Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 15. fejezet

Tizenötödik fejezet – Az egyedüli nyugtató

A legszebb napjaink voltak azok, amik a szülinapom utáni héten voltak: minden apró érintésünkben ott volt egyszerre a vágy és egy kis félsz is, hogy szabad-e nekünk mindezt. De igenis szabad volt, és én ezt próbáltam éreztetni Markkal is, aki olykor-olykor még így is elbizonytalanodott, de ilyenkor magamhoz húztam, és addig öleltem, amíg a szíveink egy ritmusra nem vertek, mert azok már egymásért dobogtak.

- Otthon hagytam a bevásárlólistát! – kapott a fejéhez, amikor kiszálltunk a boltnál a kocsijából.

- Semmi baj, ketten együtt nagyjából biztos rájövünk, hogy mik kellenek – nyugtattam meg, majd hátulról átkarolva őt, mentem be vele a boltba.

Sorra pakoltuk be a kosárba a szükséges dolgokat, én pedig erősen kattogtattam az agyamat, nehogy elfelejtkezzünk valami fontosról, de még így is megcsapta a fülemet az, amit az eladónő motyogott a főnökének.

- Ezek azok a buzi fiúk, akiket mondtam.

- Tényleg? Pedig nem tűnnek annak, főleg a fekete hajú; róla biztos, hogy nem mondtam volna meg – felelte a férfi.

- Nem lehet mindig külső alapján rájönni. Az egyik unokaöcsém is az, pedig teljesen átlagosnak tűnik. Néha nagyon jól el tudnak rejtőzködni. De ez a kettő nem is próbálja titkolni: ölelgetik egymást, meg ahogy sugdolóznak és egymásra néznek… Hányinger.

Nem akartam megszólalni, de láttam, ahogy Mark lefagyva mered maga elé, mert ő is meghallotta, miről beszéltek, így muszáj voltam kiállni magunkért.

- Hogy mit mondott? – fordultam feléjük. – Hányinger az, ahogy viselkedünk? Ha egy nő és férfi jönne be ide és nyalnák-falnák egymást, azzal gondolom, semmi baja nem lenne, de két férfi, ha átkarolják egymást, és kedvesen néznek a másikra, az már hányinger? – szinte köptem a szavakat, annyira dühös lettem. – Szerintem meg az a hányinger, amiket maga itt összehordott. Tudom, hogy nem épp abban az országban élünk, ahol elfogadottabb a homoszexualitás, de mi is ugyanolyan emberek vagyunk, sőt meg merném fogadni, hogy ilyen csőlátású személyeknél, mint maguk – néztem ekkor a férfira is –, sokkal jobb emberek vagyunk. Ha én nem ítélem el a heterokat, köztük önöket sem, csak mert mások, mint én, akkor maguknak sincs joguk ezt tenni velem, pontosabban velünk. – Fogtam meg Mark kezét, aki tátott szájjal hallgatta a szavaimat. – Gyere, Drágám, menjünk innen! – Raktam le a földre a kosarunkat. – Biztos, van más élelmiszerbolt is a környéken, mert, hogy mi ide többet nem tesszük be a lábunka, az hét szentség.

- Várjanak! – futott utánunk a férfi, amikor már a kocsi előtt voltunk. – Kérem, bocsájtsanak meg, nem úgy értettük!

- Dehogynem, pontosan úgy értették. – Oda sem fordultam, miközben ezt mondtam.

- Nézzen rám! – rántott maga felé, én viszont kikaptam a karomat a szorításából.

- Mit képzel magáról? – lettem a korábbinál is dühösebb.

- Maga az! – döbbent meg, de közben nem tudott elfojtani egy hisztérikus kacajt. – Hadd csináljak egy képet!

- Meg ne próbálja, vagy eltöröm a telefonját! – fakadtam ki, és már rég véget akartam vetni ennek a komédiának.

- Márpedig biztos, hogy ön a lányom kedvenc énekese, mert tele van magával plakátolva a szobája. A másik pedig, hogy a hírekben is állandóan benne van, hogy eltűnt. Hát ezért, mert bemelegedett, és ezzel a fiúval elbújt a világ elől. – A felismerés undorító öröme vetült ki az arcára, amit azt hittem, mindjárt beverek, de Mark miatt visszafogtam magam, mert nem akartam, hogy megijedjen tőlem.

- Maga összetéveszt valakivel. Még hogy én énekes! Na ne vicceljen! Én csak egy átlagos, hétköznapi polgár vagyok, aki még véletlenül se kerülhetett fel a lánya falára. – Próbáltam könnyedséget erőltetni magamra, ami úgy tűnt, bevált, mivel a férfi kezdte magát kellemetlenül érezni.

- Biztos ez?

- A lehető legbiztosabb. És nyugodjon meg, többet nem jövünk ide. A soha viszont nem látásra! – Fordítottam hátat neki, hogy beüljek a vezető ülésre, mert esélytelen volt, hogy hagyjam Markot vezetni mindezek után.

- Jinyoung… - kezdett volna bele, amikor helyet foglalt az anyósülésen.

- A kulcsokat, Mark, kérlek! – nyújtottam felé a remegő kezemet. Mit ne mondjak, én sem voltam épp a legjobb állapotban ahhoz, hogy vezessek, de jobb híján csak én maradtam.

- Tessék! De most hova menjünk vásárolni? A legközelebbi bolt ugyanúgy fél órára van tőlünk, viszont a másik irányba, így most egy óra lenne az út oda – magyarázta.

- Fikarcnyit sem érdekel most a vásárlás, majd holnap elintézzük. Van elég kajánk mára, az a lényeg. Most csak haza szeretnék menni – mondtam, miközben kifordulva elindultam vissza.

- Haza… - suttogta Mark, mint aki kételkedik ebben a kijelentésemben.

- Igen, mert most már nekem is az a hely az otthonom – jelentettem ki valószínűleg nagyobb éllel a hangomban, mint ami szükséges volt, de még hatással volt rám a bolti jelenet.

- Jinyoung, meg kéne ezt beszélnünk – szólalt meg tíz perc múlva Mark, de azt csodáltam, hogy addig is képes volt hallgatni.

- Tudom.

- Nem kellett volna ennyire nekik esned.

