Ha elmennék, hiányoznék? - JJ Project fanfiction - 3. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe: 

Másnap reggel, miután Mark elindult dolgozni, Jinyoung, kihasználva a szabadnapját, megkereste Jaebum legjobb barátját, Yugyeomot, hogy megkérdezze tőle, hogy volt a szerelme – hiszen egy percig sem múltak el az iránta táplált érzései.

- Jinyoung, hát te meg mit keresel itt? – szó szerint megijedt Yugyeom, amiért ott látta, de miután a fiú elmondta, miért jött, láthatólag megkönnyebbült, amit ugyan furcsállt az idősebb, de ennek nem adott hangot.

- Nem igazán tudok infókkal szolgálni róla, viszont van valami, amit odaadnék, ha már itt vagy – zavartan, és mintha kicsit vívódva önmagával, nyomott végül a kezébe egy vaskos borítékot.

- Ez meg mi? – ráncolta a szemöldökét Jinyoung, de aztán meglátta, hogy neki volt címezve, és hogy Jaebum volt a feladó, csakhogy feladva sohasem lett a levél.

- Ahelyett, hogy én mondanám el, miket élt át az elmúlt öt hétben, inkább olvasd el, ő hogyan írt erről. Többet tőlem nem hallasz. – Makacsul keresztbe tette a kezét Yugyeom, ezzel is jelezve, hogy lezártnak tekintette a témát. De ha marasztalta volna Jinyoungot, se tudta volna visszatartani attól, hogy ne rohanjon azonnal haza, és vesse bele magát szerelme soraiba.

Szeptember 8.

Kedves Jinyoung!

Úgy döntöttem, itt az idő, hogy magamba nézzek. Az, hogy elveszítettelek, azt bizonyítja, hogy valami szörnyen félresiklott az életemben, és muszáj, hogy megtaláljam ennek az okait. De ez nem olyan egyszerű, mint azt gondoltam. Ahogy magamba tekintettem, válaszok helyett csak újabb és újabb kérdésekkel találtam szemben magam. Így elhatároztam, írok egy hosszú levelet, amiben folyamatosan összefoglalom, milyen előrelépéseken vagy éppen visszalépéseken megyek keresztül. És talán egyszer majd el is küldöm neked ezt a levelet. Bár már most megpróbálhatnálak visszaszerezni! Viszont tudom, annak semmi értelme nem lenne; addig nem, amíg nem változtatok magamon.

Szeptember 9.

Ez a hetedik reggelem nélküled, de még mindig nem szoktam meg az egyedüllétet, és állandóan kereslek éjjelente, félálomban, hogy amikor felriadok, átöleljelek, ahogy azt korábban rendszeresen tettem. Aztán mindig rá kell eszmélnem, hogy már nincs kit magamhoz húzzak. Ilyenkor rám tör a fájdalmas felismerés, amiért hagytam, hogy idáig fajuljon minden, és utána sohasem tudok visszaaludni. Már szinte zombivá váltam a kialvatlanságtól.

Az első dolog, amire rájöttem, amióta elmentél: Mivel te, a legfőbb altatóm, már nem vagy itt velem, muszáj leszek pirulákhoz fordulni, amik legalább éjjelenként eltompítják a kíntól szenvedő szívemet.

Szeptember 11.

A szakításunk óta most először aludtam át az éjszakát, hála annak az altatónak, amit kiírattam a háziorvossal. Bár azt mondtam neki, a munkahelyi stressz miatt kell, le tudtam olvasni róla, hogy látta rajtam, többről van itt szó. Mert bárhogy máshogy éreztettem veled: te mindig több voltál és leszel számomra, mint a munkám. A dalaim is lélektelenek mostanában, és ez ébresztett rá, hogy te voltál az én a hajtóerőm az élet minden területén. A lelkemből jövő zene elhallgatott, mert már nincs kinek dúdoljam. Nem véletlen, hogy minden dalt, amin dolgoztam, először neked mutattam meg, mert a te véleményednél fontosabb nem volt számomra, és nem is lesz. Minek írjak dalokat, ha te már nem fogod hallgatni őket? És az egészben az a legtragikomikusabb, hogy azért hagytál itt, hogy jobban át tudjam adni magam a munkámnak, de pont, a távozásoddal lehetetlenítettél el a dalszerzéstől.

