéséről sem tudtam. Meg is ráztam a fejem, hogy kiűzzem belőle ezeket a fájdalmas képeket.

- Nyugi, sohasem szerettem – felelte könnyedén.

- Ezt nehéz elhinnem, hogy te, a csupa szív Jackson Wang, ne szeresd a párodat – hitetlenkedtem, mivel azt hittem, csak nyugtatásképpen mondta ezt.

- Márpedig nem szerettem, csak valamelyest kedveltem. De mai fejjel előbb jönnék össze Jaebummal vagy Markkal, bárhogy nem jönnek be külsőleg.

- Nem értelek, ha ennyire nem voltál odáig érte, miért lettél egyáltalán a párja. – Közben hazaértünk, így előbb megtisztogattuk Jinsont, és csak utána folytattuk, amibe belekezdtünk.

- Kétségbe voltam esve. Akkortájt vallottam be a szüleimnek, hogy meleg vagyok, és kihasználtam az első adandó alkalmat, hogy legyen valakim. Egyszerűen féltem, hogy tíz évig nem jön más, aki így közeledne felém. Azért meleg pasikként nincs olyan nagy mozgásterünk – folytatta, de én még mindig össze voltam zavarodva.

- De ez akkor sem vall rád, hogy csak kétségbeesésből összegyere valakivel.

- A mostani énemre nem is, de általa tanultam meg, hogy jobb egyedül lennem, mint olyan valakivel, akit nem szeretek. Még csak nem is tetszett. Mármint persze, nem csúnya, vagy ilyesmi, de nem az esetem. Olykor még arra is kényszerítenem kellett magamat, hogy megcsókoljam. És ha fizet nekem, se tudtam volna ennél tovább menni. Először azt hittem, azért, mert még épphogy csak felvállaltam, hogy a pasik vonzanak, de aztán rájöttem, hogy itt nincs se szerelem, se kémia a részemről, ezért szakítottam vele. – Felelte, majd mesélt egy táncos incidensről: miután szétmentek, Yugyeom bosszúból megosztott Youtubeon egy korábbi felvételt, amin Jackie részegen táncolt. De már ez sem érdekelte őt, csak az, hogy végre kiszállt egy mérgező kapcsolatból.

Viszont valamit még mindig nem értek: ő sem szeretett viszont téged? Mert nem látnám, hogy bántana, amiért így viselkedtél vele.

- Szeretett, mármint azt állította. De ha így is volt, azért nincs bűntudatom, mert neki meg kezdetben csak BamBam pótlék voltam – felelte, és közben elkezdett nevetni. – Bocsi, csak egy vicc ez az egész sztori.

- Akkor fejtsd ki, hadd nevessek én is! – kértem, bár eddig semmi nevetségest nem találtam a dologban, inkább szomorú volt mindezt végighallgatnom.

- Az adta meg a végső löketet, hogy szakítsak Yugyeommal, hogy bevallotta, eredetileg csak azért jött össze velem, hogy így BamBam közelébe férkőzhessen, mert bele volt zúgva. Egy évfolyamra jár Bamievel, így ismerte meg. De hamar rájött, hogy ő heteró, és végül elviekben belém szeretett. Viszont én képtelen voltam rá, és mikor megtudtam, hogy ő is kezdetben kihasznált, bűntudat nélkül szakítottam vele. Aztán jött a kis videós akciója, de az már tényleg nem izgatott. Engem ő már nem érdekel, és nem is fog.

- Aha – emésztgettem a hallottakat. – Most meglepődtem, Jackson. Annyira fura ilyet hallani tőled. De ha tényleg ez a tanulólecke kellett ahhoz, hogy ma az légy, aki vagy, akkor megérte. Viszont én sajnálom ezt a fiút. Legalább lett azóta új párja?

- Bamie azt mondta, nem, és hogy nagyon búval baszott az egyetemen is, főleg, amióta látta Lisával a barátomat. Bár úgy sejtem, ez a mai találkája velünk, sem tette éppen boldogabbá. De hátha lassan ő is talpra áll végre. – A szeméből kiolvastam, hogy tényleg ezt kívánta, viszont az is lerítt róla, hogy már nagyon nem akart tovább beszélni erről a témáról, így másra tereltem a szót.

