Tört Angol - MarkJin fanfiction - 21. fejezet

Huszonegyedik fejezet – Beteljesült jóslat

Mark:

- Hm… Már itt kellene lennie – ráncoltam a homlokom, miközben belülről rágtam a számat az idegességtől.

- Meglesz, kisfiam, csak nyugodj meg! – kért anya, de a szavai most hatástalanok voltak.

- Nézzünk körül! – intettem a kezemmel, és nem túlzok, ha azt mondom, hogy a reptér minden szegmensét átnéztük, ahova repülőjegy nélkül be lehetett jutni. Ráadásul a telefonját se vette fel Jinyoung, ami viszont kicsöngött.

- Na jó, ennek a fiúnak van láthatatlanná tévő köpenye, vagy csak szeret bújócskázni? – kezdett apának is elfogyni a türelme.

- Az nem ő? – mutatott az öcsém egy szék felé, ahol hátal ült valaki. Én rögtön tudtam, hogy a szerelmem az, amitől a szívem vad dübögésbe kezdett, épp ezért azonnal odarohantam hozzá.

- Jinyoung, hát itt vagy! Már mindent tűvé tettünk érted – hajoltam le hozzá, miután megpillantottam a gyönyörű arcát, ami szörnyen hiányzott, majd szorosan magamhoz is öleltem.

- Ó, bocsánat! Azt hittem, hogy még nem vagytok itt, azért sem hívtalak – szabadkozott.

- De én hívtalak, csak gondolom, lenémítva, repülőüzemmódban hagytad a telefonodat.

- Az megeshet. Sajnálom, hogy kerestetek – láthatólag kellemetlenül érezte magát.

- Semmi baj. Most viszont hadd mutassam be a családomat! – kértem, ő pedig azonnal talpra is pattant.

A bemutatkozás felhőtlenül ment, mi az hogy, Jinyoung konkrétan megköszönte a szüleimnek, hogy ilyen remek fiút neveltek, amitől nagyon elpirultam, főleg, hogy közben olyan mélyrehatóan nézett rám, mint előtte még soha, amit jó jelnek vettem, hogy talán volt nála esélyem. Még az is megfordult a fejemben, hogy a távollétem miatt ő is rájött, hogy többet érez irántam, mint azt korábban hitte.

A hazaút során szegény Jinyoung egy percre sem hallgathatott el, mert a családom mindenféléről kérdezgette. Láthatólag mindkét irányból pozitívan fogadták egymást, ami jól esett, de folyton eszemben volt, miért is jött ide a szerelmem, így nem voltam valami nyugodt, sőt.

- Mikor kell befeküdnöd? – kérdezte az öcsémet Jinyoung, és ez az apró figyelmesség nekem is jólesett.

- Reggel fekszem be, és déltől lesz a műtét – felelte Joey, és meglepően nem volt ideges, de én helyette is idegeskedtem bőven. Érkezéskor vettem észre, hogy a kezem végig ökölben volt, és hogy a lábam igencsak gyorsan járt.

Miután Jinyoung kedvesen megdicsérte, milyen szép házunk volt, és apa pedig kijelentette, hogy nálunk nem volt módi a földön aludni, ezért kap pótágyat, felmentünk a szobámba. Furcsa volt beengedni oda, ahol felnőttem, de így még közelebb éreztem magamhoz. Azonban csak akkor realizáltam, hogy bakiztam, amikor Jinyoung ledermedve nézte a JJ Project poszteremet a falamon.

- Ó! Erről teljesen elfelejtkeztem. Mármint… - Ha akkor piros voltam, amikor a családommal közölte, milyen remek fiút neveltek, ekkor valószínűleg a vörös legsötétebb árnyalatába borult az arcom, ami egy bőrfelületen lehetséges. – Már úgy megszoktam ezt a posztert, hogy elfelejtettem, hogy kényelmetlenül érzed majd magad, ha meglátod.

- Nem érzem magam kényelmetlenül, csak meglepett. Mármint azt tudtam, hogy szeretted a duónkat Jaebummal, de erre azért nem számítottam – nyelt egy nagyot, miközben az arca elárulta, hogy zavarban volt, és csak reménykedni tudtam benne, hogy jó értelemben.

- Most valamilyen kattant rajongónak nézel, akivel nem is mersz többet egy szobában aludni? – kérdeztem rá, féltve, hogy mindent elrontottam.

- Dehogyis! A régi szobám falán nekem is voltak poszterek. Igazából megtiszteltetésnek érzem, hogy egy ilyen remek fiú falán viríthatok. – Majd közelebb lépve hozzá, megszorította a kezem, amivel kicsit megnyugtatott.

- Annyira örülök, hogy itt vagy – mondtam végül.

- Én is, Mark. Én is.

Miközben anyuék pakolgattak, én Joeyval ültem az előszobában, Jinyoung pedig ott aludt a kanapénkon. Ekkor realizáltam igazán a jelentőségét annak, hogy elutazott idáig értem. Még ha nem is volt belém szerelmes, ezzel a tettével bizonyította, hogy többet jelentettem neki, mint azt korábban gondoltam volna.

- Mit ne mondjak, férfi szemmel is jó pasi, ráadásul élőben még szebb. Van valami az aurájában, amit csak akkor tapasztal meg az ember, amikor találkozik vele – jegyezte meg az öcsém.

- Mintha olyan sok mindent láttál volna korábban róla.

- Márpedig néztem egy csomó interjút vele, miután erős sejtésünk lett anyuékkal, hogy szerelmes vagy belé.

- Ó! – lepett meg a válaszával.

