Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 22. fejezet

Huszonkettedik fejezet – Megoldjuk

A vallomásomat dokumentálni kellett, nekem pedig aláírnom azt. Továbbá ezenkívül is volt egy-két papírmunka, amit meg kellett várnom, viszont sejtettem, sőt éreztem, hogy csak egy ajtó választott el a családomtól. Épp ezért nem ért váratlanul, amikor kinyitva azt a szobát, amiben másfél órán át voltam, édesanyám arca volt az első, ami fogadott. Ott, abban a pillanatban, mintha kiragadtak volna a környezetemből, és egy távoli szigetre repültem a családommal, akik hitetlenül álltak előttem.

- Jinyoung, hát tényleg hazajöttél? – kérdezte édesanyám remegő hangon.

- Igen, és többet nem hagylak el titeket, ígérem…

Nem értem a mondandóm végére, már magával is ragadott a vad zokogás. Az a sok elfojtott aggódás és bűntudat, amit miattuk éreztem az elmúlt hetekben, végre utat törhettek maguknak, és egy mélyről fakadó sírógörcs kíséretében vették át az uralmat az elmém és főként a szívem fölött. Képtelen voltam bármit is mondani, csak sírtam és sírtam, miközben felváltva öleltem őket. A szüleim és a nővéreim is úgy tartottak a karjukban, mint akik féltek, bármelyik percben ismét elveszíthettek. Ezt én tettem velük. Persze, nem volt tökéletes megoldás abban a helyzetben, amibe kerültem, mégis a tudat, hogy ezt okoztam a családommal, ezernyi késként szúródott a mellkasomba, darabjaira tépve azt, akárcsak a benne dobogó szívemet, ami túl sok mindennek volt kitéve az elmúlt pár hét leforgása alatt. Féltem, soha nem lesz már az igazi, miközben azt is tudtam, jobb, ha ilyen intenzíven van igénybe véve, mint az a monotonitás, amiben az azt megelőző években úszkált, amikor csak a rajongóimért éltem, és nem magamért.

- Menjünk haza! – A hosszú egymás karjaiban töltött zokogást törte meg az édesapám.

- De a menedzserem… – jutott eszembe az első épkézláb gondolat.

- Itt járt, míg kihallgattak, és belement, hogy ma nem zaklat. Majd holnap megbeszéltek mindent – világosított fel anya.

- Értem. Arról egyébként lehetne szó, hogy ma nálatok aludjak? – kérdeztem félve.

- Kisfiam, nincs az az Isten, hogy egy darabig ne nálunk lakj a történtek után – tette a vállamra a kezét apa, majd a kocsi felé irányított.

Hazafele úton nem beszéltünk, valószínűleg ők is attól rettegtek, amitől én: hogy ismét zokogásban törnénk ki, így inkább megtartottuk a mondanivalónkat, míg meg nem érkeztünk. Ott viszont már nem volt menekvés, mikor a családom sorban leült elém a kanapéra, én pedig az egyik fotelünkben foglaltam helyett. Össze kellett szednem magamat, és belekezdenem a mesélésbe. Nem akartam semmit sem elferdíteni: előttük nem, ők csakis a színtiszta igazságot érdemelték, semmi mást. Mikor a levél résznél tartottam, apa felpattant, majd átadta a megviselt borítékot.

- Az utolsó napokban az egyedüli mentsvárunk ez a levél volt, Fiam. Nem adtuk oda a rendőrségnek, mivel hittünk benned, ahogy azt kérted. Innentől kezdve legalább már tudtuk, hogy élsz, és önszántadból mentél el. De úgy látszik, az utóbbi nem volt teljesen igaz – temette a kezébe az arcát, ami nedves volt a könnyei áradatától.

- Nekem is csökkent a bűntudatom és idegeskedésem miattatok, miután megírtam, viszont ez a levél okozta azt, hogy Mark öngyilkos próbált lenni – sütöttem le a tekintetemet, hiszen láttam magam előtt az eszméletét vesztett szerelmemet, akinek ömlött a kezéből a vér. Viszont megállás nélkül folytattam a mesélést, hogyan jutottunk el az első alkalmunkig: részletezve Mark családjáról szóló beszélgetéseinket, ami láthatólag meghatotta őket, és minél előrébb haladtam a történetünkben, mintha annál inkább megértették volna, miért alakultak a dolgok úgy, ahogy. Nem vágtak közbe, a leveles dolgot kivéve, amit nagyon becsültem bennük – így nekem is könnyebb dolgom volt.