Az én elmémből viszont nem lehetett egy könnyen kiűzni Yugyeomot: sokszor eszembe jutott, hogy lehet, még mindig fájdalmasan vágyott Jackson és BamBam után. Maga alatt vágta a fát, amikor Jackiehez közeledett, mert így már két emberért is vérzett a szíve, de akkor sem hittem, hogy ezt érdemelte. Annyira sokat kattogott ezen az agyam, hogy hirtelen, amikor másnap ismét Jinsont sétáltatva megjelent előttem, pont ott, ahol előzőnap is belefutottunk, azt hittem, hogy csak a képzeletem játszott velem. De mikor elállta előttem az utat, rájöttem, hogy nem erről volt szó.

- Hova-hova ilyen sietősen? – kérdezte, és ekkor már azt is kiszúrtam, hogy részeg volt, amitől azonnal pánikolni kezdtem. Egy random részeg embertől is megijedtem volna, de mivel neki múltja volt Jackievel, így duplán ijesztővé vált a helyzet.

- Én épp hazafele tartok – feleltem, és próbáltam magabiztosságot erőltetni a hangomba.

- Elkísérlek.

- Ne! – vágtam rá, és ekkor már az egész testemben remegtem.

- Miért? Nem harapok, csak ha szeretnéd – kacsintott, amitől a gyomrom is felfordult.

- Na jó, én tényleg megyek. Szia! – Már indultam volna, de visszarántott magához, majd úgy tartott, hogy esélyem se legyen mozdulni.

- Nem mész te sehová. Legalább is addig nem, amíg meg nem tudom, mitől vagy te több, mint én. Ahogy rád néz Jackie, úgy rám sohasem nézett. Lehet, hogy BamBam barátnőjével nem tudok versenyezni, mert nincs hosszú lófarkam, se mellem, de te veled igen. Mutasd, mit tudsz!

Akkor és ott az agyam egyik távoli zugába menekültem: ismét felhúztam magam köré a falaimat, hogy ne fájjon úgy, ahogy az engem szorító fiú vadul tépte az ajkaimat, majd utat is tört a nyelvévvel magának. Ahogy az egyik kezét levezette a fenekemre, hogy masszírozza, már végképp bezártam magam a saját váramba, melynek erődjei a lehető legbiztosabban álltak. Épp ezért alig fogtam fel, hogy Jinson mentett meg: a kutyám nem bírta nézni, ahogy a gazdáját bántják, így ott harapta Yugyeomot, ahol érte.

- Ezt még megkeserüli az a jószág! – ordította, majd elrohant, én pedig összerogyva a járdán, vadabbul zokogtam, mint az elmúlt egy évben bármikor.

A percek, amiket a hideg betonon töltöttem, órákká, sőt napokká nőtték ki magukat az elmém eltorzított óráján. Minden egyes másodpercben újabb és újabb darabkák törtek le a szívemből, ahogy éreztem magamon az akaratos érintéseket: az egyik kezét a fenekemen, a másikat a karomon, a nyelvét a számban. Ekkor sikerült feltápászkodnom, mivel a csókjának felidézésétől hányingerem lett, így rohanva haza, épphogy kibírtam a mosdóig.

Ezután azonnal a zuhanyrózsa alá álltam, hogy lemossam magamról a mocskát. De ez nem volt ilyen egyszerű; az én esetemben végképp nem. Egy memória törlés kellett volna ahhoz, hogy mindez semmissé váljon számomra. És én nemrég még sajnáltam ezt az undorító embert. Nem érdemelte meg: ő csak gyűlöletet és megvetést várhatott tőlem ezek után.

- Jinyoung! – hallottam Jackson hangját, aki megérkezett az egyetemről. Képtelen voltam válaszolni neki, vagy akárcsak megmozdulni, így törölközővel a derekamon, a kád szélén ülve vártam, hogy rám találjon. – Hát itt vagy, napsugaram! – örült, de az öröme azonnal ijedtségbe ment át, amint meglátta, milyen állapotban voltam. – Te jó ég, mi történt?

- Ne, könyörgöm, ne közelíts! – emeltem fel magam elé a kezemet, mert jelenpillanatban az ő érintései is taszítottak. – Miattad van az egész! Miért kellett neked összejönnöd valakivel, aki még csak nem is tetszett?

- Micsoda? Te Yugyeomról beszélsz? – kezdett jó helyen tapogatózni.