- Akkor is tudtam, hogy hozzád illik, most meg aztán végképp. Arról pedig nem beszélek, milyen nevetségesen gyönyörű pár lesztek, mert az már szinte vicc kategória – nyújtotta ki a nyelvét, amivel megmosolyogtatott. - Hitted volna pár hónappal ezelőtt, hogy itt ülünk a nappalinkban, miközben rólad és a jövőbeni fiúdról beszélgetünk, aki amúgy a nagy kedvenced, és hogy épp a műtétem előtt állunk, ráadásul te már nagymenő amcsi zeneszerző vagy… Annyira szürreális.

- Nem, nem hittem volna. De ez igenis a valóság, úgyhogy hozzuk ki belőle a legtöbbet! – fogtam meg a kezét, mert a mai nap során most láttam először rajta, hogy igenis félt. Túl fáradt volt ahhoz, hogy továbbra is mosolygás mögé rejtse a félelmét.

- Amúgy örülök, hogy ilyen mozgalmas napunk volt, mert így nem is volt igazán időm, hogy a műtétre gondoljak. Most pedig már itt az ideje, hogy ágyba bújjak. Jó éjt, bátyó! – állt fel, hogy megöleljen.

- Aludj jól! Szeretlek!

- Én is téged. Te pedig fektesd le a koreai barátunkat! – intett Jinyoung felé.

- Máris – mosolyogtam, majd végig néztem, ahogy a szüleinktől is elbúcsúzik, akik szintén idegesebbnek tűntek az átlagosnál. – Apu, segítesz az ággyal? – tereltem el a témát, miután az öcskös elment.

- Persze.

- Jinyoung, szerintem jobb lesz, ha lefekszel. Apuval bevittük a pótágyat – keltettem fel, miután mindent elrendeztünk neki.

- Ó, rendben – mondta kábán, amitől olyan aranyos volt, hogy majd megzabáltam.

Ezután gyorsan le is tusolt, és azonnal újból álomba merült. Nekem viszont kellett egy óra, hogy elaludjak, hiszen Joey és Jinyoung miatt is kavargott egy csomó minden a fejemben. Arra viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy arra kelek, hogy Jinyoung ott világít előttem a telefonjával, miközben majd felfal a szemével. Hirtelen azt hittem, csak álmodtam az egészet, főleg, miután az ajkát az enyémre tapasztva belém fojtotta a szót. Meg akartam mozdulni, és viszonozni a csókját, de egyszerűen leblokkoltam, mintha minden egyes arcizmom sztrájkolni kezdett volna. Ezért igen hamar elvált tőlem, és valószínűleg teljesen félreértette az ábrázatomat, mert egy „Szörnyen sajnálom” után kizárta a telefonján a fényt, majd egy hatalmas csattanással esett az ágyára, és hallottam, hogy halkan szipogott is magában.

Életemben nem voltam még olyan mérges magamra, mint ekkor, hisz a szerelmem megcsókolt, és én még arra sem voltam képes, hogy visszacsókoljak, vagy legalább mondjak valamit. Sőt az arcizmomnak negyedóra kellett, hogy képesek legyenek újból mozogni. Egy csődtömegnek éreztem magam, valakinek, aki önmaga ellensége volt. Nem is aludtam sok mindent ezek után, így azonnal felriadtam az éber álmomból, amikor a szüleim halkan kezdtek ébresztgetni minket.

Nem beszéltünk Jinyounggal, némán, egymástól elfordulva felöltöztünk, ahogy azt Koreában már megszoktuk, majd néhány lopott pillantás után reggeliztünk egy kis müzlit a családdal – Joeyt kivéve –, csak, hogy legyen bennünk valami, majd már otthon sem voltunk.

- Egy percig se aggódjatok! Sokkal erősebb vagyok, mint azt bárki hinné. Sima liba lesz a műtét – mosolygott ránk biztatóan az öcsém, és úgy tűnt, komolyan gondolta minden egyes szavát. Nem tudtam honnan, de erőt merített magából, és ezt próbálta ránk is kivetíteni.

- Nálunk jobban senki sem tudja, kisfiam, mennyire erős vagy – ölelte meg apa, majd mind követtük a példáját.

- Minden jót, Joey – volt Jinyoung az utolsó, aki bár továbbra is zavarban volt a tegnap történtek miatt, sütött róla a támogatás.

- Köszönöm. Nemsokára találkozunk. – És már ott sem volt…

Egy idő után anyáék elmentek kávéért a földszinti büfébe, így magunkra maradtunk Jinyounggal, aki láthatólag továbbra is kényelmetlenül érezte magát. Tudtára kellett adnom, hogy igenis nem volt hiba, amit tett.

Remegtem a testem minden egyes porcikájában, amit ő is észrevett, ezért megfogta a kezemet. A kézfejem az övével összekulcsolva nem csak szép látvány volt, hanem nyugtatólag is hatott rám, bár ez egy újfajta bizsergést váltott ki belőlem, ami legalább már nem a félelemmel volt kapcsolatos, sokkal inkább izgalom volt a részemről.

- Minden rendben lesz. – Lehet, hogy már vagy századjára hagyta el ez az elmúlt egy napban a száját, de mégis, minden egyes alkalommal elérte a hatását. Még ha csak pár perc erejéig is, de tényleg elhittem, hogy minden a lehető legnagyobb rendben lesz.

- Köszönöm, hogy itt vagy velem – mondtam, majd egy gyenge puszit leheltem az ajkára, amivel, ahogy arról tágra nyílt szemei árulkodtak, megleptem őt, de valószínűleg közel sem annyira, mint amennyire ő lepett meg engem az éjjel. – Szeretlek, Jinyoung, és nem csak úgy, mint egy barátot. Kezdettől fogva több voltál számomra. Ha te is tudsz így szeretni, és nem csak egy kis fellángolás vagyok neked, akkor kérlek, ne lökj el magadtól! – Nem tudtam, honnan jött a bátorságom, hogy ezeket mondjam – talán az élet illékonyságát éreztem meg a testvérem műtétjének az eredményére várva –, de mindenképp jó döntésnek tűnt szabadjára engedni a kikívánkozó szavakat.

