Megfogant kívánság - JenLisa fanfiction

Megfogant kívánság

Jó pár évvel ezelőtt, egy elhagyatott utcában, egy Lisa nevű kislány épp zokogott. Karácsony éjjel volt, és a szülei valószínűleg észre sem vették, hogy elszökött otthonról, ahogy azt sem, hogy a lányuk könnyes szemekkel kémlelte, miként veszekedtek még a szeretet ünnepén is. A tíz éves Lisa elégszer látott már hasonló jelenetet odahaza, de egy valami biztos pont volt az életében: karácsonykor tilos volt a hangosabb szóváltás. A szeretet ünnepén mindig kitettek magukért a szülei; már csak azért is, mivel egy szem lányuk december huszonötödikén született. De most még ez a duplán kedves nap sem állt a vitájuk útjába. A pici Lisa igyekezett követni, miről is volt szó, de csak annyit tudott kivenni a szavukból, hogy a férfi másnapra bónusz munkát vállalt az irodában, ahol asszisztens volt, hogy így némi kis plusz pénzhez jussanak, és a szilvesztert majd a hegyekben tölthessék, ahogy azt a kis Prücsöknek megígérte. A felesége azonban ahelyett, hogy ezt a napot a lehetőségek szeretni a leginkább kiélvezte volna élete két legfontosabb személyének társaságában, inkább torkaszakadtából üvöltött, és mindenfélének lehordta a férjét, amiért az csak a lánya igényeivel törődött, amikor neki arra lett volna szüksége, hogy másnap együtt látogassák meg a szüleit, ahogy minden évben tették. De nemhogy a férfi, még a kicsi Lisa is jól tudta: anyja nem azért dühöngött, mert hiányolnia kellett az apja társaságát, hanem azért, mert így a szülei előtt magyarázkodhatott, merre járt a férje – ami azért is volt különösen kínos, mivel a nagyszülők újra és újra felhozták azt a témát, amikor kettesben voltak a lányukkal, hogy annak idején semmi pénzért sem szabadott volna hozzámennie. Ám Kim Jisoo rendre szembe ment a szüleivel; már szinte erről volt híres a családi körben. De Choi Youngjae szülei sem voltak éppen a legtámogatóbbak ebben az ügyben, hiszen így a fényes jövő előtt álló fiuk félbehagyta az egyetemi tanulmányait, és elment dolgozni, hogy az akkor terhes menyasszonyával közös otthonba költözzenek az esküvő előtt. Bár Jisoo és Youngjae is előre tudták, hogy heves természetük miatt nem lesz éppen csöndes a kapcsolatuk, de mégsem volt olyan vita, ami után akárcsak pár percre is átfutott volna az agyukon, hogy rossz döntést hoztak. Bár a kicsi Lisa-nak azért olykor-olykor megfordult a fejében, hogy talán a szülei nem is szeretik egymást, csak miatta vannak még együtt; az viszont kétségtelen volt, hogy a nagyszülei a maguk módján imádták a kisunokájukat.

- Hát te meg miért zokogsz? – hallott egy remegő hangú kislányt a sötétből, így kiragadva őt didergésének és sírásának kettősségéből.

- És te mit csinálsz itt? – kérdezett vissza mogorván, mivel semmi kedve nem volt társalogni, még ha korabelinek is nézett ki az idegen.

- Én csak sétálni indultam.

- Este? – furcsállta, amit halott. – A szüleid nem fognak keresni?

- Nekem nincsenek szüleim – felelte szomorúan a kopott ruhájú csöppség, majd leült Lisa mellé a járda padkájára.

- De akkor kikkel élsz? – jött az újabb naiv kérdés a könnyeit letörlő gyermektől.

- Más lányokkal.

- És hol?

- Egy árvaházban, ami itt van nem messze.

- Ó, tudom, hol! Anya mondta párszor, hogy milyen rossz lehet azoknak, akik ott élnek – emlékezett vissza Lisa.

- Pedig nem az. Mármint én nem tudom, milyen lehet máshogy élni – grimaszolt az idegen kicsi. – Egyébként Jennie vagyok.

