Ötödik
fejezet – Nyílt lapokkal játszani
Rey:
Miután megvolt a verseny előtti kis rituálém,
célirányosan mentem az ellenfelemnek és nekem kijelölt küzdőtérre, de így is,
perifériás látásomnak köszönhetően kiszúrtam, hogy Ben Solo is ott volt ismét a
nézők között, ráadásul a szüleivel együtt, akiket a versenyeiről látásból már
ismertem. Bár nem volt számomra meglepő a példaképem jelenléte, hiszen – mint azt
előzőnap megtudtam – Poe által kiderítette, hol és mikor volt az első mérkőzésem. Ekkor viszont megráztam magam, mert nem akartam, hogy a jelenlétük
bármilyen formában is feszélyezzen. Első sorban magamnak szerettem volna
megfelelni, utána apának, Finn-nek és Poe-nak. Az, hogy esetleg mást is – még
ha Ben Solo is volt az egyik ilyen személy – lenyűgözhettem, mellékes kellett
volna, hogy legyen, azonban nem volt az. Egy-egy jól irányzott találatom után
ösztönösen a lelátóra néztem, ahol Ben rendre mosolyogva és bólogatva könyvelte
el, hogy jól teljesítettem. Valóban, nem kis hátránnyal veszített az
ellenfelem, de számomra mégsem ez okozta az igazi boldogságot, hanem amikor a
példaképem a levegőbe lendítette a kezét, majd egy olyan nagy mosollyal,
amilyet még a saját győzelmei után se láttam az arcán, intenzív tapsolásba kezdett.
Hihetetlen volt, de igaz: Ben Solo az én győzelmemnek örült ennyire. Ráadásul a
viadal után, Poe-tól megtudtam, hogy érdeklődött arról, a hotel melyik
szobájában szálltam meg, mert meg akart látogatni még aznap. Bár a barátom
közölte, hogy enyhén mentegetőzött Ben, hogy ne értse félre, nem úgy akar
meglátogatni, Poe ezen inkább csak jót nevetett, mintsem hogy perverznek
nézte volna.
Mindazonáltal nem volt sok időm ezeken a
dolgokon agyalni, hiszen a bátyám sem unatkozott, nem sokkal az én vívásom után
az ő versenye következett, amit toronymagasan megnyert, ahogy arra mind
számítottunk. Bár nem alázta le úgy az ellenfelét, mint pár órával előtte Ben,
akinek a versenyének csak a végére értem oda, és azok után, hogy ő végigizgulta
az enyémet, bűntudatom is volt emiatt. Azonban utáltam magam, amiért a bátyám
győzelméről is már Ben jutott eszembe. Minden akartam lenni, csak egy olyan
tini szerelmes lány nem, aki képtelen volt szerelme tárgyán kívül másra
gondolni, főleg nem ekkor, amikor annyi minden forgott kockán. Nem szúrhattam
el a dolgokat, hiszen nem csak Finn testvéreként akartam részt venni az
Ifjúsági Olimpián, hanem mint versenyző is, így nem baltázhattam el az esélyemet
erre. Talán igaza volt a bátyámnak: jobb lett volna, ha a Ben iránti érzéseim
megmaradnak Plátóinak, mert addig a pontig, amíg nem ismertem személyesen, csak
ösztönző volt számomra, viszont egy nap is elég volt ahhoz, hogy mindent
felborítson bennem. Ezek után már nem is tudtam, akarom-e, hogy megjelenjen a szobámnál.
Azonban este hétkor, pont azután, hogy
feljöttem apáékkal a vacsorából, és már nem is vágytam másra, csak hogy
letusoljak, és elterüljek a puha szállodai ágyban, kopogtattak az ajtómon.
- Finn, mondtam, hogy nem kell puffadásgátló,
csak te etted halálra magad! – kiáltottam, míg odaértem az ajtóhoz, aminek a
túloldalán még véletlenül sem a bátyám állt.
- Akkor jó, mert nincs nálam puffadásgátló –
mosolyodott el Ben, nekem pedig nyeltem kellett egyet, mert továbbra is a
gyengém volt a mosolya.
- Bocsi, csak nem számítottam látogatóra –
mentegetőztem zavaromban, pedig ez nem volt igaz, hisz tudtam, hogy el akar
jönni, mégse hittem, hogy estére ér ide. Bár ez volt a logikus, hiszen
valószínűleg vacsoráig végig a szülei és a nagybátyja mellett volt.