- Még hogy kis fellángolás! Kikérem magamnak! Olyannak ismertél meg, aki így tekintene rád? – láthatólag kicsit megsértődött, de azért boldog is volt, ezt le sem tagadhatta volna.

- Nem, de azért nem árt félni, minthogy pár hét múlva összetörd a szívem, mert már ki is ábrándultál belőlem. Ráadásul a közös munkát és együtt élést is megnehezíti, ha mi összejövünk – hoztam fel ezt a nem másodlagos dolgot is.

- Szerintem meg pont, hogy megkönnyíti majd a helyzetünket, hogy végre nem lesz ott közöttünk a magunkba fojtott vonzódás.

- Biztos?

- Igen. Jaebum és Youngjae erre remek példák.

- Tessék? – zavarodtam össze.

- Nem lényeg. Majd mindent elmesélek, ha ezen túl leszünk. – Ekkor magához ölelt, és karjainak menedékében hirtelen elfelejtettem, hol vagyok, és éppen miért is félek. Azt se vettem észre, mikor tértek vissza anyáék, mintha egy kicsit megállt volna az idő. De ilyesmi már korábban is történt velem Jinyounggal kapcsolatosan. Szerettem őt, és végre biztos lehettem benne, hogy ő is hasonlóan szeretett engem. 

- Tuan család! – hallottuk Joey orvosának a hangját.

- Igen? – pattant fel apa legelőször, majd egy másodperccel később mi többiek is hasonlóan tettünk. – Mondja, hogy problémamentesen zajlott a műtét!

- Minden rendben volt. – A négyünk sóhajától volt hangos a folyosó, én pedig Jinyoungra néztem, mivel igaza volt, minden rendben lett, ő pedig a kezemet fogva mosolygott rám.

- Köszönünk szépen mindent, Doktor úr! – az ő kezét apa ragadta meg hálája jeléül.

- Igazán nincs mit. Csak a munkámat végeztem. Majd a nővérke elmondd mindent, ha ideér. De az biztos, hogy most még pár órán keresztül aludni fog a fiúk.

- Rendben. További szép napot! – mondta anya, majd elbúcsúzott tőlünk az orvos, mi pedig megöleltük egymást. - Tudtam én, hogy minden a lehető legnagyobb rendben fog zajlani – tette hozzá anya. – Sőt nem várt pozitív fejleményt is hozott magával ez a nap – kacsintott ránk Jinyounggal.

- Csak nem? – húzta fel a szemöldökét apa, mire én csak elpirulva néztem a földet.

- Ha arra gondol, hogy Mark és én egy pár vagyunk – fogta meg ismét a kezemet a szerelmem –, akkor a válaszunk: „Csak de”.

- Hála az égnek! Tudtuk ám már azelőtt, hogy hazajött volna Mark, hogy köztetek több is kialakult, mint azt a fiúnk megértené. Hála az égnek, hogy nem egyirányú volt a dolog. De hát melyik meleg fiú tudna ellenállni a mi gyönyörű és imádnivaló fiacskánknak? – simogatta meg az arcomat, amiért lehet, hogy máskor mérges lettem volna, hisz lekicsinylőnek találtam a dolgot, de ekkor egyszerűen képtelen voltam a boldogság és megkönnyebbülés mellett bármilyen más érzést is táplálni.

- Nem tudom, ki képes rá, viszont én nem, ez egyértelmű – mosolygott a szintén zavarban lévő Jinyoung.

- Annyira szép pár vagytok! – hatódott meg anya, de úgy sejtettem, hogy a korábbi stressz is részben a könnyeinek a kiváltó oka.

- Köszönjük! Bár sokáig én azért nem mertem bevallani saját magamnak sem az érzéseimet, mert nem tartottam magam elég jónak Markhoz. De ha önök az áldásukat adják ránk, akkor valamelyest megnyugodtam. – Ilyen furcsán még nem láttam Jinyoungot viselkedni. Éreztem, hogy izzadt a keze, az enyémet pedig már szinte fájdalmasan erősen szorította. A szája egy kicsit remegett, a szemeit pedig nagyra nyitotta. Mindezt azért, mert félt, hogy nem volt elég jó hozzám, és hogy a szüleimtől is esetleg ezt a visszajelzést kapja. Mintha csak álmodnám az egészet, úgy éreztem magam, hisz simán ment az öcsém műtétje, életem szerelme pedig konkrétan a szüleim áldását várta a kapcsolatunkra, amit tudtam, hogy meg fog kapni, de látni őt, mennyire izgul a válaszuk miatt, szörnyen hízelgő volt.

- Jinyoung, rosszabb fiúnak a világért sem engednénk, hogy a párja legyen. Nagyon törékeny gyermekünk van, és most nem az alkatára gondolok – nézett rám anya kedvesen –, hanem a lelkére. De ezt te úgy hiszem, pontosan jól tudod.

- Igen. Meg nem mondanám, a külseje vagy a belsője törékenyebb és gyönyörűbb – pirult bele a saját szavaiba a szívem választottja, bár nálam nem lehetett vörösebb.

- A tiéd az áldásunk – fogta meg a szabad kezét apa. – Nem kérdés. Na, de mi keressük meg, drágám, az érintett nővért, akit az orvos mondott!

- Persze.

- Tényleg megtörténtek az elmúlt percek? – néztem Jinyoungra hitetlenül, miután kettesben maradtunk.

- Meg, és most már senki sem veheti el őket tőlünk – húzta össze a szemét mosolygás közben, ami a legvonzóbb szokása volt számomra.