- Én Lisa. – Majd oda is nyújtotta a kezét a másiknak.

- Örülök, hogy megismerhetlek.

- Én is téged.

- Amúgy miért sírsz?

- Nem is sírok – fordult el durcásan Lisa.

- Akkor miért sírtál? – Nem lehetett ilyen könnyen túljárni Jennie eszén.

- Mert… mert… - Nem vitte rá a lélek Lisat, hogy bevallja az igazságot, hiszen ez a kislány azt se tudta, milyen, ha az embernek vannak szülei. Ebben a percben sok mindent átgondolt a leélt tíz évéből: neki volt hova hazamennie, nemcsak egy otthon, ahol sok másik árvával élt együtt Jennie; Lisa-nak volt két szerető szülője és négy nagyszülője, akik imádták a maguk módján, ami elképzelhetetlen volt a másik lány számára. – Hagyjuk! Butaság volt eljönnöm otthonról.

- Egy butaság miatt itattad az egereket? Mondjuk én mindig sírok, de azt mondják, ilyenkor aranyos vagyok, amivel csak felhúznak – nevetett Jennie, és Lisa szívében valami megdobbant. Voltak barátai, Chaeyoung különösen közel állt hozzá, de Jennie más volt, benne valami azonnal megfogta; talán az az elesettsége, ami abból fakadt, hogy nem volt családja. Legszívesebben most azonnal kézen fogta volna, hogy velük éljen, vagy legalábbis velük töltse a karácsonyt: mert egy ordítozós karácsony, egy alapjáraton boldog családban, még mindig kellemesebb volt, mint egy rideg ünneplés egy árvaházban.

- Amikor mosolyogsz, akkor is aranyos vagy – mondta végül Lisa.

- Köszönöm! De mondd már, miért sírtál! – Bökte meg a vállát a másiknak, akinek végül csak megeredt a nyelve. – Értem – ennyit reagált végül Jennie a hallottakra, igyekezve megemészteni a másik szavait.

- Tudom, butaság volt eljönnöm. Lehet, nem is keresnek, mert még mindig nem vették észre, hogy eljöttem.

- Biztos, hogy keresnek, és az is, hogy szeretnek a szüleid, Lisa. Bárcsak nekem is lenne kiktől elrohannom! Bár engem is el akarnának egyszer vinni a hegyekbe nyaralni! De mindegy, ez a te életed, az enyém pedig az árvaházban van. Vissza kéne oda mennem, ahogy neked hazamenned. – Olyan hirtelen pattant fel, hogy Lisa fel sem fogta, hogy már állt, és hogy valószínűleg neki is fel kellett tápászkodnia, hogy elköszönjön tőle.

- Jennie, nem lesz bajod belőle, hogy eljöttél? – aggódott.

- Hidd el, az senkit sem érdekel, én hol vagyok éppen. Bár lehet, valaki beköpött, és kapok pár körmöst – szontyolodott el az arca.

- Ilyen nem csak a filmekben van? – ijedt meg a kicsi Lisa.

- Sajnos nem.

- Gyermekem, hát itt vagy! – Rohant oda hozzájuk Jisoo, akit szorosan követett a lihegő Youngjae. – Még egyszer ilyet ne csinálj, Kislányom, és ígérem, mi sem veszekszünk majd annyit apáddal. Mert tudom, hogy átléptünk egy határt, azért szöktél el, de ez akkor is szörnyű nagy felelőtlenség volt. – Közben erősen magához vonta a lányát, hogy az idegességtől remegő kezeinek védő ölelésébe zárja.

- Rendben – csak ennyit tudott felelni a gyermek. – Viszont be szeretnék mutatni valakit.

- Kicsodát? – kérdezte az apja, de mire megfordult Lisa, újdonsült barátnőjének már hűlt helye sem volt, ő pedig csak reménykedni tudott benne, hogy Jennie valóban létezett, nem pedig a dermesztő hideg hallucinációja volt.

- Senkit.

Végül hazatért az átfagyott és lelkileg kimerült család, akiknek szükségük volt némi beszélgetésre, hogy nyugodtabb szívvel tudják elővenni a kislány születésnapi tortáját. Lisa-nak pedig nem kellett gondolkodnia, hogy tudja, mit fog kívánni: hogy Jennie-t még viszont lássa.