Végül töviről-hegyire lehadartam neki mindent, ő pedig gyilkos tekintettel elviharzott. Csak annyit mondott távozás előtt, hogy ezért még meg fog fizetni Yugyeom. Féltem, hogy túlságosan megveri, és akár bajba is kerülhet emiatt, de közben megkönnyebbültem, amiért egyedül hagyott, mert így nem gátolhatott meg abban, hogy megtegyem, amit terveztem.

Jackson:

Tudtam, hogy életem eddigi legnagyobb hibája volt a Yugyeommal való kapcsolatom, de csak ekkor bizonyosodott be igazán, mekkorát is vétettem akkor. Ahogy végighallgattam, miket tett Jinyounggal, elborult az elmém, és nem járt máson az agyam, minthogy ezt tízszeresen megbosszulom. Taxiba sem kellett ülnöm, mivel gyors tempóban sétálva, húsz percre lakott tőlünk. Odaérve, nem bajlódtam a csengővel, azonnal az ajtón kezdtem el dörömbölni. Mivel a legfrissebb tudomásom szerint egyedül élt, ezért nem fogtam vissza magam.

- Jack… - Azt se hagytam, hogy befejezze, már jól képen is vágtam, majd beljebb lökve a házába, bezártam magunk után az ajtót, mert ez csak ránk tartozott.

- Te utolsó, gyalázatos féreg!  - Ismét célba találtam, csak most az arcának a másik oldalán. – És még csodálkozol, hogy nem kellettél nekem? Kinek kellenél te? Mondd, kinek!? Egy gerinctelen valaki vagy. A kétségbeesés szörnyű hatással van rád. – Most a földre löktem, és kétszer is gyomorszájon rúgtam, majd ráülve a derekára, a pólójánál fogva rántottam fel az arcát, az enyémmel egy magasságba, így meg is csapott a szájából áradó alkohol szag. – Nem tudom, hogy bírsz tükörbe nézni reggelenként, de majd most teszek róla, hogy egy olyan szétroncsolt kép fogadjon, amilyen a lelked mélyén vagy.

Csak ütöttem, ahol értem. Végül arra eszméltem fel, hogy ájultam feküdt előttem. Nem is próbált védekezni. Részeg volt, de talán direkt nem ellenkezett, mert tudta, hogy megérdemelte. Egy biztos volt vele kapcsolatosan: undorító dolgokra volt képes, de utánuk mindig beismerte azokat. Talán ekkor sem lett volna másképp, ha nem agresszíven jelenek meg. De ez engem nem érdekelt: a lelkiismeretével való küzdelem csak rátartozott. Én megtettem, amit meg akartam, innentől kezdve már az volt a lényeg, hogy minél előbb visszatérjek a páromhoz. Azonban egy üres ház fogadott otthon, és az asztalon lévő papírfecni volt az egyedüli magyarázatom.

Sajnálom, Jackson, de most haza kell mennem anyáékhoz. Mást nem bírnék elviselni a közelemben. Gyógyulásra van szükségem, így muszáj ismét a régi szobámban lennem.

Jinyoung

- Ne! Istenem, ne! – kezdtem el zokogni.

Bekövetkezett az, amitől az ideköltözésem óta a leginkább féltem: elveszítettem őt, ráadásul saját hibámból. Bár ezt a hibát régebben követtem el, de attól még nem volt kevésbé az én hibám. Nekem kellett volna elszenvednem ennek a következményeit; csak nekem. Dühös voltam az életre, mert mindkettőnkkel elhitette, hogy minket egymásnak teremtett Jinyounggal, és hogy én jó hatással voltam rá. De bármennyit is lépett előre általam, azok most mind semmisé váltak emiatt a baklövés miatt. Talán mindent elölről kellett kezdenünk? De volt egy gondolat, ami ennél is jobban megrémített: hogy Jinyoung esetleg esélyt sem ad majd, hogy helyre hozzam a dolgokat. Utáltam Kim Yugyeomot, de még nála is jobban utáltam saját magamat, amiért összeálltam vele annak idején.

Ui.: Sajnálom, ha felzaklattalak titeket ezzel a résszel. Remélem, senki sem hiszi, hogy nem szeretem Yugyeomot. Természetesen soha nem néznék ki ilyesmit belőle: ez a történet csak fikció, és bár sokszor próbálom belecsempészni a valódi személyiségét is a fiúknak, Yugyeom esetében teljesen másként jártam most el. 