- És vajon Jackson és Jaebum is el fognak fogadni engem, ahogy a szüleim téged? És a többieknek sem lesz bajuk azzal, hogy egy pár vagyunk? – maradtak még kételyek bennem ezekkel kapcsolatosan.

- Jackson és Jaebum már hetek óta rágják a fülemet azzal, hogy mi teljesen összeillünk. Sőt Jackson csak azzal a feltétellel engedett el, hogy egy párként térünk haza – nyugtatott meg. – A többiekről pedig annyit, hogy azt is elfogadták, hogy Jaebum és Youngjae egy pár lettek, ahogy arra már korábban utaltam.

- Egek! Alig jöttem el, és máris ilyen fejlemény van otthon. De várjunk csak! – esett le végre valami. – Hát, akkor ezért volt olyan féltékeny és mogorva az irányomba Jaebum az utóbbi időszakban! Sohasem miattad volt mindez, hanem amiért azonnal összebarátkoztam Youngjaeval.

- Pontosan – bólogatott erőteljesen. – Nekem, akkor vallotta be az érzéseit, amikor egyszer kerek-perec rákérdeztem, hogy miért ilyen furcsa veled.

- Aha! És hogy jöttek össze? Légyszíves meséld el! – voltam kíváncsi.

- Ezer örömmel.

Így, hogy már mi is egy pár lettünk – még ha csak röpke tíz perce is –, a lehető legnagyobb lelkesedéssel hallgattam Jinyoung szavait. Remek történet volt, és végre jobban beleláthattam Jaebum személyiségébe is, aminek nagyon örültem, és annak is, hogy nem csak mi leszünk otthon a friss és boldog szerelmespár. Bár azonnal felmerült bennem esetleges kellemetlenségként, hogy a másik három fiút miként érinti majd, hogy két meleg párral kell együtt élniük, de hittem bennük és magunkban is Jinyounggal, hogy felnőtt emberek módjára meg tudjuk oldani ezt a dolgot. Én például nem terveztem ezután sem mindenki előtt letámadni Jinyoungot, és ehhez hasonló dolgokat.

- Minden rendben lesz – mondtam most én Jinyoung korábbi beteljesült jóslatát.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Nélküled nem kell a Mennyország - YugKook fanfiction - 11. fejezet

Tizenegyedik fejezet – Valami más

Jungkook:

Akármilyen szörnyű napra is ébredtem, akaratlanul is jóleső izgalom fogta el a gyomromat, amiért utáltam magamat, de nem tehettem ellene semmit. Mintha előre sejtettem volna valamit, méghozzá egy igen szerencsés fordulatot.

- Mit keresel, fiam? – kérdezte apa, amikor a szobájukban a könyvespolc előtt nézelődtem.

- Hol van az Emma? – ráncoltam a szemöldökömet. Bár nemrég olvastam, így nekem kellett volna tudnom.

- Harmadik sor bal széle – felelte.

- Csak nem? – néztem rá furcsán.

- Nem csak neked hiányzik annyira édesanyád, hogy a kedvenc könyveibe temetkezz. Az összes Jane Austen regényt elolvastam amióta… – Nem fejezte be a mondatát, de nem is kellett, így is pontosan értettem.

- Most megleptél, de jó értelemben – vallottam be. - Nem baj, ha beviszem ezt ma, hogy felolvassak neki? Valamiért úgy érzem, hogy a kedvenc könyvét szeretné hallani.

- Dehogyis! Jó ötlet. Én is azt szeretném most hallgatni. Mert talán…

- Igen, apa, talán! – szorítottam meg a kezét, majd elindultunk reggelizni.

- Már öltönyben jössz a kórházba is?

- Nem, odaviszem és indulás előtt veszem át – feleltem szomorúan.

- Értem. Kitartást, fiam! Ott kell lenned a temetésen, ezt te is tudod – nézett rám büszkeséggel, de közben mégis szomorúan.

- Igen, nagyon jól tudom. De attól még beleszakad a szívem.

- És ez így van rendjén. 

Mikor beléptünk a kórházi szobába, valami más volt. Mintha a Nap fényesebben ragyogott volna be, mint általában. Mintha anya szebb és élettel telibb lett volna, mint bármikor, amióta kómában feküdt. Egyszerűen volt valami megfoghatatlan a levegőben, a remény jóleső szikrái lepték el a helyet, amit kimondva-kimondatlanul, tudtam, hogy mindhárman érzünk.

- „Állandóan hangoztatja, hogy sosem megy férjhez, ami persze semmit sem jelent. De sejtelmem sincs róla, látott-e már valaha olyan férfit, aki érdekelte. Nem ártana neki, ha nagyon szerelmes lenne valami hozzáillő emberbe. Szeretném Emmát szerelmesnek látni, méghozzá úgy, hogy ne legyen bizonyos, viszonozzák-e; jót tenne neki. De errefelé nincs senki, akihez vonzódhatna, és olyan ritkán megy el hazulról.”[1] – Már lassan egy órája olvastam, és a torkom kezdett kiszáradni, de attól még tudtam, hogy nem hagyhattam abba, nem amíg…

- Még hogy nincs senki, akihez vonzódhatna! Még hogy nincs senki! – Nem mertem felnézni, mert attól féltem, csak hallucináltam azt az ismerős, ámbár oly gyenge hangot, amit az előbb hallottam. Így csak bámultam a betűket, melyek összefolytak a könnyes szemeim előtt. – Mire vársz még? Folytasd!