Lisanak volt egy remek tulajdonsága: kiváló meggyőzőképessége volt, és remekül tudta úgy alakítani a dolgokat, hogy az neki megfelelő legyen. Épp így járt el a nagynénjénél is, aki a férjével már rég szeretett volna családot alapítani, de sohasem jött össze nekik. Ezt a nő részben nem is bánta, mivel nem volt türelme a kisbabákhoz, de közben mégis vágyott rá, hogy egy Lisa-hoz hasonló kislánynak fonhassa mindennap a haját, és együtt mehessenek vásárolgatni. Lisa-nak nem is kellett több, amint összerakta a fejében a képet, hogy van egy korabeli lány, akinek minden vágya az lenne, hogy egy szerető családba kerüljön, máris csepegtette szépen az információkat Jennie-ről. Ezen szavak végül meghallgatásra leltek, majd több árvaházi látogatás után Lisa nagynénjéék tudták, unokahúguk nem túlzott: egy földre szállt angyal volt Jennie; és maga a tény, hogy Lisának örömet okozhattak azzal, hogy magukhoz vették, még inkább döntésre késztette őket. Fél év múlva pedig már saját gyermekükként szerethették a kicsi lányt, és se Jennie-nek, se Lisanak nem jutott eszébe, hogy még egyszer elszökjenek karácsonykor, amit ezentúl mindig együtt töltöttek. De Lisa szülei is betartották az ígéretüket: kevesebbet veszekedtek az elkövetkezendő években, mint amihez a lányuk hozzá volt szokva. Mindez csak azt igazolta Lisa-nak, hogy az az elszökése otthonról csodát tett mindannyiukkal, és az a kívánság, ami akkor megfogant a szívében, sokkal szebbé nőtte ki magát, mint amilyenek akkor el tudta volna képzelni.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

A másik felem - Blackpink - JenLisa fanfiction

A másik felem

    Megjegyzés: A történetet Christina Aguilera és Demi Lovato közös dala és klipje ihlette, de belehoztam még Platón: A lakoma című írásából Arisztophanész szerelem elképzelését, tovább gondolva a klipben látottak alapján.

    Lisa:

Szokásosan a szemembe tűző napfény volt az, ami felébresztett. Az egész börtönben ez az egy apró ablak volt, amitől elért hozzám némi természetes fény, épp ezért sohasem bántam, ha rám sütött a Nap, mert ennyi kapcsolatom volt csupán a külvilággal. Pedig olyan sokat álmodtam arról, milyen volt kint élni: a napsugarakat látni teljes valójukban; hallgatni hogyan fújja a fák lombkoronáját a szél; miként csapja meg az orromat a frissen vágott fű illata, vagy éppen a virágzó fáké. Csak hét évet éltem kint, de az is éppen elég volt ahhoz, hogy ezen emlékekbe kapaszkodjak. De arról is folyton voltak visszatérő álmaim, miként rabolt el minket két őr, amikor az árvaház udvarán játszottunk Jennie-vel. Bár nem volt szó konkrét elrablásról, mivel a nevelőnőink aláírtak valamit, és az egyikük még zokogva integetett is nekünk. Ez a nő, Kim Jisoo viszont ezek után sem vette le rólunk a kezét Jennie-vel. A fiával hol az egyikünket, hol a másikunkat szabadított ki két órára a börtönünkből mindennap, amikor rutinszerűen áramkimaradás volt, amint voltunk olyan idősek, hogy tudtunk titkot tartani. Csak azért kérte a fiát, Kim Namjoon-t, hogy őr legyen, mert lányaiként szeretett minket, a fia pedig testvérként viszonyult hozzánk Jennie-vel, akivel túl hamar fel kellett nőnünk, és rájönnünk, hogy milyen szörnyű is a világ, és csak akkor kaphatunk meg bármit is, ha bevetjük a női bájainkat. Ha valamit el akartunk érni, mutatnunk kellett egy kis szabad bőrfelületet, elérni, hogy akarjanak minket az őrök, akár még egy-egy csókot is váltani velük, és máris kétszer annyi ételt kaptunk, és a társalkodó szobában a kelleténél több időt tölthettünk együtt Jennie-vel.