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Megtört fény - MarkBum fanfiction - 8. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

   Mark rettegett az egyedülléttől, jobban, mint a szülei halála óta bármikor. Továbbra sem volt senkije Lisan kívül– bár egy ideig elhitte, hogy ez megváltozott –, de a lány nem hagyhatta ott a fősulit, csak azért, hogy őt ápolgassa, így végül Mark költözött be hozzá egy kis időre a kollégiumba. Szerencsére nem volt szobatársa Lisanak, és otthonról könnyen vitt magának egy matracot a fiú, így minden nehézség nélkül megoldották a dolgot. Bár a szívében lévő űrt is ilyen könnyen befoltozhatta volna Mark! Már megszokta, hogy az élet minél több sebet ejtett a lelkén, annál lassabb volt a gyógyulási folyamat. Bár Lisa mindent megtett, hogy felvidítsa: lyukas órákban vele volt, azokra a táncórákra, amikre lehetett, bevitte magával. Valóban segített mindez a bátyján, hiszen érezte, a húgára tényleg bármikor, bármiben számíthatott, valamint saját szemével láthatta, hogy pontosan ott volt a lány, ahol lennie kellett, és büszke volt magára, amiért biztosítani tudta számára az iskola költségeit. De azért már nem volt büszke, hogy hagyta a szívének, hogy beleszeressen Jaebumba. Képtelen volt felfogni, hogy nemrég még sajátjának tudhatta a fiút, majd egyik napról a másikra kidobta őt az utcára, tényleges magyarázat nélkül. Mert Mark nem hitte el azokat, amiket mondott. Tudta, több állt mindennek a hátterében, de annyira megalázta az, hogy távozásra volt késztetve, hogy nem vette rá a lélek, hogy megkeresse Jaebumot, és teret biztosítson számára, hogy esetleg ismét megsemmisítse.

Olyan sok volt a megválaszolatlan kérdés, amik nem hagyták nyugton az elméjét: Talán a fiatalabb mindvégig csak kapni akarta a szerelmet és törődést, és visszaadni nem ment neki? Vagy csak szimplán Mark gondolta túl az egészet? Jaebumnak talán csak imponált az, hogy ennyire vágyott rá?

Lyukat tudtak beszélni egymás hasába, annyira magával ragadta őket, mennyire kíváncsiak voltak a másikra. Nem lehetett, hogy mindez csak megjátszás volt Jaebum részéről: ennyire nem volt jó színész, se Mark olyan vak, hogy ne sejtse meg, ha csak tetette az egészet. Azt a tényt sem volt hajlandó elfogadni, hogy az utolsó pszichiáterének igaza volt vele kapcsolatosan: Jaebum nem a sírba akarta tenni magát és az édesanyját, csak szimplán még nem találta meg azt az utat, amin ezentúl járhatott. De miért nem hagyta, hogy ő segítsen neki a meglelésében? Már annyit haladtak előre: annyira sokat. Biztos volt benne Mark, hogy még az az ellenszenves pszichológus is belátta volna ezt. Viszont egymás nélkül mindketten gyengébbek voltak. De hogyan vehették volna vissza az együtt töltött perceket? Miként szívhatták volna vissza a szakításukkor elhangzott szavakat? Mark megadott volna bármit, hogy elkergesse a fiú körüli sötétséget, és boldognak lássa: még ha tényleg nem is kellett neki mint társ.

Bár újra kezdhettek volna mindent! Mert most próbált volna nem beleszeretni, és csak a lelkének a megmentésére koncentrálni. Míg ő a saját fantáziavilágába vezette be Jaebumot, addig a fiatalabb nap mint nap visszahúzta őt a realitás talajára. Utólag viszont rájött Mark: az igazság kettőjük között volt. Nem feltétlenül volt minden annyira pozitív és könnyed, ahogy azt őt látni akarta, de annyira sötét és negatív sem, mint amilyennek Jaebum szemében tűnt. A fekete és fehér találkozásából gyönyörű szürke dolgok születhettek, de talán ez esetben a végleteknek meg kellett lenniük egymás nélkül. Azokban a hülye játékokban is, amiket rendre játszania kellett Jaebummal, az ellentétes erők irtották egymást, és meg sem próbáltak egybeolvadni. Mark mégsem tudta kiverni a fejéből az első csókjukat, amikor úgy érezte, mintha egy testként és egy lélekként lélegeztek volna. Ezt azonban elvesztették, de vajon örökre?

