Szimfónia - MarkBum fanfiction

Szimfónia

Jaebum:

Mindennap ugyanaz a fájdalom a szívemben, és az a búcsúszó a fejemben, amit éjszaka mondtál, mikor még nem tudtam, hogy többé már nem kelek melletted. Két éve elhatároztad, hogy küzdesz, amíg bírsz, és küzdöttél is: minden nap, minden percében, érted és értünk. De időközben már szinte eltűnt az, aki te voltál; mert csak a fájdalom maradt neked. Csak azért szenvedtél el minden napot, hogy legyen még egy, amit végig szenvedj, hogy én olykor-olykor mosolyt tudjak csalni az arcodra. De ezek a mosolyok egyre rövidebbek és haloványabbak lettek, ahogy te magad egyre törékenyebb és megtörtebb. Mikor az utolsó kemoterápiáról hazajöttünk, azt hittem, hogy vidám mosollyal az arcodon azt mondod: kaptunk pár újabb boldog napot – mert utána mindig jutott nekünk néhány, amikor élettel telibb voltál, mivel alább hagytak a fájdalmak. De ekkor nem mondtál semmit, csak ültél némán, és nem szólaltál meg. Utána napokig csak vegetáltál, nem beszéltél, elfordulva tőlem,feküdtél az ágyadban. Itt már éreztem, hogy valami végleg megtört benned. Folyton azt suttogtad, hogy meg akarsz végre halni, és kiszúrtam, ahogy duplán szeded a gyógyszereket, de nem tudtam, hogy azért, mert akkora fájdalmaid voltak, és abban bíztál, így hátha jobb lesz, vagy azért, hogy túladagold magad.

Mikor éjjel arra keltem, hogy nem vagy mellettem, és ég a villany a ház több pontjában is, akkor már tudtam: véget vetettél neki, amíg még volt elég erőd ahhoz, hogy kikelj az ágyból. Percekig csak álltam egy helyben, és azt ismételgettem, hogy: „Nem!”. Le-fel mászkáltam, és azzal hitegettem magamat, hogy mindez csak valami hallucináció vagy álom. De nem volt az: mert te magad sem voltál már ott velem, és csak reménykedni tudtam benne, hogy egy olyan helyre kerültél, ahol végre véget ért a szenvedésed. Hinnem kellett benne, hogy hátra hagyva a beteg testedet, már egy olyan világban volt a lelked, ahol szabad lehettél. Csak ez az egy vigaszom volt, és az, hogy akkor és úgy ért véget, ahogy azt te szeretted volna.

Éjjel egyszer felkeltem, szörnyű érzésem volt, de nem fordultam meg az ágyban, hanem mélyeket szuszogva visszaaludtam, így már sohasem tudom meg, hogy vajon azért volt ez, mert akkor határoztad el magad, vagy mert akkor történt. Nem kívánom senkinek azt a látványt és érzést, ami örökre megbélyegezte a lelkemet, amikor megtaláltalak. De nem tudtalak és nem is akartalak hibáztatni. Nálad erősebb embert sohasem ismertem: ha tényleg eljutottál oda, hogy feladtad, akkor embertelen fájdalmaid lehettek.

Amióta nem vagy itt, a napok háromszor olyan hosszan telnek, mint előtte. Minden csak látszattevékenység, hogy elvonják a figyelmemet arról az űrről, amit a szívembe fúrtál. Megpróbáltam újra futni, de nem ment, nélküled kifulladok. Pedig erőm teljében voltam, amikor futás közben megismerkedtünk; és még te mennyire az erőd teljében voltál. A mindenem voltál, és a mindenem is maradsz, Mark; mert egy ilyen szerelmet és mély kötődést nem lehet kitörölni az ember szívéből.

Egy dolgot szerettem jobban a dalszerzésnél és komponálásnál: téged. Te voltál a fő múzsám, és amióta már nem vagy velem, elnémult a zene a fejemben. Sok szimfóniát hallgattam a megismerkedésünk előtt, és akkor még csak ábrándoztam arról, hogy egy nap én magam is szerezhetek egyet. Végül megírtam az első rapszódiámat négy éve, rólunk. Abban minden dallam végtelen volt, mivel az élet felhúrozott engem, és te jöttél, hogy kioldozz, így már nem egyedül énekeltem magamnak. De most már ismét egyedül maradtam, és nem találom a zenék kulcsát nélküled. Az egész világ elnémult előttem, mert már hallani sem akarom senkinek a zenéjét, ha te nem hallgathatod velem. Így most a közös dalunk ismétlődik bennem, újra és újra. Táncolok a szobánk közepén a szívverésed ritmusára, amit túlságosan jól ismertem. Befejezetlennek érzek mindent, amióta elmentél. Már nem vágyom másra, csak a te szimfóniádra, aminek a részese akarok lenni. Olyan lenne, mint egy szerelmes dal, amit csak az én rádióm játszik.