Nagyon sokáig nem értettük, mi értelme volt egy ilyen életnek, mit akartak velünk. Nem kínoztak, nem bántottak minket, de úgy játszottak velünk, mint a bábukkal. Majd idővel Jisoo ezzel kapcsolatosan is felvilágosított minket, elmesélte mindazt, amit még az édesanyjától hallott, aki pedig az ő anyjától, és ez így visszavezethető volt nemzedékeken át, mert a Kim család eldöntötte, hogy őrzik a titkot, és mindig tovább adják, és akiket tudnak, segítenek, hogy egy kicsit jobb életet nyújtsanak nekik. Nem egy kiszabadulásnak ők voltak a hátterében, de mindig úgy rendezték, hogy erre senki se jöhessen rá.

Az embereknek sejtelmük sem volt arról, hogy mi is volt a szerelem, és mekkora hatalommal rendelkezett. Ha akár egy hangyányit is tudtak volna erről, akkor csodás oltárokat és szentélyeket állítottak volna neki. Viszont elvakították a szemünket, és aki volt olyan szerencsés – vagyis ez esetben inkább szerencsétlen –, hogy rátaláljon a lelki társára, a másik felére, az örök kárhozatra ítéltetett azon börtönök árnyékában, melyek közül az egyikben mi „éltünk” Jennie-vel.

Az emberek elfelejtkeztek róla, milyenek is voltak valójában, hogy egykor háromneműek voltak: volt hím, hímnő és nő. Ebben a formában gömbalakú teste volt az embernek, körkörös háttal és oldallal. Négy kezük és lábuk volt, két szeméremtestük, és ugyanígy duplán volt minden más testrészükből. Azért volt három fajtájuk, mivel három különböző égitesttől származtak, a férfiak a Naptól, a nők a Földtől, míg a hímnők a Holdtól. Épp ezért voltak gömbölyűek, hisz a szüleik is azok voltak. Az akkori ereje az embereknek, a mai eszünkkel felfoghatatlanul nagy volt, de ezt azonban sajnos nem tudták zabolázni, és kezet emeltek az istenekre. Ekkor Zeusz és a többi isten tanácstalanok voltak, hogy mit kezdjenek az emberekkel, nem akarták elpusztítani őket – hiszen akkor a tőlük származó minden áldozat és tiszteletajándék odaveszett volna velük együtt –, de azon dolgokat sem tűrhették tovább, amiket ellenük tettek. Zeusz végül arra döntött, hogy egyenként kettényesi őket, így pedig nemcsak, hogy gyöngébbé téve őket, hanem a kétszer annyi számuk miatt sokkal hasznosabbá is. Azonban azzal nem számolt, hogy így elkezdtek sóvárogni a másik felük után: akik eredetileg férfiak voltak, a férfi társukat keresték, a nők a női másik felüket, míg a hímnők az ellentétes nem személyei közül próbálták azt megtalálni, akit csak úgy emlegetünk, az igazi. Sokan sikerrel is jártak, és megtalálták a lelki társukat, viszont mikor ez bekövetkezett, akkor ismét összeforrtak, és újból hasonló hatalommal rendelkeztek, mint korábban. De az isteneknek ez sem tetszett, mert féltek, hogy ismét hatalmukra törnek, ezért börtönöket hoztak létre, amikben raboskodtak azok a személyek, akik meglelték a másik felüket. Nem akarták teljesen elpusztítani őket, sem végérvényesen megfosztani a társuktól, hisz tudták, hogy milyen fájdalmakkal járhat az, ha azután szedik külön őket, hogy már ismerik a másikat. Viszont nem hagyhatták az egyesülést. Azt igyekeztek figyelmen kívül hagyni, hogy egy rabságban töltött élet milyen kínszenvedés egy szabad világba született embernek, már csak azért is, mert ők tudták, hogy az csak a látszat, hogy szabad világban élünk. Az ember sohasem tud megszabadulni az istenek túlhatalmától, mindig is ők fognak felettünk uralkodni. És még mindig boldogabbnak ítéltek egy nyílt börtönben való életet, egy szerelmedtől eltaszítottól. Direkt úgy rendezték a napi munkáinkat – legyen szó varrásról, horgolásról, főzésről, vagy épp a tanórákról –, hogy mindig külön helyre legyünk beosztva, ami felemésztett minket. Csak napi egy órát kapott mindenki a szerelmével a társalkodó szobában.