- Dehogynem. Sokkal többet is megérdemeltek volna.

- Jinyoung, nem éri meg miattuk így felhúznod magadat.

- De amiket mondtak… - Muszáj volt közben leállítanom a kocsit, és félreállnom, nehogy újabb balesetet okozzak. – És nem csak ők gondolják így, egy ilyen világban élünk, ahol mi mindig is el leszünk nyomva – folytattam. – Komolyan, ezért nem vágyok vissza a régi életembe. Nem akarok többé álarcot húzni, és elrejteni önmagamat. Lehet, hogy rengeteg rajongóm van, de ők csak egy részemet akarják látni, azt az idolt, akinek a műsorok alapján gondolnak, viszont ezt, az igazi Jinyoungot, aki egész nap képes fotózgatni, főzni, túrázni, táncolni és egy férfit szeretni, senki sem akarja megismerni… A családomon kívül csak Te vagy, aki úgy akarsz engem, ahogy vagyok, nem pedig csak azt a keretet, amin túl más nem képes látni.

Nem akartam… Annyira nem akartam sírni előtte, de kénytelen voltam, mivel olyan sok érzelem gyűlt fel bennem, amiket muszáj voltam kiadnom magamból. Annyi minden miatt sírtam, hogy végig se tudtam volna sorolni, így ekkor nekem volt szükségem arra, hogy Mark az egyik karjával hátulról átölelve húzzon közelebb magához, míg a másik kezével a fejemet simogassa.

- Nekem így kellesz, ahogy vagy. Tudod, hogy te vagy a mindenem, és nem akarom, hogy bárki bántson. Lehet, hogy drasztikus lépés volt, hogy elraboltalak, de ezért is tettem, Jinyoung, mert láttam a kórházban, hogy mintha némán könyörögnél azért, hogy valaki ragadjon ki a hétköznapjaidból, és így kényszerszünetre tudj menni. Ez a legtöbb, amit adhattam neked.

- Ilyet ne is mondj, hisz először is: megmentetted az életemet! Másodszor pedig: nekem adtad saját magadat mindenestül – kértem, miközben, ugyan a könnyeimtől csak homályosan látva, de a szemébe néztem.

- Jaj, Jinyoung! – puszilta meg a homlokomat. – Menjünk haza, jó?

- Rendben.

- Nem! – tette a kezemre a tenyerét, amikor visszadőltem a vezető ülésbe. – Inkább átveszem a kormányt.

- Lehet, jó ötlet – láttam be.

Aznap nem sokat beszélgettünk, némán, zenét hallgatva főztünk, majd evés közben sem igazán kommunikáltunk. Filmet is csak azért raktunk be, hogy szóljon valami, így ne a némaságtól kongjon a ház, és a megszokottnál hamarabb feküdtünk le. Egyszer azonban ordítást hallottam, és rögtön tudtam, hogy Mark volt az, így a szobájához siettem, viszont a küszöbe előtt ledermedve álltam meg.

- Neeeeeee! Könyörgöm, ne! Ne vegyétek el tőlem! Nem bűn, amit csinálunk! Szeretjük egymást! Miért fáj ez másoknak? – ordította, miközben a lábával rúgkapált az ágyon.

Tudtam, mindezt az aznapi események, és főként az én viselkedésem váltották ki belőle. Úgy éreztem, elárultam Markot, az utolsó embert, akit szerettem volna. Azért maradtam, hogy segítsek neki, nem pedig azért, hogy rontsak az állapotán.

Ahogy az a felismerés eljutott az agyamig, hogy miattam, aki elvileg elhallgattattam a hangokat a fejében, ekkor úgy üvöltöttek azok vele, mint az itt tartózkodásom óta még egyszer sem, pánikrohamot kaptam. Pontosan tudtam, mi játszódott le éppen bennem, hisz nem egyszer történt már ilyen velem, miután Jaebum magamra hagyott, és egyedül kellett a karrieremet egyengetnem a magánnyal párosulva. Fuldokolva kapkodtam levegőért, mint aki víz alatt volt, és bárhogy próbáltam a tüdőmbe oxigént juttatni, szinte semmi sem ment oda. A gyomromba a korábbinál is sokkal nagyobb görcs költözött. Mintha maga lettem volna az idegesség, úgy remegett minden egyes porcikám, így a hányinger is azonnal elárasztotta a belsőmet. De a mellkasom sem menekült meg az agyam általi támadástól: úgy éreztem, mintha legalább három téglát tettek volna rám, és azok próbálták átszakítani a mellkasom okozta gátat, hogy széttépjék a testemet.

- ÁÁÁÁÁÁ! – ordított Mark, és én ebben a pillanatban irigyeltem, mert belőle legalább jött ki hang, míg én arra sem voltam képes, hogy akárcsak suttogjam a nevét nyugtatásképpen. Már annak is örültem, hogy meg tudtam kapaszkodni az ajtófélfában, mielőtt összeestem volna. – Könyörgöm, hadd maradjon velem! Már ő is akarja!

- Hát persze, hogy akarom, Mark! Nincs, amit ennél jobban akarnék – gondoltam, de kimondani nem tudtam.

- Én semmit sem kérek az élettől, semmit és senkit, csak őt! Csak Jinyoung hadd maradjon velem! Kö-nyör-göm! – Ez volt Mark utolsó mondata, mielőtt abbahagyta a vad rúgkapálást, és elernyedve elkezdett zokogni.

Ez lett az én fellélegzésem kapuja is, mivel már normalizálni tudtam a levegővételemet annyira, hogy ne ájuljak el, ami másodpercek kérdése lett volna, ha továbbra sem tudok egy mély levegőt beszívni. De még ezután is kellett legalább öt perc, hogy vad zihálásomnak hála annyi oxigénhez jusson a szervezetem, hogy odalépkedjek hozzá.

- Mark – súgtam a fülébe, miután valahogy mellé keveredtem az ágyban.

- Hagyjatok! Ne az ő hangján szóljatok hozzám! Ez már túl sok! – sírt tovább.

- Mark, ez tényleg én vagyok. – Érintettem meg óvatosan a vállát, ezzel bizonyítva neki, hogy hús vér formában itt voltam.