Azt mondtad, azáltal, hogy veled vagyok mindennap, te mindig egy kicsit gyógyulgatsz. Én viszont olykor menekültem mellőled, mert nem akartam elfogadni azt a tényt, hogy halálosan beteg vagy. De mégis, mikor kiderült, és te felajánlottad, hogy elhagysz, egy pillanatra sem gondoltam erre: mert mi összetartoztunk. Sohasem hittem volna előtted, hogy így fogok érezni, de te átírtál mindent bennem, ahogy én újra és újra átírtam a rapszódiámat.

De mondok valamit: most egy újat fogok írni, és ez a te szimfóniád lesz, az amit most már a lelkemben dúdolsz, ahol örökre élni fogsz. Mert ez nem csak egy elfelejtett dal lesz, ami megmarad nekem: nem, ezt igenis annyi emberhez juttatom el, amennyihez csak tudom.

Köszönöm, Mark, hogy szerethettelek, és esélyt kaptam arra, hogy az emlékedet örökre hordozzam magamban. Mond: szorosan tartanál, még egyszer utoljára, de úgy, hogy többé nem engedsz el?

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 15. fejezet

Tizenötödik fejezet – Családlátogatás

Jackson:

Már magától a tudattól, hogy vacsorára voltunk hivatalosak a szüleimhez, a fellegekben jártam egész nap, erre ráadásként otthon azzal az ötlettel várt Jinyoung, hogy írjunk egy cikket Jane Eyreről, és már konkrét elképzelése is volt a témával kapcsolatosan. A kis butus azt hitte, hogy majd sérelmezni fogom, hogy az én kedvenc regényemről van szó, pedig pont, hogy ellenkezőleg, ennél jobban semmiről sem írtam volna cikket, főleg nem vele. Egyszerűen napról-napra egyre jobban belebolondultam ebbe a pasiba, és mindenbe, amit tett és mondott, így alig vártam a közös munkát vele.

- De azt azért tudod, hogy most már meg kell néznünk a másik két filmverzióját is a sztorinak, mert úgy az igazi az összehatás, meg te is ígérted, hogy amint végzel a könyvvel, jöhetnek azok is – hívtam fel erre a figyelmét, amikor a taxit vártuk.

- Ó, persze, volt is eszembe ma, hogy mindenképp nézzük meg őket még a héten – mosolygott, amitől a gyomromban lévő pillangók hada egyre csak szaporodott. Már egy ideje vártam, hogy mikor is fognak kitörni belőlem, de eddig még jól tartották magukat, ahogy én is a „semmi tapi” kikötéssel kapcsolatosan.

- Szóval ez az a hely, ahol maga Jackson Wang felnőtt! – kémlelte a házunkat kívülről zsebre dugott kézzel. – Alig várom, hogy lássam a régi szobádat.

- Én is, hogy lásd – pirultam bele.

- Akkor becsengetünk? – kérdezte félénken, mivel én, mint egy kuka, úgy álltam a bejárati ajtónk előtt.

- Persze – nyomtam rá a csengőre, mielőtt még kellemetlenebb helyzetbe hoztam volna saját magamat.

- Jackson, Jinyoung! Hát megjöttetek! Gyertek beljebb! – invitált be minket anya, aki majd kicsattant az örömtől, ráadásul gyönyörű volt, magához képest is ragyogott.

- Fiam! – jött oda apa megölelni, mivel nálunk sohasem a kézfogás volt a módi, hanem az ölelkezés. – Bemutatod a fiatalembert? – nézett rám kíváncsian.

- Még szép! Apa, ő itt Park Jinyoung. És tudod, nincs kézfogás, vagy ilyesmi. – Az utolsó mondatot már csak neki súgtam oda, viszont féltem, hogy Jinyoung is hallotta, de láthatólag nem zavarta, sőt.

- Egy apró kézfogástól még nem szaladok ki a házból – nyújtotta oda a kezét, majd az apáét, ugyan gyorsan és sután, de megrázta.

- Hé, velem miért nem csinálsz ilyen kis kézfogásokat? – lettem féltékeny azonnal.