Mesélhettünk volna Jennie-vel arról, mennyire boldogtalan volt ez az élet, pedig nekünk mindennap volt valami plusz a hétköznapjainkban, ami másnak nem. Egyik nap Jennie ment ki Jisoo-hoz Namjoon által, és akkor rendes, finom ételt ehetett, majd kicsit sétálhatott a sötét udvaron – mert ők a börtön mellett laktak tíz percre. Másnap az áram kimaradt két órában egy találkát hozott össze nekünk Namjoon, majd következőleg én mentem az anyukájához, és ez a hármas cserélgetés ment újra és újra. Nagy elővigyázatosság kellett ehhez, és biztos tudás, hogy épp mikor, melyik folyosón van kevesebb őr. Szerencsére Jennie-vel közel volt egymáshoz a szobánk. Mindenkit úgy helyeztek el, hogy ne tudjon senkivel kommunikálni, így egy folyosón csak egy szoba volt, és ezek között voltak az átjáró folyosók, amik a mi kis menedékútvonalainkat biztosították.

Namjoon és Jisoo voltak a hőseink, azok a személyek, akik miatt nem adtuk fel teljesen a hitünket az emberiségben. Namjoon sohasem találkozott a másik felével, míg Jisoo-tól a halál vette el az ő társát, mielőtt börtönbe zárhatták volna őket, ezért ő még inkább tudta, mennyire fontos volt, hogy együtt maradjunk valahogy Jennie-vel. Namjoon-t olykor viszont sajnáltam, amiért bár nálunk szabadabb élete volt – és épp ezt a szabadságot kockáztatta értünk nap mint nap –, fogalma sem volt arról, milyen volt az igaz szerelem. Nagyon tapintatos volt velünk, mindig olyan távlatokba ment, ahonnan nem hallotta a beszélgetéseinket. Amikor szeretkezni szerettünk volna, akkor pedig külön megkértük, hogy még inkább próbálja mással lekötni a figyelmét, és hittünk benne, hogy tényleg így tett, és nem hallgatózott.

- Jennie, valamit sohasem fogok megérteni: ha az istenek annyit vesződtek vele, hogy ne teljesedjenek be a szerelmek, akkor hogyan hagyhatják a mi találkáinkat, és azt, hogy testileg és lelkileg is egymáséi legyünk, még ha csak két naponta két órára is? – ráncoltam a homlokomat, miközben átvetettem a lábam rajta, és simogattam a hasát az esti homályban.

- Ezt én sem értem, Lisa, de még Jisoo sem.

- Talán ez még nem a teljes beteljesedése a szerelmünknek? Mármint, hogy folyton újra és újra elvagyunk választva egymástól. Igazán csak akkor egyesülhetnénk, ha elszöknénk innen, és folyton együtt lennénk – tettem hozzá.

- Talán… De azt már tényleg nem hagynák, drágám – cirógatta az arcomat.

- Szeretlek, te nő – hintettem egy gyenge csókot az ajkára.

- Én is téged, hisz másként itt sem lennénk – kacagott, és ez a kacagás volt, ami éltetett.

- Namjoon-nak van egy terve, a legjobb barátja, Yoongi új itt, és tudjuk, hogy egy-egy botlást még elnéznek a frissen érkezett őröknek – kezdtem magyarázásba.

- Igen, de milyen botlást terveznek?