- Jinyoung! – Fordult felém, hogy a karjaimban találjon menedékre, de erre a menedékre éppúgy szükségem volt nekem is. – Mondtam… mondtam, hogy meglesz a böjtje annak, hogy sokáig némaságban voltak. Rég nem volt ennyire intenzív rohamom.

- Tudom, láttam – feleltem halkan, miközben továbbra is küzdöttem a levegővétellel, mert az én állapotom sem akart egykönnyen stabilizálódni.

- Te remegsz – vette észre.

- Semmi bajom – hazudtam.

- Jinyoung!

- Mark, kérlek, csak aludjunk!

- Én nem lennék rá képes.

- Mi lenne, ha énekelnék neked? – ajánlottam fel, hátha ezzel önmagamon is segítek, mert az éneklésnél semmibe sem tudtam jobban beleélni magamat.

- Rendben, annak nagyon örülnék.

Miután megköszörültem a torkomat, stílusosan a Lullaby című dalomba kezdtem bele. Ugyan nem egy félresiklott hangot sikerült összehoznom, de most nem ez volt a lényeg, hanem egymás megnyugtatása, ami érezhetőleg sikerült, mivel mindketten egyre nyugodtabban szorítottuk a másikat.

- Számomra te vagy az egyedüli altató – mondta, közvetlen az előtt, hogy álomba szenderült, és a nyugodt, békés Markot a karjaimban tartva, végre én is teljesen le tudtam győzni a pánikrohamomat, hogy aztán követhessem az alvásban.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 14. fejezet

Tizennegyedik fejezet – Ezen már túl vagyunk

- Öhm… éhes vagy? – kérdezte Mark zavarodottan, miután hazaértünk.

- Nem, még szerintem a felét sem emésztette meg a gyomrom a bőséges reggelinknek – feleltem tettetett könnyedséggel.

- Ezzel én is így vagyok. De akkor mit csináljunk? Ez a te szülinapod, te döntesz.

- Gondolom, filmezzünk – vágtam rá az első dolgot, ami az eszembe jutott, majd Mark meg is engedte, hogy én válasszak filmet, amire egy fikarcnyit sem figyeltem, főleg, hogy már egy tucatszor láttam.

Az agyam sokkal fontosabb dolgokon járt, mint pár képkockán: a saját életem filmje volt az, aminél rá kellett nyomnom a stop gombra, és egy kicsit átgondolnom mindent. Hogyan jutottam el pár hét alatt a menekülésemtől – amikor a rémálmaim gonoszát láttam meg Markban – oda, hogy legszívesebben addig csókoltam volna, amíg bírjuk szuflával? Még hogy képes voltam-e neki adni magamat testileg is? Ez már nem kérdés volt, hanem egy kijelentendő tény, hogy igenis azt akartam, hogy Mark Tuan vegye el a szüzességemet, ahogy én az övét. Viszont ott voltak a potyautasaink: a hangok. Nem tudhattam, mennyire lehetek rámenős, amikor ők bármikor vészriadót fújhattak, ezzel belerondítva az idilli képbe.

A cikázó gondolataim tengeréből az húzott ki, hogy Mark láthatólag nem talált kényelmes pozíciót magának, én pedig nem gondolkodva, odahúztam magamhoz, hogy a karjaimba hátra dőlve élvezhesse a filmet. Bár mindig az mondta, hogy ne akarjak a fejébe látni, mert megrémülnék attól, ami ott van, ekkor mégis szörnyen kíváncsi lettem volna, ő vajon képes volt akár egy percét is élvezni a filmnek, vagy ugyanúgy kettőnkön jártak a gondolatai.

- Maradhatnánk így még egy kicsit? – kérdezte, amikor vége lett a filmnek. – Annyira jó érzés a karjaidban lennem, mert így tudom, hogy nem vagyok egyedül, és hogy te megvédesz mindenkitől. – Ekkor óvatosan maga köré fonta az egyik karomat, majd a kezeinket összekulcsolta, amitől libabőrös lettem.

- Addig maradsz így, ameddig szeretnél – nyugtattam meg. – Nem sietek sehova, és melletted amúgy is olyan, mintha megállna az idő. Bárcsak sohase kellene visszamennem! Imádom a családomat és az éneklést, de itt minden annyival egyszerűbb. És nem mellesleg, boldoggá teszel, Mark, napról-napra egyre boldogabbá – vallottam be neki.

- De biztos, fele annyira sem, mint amennyire te engem.

- Már megint azt hiszed, hogy te nem vagy képes boldogságot okozni nekem. Jaj, te! – szorítottam magamhoz, miközben az államat a homlokára tettem. – Ugye már nem akarsz meghalni? – Nem tudtam nem megkérdezni, hisz annyit javult a lelkiállapota.

- Én nem akarok nélküled élni.

- Ki mondta, hogy kell? Élj velem itt, vagy a világ másik végén! Nincsenek azok az orvosok, akik elválaszthatnak minket. Nem engedlek el magam mellől – jelentettem ki a lehető legnagyobb komolysággal. – Te hozzám tartozol, ahogy én hozzád. – Szorítottam ismét szorosabban. Ebben a percben nem tudtam volna megállapítani, ki ragaszkodott jobban a másikhoz, és nem is kellett, ez így volt végre kölcsönös.

- Tényleg úgy hiszed, hogy meg tudjuk oldani? – kérdezte halkan és félénken.

- Mindent meg lehet oldani, ha igazán akarjuk, és én nálad jobban senkit és semmit nem akarok. – Az volt ebben a kijelentésemben a legjobb, hogy már meg sem rémisztett ez a tény az elmúlt órák fényében.

- De mi van, ha rámegy a karriered? Jinyoung, azzal rengeteg rajongót hagynál cserben. Nem éri meg értem elhagynod őket. Mivel én is csak egy rajongód vagyok a sok közül; persze a legnagyobb, ha nem vetted volna észre – tette hozzá, én pedig nem tudtam, hogy le vagy felminősíteni szerette volna magát.

- Lehet, sőt biztos, hogy te vagy a legnagyobb rajongóm, de nem csak ez különböztet meg téged az összes többitől, hanem az, hogy te vagy az egyedüli, akiért viszont rajongok – simítottam végig a bársonyos, alapozótól mentes bőrén.