- Napi szinten nem lennék rá képes, még nem – nézett lefelé szomorúan.

- Hagyd szegény fiút, Jackie! – dorgált le anya. – Tudod jól, hogy te nem érnéd be ennyivel.

- Nem is igaz – ráztam meg a fejemet, annak ellenére, hogy tudtam, igenis van abban valami, amit mondott.

- Na, de gyertek, mert kihűlt a kaja! – mutatott az ebédlő felé.

- Igazán otthonos a házuk – jegyezte meg Jinyoung, mikor már javában benne voltunk az evésbe.

- Köszönjük szépen. Bár nem olyan nagy, mint az a ház, amiben ti laktok most a fiammal, de nekünk, hármunknak bőven elég volt, kettőnknek pedig még nagy is – mondta anya.

- Kellően tágas, és nagyon barátságos; ennél nem is kell több – jegyezte meg Jinyoung.

- Kedves vagy – vette át a szót apa. – Az étel miatt pedig ne aggódj, Jackson szólt előre, hogy melyik bioboltból kell vásárolnunk, hogy ne legyen semmi bajod.

- Ó, Jackson, köszönöm szépen! – nézett rám hálásan. – És önöknek is, hogy gondoltak rám.

- Nincs mit, Jinyoung – mondták szinte egyszerre a szüleim, én pedig már alig vártam, hogy apa is kicsit kérdezősködjön tőle, hisz anya már azért valamelyest ismerte a múltkori hirtelen látogatása miatt.

Apa szerencsére nem hagyott cserben, hozta a formáját, kellően volt kíváncsi, de mégis visszafogott. Ebből a legutolsó anyára nem volt jellemző – és olykor rám sem –, de most még ő is teljesen kezelhető volt. Egyszerűen minden olyan idillinek tűnt, ahogy kérdés követett kérdést, a válaszok pedig mindig felülmúlták az adott kérdező elvárásait. Jinyoung tudtam, nemhogy átment a teszten, amit a szüleim állítottak elé, hanem maximális pontot kapott.

- Jackson, nem szeretnéd megmutatni Jinyoungnak a régi szobádat, amíg még kicsit bajlódok a desszerttel? – kacsintott rám anya, miután a második fogást is kivégeztük.

- Dehogynem - mondtam lelkesen, majd mutattam Jinyoungnak az irányt.

- Mire számítsak, Jane Eyre poszterekre a falon és mindenféle tornaszerekre? – viccelődött, én viszont ismét ideges lettem. Ez a szoba volt a szentélyem tizennyolc éven át, és sokszor itthon aludtam még mindig, így nem múlt el teljesen soha az a nagy kötődésem, ami ehhez a pár négyzetméterhez fűződött.

- Majd meglátod! – nyitottam ki az ajtót.

Jinyoung:

Jackson imádnivaló volt, ahogy izgalmában tördelte a kezét a kocsiban, és ahogy megérkezve, alig jutott el odáig, hogy becsöngessen. Viszont bűntudatom lett, amikor az apjával kezet fogtam, és ő megemlítette, hogy vele miért nem szoktam ilyeneket csinálni. Rávágtam, hogy mindennap nem lennék rá képes, de igazából inkább attól féltem, hogy felemésztene az a kettőség, ami továbbra is bennem uralkodott miatta: hogy mindennél jobban meg akartam érinteni, de mégis az ő érintésétől féltem a legjobban.

A szüleit egyszerűen imádtam, olyan volt, mintha már ismertem volna mindkettőjüket, mert összeadva őket, megkaptam volna Jackson. Figyeltem, hogy egyes vonásai mennyire az apukájára hajaznak, míg a többi az anyukájára, de a beszédstílusukkal és megnyilvánulásaikkal sem volt ez másképpen. Sokan rávágták volna, hogy Jackson tiszta anyja volt, de én azt a finomságot és szégyenlősséget, ami olykor teljesen eluralkodott Jackien, az apukájában véltem felfedezni. Ráadásul még külön készültek is a vacsoránál, hogy olyan hozzávalókat vegyenek, amiket nyugodtan ehettem. Ettől ismét bűntudatom lett, mivel tudtam, hogy nekik fájdalmasabb azokat az összegeket kiadni némi ételért, amit én szoktam, de nem akartam ezt a témát felhozni, mert féltem, hogy megsérteném őket, amit mindenképp el akartam kerülni.