- Most kivételesen nem magát írná be hozzánk Namjoon őrködni, hanem Yoongi-t, akit én épp akkor tepernék le, amikor még működnek a kamerák, ő pedig természetesen hagyná magát. Tudjuk, hogy a kamerás őrök mindig bealszanak, és csak másnap ellenőrzik le, nem volt-e éjjel valami gáz, így mire észbe kapnának, addigra az áramkimaradás során Namjoon-nal együtt kiszabadítanánk téged is, és elmennénk innen. Így pedig remélhetőleg nem kerülne senki bajba.

- De hát azonnal elkapnának – ijedt meg a párom.

- Nem, nem fognak. Hidd el, Jennie, hogy nem! Gondolj bele, annyi pár szökött már meg innen, akiket sohasem hoztak vissza! Bíznunk kell benne, hogy tényleg egy jobb élet várt rájuk kint, és nem a végső halál. – Már szinte sírtam, annyira hinni akartam ebben az álomban. – Legalább aludj rá párat, mielőtt végleg nemet mondanál!

- Rendben, hisz érted bármit, Lisa.

Végül csak sikerült rávenni a szerelmemet, hogy próbáljuk meg: belátta, hogy ezt nem bírnánk már sokáig, és ha a halál is várt ránk kint, reméltük, a másvilágon nem választ el minket egymástól senki. Ráadásul úgy tűnt, hogy minden a terv szerint haladt: Yoongi bejött a cellámba pár perccel az áramszünet előtt, én pedig ügyesen letepertem, ahogy azt Namjoonnal és Jisooval gyakoroltam a minap, és tényleg úgy tűnhetett a felvételről, hogy nem hagyta magát, hanem önerőből juttattam a földre. Ezek után Jennie kiszabadítása is simán ment, és Jisoo is pont ott várt minket, ahol mindig szokott, de ekkor nem a házukhoz vezetett, hanem a kocsijába ültetve elvitt minket a repülőtérre, ahol nem sokat kellett várnunk a beszállásra, így mire véget ért az áramszünet, mi már a gépen voltunk.

- Hova is megyünk? – kérdezte Jennie, miközben remegő karját az enyém köré fonta.

- Ide az van írva, hogy New York, Amerika. De elvileg ott teljesen más nyelvet beszélnek, amit mi nem értünk, viszont ott is van a Kim családnak ismeretsége, akik el tudnak szállásolni minket egy rövid időre – mosolyogtam biztatóan.

- Rendben. De…

- De mi? – kérdeztem rá.

- Az istenek… Ők simán elérhetik, hogy lezuhanjon a gép, és így meghaljunk – aggódott.

- Nem hiszem, hogy ilyet tennének. Hisz gondolj bele, miket mesélt róluk Jisoo! Nem szeretik a pocséklást, nem fognak egy teli gépet megölni kettőnk miatt – próbáltam racionálisan gondolkodni.

- Ez igaz, de mi lesz azután, ha leszállunk? Akkor már nem lesz senki, aki megmentsen minket.

- Majd mi megmentjük magunkat. – Öleltem jó szorosan, és ebben az ölelésben talált ránk az álom, hisz egész éjjel nem aludtunk egy percet sem.

- Lisa! – hallottam egy hangot, ami rendkívül mód ismerős volt, mégsem tudtam beazonosítani, és látni sem az illetőt, akihez tartozott.

- Ki az?

- Az édesanyád, Rosé.

- Én pedig az apád, Yugyeom – tette hozzá egy férfihang.

- Tessék? De hát én sohasem ismertem a szüleimet. Születésem után magamra hagytak a kórházban. – Mindennek a gondolatától is sírhatnékom volt.

- Kincsem, mi nem akartunk magadra hagyni, de amint megszülettél, végérvényesen beteljesedett a szerelmünk, és már nem tudtunk többé a Földön maradni, így egyesültünk, és visszanyerve az eredeti formánkat, egy átmeneti világba kerültünk – mesélte a női hang. - Nem vagyunk se halandók, se emberek – mármint a mai elképzelés szerint –, és se a Föld, se a Mennyország nem az otthonunk. Köztes lények vagyunk, egy köztes világban, akiknek van kapcsolatunk az égiekkel, de közben titeket is látunk, földieket, így sohasem vettük le rólad a szemünket, Lisa.