- Zavarba hozol – temette a szabad kezébe az arcát, én viszont nem engedtem, hogy ennyiben hagyjuk a dolgot.

- Ezt te mondod, aki idehoztál? Fordulj szembe velem! – kértem kedvesen.

- Nem.

- Mark, kérlek szépen! – Ő azonban továbbra sem mozdult, viszont nekem kapóra jött, hogy ilyen vékony és törékeny volt, ezért óvatosan magam felé fordítottam, de úgy, hogy továbbra is az ölemben feküdjön. Bár a kezének a levételét az arcáról már egy kicsit nehezebb feladatnak éreztem, de ezzel is megküzdöttem. – Drágám, kérlek!

- Drágámnak szólítottál? – nézett végre magától rám. – Te tényleg kedvelsz – látta végre be.

- Nem csak kedvellek…

- Egek! Ez nem jó… Én nem vagyok elég jó neked. Sohasem leszek az, Jinyoung. Én nem lehetek épp ember, velem nem tudnál teljes életet élni, még akkor sem, ha nem zárnának vissza a pszichiátriára. Neked egy okos, szellemes, kedves és gondos férfi kell, nem pedig egy selejt.

- Mark – mosolyodtam el –, te saját magadat jellemezted épp, hisz nálad okosabb, szellemesebb, kedvesebb és főként gondosabb embert nem ismerek. Tehát áldásodat adtad magadra – próbáltam a saját csapdájába ejteni.

- Kiforgatod a szavaimat.

- De ha egyszer jogos, amit mondok. Meg amúgy is, nekem már nem kell más. Sohasem kellett előtted senki, és utánad még annyira sem kellene. Én már csak téged akarlak. Reggel még fogalmam sem volt róla, hogy többet érzek irántad, mint barátság, de már igenis tudom. Úgyhogy halkan megsúgom, bármikor újra megcsókolhatsz, ha szeretnél, mert nem fogok ellenkezni, sőt – néztem rá hamisan, de arra nem számítottam, hogy az ajánlatomat azonnal be is hajtja, mivel, ahogy befejeztem a mondandómat, Mark egy hirtelen mozdulattal ismét rátalált az ajkamra, és a kinti csókunknál tapasztaltabban és hevesebben esett a párnáimnak. Levegőt is alig vettem, úgy belemerültem ennek a törékeny angyalnak a támadásába, amit a csókjaival mért rám. Olykor átvettem volna én az irányítást, de nem mertem, mivel féltem, a hangok közbe szólnának, így inkább meghagytam neki a dominanciát, amit nagyon élvezett, én pedig az ő örömétől még inkább a fellegekben jártam.

- Oké, kifulladtam – vált el tőlem percekkel később, majd a mellkasomra dőlve feküdt rajtam tovább.

- Én is – mondtam lihegve. – Túl jó vagy ebben, Mark.

- Nem, mintha lenne összehasonlítási alapod.

- Egy lány már megcsókolt, de azt inkább törölném a fejemből.

- Ó, akkor nem én voltam számodra az első? – esett neki rosszul.

- Sajnálom, de bár te lettél volna! Viszont, mivel egy csaj volt, és kábé két másodperc volt az egész, így hivatalosan veled csókolóztam először – próbáltam javítani a helyzeten.

- Így elfogadom. – Miközben ezt mondta, elkezdte óvatosan simogatni a hasamat, én pedig hasonlóan tettem a hátával.

- Egek, már huszonnégy éves vagyok! – ugrott be. – Vén csont lettem.

- Én egy évvel öregebb vagyok – jegyezte meg.

- Tényleg? – lepődtem meg. – Nem hittem volna.

- Mert olyan törékeny vagyok, és minimum öt évet letagadhatnék – mormogta sértődötten.

- Nem ötöt, csak négy és felet – viccelődtem, amit szerencsére értékelt, így apró kacajával megtörte a hirtelen beállt feszültséget.

- De te annyival előrébb jársz az életedben. Én azt se tudom, mit kezdjek magammal, ha belemegyek abba, hogy tovább élek.

- Nincs semmilyen „ha”; ezen már túl vagyunk – mondtam komolyan.

- Rendben, de akkor szerinted mihez kezdjek? – kérdezte kétségbeesve.

- Soha nem gondolkodtál még azon, milyen hivatást szeretnél?

- De, az viszont kizárt, hogy összejöjjön.

- Ehhez is úgy állsz, mint az első csókunkhoz? – húztam fel a szemöldökömet. - Előre lemondasz róla?

- Lehet – suttogta.

- Azért elmondod, miről van szó?

- Szívesen lennék akrobatika tanár. Régen gyakran korrepetáltam kisebbeket, és egész jól ment. Imádtam átadni a tudásomat, és látni, a tanácsaim által mennyit javultak a csöppségek. Sőt, még egy külön akrobatika sulit is nyitnék abból a pénzből, amit örököltem – mesélte nagy beleéléssel.

- De hol itt a bökkenő?

- Mindenhol. Egyrészt ki az, aki egy mentálisan beteg emberhez hordaná a gyermekeit?

- Nem kell tudniuk, hogy vannak problémáid – vágtam rá.

- Az emberek ezeket mindig megtudják. Elég, hogy egy szülőnek a fülébe jusson, és másnapra azt veszem észre, hogy egy gyerek se jön többé hozzám – felelte félve.

- Nem állhatsz előre így neki! Nézd meg, a csókunknak is pozitív fejleménye lett, ennek is az lehet. De úgy sejtem, a másik ok a szüleid és a balesetük – tettem hozzá.

- Igen. Úgy érzem, elárulnám őket azzal, hogy nemcsak, hogy folytatom az akrobatikát, de még iskolát is alapítok abból a pénzből, amit azért örököltem meg, mert az akrobatika versenyemre való sietség miatt meghaltak. Istenem, ezeket végig mondani is szörnyű. Nem tehetem ezt – rázta a fejét.

- Mark – emeltem meg az állát, hogy a hasamon fekve most engem jutalmazzon gyönyörű tekintetével –, azt akarnák, hogy annak élj, amit a legjobban szeretsz, hisz nem véletlenül támogattak ennyire benne. Nem a te hibád, és nem is az akrobatikáé, hogy meghaltak. Ezt legbelül jól tudod, csak muszáj okolnod valamit az elvesztésükért.