- „Egyelőre valóban semmi, de semmi sem mutatkozik, ami megváltoztathatná elhatározását – mondta Mrs Weston –, de amíg ilyen boldog Hartfieldben, nem is kívánom, hogy bármiféle olyan érzelmi kapcsolatot szőjön, ami oly nehéz problémát okozna szegény Mr Woodhouse miatt. Egyelőre nem is ajánlom Emmának a férjhez menést, bár biztosíthatom magát, nem becsülöm le a házasságot.”[2]

- Én sem becsülöm ám le, kisfiam! Épp ezért, mesélj csak nekem erről a Yugyeomról! – Tényleg ő volt. Magához tért! Mikor rápillantottam, és egy évnyi hiú ábránd után visszatekintett rám, ugyanazokkal a ragyogó szemekkel, amelyeknek a csillogásában felnőhettem, tudtam, hogy minden helyre fog jönni. A mi családunk meg lett mentve.

- Anya… – zokogtam, majd a karjaiba vetettem magamat.

- Semmi baj, Kincsem! Semmi baj! Most már itt vagyok. Eddig te vigyáztál rám, most már ismét én fogok rád. Persze, csak ha szükséged van még rám – próbált viccelődni, de én egyszerűen nem tudtam egy halvány mosolyt sem csalni az arcomra.

Életemben nem zokogtam még ennyire. Mert ebben benne volt az egyévnyi elfojtott bánatom, amely csak olykor-olykor tört felszínre, és a mérhetetlenül nagy megkönnyebbülésem; de közben egy igen erős félsz is, hogy mindezt csak álmodtam, és pár percen belül felkelt apa, hogy elaludtam, és már ott kéne lennem BamBam temetésén.

- Te ide sem jössz hozzám? – nézett apára, így, ugyan nagy nehézségek árán, de elengedtem őt, hogy édesapámra nézzek én is, aki ledermedve, tátott jásszal, könnytől áztatott arccal ült azon az ágyon, amin nemrég még BamBam feküdt.

- Nem hiszem el, hogy tényleg felébredtél – mondta, majd olyan esetlenül dőlt rá, hogy megölelje, ami majdnem sérülésekkel járt, de ekkor valahogy minden rossztól mentesítve voltunk.

- Én pedig azt, milyen lelkesen jártatok be hozzám. Miattatok nem adtam fel. Persze csak foszlányokra emlékszem ebből az időszakból, de a ti hangotok folyton körülvett, és tudom, hogy ezeknek csak egy része volt korábbi emlék, a nagyja a jelenben történt. – Nem értettem, miért volt ilyen hálás. Az volt a világ legtermészetesebb dolga, hogy végig ott voltunk vele. – És persze azt sem hiszem el, hogy Emmát olvastál fel nekem, Jungkook. Lesz miről beszélgetnünk, uraim. Viszont lehet, nem ártana most egy orvost hívni, hogy megnézzen.

- Hihetetlen, hogy te keltél fel egy évnyi kóma után, és ez is neked jutott először eszedbe – rázta a fejét apa, hisz mi azt se tudtuk hirtelen, hol voltunk, nemhogy ilyesmire gondoljunk. – Hogyan is húztuk ki nélküled egy évig, drágám? – szorította meg a kezét.

- Nem tudom, de nemsokára mindent elmeséltek. Most viszont tényleg keress egy orvost! – intett a fejével az ajtó felé, apa pedig már ott sem volt. – Jane Austen, mi? – ezt már nekem címezte, én pedig csak elmosolyodtam, miközben letöröltem az arcomat. Bár egyetlen egy könnycseppet sem szégyelltem egyik orvos előtt sem.

- Uraim, kérem, várjanak kint! – kezdte a hirtelen megjelent főorvos.

- Rendben – feleltük, majd egymás ölelésében, némaságban mondtunk el mindent a másiknak édesapámmal. Annyi érzelem volt ebben a gesztusban, amit valószínűleg egy életen át sem ismételhettünk meg, de nem is akartunk. Még egyszer ilyesmit nem élhettünk át.

Órákon át különféle vizsgálatokat csináltak édesanyámon, mi pedig mindegyik után kaptuk a pozitív visszajelzéseket, hogy minden rendben volt. Mintha az összes imánk meghallgattatott volna. De amint közölték, hogy már visszamehettünk hozzá, én az órámra pillantottam, és rájöttem, hogy negyedóra múlva indulnom kellett. Így csak egy gyors látogatásra volt időm, amiben elhadartam, hova kellett mennem, ő pedig, mint kiderült, mindent tudott, mert arra a beszélgetésünkre pont emlékezett, amiben BamBam halála után borultam ki neki. Ezzel pedig jócskán megkönnyítette a helyzetemet.

Hihetetlen, hogy úgy keltem, ez egy szörnyen megrázó nap lesz, és tudtam, ez a része nem fog megváltozni, viszont attól még életem legeslegboldogabb napja is ez volt. Bárcsak ne egyszerre lett volna esedékes a kettő! De talán pont így volt meg az egyensúly.

Szerencsére időben megérkeztem, viszont nem mertem odamenni kinyilvánítani a részvétemet. Hittem benne, hogy jól esett Yugyeomnak, hogy ott voltam, de abban már cseppet sem voltam biztos, hogy beszélni is szeretett volna velem. Ezért csak a két legjobb barátját mertem megszólítani.

- Hát eljöttél! – ölelt magához Jinyoung. Istenem, de megkedveltem ezt a fiút! Túlságosan is szerettem volna vidámabb körülmények között is beszélgetni vele.

- Ez természetes – feleltem.

- Szervusz, Jungkook! – ugyan nem olyan lelkesen, de azért Jackson is a karjaiba zárt.

- Valami más most rajta – vette észre Jinyoung. – Nem tudnám megmondani, hogy mi, de ez a változás süt rólad, méghozzá egy jó dologról van szó, ebben biztos vagyok. Hisz egy temetés közepén is lerí rólad, hogy nagyon boldog vagy.