Jaebum – hűen eltérő személyiségükhöz – ellenkezőleg dolgozta fel a szakításukat: persze számára ott volt az az előny, hogy remélte, nemsokára ismét együtt lehettek, míg Marknak már szinte minden ezzel kapcsolatos hite köddé veszett. Jaebumot tény és való, lesokkolta, amikor az édesanyja kifakadt, hogyan lehetett olyan makacs, hogy eldobta a boldogságát, de jó értelemben rázta meg a nő kirohanása a fiút: végre ismét érzelemmel teli veszekedett vele az anyja, ami úgy hiányzott neki. Végül elmagyarázta neki, hogyha ismét találna valamilyen életcélt, megkeresné Markot. Csakhogy ez nem volt ám olyan egyszerű: értékelendő volt már maga az elhatározása is, de nem találta ki egyik napról a másikra, merre is vegye az irányt. Viszont szerelme papírra vetett üzenetét megfogadva, ismét elkezdett úszni. Bár az első alkalommal, ahogy a medencéjükbe ment, elfogta a pánikroham – hiszen megrohamozták az elméjét az édesapjával való edzéseinek az emlékei –, és azonnal elrohant. Másnap azonban újból megpróbálta, és legalább – még ha csak egy helyben állva is – de fél órán át ott maradt. Ahogy teltek a napok, egyre tovább volt benne, mígnem megpróbált ismét úszni. Tény és való, már nem volt ugyanaz, mint régen, és tudta, soha nem is lesz, hisz a gerincsérülése miatt pont annyit romlott a részideje, amennyi ahhoz kellett volna, hogy világversenyekre járjon, és bár sokat sportolt Markkal, de úszás terén akkor sem volt jó formában. Azonban minél többet úszott, és minél kötetlenebbül, egyre inkább rájött, mit veszített eddig. Már nem kellett megfelelnie se az apjának, se semmilyen részidőnek, és ami a legfontosabb volt: önmagának. Végre csak a vizet élvezte, és azt a szárnyaláshoz hasonló érzést, amit az úszás nyújtott számára: hogy nem volt súlya. Volt olyan délután, hogy fél órán keresztül csak feküdt a víz felszínén és a gondolatait kikapcsolva lebegett. A súlytalanság illúziója pedig majdnem annyira szédítően jó volt, mint anno Mark mellett feküdnie. Hihetetlen, hogy a fiú jobban sejtette, mint Jaebum maga, hogy úgy hiányzott neki az úszás, mint aszályban az eső a termőföldnek. De vajon azt is így tudta Mark, hogy ő még ennél is jobban hiányzott neki?

A két fiú ahelyett, hogy megkeresték volna egymást, inkább magukban őrlődtek, viszont szerencsére Lisa ezt egy idő után megelégelte, és Mark telefonjából kilesve a számát, felhívta Jaebumot, hogy találkozzanak. Azt az indokot találta ki, hogy mégiscsak szükségük volt a bátyja második havi fizetésére. Jaebum örömmel ment bele, sőt meg is könnyebbült, hogy ennyivel enyhíthette a lelkifurdalását. Bár kétségtelenül ideges volt, hogy találkozni fog azzal a lánnyal, aki a mindenséget jelentette Marknak, főleg azok után, mit tett a fiúval.

- Szervusz! Gyere csak be! – tárta ki a házának ajtaját Lisa előtt. – Megkínálhatlak valamivel? – kérdezte udvariasságból, és némi feszültség oldásként.

- Nem kérek semmit, köszönöm! – felelte könnyedén a lány, aki szembetűnően egyáltalán nem hasonlított Markra, de ez nem lepte meg Jaebumot, hiszen pontosan tudta, hogy nem vér szerinti testvérek voltak.

- Itt lesz a bátyád fizetsége! – Akarta a kezébe adni a borítékot, amit előre kikészített, azonban Lisa eltolta azt magától. – De hiszen ezért jöttél – értetlenkedett.

- Ez csak az indok volt, hogy megkeresselek – vallotta be. Testvéréhez hasonlóan ő sem szeretett köntörfalazni, így azonnal a tárgyra tért. – Látnom kellett azt a férfit, aki összetörte Mark szívét.

- Ó! – csak ennyit reagált Jaebum, és legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Sejtette, hogy nem ez lesz élete legkönnyedebb találkája, de azért egy ilyen kijelentésre nem volt felkészülve.