- Igen, muszáj. Meg kell találnom mindennek az okát, mert különben tényleg nem tudok tovább élni.

- Majd máskor még beszélünk erről, jó? – Nem akartam tönkre tenni az idilli hangulatot, se túlfeszíteni a húrt, hogy a hangokat feldühítsem, így egyelőre le akartam zárni a témát.

- Rendben – ment bele.

- Na, de mesélj, milyen ilyen vén csontnak lenni? – terelte vissza a témát oda, ahonnan teljesen elkanyarodtunk az elmúlt percekben.

- Szörnyű, lassan kéne hajfestéket vennem, hogy az őszhajszálaimat elfedjem – viccelődtem.

- Igen, rád férne, már mondani is akartam – ment bele a játékba, én pedig bosszúból megcsíptem az arcát, ami ettől pirospozsgás lett.

- Annyira furcsa belegondolnom, mennyi minden történt velem az elmúlt öt évben, onnantól kezdve, hogy jelentkeztünk az ügynökséghez Jaebummal. De amibe még szürreálisabb belegondolnom, hogy te ezt miként tudtad teljesen felborítani, persze jó értelembe – tettem hozzá, mielőtt félreértett volna. – Ha valaki a balesetem előtt azt mondja nekem, hogy mostanra lesz párom, kiröhögöm – kacagtam, majd rájöttem, hogy kimondtam a bűvös „p” betűs szót. De hiszen már tagadhatatlan volt, hogy Mark Tuan nem csak a lakótársam és a barátom, hanem igenis a párom.

- Örülök, ha tényleg úgy érzed, jó döntés volt, hogy elhoztalak ide – jegyezte meg halkan.

- A legjobb, most már belátom. Tudod, megvolt annak az ára, hogy ennyit léptem előre a karrierembe az elmúlt négy évben: az, hogy a magánéletem megfagyott egy bizonyos ponton. Te vagy az, aki képes voltál ezt a stagnálást felfüggeszteni, és remélem, végérvényesen. – Nem tudtam, hol volt az a Jinyoung, aki nemrég még félt ennek a férfinak a legapróbb érintéseitől is, de hogy minden egyes szavamat komolyan gondoltam, abban teljesen biztos voltam.
    - Te meg az, aki újraindítottad az életemet, úgyhogy most is csak azt tudom mondani, hogy kvittek vagyunk, mivel egymást mentettük meg – mosolygott, majd visszaejtette a fejét a mellkasomra, és ezután tíz percig csak azt hallgattam, milyen tempóban vette a levegőt, és ennél nyugtatóbb hangot el sem tudtam volna képzelni. 

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Szimfónia - MarkBum fanfiction

Szimfónia

Jaebum:

Mindennap ugyanaz a fájdalom a szívemben, és az a búcsúszó a fejemben, amit éjszaka mondtál, mikor még nem tudtam, hogy többé már nem kelek melletted. Két éve elhatároztad, hogy küzdesz, amíg bírsz, és küzdöttél is: minden nap, minden percében, érted és értünk. De időközben már szinte eltűnt az, aki te voltál; mert csak a fájdalom maradt neked. Csak azért szenvedtél el minden napot, hogy legyen még egy, amit végig szenvedj, hogy én olykor-olykor mosolyt tudjak csalni az arcodra. De ezek a mosolyok egyre rövidebbek és haloványabbak lettek, ahogy te magad egyre törékenyebb és megtörtebb. Mikor az utolsó kemoterápiáról hazajöttünk, azt hittem, hogy vidám mosollyal az arcodon azt mondod: kaptunk pár újabb boldog napot – mert utána mindig jutott nekünk néhány, amikor élettel telibb voltál, mivel alább hagytak a fájdalmak. De ekkor nem mondtál semmit, csak ültél némán, és nem szólaltál meg. Utána napokig csak vegetáltál, nem beszéltél, elfordulva tőlem,feküdtél az ágyadban. Itt már éreztem, hogy valami végleg megtört benned. Folyton azt suttogtad, hogy meg akarsz végre halni, és kiszúrtam, ahogy duplán szeded a gyógyszereket, de nem tudtam, hogy azért, mert akkora fájdalmaid voltak, és abban bíztál, így hátha jobb lesz, vagy azért, hogy túladagold magad.

Mikor éjjel arra keltem, hogy nem vagy mellettem, és ég a villany a ház több pontjában is, akkor már tudtam: véget vetettél neki, amíg még volt elég erőd ahhoz, hogy kikelj az ágyból. Percekig csak álltam egy helyben, és azt ismételgettem, hogy: „Nem!”. Le-fel mászkáltam, és azzal hitegettem magamat, hogy mindez csak valami hallucináció vagy álom. De nem volt az: mert te magad sem voltál már ott velem, és csak reménykedni tudtam benne, hogy egy olyan helyre kerültél, ahol végre véget ért a szenvedésed. Hinnem kellett benne, hogy hátra hagyva a beteg testedet, már egy olyan világban volt a lelked, ahol szabad lehettél. Csak ez az egy vigaszom volt, és az, hogy akkor és úgy ért véget, ahogy azt te szeretted volna.

Éjjel egyszer felkeltem, szörnyű érzésem volt, de nem fordultam meg az ágyban, hanem mélyeket szuszogva visszaaludtam, így már sohasem tudom meg, hogy vajon azért volt ez, mert akkor határoztad el magad, vagy mert akkor történt. Nem kívánom senkinek azt a látványt és érzést, ami örökre megbélyegezte a lelkemet, amikor megtaláltalak. De nem tudtalak és nem is akartalak hibáztatni. Nálad erősebb embert sohasem ismertem: ha tényleg eljutottál oda, hogy feladtad, akkor embertelen fájdalmaid lehettek.

Amióta nem vagy itt, a napok háromszor olyan hosszan telnek, mint előtte. Minden csak látszattevékenység, hogy elvonják a figyelmemet arról az űrről, amit a szívembe fúrtál. Megpróbáltam újra futni, de nem ment, nélküled kifulladok. Pedig erőm teljében voltam, amikor futás közben megismerkedtünk; és még te mennyire az erőd teljében voltál. A mindenem voltál, és a mindenem is maradsz, Mark; mert egy ilyen szerelmet és mély kötődést nem lehet kitörölni az ember szívéből.