- Téged nem lehet megtéveszteni – jegyeztem meg, és nem tudtam, hogy kellemetlenül kellett volna-e éreznem magamat, amiért – mint azt megtudhattam tőle – feltűnően vidám voltam, amikor mindenki más sírt körülöttem. – Anya pár órával ezelőtt magához tért, és úgy néz ki, minden rendben lesz vele.

- Úristen! Ezt el sem hiszem. Annyira örülök nektek, Jungkook – szorította meg a vállamat Jinyoung, és a körülményekhez képest a lehető legkedvesebben nézett rám. – Mindhárman megérdemeltétek, hogy újra egy család legyetek.

- Köszönjük. Érzem, most már szebb és jobb idők várnak ránk. Véget ért az egy éves vegetálás. Bár ti is hasonló helyzetben lennétek! – muszáj volt ezt hozzá tennem.

- Igen, bár… - nézett lefele Jackson, én pedig tudtam, itt volt az idő magukra hagynom őket.

A koporsó vitelénél és a temetés alatt is végig leghátul voltam. Úgy éreztem, nekem volt a legkevesebb keresni valóm ott, hisz konkrétan sohasem ismerhettem meg BamBamet. Pedig nagyon megszerettem volna, és látni azt, mennyire boldogok voltak Yugyeommal. Tudtam, hogy remek pár voltak.

A beszédek hallatán még inkább úgy éreztem, hogy sokat veszítettem, amiért nem találkozhattam BamBammel, amikor még magánál volt. Nem túldicsért szavak voltak, amikkel a szerettei illették, hanem őszinte vallomások egy olyan fiúról, aki minden napot úgy élt meg, mintha az utolsó lett volna. Csodáltam őt. Képtelenek voltak az orvosok elrettenteni az aktív életmódjától, és igenis vállalt minden kockázatot, hogy ne kelljen önmagát meghazudtolnia. Igazán rendkívüli személy lehetett, aki összetartott egy nyolcfős családot, a hátrahagyott hét ember szívében pedig egy-egy apró, vagy talán nem is olyan apró része, továbbra is ott élt. Úgy képzeltem, hogy amikor együtt voltak, ezek a darabkák összeálltak, és mintha ténylegesen újra köztük lett volna.

Amikor Jinyoung az általam ajánlott idézetet mondta el, Yugyeom valószínűleg rájött, hogy tőlem volt az ötlet, mivel fájdalommal és hálával ittas tekintetével rám nézett. Akkor biztossá vált számomra, hogy egy jó darabig nem volt tanácsos a közelébe mennem. Megtört, nem is kicsit, és ez teljesen érthető volt. Tudtam, arra, hogy úgy érezze, vissza tudna fogadni az életébe, még várnom kellett.

A temetés végeztével az elsők között távoztam. Pont azért, nehogy azt higgye Yugyeom, hogy muszájból oda kellett jönnie hozzám. Leróttam a végső tiszteletemet, bár közben szöget ütött a fejemben egy ötlet is, hogy mivel tudtam szép emléket állítani BamBamnek, Yugyeomnak és annak az egy évnek, amit édesanyámtól megfosztva kellett eltöltenem.

Miután felébredt anya, két héten át a kórházban tartották a biztonság kedvéért, amit nem bántunk, már csak azért sem, hisz már szinte mi is ott éltünk, főleg én, így megszokott volt ez a közeg. És egyszerűen be sem állt a szánk, csak mondtuk és mondtuk apával, mik történtek velünk ebben az eltelt egy évben. Bár örültünk volna, ha vidámabb és tartalmasabb sztorikat hallhatott volna tőlünk anya, de ő így is itta a szavainkat. A Yugyeom témát viszont napokon át kerülgettem, de végül csak beadtam a derekamat, és minden egyes apró részletet, amit fel tudtam idézni, elmeséltem neki. Volt, amit még apa sem tudott, így egyben pedig tényleg nem hallotta a történetünket, ezért hasonló lelkesedéssel figyelt ő is. Mint megtudtuk, anya nagyon sok mindenre emlékezett, főleg az utolsó hetekből. Yugyeomra pedig végképp, és arra, amiket meséltem róla neki. Annak is nagyon örült, hogy rengetegszer felolvastam, mert – ahogy abban reménykedtem – tényleg saját maga főszereplésével élhette át jó pár kedvenc regényét miattam. A szavaim, akár egy film képkockái, keltek életre az elméjében. Ez pedig megnyugtatásul szolgált számomra, hogy tényleg nem csak a sötétség fogságában raboskodott, és az én kiborulásaim is halló fülekre találtak.

- Kicsim, el ne késs! – hallottam anya hangját a konyhából, aki annak ellenére, hogy csak előző nap jött haza, már szorgosan főzőcskézett, mivel állította, hogy vissza kellett térnie a régi kerékvágásba, amilyen hamar csak tudott. 

Mi rájöttünk apával, mennyire hiányzott nekünk a főztje. Mert csak anya tudott mindent úgy elkészíteni, ahogy azt mi a legjobban szerettük. Hát még az mennyire hiányzott, hogy segédkezzünk neki a főzésben. Bár nekem ezt ekkor ki kellett hagynom. Az viszont megnyugtatásul szolgált, hogy nagyi bármelyik percben megérkezhetett, hogy vigyázzon anyára. Igaz, inkább az idős mamámra kellett felügyelni, viszont azért is jött el, mert a bűntudata szinte biztos voltam benne, hogy élete végéig el fogja kísérni, még ha gyakorlatilag semmit sem tehetett a balesetről, ami anyát kómába juttatta.

- De biztos, hogy ott a helyem? – kérdeztem félve, mert ezen rágódtam már egy hete, amióta Jinyoung közölte, hogy Yugyeom rávette magát, hogy elmenjen arra a fellépésre, amire együtt gyakoroltam vele.