- Jackson, nem szeretnéd megmutatni Jinyoungnak a régi szobádat, amíg még kicsit bajlódok a desszerttel? – hozta fel hirtelen a témát az anyukája, aminek szörnyen örültem, hisz erre a részre vártam a legjobban, amióta megérkeztünk.

- Dehogynem – volt lelkes Jackson is, és már mutatta is, merre menjek.

- Mire számítsak, Jane Eyre poszterekre a falon és mindenféle tornaszerekre? – poénkodtam, de nem igazán reagált rá, mert most is kicsit bepánikolt, ami lerítt az arcáról.

- Majd meglátod! – nyitotta ki az ajtót, én pedig már be is léptem.

- Ez nagyon aranyos – jegyeztem meg az ágyára nézve, amin egy Sherlock Holmesos takaró volt, majd a tekintetem az íróasztalára tévedt, pontosabban a fölötte lévő parafatáblára, amin mindenféle dolgok voltak kitűzdelve.

- Ó, ez a célfalam volt – mondta.

- Hogy mi?

- Ide tűztem ki bizonyos célokat, amiket el akartam érni. Ez például az, hogy miből milyen jegyet akartam szerezni bizonyos vizsgákon – bökött egy cetlire. – Ez az egyetem képe, ahova épp járok – mutatott egy fotóra. – Ide akartam bekerülni mindenáron, és sikerült. De vannak itt énekesekről is képek, akiknek a koncertjei érdekeltek. Az utolsó két évemben csináltam, amíg itt éltem, és semmit nem vettem le azóta sem. Már csak azért sem, mert egy dolgon kívül minden teljesült, de az utolsó is lehet, hogy már alakulóban van – tette hozzá zavartan, majd el is fordult.

- Melyik nem teljesült még? – nem hagytam annyiban.

- Bal sarok, lent.

- Ó! – Tévedt végre a megfelelő helyre a szemem. – Melyik tizenéves rak ki ilyet a célfalára? – kérdeztem meghatódva. – A másik pedig, hogy kinek van egyáltalán célfala? Szörnyen értékes ember vagy, Jackson Wang. Kérlek, ezt sohase felejtsd el! – néztem rá komolyan, mert tényleg meglepődtem, ahogy egy meleg párról pillantottam meg egy képet, akiknek volt egy kislányuk és egy kisfiúk is. Jackson egy ilyen családról ábrándozott évek óta, míg én nemrég még azt sem tudtam, hogy valaha elhagyom az otthoni börtönömet.

- Lehet, hogy értékes vagyok, de hogy túl nyálas, az tuti – grimaszolt, amitől annyira aranyos volt, hogy legszívesebben megpusziltam volna, de persze nem tehettem.

- Nem nyálas, csak érzelmes és romantikus – helyesbítettem.

- Nekem jó. De nézz csak jobban körül! – adott rá engedélyt, én pedig tényleg megnéztem a szoba minden szegmensét, az utolsó poszteren át, az összes képen keresztül.

- Egek, de imádnivaló vagy ezen a képen! – Emeltem fel egy képkeretet, hogy közelebbről megnézzem: Jackson behajlított lábbal, feltett kézzel csücsörített rajta, és egyszerűen zabálni való volt.

- Csak azon a képen? Na szép! – sértődött meg.

- Azért ne hasonlítsd a mostani felnőtt éned aranyosságát a kicsi kori Jacksonéhoz!

- Most is ugyanolyan cukin be tudok állni ebbe a pózba.

- Na, akkor mutasd! – adtam alá a lovat.

- Mutatom is, csak előtte ad ide, hadd nézzem, mit is csináltam pontosan! – Jackson a maga aranyos, huszonegy éves énjével tényleg majdhogynem ugyanolyan imádnivaló volt, mint kicsiként, ahogy bevágta magát abba a pozícióba.

- Nem rám illik a Napsugár jelző, hanem rád. Köszönöm, hogy beléptél az életembe. Komolyan, sohasem fogom tudni igazán meghálálni a sorsnak, hogy megkaptalak, Jackson – fordultam el tőle, mert magamhoz nem hűen, elárasztották a szememet a könnyek. Hirtelen láttam magam előtt, ahogy én a szobámban elzárva éltem, míg ő már kicsi kora óta maga volt az áradó szeretet és szabadság. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki, hogy egy ilyen életvidám személy rángasson ki a melankóliából és monotonitásból, de szörnyen hálás voltam érte.

- Jinyoung, ne viccelj már, hogy emiatt elérzékenyültél. A sírás az én reszortom.