- Ha zavarok, akkor már itt sem vagyok – lett
ideges, ami miatt túl gyorsan, anélkül, hogy gondolkodtam volna, megragadtam a
kezét.
- Ne, kérlek, maradj! – néztem rá félve. A
szüleim elhagyása óta, ha valami nehezen érintett, az az emberek távozása volt
– még ha csak egy-két napos iskolai kirándulásról is volt mondjuk szó Finn
részéről. A ragaszkodásom olykor már beteges tudott lenni, ezért is voltam
tisztában vele, hogy a tűzzel játszottam, amiért közel engedtem magamhoz Bent.
- Rendben, ez esetben mit szólnál ahhoz, ha te
jönnél velem? Az volt az eredeti tervem, hogy sétálok egyet a szálloda
parkjában, és gondoltam, csatlakozhatnál hozzám, hátha van még valami, amit nem
tudtál nekem elmondani a buszon. Hisz azt említetted, muszáj beszélned, mert
anélkül idegességedben felrobbannál – tette hozzá kacér vigyorral, mint akinek kifejezett célja volt, hogy a szívem hevesebben verjen miatta.
- És miből gondolod, hogy most is ideges vagyok? –
ráncoltam a szemöldökömet.
- A testbeszéded elárul, és csak remélni
tudom, hogy nem negatív, hanem pozitív értelemben teszlek idegessé.
- Akkor ezt derítsük ki! Csak hozok egy
pulcsit, ha esetleg hidegebb lenne kint, mint nap közben volt – futottam vissza
a szobámba, és felkaptam az első kardigánt, ami a kezeim közé került.
Ben:
Az, hogy a szüleim és a nagyapám is támogattak
azzal kapcsolatosan, hogy nyissak Rey felé, arra sarkalt, hogy még aznap
keressem fel. Csak egy hét volt a verseny, így, ahogy nagyapa is mondta: most
vagy soha alapon kellett játszanom. Azt pedig, hogy zavarba hoztam a
jelenlétemmel, mindenképp jó jelnek vettem, csak azt nem tudtam, milyen értelemben. Hiszen az lerítt róla, hogy nagyra tartott mint sportoló, de azzal
kapcsolatosan tanácstalanabb voltam, hogy mint pasi is bejöttem-e neki, vagy
sem.
- Remekül vívtál ma, bár bevallom, csak a
versenyed végére értem oda – jegyezte meg, mikor az épületet elhagyva, lassú
tempójú sétába kezdtünk.
- Az is jól esik, hogy a végét egyáltalán
megnézted, annyira közel volt a te versenyedhez. Nem tudhatom, milyen rituáléd
van vívás előtt – tettem hozzá, hiszen nekem is megvoltak a saját kis rigolyáim,
amiket képtelen lettem volna elhagyni.
- Tényleg van rituálém, de azért értem oda
később, mert elnéztem, mikor vívsz – bámulta a földet zavarában, én pedig
akaratlanul is elmosolyodtam. Volt valami elemi őszinteség és kedvesség benne,
ami magával ragadott.
- Semmi baj, így is jól esik, hogy eljöttél.
- Ez csak természetes, az viszont tényleg
rengeteget jelent számomra, hogy megnéztél ma és a tegnapi edzésemen is. –
Zavarában még mindig nem mert rám tekinteni, amit kicsit furcsálltam, abból
kiindulva, a buszon mennyire élénk volt.
- Ez a minimum azok után, hogy a múltban
te mennyiszer szurkoltál nekem. Egyébként tényleg ennyire nagyra tartasz? – muszáj
volt rákérdeznem, hiszen nem találkoztam még ilyen szintű megbecsüléssel az irányomba, Rose-t
és a családomat leszámítva persze.
- Igen, hisz zseniális versenyző vagy, egy
igazi példakép számomra. De ne érts félre, a bátyám is az, viszont te is. –
Ekkor az arcát kezdte el legyezni, ami az alkonyat ellenére is jól látszott,
hogy tűzpiros árnyalatban pompázott, ettől pedig én is kissé kimelegedtem.
- Megtisztelsz, Rey! De te is példaértékű
versenyző vagy. Az a koncentráció és igyekezett, ami messziről lerí rólad,
ámulatba ejtő – viszonoztam a bókját, hiszen valóban így gondoltam, és a tudtára
is akartam ezt adni.
- Ne hozz zavarba! – legyintett.
- Miért, csak neked lehet engem? – kacagtam,
de láttam, hogy válaszolni se mert, így elkezdtem kicsit róla kérdezgetni.