- Hihetetlen, hogy mindez megtörtént veled – állapította meg az idősebbik nővérem, amikor a végére értem. - Mintha egy film forgatókönyvét mondtad volna el.

- Az élet a legjobb forgatókönyvíró, ezt megtanultam – jegyeztem meg, majd rettegve a válaszuktól, megkérdeztem a következőt: - Egytől-tízes skálán mennyire utáltok?

- Kisfiam, sohasem tudnánk utálni. Ezt most azonnal verd ki a fejedből! – kért rá anya, aki ott termett mellettem, majd a kanapé karfájára ülve húzott magához: hiányzott az anyai gondoskodása.

- Meséljetek ti is, mi történt veletek azóta! Persze az idegeskedést leszámítva – tettem hozzá szomorúan.

- Fogunk, de nem most, Kisfiam. Jelen pillanatban az a legfontosabb, hogy pihenj! – jelentette ki apa.

- Nem, nem szeretnék pihenni. Pihentem eleget, amíg ott voltam. Kérlek, meséljetek! És azt szeretném, hogy arról is őszintén mondjatok el mindent, mennyire viselt meg titeket az eltűnésem! – Bármennyire fájt, ugyanúgy hallanom kellett mindezt, ahogy én is részletesen elmondtam nekik, mit hogyan éltem meg a „rabságom” időszakában.

- Rendben – ment bele anya, még ha láthatólag kételyek is gyötörték.

Sokszor képzeltem el, mit érezhettek, mennyire kétségbe lehettek esve, mégis hallani ezeket a maguk valóságában, teljesen más volt – sokkalta rosszabb. Az igazságra mindig nehéz volt felkészülni, főleg, ha negatív dologról volt szó: a sok átsírt éjszakájuk, az a rengeteg alkalom, amikor hirtelen felcsillant a remény, hogy talán itt vagy ott lehetek, majd jöttek a nagy pofonok, mert végül sehol sem leltek. Egy idő után már alig mertek reménykedni benne, hogy valaha megtalálnak, majd pár napja megkapták a levelemet. Onnantól kezdve már egy fokkal jobb volt nekik, tudva, hogy biztonságban voltam. Azóta várták, hogy mikor térek haza. Ez pedig már egy sokkal kiváltságosabb helyzet volt, mint a bizonytalanságban őrlődniük, hogy egyáltalán élek-e még. Sejtették, hogy Markkal tűntem el, ezért őt is kereste a rendőrség – ahogy arra már rájöttem a rendőrkapitánnyal folytatott beszélgetésemből. Mivel azonban Marknak nem volt olyan élő rokona, akivel tartotta a kapcsolatot, így csak az orvosát érte el a nyomozó, aki megígérte neki, hogy amint tud valamit, jelez nekik: így már az is érthetőbb volt, miért hívta őket egyből, ahogy a kórházba szállították Markot. Anya korábban mindig félt, hogy valamelyik pszichopata rajongóm egyszer elrabol, erre pont egy olyan fiú tette meg, akivel kifejezett vágya volt, hogy egy pár legyek. Azt a sok utálatot, amit Mark iránt éreztek, amiért elvett tőlük – pedig azt akkor még nem is tudták, hogy nem önszántamból tűntem el –, ha nem is lehetett  teljesen kitörölni a szívükből – egy darabig még semmiképp –, ettől fogva nem gyűlölték tovább, főleg, ahogy ráeszméltek, mennyit jelentett nekem.

- Holnap, miután meglátogattam Markot, eljönnétek velem abba a házba, ahol laktunk? Kérlek, szeretném, ha látnátok! Akkor még inkább megértenétek az egészet. – Tudtam, közelebb éreznék magukat Markhoz, ha ott lennének, és nekem is szükségem volt rá, hogy visszatérjek. Annyira hirtelen hagytam ott mindent; kellett egy búcsú a helytől, és attól az időszaktól, amíg ott éltem.

- Még szép, kisfiam. Hát persze, hogy elmegyünk veled. Viszont ne csak ezt a két programot tervezd holnapra! – hívta fel rá a figyelmemet anya. – A menedzsered is találkozni akar veled. Elvileg kilenckor jön érted egy kocsi, ami elvisz az irodájába.

- Tényleg, teljesen kiment a fejemből – vallottam be. – Persze, elmegyek hozzá. Annak is örülnöm kell, hogy ma még békén hagyott. Talán ki is rúg, amint elmondom neki azt a féligazságot, ami a vallomásomban is volt.

- Talán, de nem hiszem. Jó üzletember, és egy ilyen visszatérés után biztos, még inkább fellendül majd a népszerűséged. Meg amúgy is, ha hiszed, ha nem, aggódott érted. Nem csak a nagy popsztárjáért, hanem érted, Park Jinyoungért – tette hozzá apa, amin valóban meglepődtem, de ennek a meglepettségemnek inkább nem adtam hangot.

- Éhen halok – eszméltem rá, hogy a gyomrom szörnyen korgott, hiszen nem ettem aznap még semmit, pedig már jócskán délután volt.

- Ó, hát persze! – kapott észhez anya. – Még szerencse, hogy tegnap sokat főztem.

A vacsora már sokkal csendesebben telt: mindenki emésztgette a hallottakat, és azt, hogy ismét együtt volt az egész család. Nekem pedig már ekkor elkezdett azon kattogni az agyam: vajon hogyan tálaljam a történteket a főnökömnek. Ez az éjszaka folyamán sem volt másként, pro- és kontralistát írtam a fejemben, elmondjam-e neki, hogy meleg voltam, vagy sem. De nem csak én voltam az egyedüli a családból, aki aznap nem tudott aludni: édesanyám két óránkét benézett a szobámba, hogy tényleg ott voltam-e, amibe majd beleszakadt a szívem. Hány álmatlan éjszakája lehetett miattam, és hány várt még rá a jövőben? Mert ezt egykönnyen nem heverte ki, ebben sajnos biztos voltam.

Reggel gyomorideggel keltem, így örültem, ha pár falatot tudtam enni. Az értem küldött kocsi percre pontosan kilenc órakor érkezett meg, ami rövid időn belül meg is állt az ügynökségnél. Belépve az irodába, fogalmam sem volt, mire számítsak, ennek ellenére meglepett, ahogy a menedzserem szoros ölelésébe zárt, és láthatólag ő is alig hitte el, hogy tényleg visszatértem. Észrevéve a furcsa arckifejezésemet – amit nem tudtam elrejteni –, megjegyezte, hogy ne gondoljam, hogy ő egy érzéketlen szörnyeteg: nagyon is féltett. Én pedig hinni akartam neki, olyannyira, hogy nem gondolkodva, bevallottam, hogy egy férfiba szerettem bele, és vele együtt szöktem meg. Az elrablást elhallgattam, de azt nagy vonalakban felvázoltam neki, hogy Mark mentális problémákkal küzdött, ezért állandó felügyeletre szorult, így talán az lett volna a legjobb, ha a karrierem véget ér, mert választás esetén mindig is Markot választottam volna. 

A menedzserem percekig csak állt, és nézett maga elé, ködös tekintetéből pedig zavarodottságot tudtam leolvasni: féltem, épp a kirúgásom indokát fogalmazta meg a fejében, amikor aznap másodszor meglepve engem, azt mondta: megoldjuk. Egy órán át beszélgettem vele: elmesélte, miként tartotta a frontot, és hogy lehet furcsállni fogom, de megkétszereződött az albumjaim eladási száma a történtek után – a sok rajongó megijedt, hogy többet nem hallanak felőlem semmit, és így megvették fizikális formában is az albumjaimat. Épp ezért kellett másnap egy olyan beszédet mondanom a visszatérésemről, amivel nem bántottam meg őket, és valamelyest megértettem velük, hogy szükségem volt erre a kitérőre. A főnököm kérte, hogy még az este folyamán küldjem el neki, mit tervezek mondani, hogy áldását adhassa rá. És akárhányszor vissza akartam térni a melegségemmel kapcsolatos esetleges problémákra, újra és újra annyit válaszolt:  megoldjuk.

- Nem értem, miért ilyen kedves velem? Hisz nem kis problémát okoztam Magának, ráadásul még két évig nem randizhattam volna a szerződésem szerint. Vagy a sok eladott album kárpótolja? – gondolkodás nélkül kérdeztem rá ezekre, de utólag sem bántam meg, hogy kicsúsztak a kérdések a számon.

- Tudod, az én életemben is volt valaki, akivel megszökhettem volna, és ki tudja, lehet, ő lenne most a feleségem. Csak veled ellentétben, én nem voltam képes feláldozni a karrieremet érte, amit azóta is szörnyen bánok. Utána mindenkiben Őt kerestem, de nem találtam sohasem hozzá fogható személyt. Az ilyen nagy szerelmekből általában egy van, sőt valakinek egy sem adatik meg, úgyhogy te ne szúrd el, Jinyoung. Egy nap fel fogod áldozni a karrieredet, ebben biztos vagyok, de még nem jött el az a nap: addig is megoldjuk. Amúgy pedig részben igazad van: most már te vagy a legtöbb albumot eladott előadóm, így magam alatt is vágnám a fát, ha nem próbálnánk meg így is folytatni, amit évekkel ezelőtt elkezdtünk. Úgyhogy ne is törődj azzal a randizási tilalommal. Vedd úgy, hogy semlegessé vált. Csak a média előtt maradjon titok a kapcsolatod! – veregette meg a vállamat biztatása jeléül.

- Köszönöm! – ragadtam meg a kezét. – És nem csak azt, hogy segít nekem, hanem az őszinteségét is.

- Te is az voltál, így én is – felelte, majd utamra engedett. De bennem azonnal bűntudat keletkezett, hiszen nem voltam vele teljesen őszinte: viszont ezt Markért tettem, aki már biztos, tűkön ülve várta a kórházban, hogy meglátogassam.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 23. fejezet

Huszonharmadik fejezet – Jinson

Jackson:

Ha létezett tökéletes boldogság, akkor én azt éltem át, amikor Jinyoung megtette az első lépést, és csókjával belém fojtott minden szót. De igazán nincsenek azok a szavak, amikkel a töredékét is vissza tudtam volna adni annak, mennyire mámorító volt végre megízlelni a szerelmem ajkait. Viszont féltem, hogy ezek után nem fogom tudni tűrtőztetni magamat, és a nap minden órájában őt akarom majd csókolgatni. Azonban hittem abban, hogy sokat fejlődött az önmegtartóztatásom. Továbbra is azt ismételgettem a fejemben nap mint nap, hogy minden csak akarat kérdése volt, és én akartam ezt a férfit, a fóbiájával együtt. Ráadásul tényleg belement a kiskutyás ötletembe, és megcsókolt. Ezek után még inkább megérdemelte, hogy addig várjak arra, hogy állandó testi kontaktust legyen köztünk, ameddig csak kellett.

- Na, akkor zuhanyozzuk le a picit! – törte meg a kínos csendet Jinyoung.

- Öhm… - köszörültem meg a torkomat. – Rendben.

Meglepően nem félt annyira a zuhanyrózsától a kicsi, mint azt hittük, azonban mielőtt kiemelhettük volna, megrázta magát, ezzel mindkettőnket és a fürdő egy részét is összecsapva.

- Lesz gondunk a nevelésével – jegyezte meg a szerelmem.

- Ez tény, de együtt megoldjuk – mosolyogtam rá, majd törölközőbe csavarva, kiemeltem a picit, és miután a lehető legszárazabbra töröltem, hagytam, hadd szaladjon ki a nappaliba.

- Gondolkodtam rajta, hogy benti vagy kinti kutya legyen, de nem tudok dönteni. Ha kinti kutyus lenne, és olykor-olykor jönne be, abból több baj lenne, mintha szobakutya lenne, és minden másnap fürdetnénk, plusz a séták után megtakarítanánk a lábát – mondta, miután leült az ebédlőasztalhoz.

- Ez a te döntésed legyen: ahogy számodra komfortosabb. Nem akarom, hogy a szőrszálai miatt ne érezd a házat kellően tisztának. Mármint állandó takarítással azért kordában lehetne tartani a dolgot, de már nem lenne ugyanaz, főleg az elején, amíg nem tudja a szabályokat.

- Hát ez az. Aj, tudod, mit, próbáljuk meg, hogy bent lesz, aztán ha nem működik, kiszoktatjuk.

- Remek, nekem tökéletesen megfelel – mondtam őszintén, mivel tényleg mindkét opcióval meg tudtam barátkozni.

- Eredetileg nem akartam, hogy benti kutya legyen, de ahogy kérlelve nézett a menhelyen, majd félt, ahogy hazahoztam… Ott minden elképzelésem a semmibe veszett. Azt szeretném, hogy biztonságban érezze magát, ahogy ő az én lelki gyógyírem lesz, úgy legyek én is neki. Vagyis mi – javította ki magát.

- Olyannyira szerelmes vagyok beléd, hogy azt el se tudnád képzelni – böktem ki, miközben folyton azt vártam, mikor ébredek fel, mert ez a nap valóban álomszerű volt.