- Gondoltam, nem árt, ha tudod, hogy nem sokkal azután, hogy szakítottatok, felmondott. Nem volt képes tovább csinálni az ápolást.

- Hát igazam lett, tényleg szörnyű hatással voltam rá. – Hirtelen azt is megbánta, hogy egyáltalán két hét haladékot adott maguknak annak idején, sőt azt is, hogy nem küldte el Markot azonnal, amint meglátta; hiszen már akkor sejtette, hogy ennek rossz vége lesz.

- Pont, hogy nem! – jött a meglepő válasz Lisatól, amivel végképp összezavarta a fiút. – Örülök neki, hogy felmondott. Tudod, mindig felnéztem rá. Sokan el se tudják képzelni, milyen tartósan beteg embereket ápolni, és ezzel már tizenöt évesen szembesültem.

- Ez tény, de miért pont akkor jöttél rá? – Lisaban is volt valami, ami kíváncsivá tette az embert, valami, ami miatt meg akarták ismerni őt. Lehet, hogy nem egy vérből származtak Markkal, de a lelkük annyira összecsiszolódott, hogy a viselkedésük nagyon hasonlóvá vált. Épp ezért, még ha nem is ugyanúgy, de Jaebum azonnal kedvelni kezdte Lisat is.

- Volt a suliban egy személyiségteszt, aminek a végeredményét együtt kellett átbeszélnünk az osztályommal. És az egyik kérdés azzal volt kapcsolatos, hogy az adott példák közül mit tartunk a legnehezebbnek. Voltak ott mindenféle problémák, és eléggé eltérő válaszok születtek, de csak én karikáztam azt be, hogy egy tartós beteg ápolása. Mert csak én voltam az, aki a saját bőrömön is tapasztaltam, milyen volt egy ilyen beteggel együtt élni, aki ráadásul az anyukám volt. Pedig fele annyit sem tettem anyáért, mint Mark. És miután meghalt, a barátnőmmel utazgattam, és mentem ide-oda. Alig voltam otthon, és talán pont ezzel űztem Markot bele abba, hogy ezt a hivatást válassza magának. Bár állította, hogy nem, mert így kellett vezekelnie, hogy nem tudta megmenteni a szüleinket, amikor többet tett, mint amire sokan mások képesek lettek volna, és amire én is képes voltam. Annyival jobb ember nálam. – Lehunyta szemeit, és próbálta gondolataiból kiűzni azokat az emlékképeket, miként kapta rajta Markot sokszor, ahogy a szobájában zokogott, amiért nem volt elég erre a feladatra. – Most viszont végre belátta, hogy nem kell többé büntetnie saját magát. Még ha drasztikus módon is, de te érted ezt el.

- Azért meg ne köszönd, hogy összetörtem a szívét! – kérte Jaebum, és türtőztette magát, hogy ne zárja ölelésébe Lisat, mert nem akart még egy Tuan családtagot közel engedni magához. Az már tényleg végzetes lett volna rá nézve. – Viszont te is erős vagy. Hisz csak tizenöt éves voltál, Lisa.

- Tudom, de nem annyira, mint ő. Viszont muszáj még kérdeznem valamit tőled.

- Ajaj! – Tudta, mi lesz a kérdése, de azért a válaszával várt addig, amíg feltette a lány.

- Szereted a bátyámat?

- Mindenkinél jobban – vallotta be, mert mi értelme lett volna hazudnia.

- Akkor ezt miért nem tudtad neki is elmondani? Miért lökted el magadtól? – Tudni akarta Lisa, miért kellett immáron egy hónapja a megtört testvérének a fancsali arcát néznie.

- Hogy megvédjem magamtól. Hidd el, én nem vagyok jó ember. Hisz te is pont azt bizonygattad az előbb, mennyire nehéz felérni a testvéredhez. Én sohase tudnék, így inkább elengedtem, amíg még tudtam. – Jól esett neki, hogy az édesanyján kívül mással is megoszthatta az aggályait. Hiányoztak neki a Markkal való beszélgetései, mert nélküle ugyanannyira fél ember volt, mint korábban az úszás nélkül.