A második dolog, amire rájöttem, amióta elmentél: Park Jinyoung, te vagy az én lelkem, aki nélkül dallamtalan vagyok.

- De nélküled ez a lélek egyre inkább meghal – suttogta magának a fiú, majd egy mély sóhajtás után azonnal folytatta az olvasást.

Szeptember 14.

Egyre több határidő vesz körül, míg én semmilyen munkát nem tudok befejezni. Végül szabadságot vettem ki, amin néztek a lemezkiadónál, de mivel a felét sem használtam el az idei kötelező szabadságomnak, így kénytelenek voltak belemenni, és másoknak adni a folyamatban lévő dalokat, amiken dolgoztam. Itthon pedig nekifogtam a ház kitakarításának, mivel amióta nem laksz itt, majd ellep a por és piszok. Ideje volt már friss ágyneműt húzni, porolni és porszívózni. De persze fele olyan tisztaság sincs, mint amilyen veled volt itthon. Bár már nem is érzem ezt a helyet az otthonomnak, hiszen veled együtt laktam be. A korábbi szekrényeid és azok a polcok, amik a te dolgaiddal voltak tele, a ház minden egyes pontján megtalálnak, és újra és újra eszembe juttatják, hogy én értem el azt, hogy az üresség foglaljon helyett bennük és rajtuk.

Harmadik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: Azt az űrt, amit magad után hagytál, semmi és senki nem töltheti be.

Szeptember 16.

Ma ügyesen összetörtem két poharat és egy tányért, aztán még ennél is ügyesebben, zokniban mászkáltam felseprés közben, és így több helyen is megvágtam a lábamat. Hirtelen elkezdtem neked ordítani, hogy segíts, de nem feleltél, hiszen már nem kértél abból az idétlen, semmirekellő pasiból, aki kénytelen rendesen ellátni magát.

Harmadik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: Nincs semmi, amit jobban össze tudnék törné, mint a szívedet, és ezáltal a sajátomat is.

Jinyoung eddig bírta száraz szemekkel. Letéve a papírokat – hogy ne áztassa el őket –, az előző éjszakánál is vadabb zokogás tört rá. Most már nem csak magáért és a saját megviselt szívéért sírt, hanem Jaebumért is, aki még inkább megjárta a poklok poklát, mint ő. A tudat, hogy nemcsak saját magát, hanem a munkája iránti lelkesedését is elvette a volt párjának azon a bizonyos szeptember elseji napon, meglepte, a lehető legrosszabb értelemben. Eddig bele sem gondolt – de, ahogy a levélből kiderült, korábban Jaebum sem –, hogy azért volt annyira féktelen a munkájában, hiszen a Jinyoung iránt érzett szenvedélyét adta ott ki magából. Ha tudta volna a fiatalabb, hogy ezen dalok mind egy-egy szerelmi vallomásként voltak értelmezhetőek, akkor nem hiányolta volna az egyre inkább lecsökkent szóbeli bókok számát. Ettől annyi minden értelmet nyert: hogy egy-egy veszekedésük után miért pont balladát írt a fiú, vagy hogy a vidámabb napjaikon miért áradt a pozitivitás a dalaiból. Hogyhogy nem gondolt ebbe így bele Jinyoung? Miért vette egyértelmű ténynek, hogy ezeket a dalokat mindig az énekeseknek és az ő szájízük szerint csinálta Jaebum? Miért nem jött rá, hogy ő volt a legfőbb múzsája?