- Ez nem kérdés, kicsim. Mi elmehetünk apáddal helyetted, de nem velünk próbált olyan sokat rá. Ó, és nem mellesleg, akkor nem lenne ebéd, valamint apádnak mindjárt indulnia kell anyáért. Úgyhogy igenis neked kell menned, ha tetszik, ha nem.

- Hogy tudtam én nélküled élni annyi időn át? – léptem a hátához, majd erősen megöleltem hátulról. Anno kicsiként szoktam rá erre, és még mindig ugyanúgy fel tudott tölteni, sőt, úgy sejtettem, egy jó darabig a többszörösét fogom érezni annak, amit régen.

- Ez számomra még inkább rejtély. Szörnyű belegondolnom, milyen élettelen lehetett ez a ház – sóhajtott, majd egy fejrázással próbálta elhessegetni ezt a szomorú képet maga elől. – Így mész?

- Igen – feleltem.

- Akkor indulj! Negyedóra múlva kezdődik – figyelmeztetett, mivel az ódzkodásom miatt később készültem el, mint azt szerettem volna.

- Ó, tényleg! Már itt sem vagyok.

- De még előtte valamit: ha úgy adódik, ne félj beszélni vele! – kérte, én pedig egy bólintással adtam a tudtára, hogy így lesz.

Leghátulra ültem le a színházban, de onnan is mindent jól láttam. Yugyeom ötödiknek lépett fel, és elfogultság nélkül, magasan ő volt a legjobb. Korábban is imádtam, ahogy ezt a táncot csinálta, ekkor viszont volt benne valami plusz, és tudtam is, mi volt az. Nem a közönségnek táncolt, végképp nem a tanároknak – akik ismét megfigyelték, ki volt az, aki mégiscsak érdemes volt a nemsokára esedékes ingyenes, nyári képzésükre –, hanem ő csakis egy valakinek táncolt. Én pedig a lelki szemeim előtt láttam, BamBam miként nézte őt az első sorból.

Nem csak én, hanem szinte mindenki – köztük a tanárok is – állva tapsoltunk neki. Ez a szóló nem csak remekül volt eltáncolva, hanem Yugyeom elénk rakta az összetört szívének egy igen nagy darabját, ami csak azokat nem érintett meg, akiknek a saját szívük nem úgy funkcionált, ahogy kellett volna.

Mikor vége volt, láttam, miként gratulált neki Jinyoung és Jackson, valamint, hogy a saját szülei és BamBam édesanyja és édesapja – akikkel nem egyszer találkoztam a kórházban –, is lelkesen ölelgették. Majd elindultak kifelé, Yugyoem azonban visszafordult, valószínűleg összepakolni a holmijait, nekem pedig akaratlanul is fület ütött pár évfolyamtársának a beszélgetése, akik direkt hangosan kommunikáltak, hogy a szóban forgó személy is mindent halljon.

- Ha beválogatják, az csakis azért lesz, mert megszánták a halott barátja miatt. Mi volt ez az állva tapsolás? – köpte a szavakat, mire a társai felröhögtek.

- Mondjuk az, hogy több tehetség szorult belé, mint hármótokba együtt – szakadt ki belőlem, mielőtt gondolkodhattam volna. Valamilyen elemi ösztön felébredt bennem, így nem tudtam szó nélkül hagyni az előbb elhangzottakat.

- Jungkook, hagyd, nem ér ennyit! – kérte Yugyeom, de számomra igenis ért.

- Láttalak ám titeket. Az egyikőtöknek olyan merev a háta, mint egy nyolcvanéves mamának. A másikotok nem tudja száz foknál feljebb lendíteni a lábát, vagy ha igen, akkor jól titkolja. Neked pedig – néztem arra, aki az előbb beszélt –, inkább nem értékelném a tripla forgásaidat, mert szerintem nem direkt a sarkadon akartad őket kivitelezni.

- Jaj, jössz te itt a flancos kis beszédeddel, úgy, hogy valószínűleg semmit sem értesz a táncoláshoz. Menj vissza a könyveidhez, vagy szopd le ezt a faszt, ha már megszántad ezt a buzi gyökeret, akitől legszívesebben sugárba hánynék! Igen, én sohasem szívleltelek, Yugyeom, most meg aztán végképp nem. – Majd maga elé köpött, bennem pedig elpattant valami, így mire észbe kaptam, már a jobb kezemet ökölbe szorítottam, és a lehető legnagyobb erővel vágtam orron, ami azonnal el is kezdett vérezni. Bár az én kezem is rögtön sajgott, de egy kicsit sem izgatott, helyette ágyékon is rúgtam.

- Én is hasonlóan görnyedtem össze a „csodás” táncelőadásaitoktól. Biztos vagyok benne, hogy protekciósok vagytok, ami szerintem egy művészeti suliban még gázabb, mint bárhol máshol. És nyugodj csak meg, visszamegyek a könyveimhez! Az pedig, hogy laikusként is szembeötlő számomra a tehetségtelenségetek, mindent elárul arról, mennyire nincs itt a helyetek. Egy jó tanács – néztem a másik két, láthatólag valamennyivel értelmesebb fiúra –, váltsatok sulit minél előbb! Találjátok meg a saját utatokat! Nem baj az, ha táncoltok, de nem ilyen helyen kellene, hanem egy fél amatőr társulatnál. – Mire a mondandóm végére értem, valamelyest lenyugodtam, és a két srác, mintha belátták volna, hogy nem szimpla gonoszságból mondtam mindezt. Egy-egy apró bólintás után el is vezették a továbbra is görnyedt társukat, aki vagy a fájdalom, vagy a kis beszédem miatt, nem mert többet visszaszólni. Bár úgy sejtettem, mindkettő közrejátszott ebben.

- Jungkook, én nem is tudom, mit mondjak – nézett rám zaklatottan Yugyeom.