- És olyan büszkék vagyunk rád, kicsi lány – ez már a férfi volt. – Nem adtad fel, küzdöttél a szerelmedért és az igazadért. Kijutottál, amire sokan nem voltak képesek. Minket is bezártak egykor, de ahogy téged, úgy Rosét és engem is segített a Kim család, és így találkozgathattunk, majd te világra jöttél a börtön kórházában. De még előtte elkülönítettek minket anyáddal, mivel tudták, hogy én vagyok az apa, ki más? Viszont amint megszülettél, mintha megtört volna egy átok, újra szabadok voltunk és végérvényesen egymáséi lettünk. Csakhogy ez együtt járt azzal, hogy elveszítettünk téged, kicsi lány, akinek köszönhetjük, hogy most egy pár vagyunk.

- Szóval nem direkt mondtatok le rólam, hanem pont én voltam az, aki a szabadulásotokat elhozta? – kérdeztem sírva. Ez a beszélgetés annyira szürreálisnak tűnt, hogy rettegtem, ez csak egy álom volt.

- Pontosan, kincsem – felelte anya megnyugtató, éteri hangon.

- De velünk mi lesz Jennie-vel? – kérdeztem.

- Amint leszáll a gépetek és megvalósul a szökésetek, úgy a ti szerelmetek is végérvényesen megköttetik, és csatlakoztok hozzánk – magyarázta apa.

- De az istenek hagyják mindezt?

- Igen, hisz ők azok, akik elhintették sok-sok évvel ezelőtt a Kim családnak a valódi eredetünket. Szemmel kísérik, hogyan segítenek egyes pároknak, mert egyfajta erőt ültettek beléjük, hogy kiszúrják azokat, akik megérdemlik az újra egyesülést. És ha tényleg tudjuk bizonyítani, hogy mindent megtennénk a másikért, akkor hagyják, hogy újból egyek legyünk – mondta anya.

- Akkor nemsokára találkozunk, és végre én is egy lehetek Jennie-vel? – Már a gondolat is túlságosan gyönyörű volt a rabságban töltött lelkemnek.

- Igen, kincsem, úgyhogy lassan ébredj! Valószínűleg Jennie pedig az ő szüleivel beszéli meg mindezt, akiknek hasonló a történetük, mint a miénk apáddal.

- Rendben, és így már minden értelmet nyert. Viszont mielőtt még megyek, meg kell, hogy kérdezzem, most, hogy újra hallom a hangodat, anya… Van egy dal, amit újra és újra hallottam a fejemben, amíg gyermek voltam, és most már azt is tudom, hogy a te énekhangodon. Mi az a dal?

- Maradj… - kacagott. – Ez volt édesapáddal a közös dalunk, amit együtt írtunk, és ezt énekeltem neked is, mikor még a pocakomban voltál, mert semmit sem akartam jobban, mint melletted maradni.

- Akkor mielőtt felkelek, elénekelnéd velem együtt? – kértem meg rá.

- Hát persze.

Annyira könnyen, kemény szavakkal,

Te a szívem mélyén sebeket ejtesz

Anélkül, hogy azt mondanám sajnálom,

Ismét megnyugtatom magam

Mindig ideges leszek,

Ha te el akarsz hagyni engem

Csak azt akarom, hogy maradj.

A kifejezéstelen arcod egyre unalmasabbá válik,

Súgom a tükörnek, lassan hagynom kell, hogy elmenj

Természetesnek tartasz engem, de ez te vagy

De mégis maradj, maradj, maradj velem

Ez a szomorú dallam hasonlít rád

Ez sírásra késztet engem

Az illatod egy édes bűntett

Annyira utállak, de szeretlek

Mielőtt a sötét éjszaka bezár engem, ne hagyj el

Még mindig szeretsz engem?

Ha ugyanúgy érzel, ne hagyj el ma

Ne kérdezd, hogy miért kell velem maradnod

Egy kicsit hasonlóan megy

Nem várok már sokat, csak maradj velem

- Lisa! Lisa! – rázott meg Jennie. – Megérkeztünk.

[Dalszöveg forrása: https://www.youtube.com/watch?v=OZ-1TGJqxm4 ]