- Jól van na! Néha nekem is szabad – motyogtam. – Nem tudom, mit csinálsz velem, Jackson, de olyan dolgokat mozgatsz meg bennem, amiket másnak nem sikerült előtted soha – vallottam be.

- Mintha ez nem lenne kölcsönös. Attól félek, ha én megyek a te régi szobádba, ott nem csak pár könnycsepp fog hullni, hanem konkrétan a Niagara-vízesést fogod megcsodálni, Jackson módra – kacagott, amitől én is elnevettem magam.

- És még látom is magam előtt.

- Helyes, lásd is, mert ez fog várni. Viszont én közben megtudakolom, hogy áll anya a desszerttel. – Szaladt el, de még mielőtt visszajött volna, egy nem várt vendég lépett be a szobájába, egy apró kis szőrmók. Egy fehér-barna foltos kiskutya volt, aki azonnal előttem termett, én pedig nem tudva ellenállni neki, lehajoltam hozzá, hogy megsimogassam.

- Jinyoung! – Állt döbbenten az ajtóban Jackson.

- Mi az, baj van a kajával?

- Nem, de jó ég, tudod te, mit csinálsz? – mutatott rám.

- Simogatom a kutyádat – mondtam tárgyilagosan.

- Pon-to-san – szótagolta.

- Ó, tényleg, én nyugodtan simogatok egy kiskutyát – raktam össze a képet –, anélkül, hogy ez bármilyen kellemetlen érzést váltana ki belőlem.

- Jaja. Volt már erre példa, hogy állatot simogattál?

- Nem, még sohasem próbáltam. Úgy voltam vele, ha az emberektől irtózom, az állatokkal biztos, még inkább így lenne. Most is csak ösztönösen jött a dolog, nem gondolkodtam – feleltem, miközben saját magamnak is meg kellett emésztenem ezt a fejleményt.

- Oké, szóval eljátszhatnánk most azt, hogy becsukod a szemed, én pedig lefekszem a földre, te pedig azt képzeled, hogy én vagyok az a kutya, és ugyanúgy simogatsz, mint őt? – kérdezte, amin muszáj volt egy hatalmasat kacagnom.

- Te és a humorod! Nem biztos, hogy az működne, de ma is okosabbak lettünk az érintésfóbiámmal kapcsolatosan – könyveltem el a dolgot.

- Fel is tudod emelni?

- Nézzük! – óvatosan átkaroltam a kutyát, majd Jackson is mellettem termet, és mint két szülő, úgy álltunk egymás mellett, akik épp a kicsijüket babusgatják.

- Milyen gáz már, amikor a szüleid kutyája több testi kontaktust alakíthat a szerelmeddel, mint te – jegyezte meg tettetett durcásázással, miközben az én fülemet megütötte, hogy ismét elhagyta a száját az „sz” betűs szó, és tudtam, teljesen komolyan gondolta, még annál is komolyabban, mint amikor beköltözött hozzám. Hisz már lényegesen jobban ismertük egymást, de még mindig nem eléggé; az én megközelítésem szerint legalább is nem.

- Még szerencse, hogy nincs kutyánk, mert a végén féltékeny lennél rá – mentem bele a játékába, ő viszont láthatólag agyalt valamin.

- Most félretéve a viccet, Jinyoung, nem veszünk egy kutyát?

- Tessék? – Komolyan gondolta, ez látszott rajta, én viszont megdöbbentem.

- Ha egy idegen kutyát azonnal fel tudsz venni az öledbe, gondolj bele, mennyivel előrébb tartanál egy saját kutyussal, aki kicsi korától kezdve velünk nő fel, és érzelmileg is kötődnél hozzá. Szerintem sokat tudna segíteni az érintésfóbiádon.

- Nem is tudom, Jackson – néztem rá bizonytalanul. – Nem rossz ötlet, nem azt mondom, de még az is új nekem, hogy külön élek a szüleimtől veled, még egy drasztikus változást azonnal nem tudnék megszokni.

- Megértem, de talán kicsit később? – nem adta fel.

- Később esetleg lehet róla szó – mentem végül bele.

- Remek.

- Hát itt van ez a kis szőrmók! – lépett be anya. – Apád már mindent tűvé tett érte az udvaron. Bocsájts meg, Jinyoung, mindig beszökik.

- De most igenis jutalom jár neki érte, mert sokat segített nekünk – mondta Jackson, megsimogatva a kiskutya fejét.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)