- Nem kell mondanod semmit, nekem viszont igen. Zseniális voltál. Tudom, hogy BamBamnek táncoltál, és azt is, hogy büszke most rád. Megérdemled, hogy részt vehess azon a tánctáboron. Nincs igazság, ha nem kapsz helyet – mondtam őszintén.

- Nem tudom, mivel érdemeltem ki, hogy az életem része légy.

- Érdekes, én is pontosan ugyanezt gondolom.

- Köszönöm, hogy megvédtél – ölelt hirtelen magához, szorosabban, mint előtte bármikor. Az én szívem pedig majd ki akart ugrani a helyéről. Továbbra is szerelmes voltam belé, és tudtam, ez nem fog egykönnyen elmúlni.

- Ez csak természetes. Inkább nem méltatnám szóra, amit az a srác mondott.

- Rendben, de azt azért mondd el, miért jöttél el! – kérte remegő hangon, miközben kényszerítenem kellett magamat, hogy a szemébe nézzek, mert féltem, hogy elpirulok, amivel zavarba hozom. – Mármint nem is igazán a mai napra gondoltam, hanem a temetésre.

- Mert tudtam, hogy szükséged van rám – feleltem suttogva.

- De anyukád… hallottam, hogy felébredt. Mellette lett volna a helyed. Biztos, hogy az volt életed legszebb napja, hisz visszakaptad őt annyi idő után – mondta továbbra is remegő hanggal.

- Viszont te pont, akkor vettél végső búcsút a szerelmedtől. – Láttam magam előtt BamBam sírját.

- De nem kellett volna emiatt elrontanod azt a napodat. – Úgy tűnt, bűntudata volt emiatt, amire semmi oka nem volt.

- Akkor rontottam volna el, ha nem megyek el. Amúgy is, kellett nekik egy kis egyedüllét apával kettesben. Viszont nem ez volt a fő oka, hogy ott voltam.

- Hát akkor? Nem tudom, mi késztethetett arra, hogy elrontsd azt a napot, amire több, mint egy éve vártál. – Annyira fájt szembenéznem az íriszeiből áradó bűntudattal, épp ezért tudtam, ki kellett mondanom, mi is volt pontosan, ami miatt elmentem.

- Szerintem vannak olyan emberek, akiknek rá kell találniuk a másikra, és egy életen át kitartaniuk egymás mellett, vagy legalább is a halálukig. Te így tettél BamBammel, és én csak remélni tudom, hogy még ha nem is ugyanolyan, de hasonló szerepet töltök majd be egyszer a szívedben. Mert te számomra már a világot jelented a szüleimmel együtt, Yugyeom. – Legalább három mázsa súly esett le a vállamról, miközben ezt mondtam. Az ő lábaiból pedig mintha a maradék erő is kiment volna, és összerogyott előttem, így gyorsan leguggoltam elé.

- Jungkook…

- Tudom, hogy túl nyálasan hangozhat az, amit mondani fogok. Valószínűleg túl sok klasszikus szerelmes regényt olvastam az elmúlt évben, de akkor sem tudom magamban tartani: szeretném, ha ott lennénk egymásnak életünk legszebb és legrosszabb napjain, még akkor is, ha ez a kettő egybeesik, mint a temetés napján. Mert az én legszebb napjaim most már nem lehetnek teljes egészek nélküled, és remélem, már a tieid sem nélkülem. A rosszabb időszakainkban pedig támogathatjuk a másikat. Én, ha kell, minden reményemet neked adom, csak adj egy esélyt! Engedj újra közel magadhoz, Yugyeom! Könyörgöm, ne lökj el! Azt egyszerűen nem bírnám elviselni. – Nem csak a szavaimat, hanem az arcomon csordogáló könnycseppeket sem tudtam visszatartani.

- Miért kaptam két ilyen remek személyt az életembe, mint te és BamBam? Egyikőtöket sem érdemeltem meg. De miután BamBam részben az én hibámból halt meg, így nem hagyhatom, hogy te tovább szenvedj – mondta szintén sírva.

- Nem a te hibádból halt meg, ezt te is tudod. És ha csak szánalomból kapnék tőled esélyt, akkor inkább ne! Nem akarom, hogy magadra erőltess. Ha nem tudsz sohasem szerelemmel szeretni, elfogadom, hogy csak barátok maradunk. De ha úgyis inkább teher lennék az életedben, egy szánalomra méltó személy, akit félsz lerázni, akkor most búcsúzzunk el végérvényesen egymástól. – Nem akartam, hogy több fájdalmat hozzak az életébe, mint, ami már eddig is volt benne. Ha nem nyújthattam számára megnyugvást, akkor tudnom kellett kihátrálni a dologból, bármennyire is fájt.

- Ilyet ne is mondj! Szeretlek, Jungkook. Nem szerelemmel, de hiszem, hogy ez lehet több is annál, csak adj egy kis időt, kérlek! – könyörgött.

- Hát persze, hogy adok, amennyire szükséged van. Csak tudnom kellett, hogy van-e még esélyem.

- Kinek lenne, ha neked nem? – kérdezte a legnagyobb őszinteséggel, ami miatt a szívem reménykedni kezdett.

- Viszont mint barátra, már most is szükségem lenne rád. Hiányoztál az elmúlt időszakban. Nem voltak ugyanolyanok a táncpróbáim nélküled – vallotta be.

- Örömmel támogatlak barátként.

- Ma este nyolckor ráérsz? – kérdezte.

- Igen, miért?
    - Majd megtudod. Nyolckor találkozzunk nálatok!

 

 (Ha elolvastad, kérlek, hagyj kommentet! Nagyon fontos lenne számomra a véleményetek!)

---

[1] Jane Austen: Emma. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997. 37. o.

[2] Jane Austen: Emma. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1997. 37. o.