Egy dolgot szerettem jobban a dalszerzésnél és komponálásnál: téged. Te voltál a fő múzsám, és amióta már nem vagy velem, elnémult a zene a fejemben. Sok szimfóniát hallgattam a megismerkedésünk előtt, és akkor még csak ábrándoztam arról, hogy egy nap én magam is szerezhetek egyet. Végül megírtam az első rapszódiámat négy éve, rólunk. Abban minden dallam végtelen volt, mivel az élet felhúrozott engem, és te jöttél, hogy kioldozz, így már nem egyedül énekeltem magamnak. De most már ismét egyedül maradtam, és nem találom a zenék kulcsát nélküled. Az egész világ elnémult előttem, mert már hallani sem akarom senkinek a zenéjét, ha te nem hallgathatod velem. Így most a közös dalunk ismétlődik bennem, újra és újra. Táncolok a szobánk közepén a szívverésed ritmusára, amit túlságosan jól ismertem. Befejezetlennek érzek mindent, amióta elmentél. Már nem vágyom másra, csak a te szimfóniádra, aminek a részese akarok lenni. Olyan lenne, mint egy szerelmes dal, amit csak az én rádióm játszik.

Azt mondtad, azáltal, hogy veled vagyok mindennap, te mindig egy kicsit gyógyulgatsz. Én viszont olykor menekültem mellőled, mert nem akartam elfogadni azt a tényt, hogy halálosan beteg vagy. De mégis, mikor kiderült, és te felajánlottad, hogy elhagysz, egy pillanatra sem gondoltam erre: mert mi összetartoztunk. Sohasem hittem volna előtted, hogy így fogok érezni, de te átírtál mindent bennem, ahogy én újra és újra átírtam a rapszódiámat.

De mondok valamit: most egy újat fogok írni, és ez a te szimfóniád lesz, az amit most már a lelkemben dúdolsz, ahol örökre élni fogsz. Mert ez nem csak egy elfelejtett dal lesz, ami megmarad nekem: nem, ezt igenis annyi emberhez juttatom el, amennyihez csak tudom.

Köszönöm, Mark, hogy szerethettelek, és esélyt kaptam arra, hogy az emlékedet örökre hordozzam magamban. Mond: szorosan tartanál, még egyszer utoljára, de úgy, hogy többé nem engedsz el?

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)

Wang Gae, Park Gae - JinSon fanfiction - 15. fejezet

Tizenötödik fejezet – Családlátogatás

Jackson:

Már magától a tudattól, hogy vacsorára voltunk hivatalosak a szüleimhez, a fellegekben jártam egész nap, erre ráadásként otthon azzal az ötlettel várt Jinyoung, hogy írjunk egy cikket Jane Eyreről, és már konkrét elképzelése is volt a témával kapcsolatosan. A kis butus azt hitte, hogy majd sérelmezni fogom, hogy az én kedvenc regényemről van szó, pedig pont, hogy ellenkezőleg, ennél jobban semmiről sem írtam volna cikket, főleg nem vele. Egyszerűen napról-napra egyre jobban belebolondultam ebbe a pasiba, és mindenbe, amit tett és mondott, így alig vártam a közös munkát vele.

- De azt azért tudod, hogy most már meg kell néznünk a másik két filmverzióját is a sztorinak, mert úgy az igazi az összehatás, meg te is ígérted, hogy amint végzel a könyvvel, jöhetnek azok is – hívtam fel erre a figyelmét, amikor a taxit vártuk.

- Ó, persze, volt is eszembe ma, hogy mindenképp nézzük meg őket még a héten – mosolygott, amitől a gyomromban lévő pillangók hada egyre csak szaporodott. Már egy ideje vártam, hogy mikor is fognak kitörni belőlem, de eddig még jól tartották magukat, ahogy én is a „semmi tapi” kikötéssel kapcsolatosan.

- Szóval ez az a hely, ahol maga Jackson Wang felnőtt! – kémlelte a házunkat kívülről zsebre dugott kézzel. – Alig várom, hogy lássam a régi szobádat.

- Én is, hogy lásd – pirultam bele.

- Akkor becsengetünk? – kérdezte félénken, mivel én, mint egy kuka, úgy álltam a bejárati ajtónk előtt.

- Persze – nyomtam rá a csengőre, mielőtt még kellemetlenebb helyzetbe hoztam volna saját magamat.

- Jackson, Jinyoung! Hát megjöttetek! Gyertek beljebb! – invitált be minket anya, aki majd kicsattant az örömtől, ráadásul gyönyörű volt, magához képest is ragyogott.

- Fiam! – jött oda apa megölelni, mivel nálunk sohasem a kézfogás volt a módi, hanem az ölelkezés. – Bemutatod a fiatalembert? – nézett rám kíváncsian.

- Még szép! Apa, ő itt Park Jinyoung. És tudod, nincs kézfogás, vagy ilyesmi. – Az utolsó mondatot már csak neki súgtam oda, viszont féltem, hogy Jinyoung is hallotta, de láthatólag nem zavarta, sőt.

- Egy apró kézfogástól még nem szaladok ki a házból – nyújtotta oda a kezét, majd az apáét, ugyan gyorsan és sután, de megrázta.

- Hé, velem miért nem csinálsz ilyen kis kézfogásokat? – lettem féltékeny azonnal.

- Napi szinten nem lennék rá képes, még nem – nézett lefelé szomorúan.

- Hagyd szegény fiút, Jackie! – dorgált le anya. – Tudod jól, hogy te nem érnéd be ennyivel.

- Nem is igaz – ráztam meg a fejemet, annak ellenére, hogy tudtam, igenis van abban valami, amit mondott.

- Na, de gyertek, mert kihűlt a kaja! – mutatott az ebédlő felé.

- Igazán otthonos a házuk – jegyezte meg Jinyoung, mikor már javában benne voltunk az evésbe.

- Köszönjük szépen. Bár nem olyan nagy, mint az a ház, amiben ti laktok most a fiammal, de nekünk, hármunknak bőven elég volt, kettőnknek pedig még nagy is – mondta anya.

- Kellően tágas, és nagyon barátságos; ennél nem is kell több – jegyezte meg Jinyoung.