Egy darabig csendesebben válaszolgatott, de
egy idő után megtört a jég, és hasonlóan az első találkozásunkhoz, megeredt a
nyelve, és olyan lelkesen és őszintén mesélt a gyermekkoráról, hogy a szavaival
teljesen megbabonázott. Maga a tény, hogy egy kislány, akit elhagytak, nem
megtört az őt ért veszteség miatt, hanem erősebbé vált általa, majd a világ minden
kincsénél többre tartotta azokat, akiket családjának nevezhetett, a szívembe
mart. Bárcsak az én rokonaim is belátták volna, hogy annyival jobb és
egyszerűbb volt megbocsájtani a másiknak és szeretni egymást! Hiszen végső soron
mind a saját lelküket mérgezték az utálatukkal, nekem pedig titkolnom kellett,
hogy nem voltam hajlandó állást foglalni. Rey szavai után szégyelltem volna
beszélni róluk, így amikor kérte, hogy én is meséljek magamról, megígértem,
hogy majd legközelebb – hiszen az ő őszintesége után az volt a minimum, ha ugyanazt
kapja tőlem is vissza, még ha késleltetve is –, és inkább arra tereltem a szót,
milyen rituálét említett korábban.
- Ó, az egy furcsa kis hülyeség! – rázta meg a
fejét, de ennyitől nem adtam fel, hiszen minden, amit eddig hallottam tőle,
lenyűgözött, és sejtettem, hogy ezzel kapcsolatosan se leszek másként.
- Álmatlan éjszakám lesz, ha nem mondod el. –
Próbáltam a szomorú kutyaszemeimet bevetni, ami egyértelműen sikerült, hiszen
egy mély sóhajtás után folytatta.
- Verseny előtt, az öltözőben, törökülésben szoktam
meditálni. Ilyenkor magam elé képzelek egy tenger közepén lévő aprócska
szigetet, mintha ott lennék, vagyis nem, inkább, mintha én lennék maga a
sziget. Ekkor egyszerre érzem az élet és halál súlyát, a pusztulásét, ami
egyben új életet teremt – ahogy én is képes voltam új életet teremteni, miután
odalett az eredeti családom. A bőröm ilyenkor libabőrözik, hiszen a melegség és
hidegség együttesen árasztanak el. Próbálok a valamelyest erőszakosnak mondható
játékunkra úgy koncentrálni, hogy békességet költöztetek a lelkembe. Így lesz
meg bennem az az egyensúly és energia, ami ahhoz az erőhöz kell, hogy ki tudjak
állni az adott versenytársam elé. – Ekkor hirtelen rám tekintett, én pedig
elnyíló szájjal vesztem el abban a szempárban, ami csak úgy izzott az élettől.
Tudtam, ezzel a monológgal végleg elrabolta a szívemet, épp ezért, meg se
tudtam szólalni, így nem bántam, hogy megkegyelmezve nekem, beszélt tovább. –
Mielőtt megjegyeznéd, tisztában vagyok vele, hogy túl morbid és felnőttes ilyesmiket
mondania egy tizenhét éves lánynak, de nekem előbb kellett felnőnöm, mint a
korosztályomnak. De szerintem ezzel te sem vagy másképp, hiszen téged is
valamelyest elszakítottak a családodtól.
- Igen, csak van egy nagy különbség az
életünkben: neked a vívás adott családot, míg az enyémet az tette tönkre –
hagyta el a számat mindez, mielőtt alaposan átgondoltam volna, így azonnal
próbáltam szépíteni. – Mármint ne érts félre, tudom, hogy butaság lenne ráfogni
a vívásra, de ha a sajtó nem teszi azt a nagyapámmal, amit, akkor talán sokkal
kíméletesebben tudta volna a családom kezelni a történteket.
- Nyugi, sejtettem, hogy erre gondolsz.
- Viszont nekem most mennem kell – mondtam
szomorúan, miután a nagybátyám egy sms-ben érdeklődött arról, miért nem nyitottam
ki neki a szobám ajtaját, bárhogy dörömbölt rajta.
- Megértem, és köszönöm a kis sétánkat.
- Ne
viccelj, Rey, én köszönöm! Teljesen levettél a lábamról. – Szegény lány ismét
elpirult tőlem, de kénytelen voltam nyílt lapokkal játszani, ha már ennyire meg
voltak számlálva az itt töltött napjaink.
(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése