Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 17. fejezet

Tizenhetedik fejezet – Jackson a legjobb

Jackson:

Tudtam, hogy Jinyoung nem akarja már aznap este megbeszélni a kutyás ötletemet, épp ezért nem is erőltettem, hanem úgy tettem, mint aki elhiszi, hogy szimplán csak a fáradtság miatt ment el rögtön lefeküdni aludni, amint hazaértünk. Reggel viszont nem kegyelmeztem neki: épp pakolásztam a holmijaim között, amikor elkezdett halkan lopakodni a konyhába. Nem hagyhattam ki az alkalmat, hogy jól rá ne ijesszek, főleg tudva, hogy miattam sompolyog, mert továbbra is meg akarja úszni a téma boncolgatását. Gyorsan be is menekült a mosdóba, én viszont ugyanúgy, ahogy ő pár napja, nem hagyhattam, hogy ennyiben maradjon a dolog. Igazán ekkor éreztem át, mennyire gyerekes voltam múltkor, hogy ide menekültem: de hát egy bizonyos fokig mindketten gyerekek voltunk, még én is, aki kicsit idősebb voltam nála.

Végül csak sikerült kivarázsolnom onnan, és azt is kiszednem belőle, hogy több dologtól is félt egy kiskutya kapcsán: egyrészt a tisztaságmániája volt a probléma, másrészt az, hogy én odaleszek mindig az egyetemen, míg ő általában itthon marad, és így ráhárul majd a feladatok döntőtöbbsége. Bár ott kezdett megtörni a jég nála, amikor felhoztam, hogy kint is tarthatnánk, de végül csak visszahátrált egy érthető ok miatt: alig költözött össze velem, máris egy újabb, számára kifejezetten drasztikus változást akartam az életébe. Nem várhattam el ezt tőle, még akkor sem, ha szinte biztos voltam benne, hogy javulást hozna az állapotában. De már maga a tudat, hogy nem zárkózott el teljesen a gondolattól, csak épp jelen pillanatban nem volt még felkészülve rá, fél siker volt a szememben.

Viszont a hirtelen beállt nyugalmunkat Jaebum törte meg, aki kifejezetten mérges volt a barátjára, ami láthatólag nem csak nekem, hanem Jinyoungnak is furcsa volt. De végighallgatva, mennyire fájt neki, hogy a szerelmem elhanyagolta, megértettem, miért ilyen, és bűntudatom is lett, hogy „elvettem" tőle a legjobb barátját. Persze már nem oviban voltunk, ahol versengtünk a másik figyelméért, de akkor is, ők igenis össze voltak nőve, és ez azután sem változott, hogy Jinyoung ebbe a nagy házba költözött. Én hoztam el a változást az életébe, én voltam az, aki „elvette” őt Jaebumtól, és emiatt szinte rögtön bűnbánóan el is ballagtam volna, ha nem derül ki, hogy Jaebum pont azzal a Markkal költözött össze, aki szent meggyőződésem volt, hogy belezúgott Jinyoungba. Persze hűen magamhoz, azonnal rosszabbnál-rosszabb gondolatok lepték el a fejemet: hogy Mark továbbra is csak Jinyoung szívére pályázik, és hogy Jaebum csak egy eszköz, akin keresztül meg akarja kaparintani magának. Bár a szerelmem erre rögtön rávágta, hogy csak a sok krimi beszélt belőlem; de nekem akkor is volt egy rossz megérzésem, ami ettől a fejleménytől csak még inkább felerősödött. Ráadásul még védte is Jinyoung, így a féltékenységem egy magas fokára hágott, és csak az mentett ki ebből a helyzetből, hogy már késésben voltam az órámról, így elrohantam.

Gyorsabban elrepült a tanítás, mint máskor: valamiért most az átlagosnál is aranyosabbak és problémamentesebbek voltak a gyerekek. Nem is tartott fel senki, így miután átöltöztem, rögtön elindultam a szokásos útvonalamon. Arra nem járkáltak emberek: mivel szerettem az eldugott utcákat, így általában csend és nyugalom övezte a sétáimat. Buszozhattam is volna, de imádtam a szabad ég alatt kószálni, az órák után pedig ez volt a testi és lelki levezetésem is egyben. Most viszont kiszúrtam egy kiskölyköt, aki elbújt az egyik fa mögött: én is imádtam régen bújócskázni, így rögtön kellemes élmények árasztották el a gondolataimat. Percekkel később pedig apró nevetésre figyeltem fel, és hátra fordulva ismét annak az elbújt gyereknek a kezét láttam meg, csak most épp egy kuka volt a menedéke.

- Figyelj, nem tudom, ki elől bujkálsz, de én nem látok a környéken senkit – mondtam végül, mivel kezdett gyanússá válni a helyzet, főleg, hogy általában tényleg nagyon kevesen sétafikáltak errefelé, pláne nem egy kisfiú egyedül.

- Maga elől bujkálók, Tanár Úr! – lépett elő a csöppség.

- So Hyunwoo, hát te meg mit keresel itt? – húzódott azonnal mosolyra a szám, amint realizáltam, hogy az a tanítványom követett, akinek az apjával a minap csúnyán összevesztem.

- Én… Én csak… - Rajzolt köröket a lábával, miközben hátra kulcsolta a kezét, és még csak véletlenül se mert a szemembe nézni.

- Mondd, hisz nem harapok! – Léptem közelebb hozzá, majd meg is fogtam biztatásként a kezét.

- Azt tudom, Tanár Úr a legjobb – mosolyodott el ő is, amitől még aranyosabbá vált a pufi arcocskája.

- Örülök, hogy így gondolod – mondtam, és közben próbáltam leplezni, mennyire jól esett, hogy így érezte. – Na, de most már térjünk a lényegre: miért követsz?

- Tanár Úr nem tanítana engem külön? – bökte ki végre, és közben olyan ártatlanul és kedvesen nézett rám, hogy bármit is kért volna, nem tudtam volna nemet mondani rá.

- Azt szeretnéd, ha külön órákat tartanék neked? – kérdeztem vissza, mert nem voltam benne biztos, pontosan, hogy értette.

- Igen – bólintott. – Anyukám nagyon gazdag, és ki tudja fizetni, bármilyen összeget mondjon Tanár Úr.

- Nem a pénz a fontos – biztosítottam erről, de azt már nem tettem hozzá, hogy lehet, én magam is fizettem volna azért, hogy egy ilyen imádnivaló fiút taníthassak; mert egy valamit biztosra mondhattam: bármilyen sok energiába is fájt a kisgyerekekkel való foglalkozás, mindezt sokszorozva kaptam vissza tőlük.

- Apukám nem így gondolja, szerinte csak a pénz a lényeg. Azért sem mondta el anyának, hogy nem tudta kifizetni nekem a tábort. A felét is csak kölcsönből tudta volna. De Tanár Úr miatt már azt sem akarta – szontyolodott el, amibe majd beleszakadt a szívem, főleg, hogy én is hibás voltam a szomorúságáért, így helyre akartam hozni a dolgokat.

- A szüleid elváltak?

- Igen – bólintott. – És az új apukám sokkal kedvesebb, de azért én a régit is szeretem, csak hát ő fura. Meg… ööö, most még inkább. – Ismét a lábát bámulta, így tudtam, valamit nem mer elmondani.

- Ugye, nem bántott téged? – most is kapásból a legrosszabbra gondoltam.

- Nem, csak megfenyegetett. – Miután ezt bevallotta, kényszerszerűen körbe nézett, mint aki attól rettegett, hogy az apja valahonnan előbukkan, és jól megszidja, amiért eljárt a szája, amitől felment bennem a pumpa.

- Pontosan hogyan? – Muszáj volt tudnom.

- Azt mondta, ha elárulom anyának, hogy nem mehettem a táborra, miután hazajött a nyaralásból, annak nagyon rossz vége lesz.

- Mikor jön haza anyukád? – kérdeztem, miközben egyre dühösebb lettem, de azért igyekeztem mindezt leplezni előtte, hisz már jól megtanultam: a gyerekek jobb, ha nem látják, amikor egy felnőtt ideges.

- Pont úgy csinálták másik apuval, hogy akkor legyenek oda, amikor a tábor van.

- Tehát a tábor vége után ismét otthon leszel velük – raktam össze a dolgokat.

- Igen.

- Rendben, értem. Nagyon sajnálom, hogy ilyen helyzetbe sodort apukád, de rám számíthatsz: megőrzöm a titkodat, és amint hazajön anyukád, beszélek vele, hogy taníthassalak, anélkül, hogy beavatnám apukád titkába. Ez így megfelel? – mosolyogtam biztatóan.

- Igen, remek lesz. – Hirtelen magához ölelt, amitől köpni-nyelni nem tudtam. Sokszor ölelgettek az edzések után a diákjaim, de ez valahogy más volt: ebben ott volt egy jövőbeni szorosabb kapcsolat reménye is.

- Akkor már csak annyit mondj meg, hol laksz, és én a tábor után meglátogatom a családodat. – A pici szerencsére egy számomra ismerős címet mondott, így megnyugodtam, hogy könnyen odataláltok majd. – Egyébként nem lesz baj abból, hogy eljöttél otthonról? – jutott eszembe.

- Nem, apa egyedül hagyott fél napra, nem jön rá. – Legyintett a kezével, én pedig ismét ideges lettem, hiszen eredetileg a táborban kellett volna lennie, ehelyett otthon ült egyedül, ráadásul – mint a példa is mutatta – simán el tudott jönni onnan.

- Ne kísérjelek el? - aggódtam a hazajutása miatt.

- Nem kell, két utcával arrébb lakok.

- Ó, értem. Egyébként nem kell, hogy magázz: ha külön is foglak tanítani, egyszerűbb lesz mindkettőnknek, ha közvetlenebbül kommunikálunk. Meg amúgy is, jobban szeretem, ha Jacksonnak szólítanak – tettem még hozzá indulás előtt.

- Rendben, Jackson. Tényleg te vagy a legjobb. Szia! – Mire feleszméltem, már ott sem volt a kicsi, én pedig hirtelen nem tudtam, hogy inkább mérges legyek a gyerek helyzete miatt, vagy boldog, hogy a jövőben valószínűleg többet foglalkozhatok majd vele.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)