- Jézusom, ez most komoly? – Lisa szíve szerint felpofozta volna a fiút, hogy a hülye hozzáállása miatt hozott szenvedést a testvérére és saját magára is. – Jaebum, Mark olyannak szeret, amilyen vagy. És láthatod, Te is jó irányba terelted őt, mivel feladta az ápolást, és így végre találhat egy olyan álmot magának, ami nem jár állandó halállal, hanem sokkal inkább élettel.

- De én hogyan segíthetnék neki, amikor a saját utamat se lelem úszás nélkül? Hidd el, tényleg hibázott velem. Annyira úgy tűnt, hogy tisztában van saját magával, erre miattam megkérdőjelezte azt, amire az életét szánta. Ez, hogy lenne már jó? – Lisa nyakatekert hozzáállását sem volt könnyű megértenie, akárcsak anno Markét.

- Mert ez csak a gyász folyamata volt a bátyámnál, a saját vezeklése, de nem az a jövő, amit anyáék neki szántak volna. Most végre kitalálhatja, mit is akar kezdeni az életével. Hisz huszonhárom éves: mikor keresse az útját, ha nem most? Úgy tudom, te egy évvel még fiatalabb is vagy nála, úgyhogy ez ugyanúgy igaz rád is. Miért ne együtt keresnétek, amikor imádjátok egymást? Ha hiszed, ha nem, te is jó ember vagy. Mark nem szeretne bele valakibe, aki nem az. – Lisa nagy vehemenciával hadarta mindezt, mert rájött, óvatoskodással nem lehetett értelmet verni Jaebum makacs fejébe; márpedig ő nem volt hajlandó hazamenni, amíg rá nem vette a fiút, hogy béküljön ki a bátyjával. – Azt pedig felejtsd el, hogy egy hiba vagy számára! De ha mégis az lennél, akkor gondolj arra, hogy egyes hibákat érdemes meghozni.

- Hihetetlen meggyőzőképességed van – jegyezte meg Jaebum, viszont Lisa szigorú tekintete felhívta rá a figyelmét, hogy nem erre volt kíváncsi. – Szóval, jól értem, hogy áldásod adodat ránk?

- Hát persze! – végre megenyhült a lány arca, és mivel ő volt Mark családjának utolsó tagja, így ez akkor és ott a mindenséget jelentette Jaebumnak.

- És akkor elfogadnál engem és a szintén megtört édesanyámat mint a családod új tagjait?

- Már el is fogadtalak, te ütődött. – Látva, hogy a fiú küszködött a könnyeivel, kegyelemdöfésként meleg karjainak védő ölelésébe zárta. Ha tudta volna előre, hogy ide fog vezetni az, hogy megcsinálta a bátyjának azt a meleg társkeresős profilt, akkor még lelkesebben kezdett volna anno bele.

- Előre készülj, anya mindig is vágyott egy lányra, úgyhogy nem maradhatnak ki a vásárolgatások vele – hívta fel erre is a figyelmét.

- Ez remekül hangzik, Jaebum. – Tényleg megmelengette Lisa szívét a gondolat, hogy öt évvel at édesanyja elvesztése után, lehetősége nyílt egy pótanyát kapnia. Úgy tűnt, a sors kárpótolni akarta őket Markkal a veszteségeik miatt, és Lisa boldogan fogadta a békítőajándékot. – És hogy áll a táncoláshoz?

- Nagy rajongója, főleg a klasszikus balettnek, ami tudtommal az erősséged, úgyhogy anya személyében meglesz a legújabb rajongód. – Jaebum szíve lüktetett a boldogságtól, miközben az elméje még nem akarta felfogni, hogy valóban egy ilyen szép jövőkép állt négyük előtt. Ez már rég nem csak az ő démonjairól szólt, de még csak nem is Mark megrontásának elkerüléséről: itt már egy négyfős család élete forgott kockán.

- Akkor mit mondasz, meglátogatjuk a bátyámat? – kérdezte Lisa, amire egy vidám bólintást kapott válaszul.

Mark Jaebummal való szakítása óta, szokásához híven nem tudott mit kezdeni magával. Mivel folyton a fiú körül jártak a gondolatai, úgy döntött, próbálja megérteni, vajon miért mondta azt, hogy Dart Vader volt a kedvenc filmes karaktere. Markot taszította a sci-fi műfaj, de azt még ő is tudta nagy vonalakban, milyen története volt a férfinak. Ekkor viszont leült, és a Bajlós árnyaktól kezdve, a Jedi visszatérig mindegyik filmet megnézte, mindösszesen két nap alatt. Épp az utolsót emésztgette, amikor megszólalt családi otthonuk csengője – ahova nemrég költözött vissza –, és a húga érkezésére számítva vidáman indult az ajtó felé. Ám letaglózta a látvány, de jó értelemben, hiszen az időzítés nem is lehetett volna jobb.