- Én is szörnyen szeretlek. – Valószínűleg sokszor kellett még ezt hallanom tőle, hogy ténylegesen fel is fogjam, mit mondott, de talán ezredjére is ugyanúgy cikázott volna a gyomrom, mint az első alkalmakkor. – Egy másik fontos kérdés: Mi legyen a neve?

- Hm… Esetleg Jackjin? – ötleteltem.

- Tessék? – ráncolta a gyönyörű homlokát.

- Hisz a közös gyermekünk, és így mindkettőnk nevéből lenne benne – magyaráztam el neki, bár valóban hangozhatott volna jobban is.

- Mit szólnál inkább ahhoz, hogy Jinson? – lett lelkes.

- Tökéletes. – Mintha neki találták volna ki ezt a nevet: ahogy ránéztem Jinsonra, tudtam, imádni fogja.

- Remek, akkor küldök is egy képet róla Jaebumnak és a szüleimnek: nekik is látniuk kell minél hamarabb. – Már szaladt is a picihez a telefonjával, aki megszeppenve tűrte, hogy sorra készítette róla a lesifotókat. De kétségtelenül remek fotóalany volt.

- Majd BamBamnek is küldd át, légyszí! – jutott eszembe a barátom, reménykedve abban, hátha a kiskutya miatt ezután többször néz be hozzánk.

- Meglesz.

- Jaebum mindjárt idejön – mondta, miután a barátja válaszolt az sms-ére.

- Ő sem tudott arról, mit tervezel?

- Nem, senki, csak a pszichológusom.

- Mit ne mondjak, nagyon megleptél. De ennél rosszabb meglepetést ne tartogass számomra.

- Ezt nem ígérhetem meg. – Majd kacéran rám kacsintott, mintha nem is az a Jinyoung lett volna, aki korábban egy-egy bóktól is elrohant.

- Kivirágoztál – csúszott ki a számon.

- De ezt csak neked köszönhetem, és remélhetőleg ő is rá fog minderre segíteni – mutatott a picire.

- Ebben biztos vagyok. Na, most ki üzent? – kérdeztem, amint egy újabb beérkező sms-t jelzett a telefonja.

- BamBam. Azt írja, látja, lecseréltelek egy aranyosabb kiskutyára.

- Ha-ha-ha! – nevettem fel szarkasztikusan. – Várj, kiskutya: „Gae”. Ezek vagyunk most már mi: Wang Gae, Park Gae és a kicsi Jinson.

- Jézusom, ezt már tényleg túlgondoltad – rázta a fejét, és láthatólag nem vett komolyan.

- Nem, akármit is mondj, most már Gae a családnevünk, és pont.

- Jól van, Jackie.

Jinyoung:

Képtelenség volt betelni a csöppséggel, ahogy félénken kolbászolt az előszobában, felfedezve magának azt a helyet, amit otthonának tudhatott ezentúl. Ezért is döntöttem úgy, hogy valóban jobb lesz, ha megpróbáljuk benti kutyaként nevelni. Nem lett volna szívem kirakni az udvarra. Ráadásul belső udvarunk volt, vagyis semmi rálátása nem lett volna a kinti dolgokra, míg a ház nagy ablakai teret nyújtottak számára, hogy kitekintést nyerjen a nagyvilágba – persze a sok séta mellett, amit be kellett majd iktatnunk vele.

- Ó, jaj! – sóhajtottam fel, amikor láttam a mobilom kijelzőjén, hogy édesanyám hívott.

- Szia, anya! – kezdtem félénken, és megint az a kisfiú voltam, aki félt, hogy valami olyat tett, ami az egészségét veszélyeztette, így megráztam magam, és másabb hangtónusban folytattam tovább. – Mielőtt kiakadnál: mindent alaposan átgondoltam.

- Azt elhiszem, csakhogy nekem erről egy szót sem szóltál. Értem én, hogy már nem kell minden apró lépésedről beszámolnod, de azért ez egy fontos döntés volt. Egy másik élőlény sorsa most már tőletek függ, és ezt meg sem osztottad édesanyáddal – annyira ki volt ábrándulva. Éreztem, ez volt nála az utolsó csepp a pohárban.

- Az előbb hoztam haza, és azonnal megosztottam veled. Egyébként még Jackson sem tudott arról, hogy örökbe fogadjuk, úgyhogy ne vedd magadra – tettem hozzá, hátha ezzel enyhítem a körülményeket.

- Sejtettem, hisz Jackson nem hallgatott volna el ilyesmit előlem. De persze a saját, tulajdon fiam igen. – Nem kellett mondania, kihallottam a hangjából, hogy sírt: halkan, de azért intenzíven.