- Kedves vagy – vette át a szót apa. – Az étel miatt pedig ne aggódj, Jackson szólt előre, hogy melyik bioboltból kell vásárolnunk, hogy ne legyen semmi bajod.

- Ó, Jackson, köszönöm szépen! – nézett rám hálásan. – És önöknek is, hogy gondoltak rám.

- Nincs mit, Jinyoung – mondták szinte egyszerre a szüleim, én pedig már alig vártam, hogy apa is kicsit kérdezősködjön tőle, hisz anya már azért valamelyest ismerte a múltkori hirtelen látogatása miatt.

Apa szerencsére nem hagyott cserben, hozta a formáját, kellően volt kíváncsi, de mégis visszafogott. Ebből a legutolsó anyára nem volt jellemző – és olykor rám sem –, de most még ő is teljesen kezelhető volt. Egyszerűen minden olyan idillinek tűnt, ahogy kérdés követett kérdést, a válaszok pedig mindig felülmúlták az adott kérdező elvárásait. Jinyoung tudtam, nemhogy átment a teszten, amit a szüleim állítottak elé, hanem maximális pontot kapott.

- Jackson, nem szeretnéd megmutatni Jinyoungnak a régi szobádat, amíg még kicsit bajlódok a desszerttel? – kacsintott rám anya, miután a második fogást is kivégeztük.

- Dehogynem - mondtam lelkesen, majd mutattam Jinyoungnak az irányt.

- Mire számítsak, Jane Eyre poszterekre a falon és mindenféle tornaszerekre? – viccelődött, én viszont ismét ideges lettem. Ez a szoba volt a szentélyem tizennyolc éven át, és sokszor itthon aludtam még mindig, így nem múlt el teljesen soha az a nagy kötődésem, ami ehhez a pár négyzetméterhez fűződött.

- Majd meglátod! – nyitottam ki az ajtót.

Jinyoung:

Jackson imádnivaló volt, ahogy izgalmában tördelte a kezét a kocsiban, és ahogy megérkezve, alig jutott el odáig, hogy becsöngessen. Viszont bűntudatom lett, amikor az apjával kezet fogtam, és ő megemlítette, hogy vele miért nem szoktam ilyeneket csinálni. Rávágtam, hogy mindennap nem lennék rá képes, de igazából inkább attól féltem, hogy felemésztene az a kettőség, ami továbbra is bennem uralkodott miatta: hogy mindennél jobban meg akartam érinteni, de mégis az ő érintésétől féltem a legjobban.

A szüleit egyszerűen imádtam, olyan volt, mintha már ismertem volna mindkettőjüket, mert összeadva őket, megkaptam volna Jackson. Figyeltem, hogy egyes vonásai mennyire az apukájára hajaznak, míg a többi az anyukájára, de a beszédstílusukkal és megnyilvánulásaikkal sem volt ez másképpen. Sokan rávágták volna, hogy Jackson tiszta anyja volt, de én azt a finomságot és szégyenlősséget, ami olykor teljesen eluralkodott Jackien, az apukájában véltem felfedezni. Ráadásul még külön készültek is a vacsoránál, hogy olyan hozzávalókat vegyenek, amiket nyugodtan ehettem. Ettől ismét bűntudatom lett, mivel tudtam, hogy nekik fájdalmasabb azokat az összegeket kiadni némi ételért, amit én szoktam, de nem akartam ezt a témát felhozni, mert féltem, hogy megsérteném őket, amit mindenképp el akartam kerülni.

- Jackson, nem szeretnéd megmutatni Jinyoungnak a régi szobádat, amíg még kicsit bajlódok a desszerttel? – hozta fel hirtelen a témát az anyukája, aminek szörnyen örültem, hisz erre a részre vártam a legjobban, amióta megérkeztünk.

- Dehogynem – volt lelkes Jackson is, és már mutatta is, merre menjek.

- Mire számítsak, Jane Eyre poszterekre a falon és mindenféle tornaszerekre? – poénkodtam, de nem igazán reagált rá, mert most is kicsit bepánikolt, ami lerítt az arcáról.

- Majd meglátod! – nyitotta ki az ajtót, én pedig már be is léptem.

- Ez nagyon aranyos – jegyeztem meg az ágyára nézve, amin egy Sherlock Holmesos takaró volt, majd a tekintetem az íróasztalára tévedt, pontosabban a fölötte lévő parafatáblára, amin mindenféle dolgok voltak kitűzdelve.

- Ó, ez a célfalam volt – mondta.

- Hogy mi?

- Ide tűztem ki bizonyos célokat, amiket el akartam érni. Ez például az, hogy miből milyen jegyet akartam szerezni bizonyos vizsgákon – bökött egy cetlire. – Ez az egyetem képe, ahova épp járok – mutatott egy fotóra. – Ide akartam bekerülni mindenáron, és sikerült. De vannak itt énekesekről is képek, akiknek a koncertjei érdekeltek. Az utolsó két évemben csináltam, amíg itt éltem, és semmit nem vettem le azóta sem. Már csak azért sem, mert egy dolgon kívül minden teljesült, de az utolsó is lehet, hogy már alakulóban van – tette hozzá zavartan, majd el is fordult.

- Melyik nem teljesült még? – nem hagytam annyiban.

- Bal sarok, lent.

- Ó! – Tévedt végre a megfelelő helyre a szemem. – Melyik tizenéves rak ki ilyet a célfalára? – kérdeztem meghatódva. – A másik pedig, hogy kinek van egyáltalán célfala? Szörnyen értékes ember vagy, Jackson Wang. Kérlek, ezt sohase felejtsd el! – néztem rá komolyan, mert tényleg meglepődtem, ahogy egy meleg párról pillantottam meg egy képet, akiknek volt egy kislányuk és egy kisfiúk is. Jackson egy ilyen családról ábrándozott évek óta, míg én nemrég még azt sem tudtam, hogy valaha elhagyom az otthoni börtönömet.

- Lehet, hogy értékes vagyok, de hogy túl nyálas, az tuti – grimaszolt, amitől annyira aranyos volt, hogy legszívesebben megpusziltam volna, de persze nem tehettem.

- Nem nyálas, csak érzelmes és romantikus – helyesbítettem.