- Értem! – rántotta be Jaebumot életvidáman az ajtón, aki Lisaval együtt meglepődött, amiért így reagált.

- Azt hittem, kidobsz, amint meglátsz – adott hangot a meglepettségének a fiatalabb.

- Értem! – Mark csak ezt ismételte, mert annyira boldoggá tette a tudat, hogy valami olyat is felfogott, amit korábban teljesen ignorált volna.

- Csak én nem értem, te miről beszélsz – jegyezte meg Jaebum.

- Ahogy én sem – csatlakozott Lisa.

- Végignéztem hat Star Wars filmet, és végre értem, sokkal több rejlik bennük, mint azt egy laikus elsőre megítélné. De ami a legfontosabb, értem, miért Dart Vader a kedvenc karaktered: mert kiváló példa rá, hogy sohasem késő megváltozni. Hisz bármennyi hibát is követett el, végül megtért, és beteljesítette a sorsát, ezzel megmentve a világot. Te is be fogod teljesíteni a sorsodat, én pedig segítek megtalálni hozzá az utadat! – Szorította meg közben a másik kezét, majd meg is ölelte, és hirtelen tovaszállt az az élettelen Mark, akivé az elmúlt egy hónapban vált. – Lehet, hogy nem vagy belém szerelmes, és nem is várom el, de igenis a barátod akarok maradni. Ebből most már nem engedek!

- Mark, hazudtam neked. Hát persze, hogy szeretlek! Megkockáztatom, jobban, mint te engem. Csak megijedtem.

- De mitől ijedtél meg? – kérdezte, bár végső soron mindegy volt, csak az számított, hogy élete szerelme viszonozta az érzéseit. Még ha sok szenvedésen is kellett átmennie, hogy Jaebum vallomását hallja, akkor is ugyanolyan fontos volt számára, amit mondott, sőt még fontosabb.

- Attól, hogy ennyire tiszta és kívül belül szép férfi vagy. Féltem, sohasem érhetek fel hozzád, hogy én túl romlott vagyok neked. De te megjavítottál, begyógyítottad a sebeket és a jó irányba tereltél. Így végre beláttam, nem azzal büntetlek, ha veled vagyok, hanem azzal, ha megtagadom tőled a sok munkádért való fizetséget. Most már tudom, sohasem az anyától kapott pénz volt a díjad a kemény munkádért, hanem én magam. És most, ahogy idejöttem, átlépted a győzelmi szalagot, úgyhogy vedd át ezt az istenverte, elfuserált, de miattad mégis fényesen csillogó díjat! – Az Im-család házában volt egy dicsőségfal, ami Jaebum érmeivel volt tele. A fiú sokszor érezte azt, hogy ezek a díjak reprezentálták őt, de abba eddig a percig bele se gondolt, hogy ő maga is egy díj volt, amit ki kellett érdemelni. De azáltal, hogy hagyta, Mark kiérdemelje őt, saját maga is kiérdemelte a másik fiút.

- Nem baj, hogy már én sem tudom, merre tartok? – Most Mark lett kissé bizonytalan, hiszen megszokta, hogy ő volt a céltudatos kettőjük közül.

- Nem, hisz erről szólnak a párkapcsolatok, hogy jóban és rosszban együtt vannak az emberek. Közösen megoldjuk. És amúgy is, itt lesz segítségként anya és Lisa – pillantott a mellette álló lányra, aki életvidám mosolyával megkoronázta ezt a gyönyörű egyesülést.

- Egy sérült, de gyönyörű család – emésztgette Mark a hallottakat. – Tetszik, sőt imádom, ahogy téged is, Jaebum. Úgyhogy hadd vegyem tulajdonomba a díjam száját!

Ahogy akkor az ajkaik összeforrtak, végre maguk is belátták, hogy testileg és lelkileg is már egymáshoz tartoztak, és hogy mindketten megtört fények voltak, akik immáron közösen keresték az új útjukat tovább, és szikrázóbban ragyogtak együtt, mint ahogy magukban vagy mással párosulva valaha tudtak volna.

EPILÓGUS ITT

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)