- Értem, szóval már ott tartunk, hogy Jacksonban jobban megbízol, mint bennem – közben a páromra néztem, aki tágra nyílt szemekkel hallgatott. Látszott, félt, hogy mit is tett, amikor valóban semmi beleszólása nem volt a dolgokba – azonkívül persze, hogy ő ültetett bogarat a fülembe.

- Nem, de ezt tényleg elmondhattad volna.

- Azért, hogy elbizonytalaníts. Ismerlek, anya, le akartál volna beszélni róla.

- Talán – ennyit mondott.

- Figyelj, közben megérkezett Jaebum – zártam rövidre a dolgot, mivel valóban megszólalt a csengő –, aki képzeld, örül a picinek, és azonnal idejött, hogy megnézze. Ha téged is érdekel, az ajtónk nyitva áll, ha viszont csak bántani szeretnél a szavaiddal, kérlek, ne keress. – Azzal a lendülettel, hogy befejeztem a mondatomat, ki is nyomtam a készüléket. Tudtam, utólag bűntudatom lesz, de akkor és ott ez nem érdekelt: nem hagyhattam, hogy elrontsa ezt a tökéletes napot.

- Kitalálom, édesanyád nem örült a picinek – találta fején a szöget Jaebum.

- Hát nem. Viszont nem is számítottam más reakcióra tőle.

- Én sem, az az igazság. Viszont hadd lássam, hol van a kis tünemény! – Majd rögtön mosolyra húzódott a szája, amint megpillantott a csípőficama miatt furcsán mászkáló Jinsont.

- Ugye, hogy egy angyal? – kérdezte tőle Jackson, miközben a barátom már a kezébe is vette a kicsit, aki félénken, de azért hozzá is aranyosan odabújt.

- Az! Viszont készüljetek fel rá, hogy nem lesz könnyű nevelni. Benti vagy kinti kutya lesz? – tette fel ő is az egyik legfontosabb kérdést.

- Benti – vágtam rá, mire Jaebum meglepett arccal tekintett rám.

- Vagyis első körben azzal próbálkozunk, de ha nem jön össze, akkor kiszoktatjuk – helyesbített Jackson.

- Remek terv.

Negyedórán át nem is beszéltünk másról, csak a kutyusról, és arról, hogyan hoztam meg ezt a döntést. Persze úgy volt teljes a történet, hogy a Jackson iránti érzéseimet is kitálaltam, amit a lehető legnagyobb örömmel konstatált Jaebum. De nem is vártam tőle mást – ahogy anyánál se negatív értelembe. Persze ezután őt is kérdezgetni kezdtük, mi újság volt vele; továbbra is kijöttek-e Markkal?

- Persze, minden oké – felelte sután, de láttam rajta, hogy szívesebben mesélne többet is, csak nem mer. Viszont nem én voltam az egyedüli, akinek ez feltűnt.

- Ha miattam kerülöd a témát, biztosíthatlak róla, most már, hogy végérvényesen elraboltam Jinyoung szívét, többé nem érzek fenyegetést Mark kapcsán. Úgyhogy, ha gondolod, és ha neked se baj, Jinyoung, akár találkozhatnánk egyszer négyesben. Tudjuk, hogy egyre többet jelent neked Mark, Jaebum, úgyhogy az a minimum, ha adok neki egy esélyt. Hisz kezdjük ott, neked nem kis szereped volt abban, hogy én ideköltöztem, amiért soha nem lehetek elég hálás – hadarta Jackson a rá jellemző habitussal.

- Tényleg nem lenne gond? – húzta fel a szemöldökét Jaebum.

- Hát persze, hogy nem – vágtam rá. Bár én is gondoltam már erre, de nem mertem felhozni Jackinek, viszont így, hogy az ő ötlete volt, örömmel benne voltam.

- Köszönöm, srácok. Megbeszélem vele, és akkor mindenképp összehozunk egy találkát. Úgy látszik, nem csak ez a kis szőrmók volt a mai nap meglepetése tőletek – puszilgatta a kicsit. – Tényleg, azt még nem is mondtátok, hogy hívják – jutott eszébe.

- Jinson – feleltem.

- Ez de ötletes! Kedves Jinson, örülök, hogy megismerhetlek – fogta meg a jobb mancsát, mint aki kezet rázott vele. Hát igen, nem kérdés, miért ő volt a legjobb barátom, és miért voltam biztos benne, hogy ez a jövőben sem változik majd.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)