- Nekem jó. De nézz csak jobban körül! – adott rá engedélyt, én pedig tényleg megnéztem a szoba minden szegmensét, az utolsó poszteren át, az összes képen keresztül.

- Egek, de imádnivaló vagy ezen a képen! – Emeltem fel egy képkeretet, hogy közelebbről megnézzem: Jackson behajlított lábbal, feltett kézzel csücsörített rajta, és egyszerűen zabálni való volt.

- Csak azon a képen? Na szép! – sértődött meg.

- Azért ne hasonlítsd a mostani felnőtt éned aranyosságát a kicsi kori Jacksonéhoz!

- Most is ugyanolyan cukin be tudok állni ebbe a pózba.

- Na, akkor mutasd! – adtam alá a lovat.

- Mutatom is, csak előtte ad ide, hadd nézzem, mit is csináltam pontosan! – Jackson a maga aranyos, huszonegy éves énjével tényleg majdhogynem ugyanolyan imádnivaló volt, mint kicsiként, ahogy bevágta magát abba a pozícióba.

- Nem rám illik a Napsugár jelző, hanem rád. Köszönöm, hogy beléptél az életembe. Komolyan, sohasem fogom tudni igazán meghálálni a sorsnak, hogy megkaptalak, Jackson – fordultam el tőle, mert magamhoz nem hűen, elárasztották a szememet a könnyek. Hirtelen láttam magam előtt, ahogy én a szobámban elzárva éltem, míg ő már kicsi kora óta maga volt az áradó szeretet és szabadság. Nem tudtam, mivel érdemeltem ki, hogy egy ilyen életvidám személy rángasson ki a melankóliából és monotonitásból, de szörnyen hálás voltam érte.

- Jinyoung, ne viccelj már, hogy emiatt elérzékenyültél. A sírás az én reszortom.

- Jól van na! Néha nekem is szabad – motyogtam. – Nem tudom, mit csinálsz velem, Jackson, de olyan dolgokat mozgatsz meg bennem, amiket másnak nem sikerült előtted soha – vallottam be.

- Mintha ez nem lenne kölcsönös. Attól félek, ha én megyek a te régi szobádba, ott nem csak pár könnycsepp fog hullni, hanem konkrétan a Niagara-vízesést fogod megcsodálni, Jackson módra – kacagott, amitől én is elnevettem magam.

- És még látom is magam előtt.

- Helyes, lásd is, mert ez fog várni. Viszont én közben megtudakolom, hogy áll anya a desszerttel. – Szaladt el, de még mielőtt visszajött volna, egy nem várt vendég lépett be a szobájába, egy apró kis szőrmók. Egy fehér-barna foltos kiskutya volt, aki azonnal előttem termett, én pedig nem tudva ellenállni neki, lehajoltam hozzá, hogy megsimogassam.

- Jinyoung! – Állt döbbenten az ajtóban Jackson.

- Mi az, baj van a kajával?

- Nem, de jó ég, tudod te, mit csinálsz? – mutatott rám.

- Simogatom a kutyádat – mondtam tárgyilagosan.

- Pon-to-san – szótagolta.

- Ó, tényleg, én nyugodtan simogatok egy kiskutyát – raktam össze a képet –, anélkül, hogy ez bármilyen kellemetlen érzést váltana ki belőlem.

- Jaja. Volt már erre példa, hogy állatot simogattál?

- Nem, még sohasem próbáltam. Úgy voltam vele, ha az emberektől irtózom, az állatokkal biztos, még inkább így lenne. Most is csak ösztönösen jött a dolog, nem gondolkodtam – feleltem, miközben saját magamnak is meg kellett emésztenem ezt a fejleményt.

- Oké, szóval eljátszhatnánk most azt, hogy becsukod a szemed, én pedig lefekszem a földre, te pedig azt képzeled, hogy én vagyok az a kutya, és ugyanúgy simogatsz, mint őt? – kérdezte, amin muszáj volt egy hatalmasat kacagnom.

- Te és a humorod! Nem biztos, hogy az működne, de ma is okosabbak lettünk az érintésfóbiámmal kapcsolatosan – könyveltem el a dolgot.

- Fel is tudod emelni?

- Nézzük! – óvatosan átkaroltam a kutyát, majd Jackson is mellettem termet, és mint két szülő, úgy álltunk egymás mellett, akik épp a kicsijüket babusgatják.

- Milyen gáz már, amikor a szüleid kutyája több testi kontaktust alakíthat a szerelmeddel, mint te – jegyezte meg tettetett durcásázással, miközben az én fülemet megütötte, hogy ismét elhagyta a száját az „sz” betűs szó, és tudtam, teljesen komolyan gondolta, még annál is komolyabban, mint amikor beköltözött hozzám. Hisz már lényegesen jobban ismertük egymást, de még mindig nem eléggé; az én megközelítésem szerint legalább is nem.

- Még szerencse, hogy nincs kutyánk, mert a végén féltékeny lennél rá – mentem bele a játékába, ő viszont láthatólag agyalt valamin.

- Most félretéve a viccet, Jinyoung, nem veszünk egy kutyát?

- Tessék? – Komolyan gondolta, ez látszott rajta, én viszont megdöbbentem.

- Ha egy idegen kutyát azonnal fel tudsz venni az öledbe, gondolj bele, mennyivel előrébb tartanál egy saját kutyussal, aki kicsi korától kezdve velünk nő fel, és érzelmileg is kötődnél hozzá. Szerintem sokat tudna segíteni az érintésfóbiádon.

- Nem is tudom, Jackson – néztem rá bizonytalanul. – Nem rossz ötlet, nem azt mondom, de még az is új nekem, hogy külön élek a szüleimtől veled, még egy drasztikus változást azonnal nem tudnék megszokni.

- Megértem, de talán kicsit később? – nem adta fel.

- Később esetleg lehet róla szó – mentem végül bele.

- Remek.

- Hát itt van ez a kis szőrmók! – lépett be anya. – Apád már mindent tűvé tett érte az udvaron. Bocsájts meg, Jinyoung, mindig beszökik.

- De most igenis jutalom jár neki érte, mert sokat segített nekünk – mondta Jackson, megsimogatva a kiskutya fejét.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)