Látva maga előtt a jelenetet, ahogy a szerelme próbálkozott a takarítással, majd a konyhában tört és zúzott, előhozta a hiányérzetét, hogy nem lehetett ott vele. Hiszen imádta a kétballábas Jaebumot, és azt, ilyenkor mennyire a segítségére szorult. Dominancia ide vagy oda, Jaebum olykor egy elveszett kisfiú volt, akit csak Jinyoung tudott kellően terelni a helyes irányba. Viszont ezzel a szakítással a lehető legrosszabb úton indította el mindkettőjüket. Pedig még csak ezután következtek a levél igazán fájdalmas részei.

Szeptember 20.

A régi képeinket nézegettem ma: az összeset, amit előhívatva, a gépemen és a telefonomban találtam. Mindenre emlékszem: az első nyaralásunktól kezdve, a beköltözős képünkön át valamennyi emlékem visszatért, amiket közösen megörökítettünk. Még ha téged akaratom ellenére ellöktelek magamtól, ezeket az emlékeket senki sem veheti el tőlem, még én sem. Lehet, soha többé nem leszünk egy pár, viszont megszeretném itt köszönni neked, hogy ennyi évet rám áldoztál, és hogy jobban szerettél, mint azt valaha ki tudtam volna érdemelni. Bár visszafizettem volna neked ezeket, amíg még lehetőségem volt rá. Próbáltam, esküszöm, minden tőlem telhetőt megtettem, de úgy tűnik, ez nem volt elég. Én nem voltam elég neked, amit el kellene fogadnom.

Negyedik dolog, amit megtanultam, amióta elmentél: A veled töltött tizenegy év volt a legcsodásabb dolog, amit eddigi életem során kaptam, és ha te többé tényleg nem kérsz belőlem, akkor esélytelen, hogy ez megváltozzon, mert egyedül te lennél képes ezt überelni: a fiatal Park Jinyoungnál, csak az idősebb Park Jinyoung tudna nagyobb örömet okozni számomra.

Jinyoung nem is vágyott jobban semmire a világon, minthogy ezután is minél inkább bearanyozhassa Jaebum napjait. Csakhogy nem volt benne biztos, ez megtörténhetett-e még. Már azt tudta, hogy a fiú nem bírt meglenni nélküle, viszont a dátumot elnézve, sejtette, hogy az, ami ezután jött, hogy szó szerint ki akarta törölni Jaebumot az életéből, és beadta a derekát Marknak, eljutott hozzá, és még inkább a mélybe nyomta.

Az elmúlt hetekben minden nap úgy kelt fel Jinyoung, hogy a számára igazi férfinak a szerelmére éhezett. Újból és újból megkísértette a múlt, bárhogy próbált tovább lépni. Mark meleg öleléseiből jutott ki neki a nap végén, amik csak még fagyosabbá tették a szívét. Sohasem hagyta el Jinyoung tudatát, hogy vele aludt el, miközben másra vágyott. Pedig tudta, hogy ennél többet érdemelt Mark, valakit, aki átkutatta volna érte az egész univerzumot, ahogy azt Jinyoung bármikor megtette volna Jaebumért, hiszen az ő szemeiben találta meg önmagát. Az volt az egyik kulcsa a kapcsolatuknak, hogy mellette lett azzá a férfivá, aki ezután már mindig is lenni akart. Neki kellett Jaebum támaszának lenni, ahogy eddig is volt, minden fájó kérdésére segíteni megtalálni a választ. De ő ehelyett hagyta, hogy egyedül szenvedjen azoknak a meglelésével a fiú. Ahogy elveszett az elméjében lévő sötétségben Jaebum, neki kellett volna lennie annak a világítótoronynak, ami mutatta neki az utat, egy életen át. Jinyoung a szakításuk óta úgy érezte, mintha kifolyt volna az ujjai közt az idő, mert máshogy telt, amióta nem voltak együtt. De nem sirathatta többé a múltat, amikor nekik közös jövőjük volt megírva. 

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)