Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 6. fejezet

Hatodik fejezet – Téged szeretlek a világon a legjobban

Ben:

Nem törődve azzal, hogy a nagybátyám már várt, előbb visszakísértem Rey-t a szobájához, ahol egy kézcsókkal búcsúztam tőle. Fogalmam sem volt, honnan jött mindez, szimplán az ösztöneimre hagyatkoztam. Korábban mindig erősen a versenyre fókuszálva, csak a győzelmeim után eresztettem meg egy-egy halovány mosolyt, de Rey-nek már csak a gondolata is elég volt ahhoz, hogy széles vigyor terpeszkedjen az arcomon, amit aztán alig tudjak levakarni onnan. Nem voltam ehhez a boldogsághoz hozzászokva, de az arcizmaim sem, mivel rendre megfájdultak a szokatlanul sok mosolygástól. Akkor is épp vigyorogtam, amikor a szobámhoz érve megláttam Luke bácsit és Rose-t, és rögtön tudtam: lebuktam.

- Drága egyetlen unokaöcsém, megmondanád, miért hazudtad azt, hogy tegnap délután Rose edzésére mész, mikor nem is akkorra volt beosztva, és hogy miért hagytad ki a mai versenyét, mikor úgy várta, hogy megnézd, miután ő ott szurkolt neked? – szegezte nekem ezt az igencsak összetett kérdő mondatot a bácsikám.

- Nos… Nem is tudom, hogy… Na, igen! – vakartam meg a tarkómat, oldva a testem merevségét.

- Inkább bele se kezdj, hisz nem én vagyok az, akinek ezt igazán meg kell magyaráznod, hanem Rose, úgyhogy magatokra is hagylak titeket. – Miután egy dorgáló fejrázással tudtomra adta, hogy nagyon nem tetszett neki, amit tettem, bement a szobájába, én pedig némán nyitottam ki a sajátom ajtaját, hogy betessékelhessem a barátomat.

- Nagyon utálsz? – néztem rá félve, miután leültem az egyik székre, ő pedig a másikban foglalt helyet.

- Dehogy utállak, csak te nem ilyen vagy, Ben, nekem mindent elmondasz. Mi az, amiről nem tudok? – A szemében nem volt semmilyen düh, csak színtiszta kíváncsiság. Ezért is imádtam ezt a lányt, mert elsősorban megérteni próbálta az embereket, nem pedig elítélni őket, mint a bácsikám.

- Inkább ki – bazsalyogtam ismét.

- Akkor, ki vele, Ben! Ne csigázz! – mosolygott ő is, ezzel ösztökélve, hogy minden Rey-el kapcsolatos részletről beszámoljak neki.

- Kicsi a világ, főleg a vívók világa – volt ez az első dolog, ami elhagyta a száját, miután a mondandóm végére értem.

- Miért? – most én voltam kíváncsi.

- Mert én meg a bátyjába vagyok totálisan belezúgva. Mármint amennyire bele lehet habarodni valakibe, akivel még egy szót se váltott az ember – tette hozzá, belátva, hogy kissé irreális kijelentést tett.

- Tessék? – Ekkor rajtam volt a sor, hogy meglepődjek. – Szóval te szidsz le, amiért a nagy kavalkádban nem számoltam be neked azonnal Rey-ről, míg te ki tudja, már mióta epekedsz a bátyja után? – raktam össze a képet. – És akkor ki is az, aki nem mond el mindent a másiknak?

- Jó, ez igaz, viszont én nem hagytam ki egy meccsedet sem Finn miatt, és ha egymás ellen küzdöttetek, mindig neked drukkoltam – jegyezte meg, miközben hátradőlve, keresztbe tette a kezét, mint aki jól végezte dolgát.

- Már megbocsájts, de azt zokon is vettem volna, ha nem. Egyébként holnap hánytól vívsz? – tereltem el a témát, mert tényleg nem akartam még egy meccsét kihagyni.

- Kettőkor, addigra te végzel, igaz? És remélhetőleg az is belefér, hogy én is megnézzelek a saját vívásom előtt.

- A kedvedért hamarabb intézem el a srácot. – Más lehet, nagyképűnek tartott volna ez a kis poén után, de Rose nem, mert ő tudta, hogy minden egyes versenytársamat megtiszteltem azzal az évek alatt, hogy nem írtam le őket előre. Azonban olykor úgy éreztem, legalább egymás között megengedhettem magamnak egy-egy ilyen megnyilvánulást.

A másnapi vívásom valóban könnyedén ment, még kevesebb erőfeszítésembe került a győzelem, mint előző nap. Az asszó alatt végig befelé figyeltem, és az ösztöneimre hagyatkoztam, de amikor leintették, szívet melengető látvány fogadott: a lelátó egyik oldalán ott voltak a szüleim, a bácsikám és Rose; középtájt Rey és a bátyja, plusz a már általam is ismert Poe; a másik oldalon pedig a nagyapám baseballsapkás, szakállas ábrázatát sikerült felismernem. Mind eljöttek és szurkoltak nekem. Ekkor nem a rám jellemző halovány mosolyt engedtem csak meg magamnak, hanem széles vigyorra nyitva a számat, emeltem fel azt a kezemet, amelyikben a kardom volt. Talán már nem is a kardom volt a mentsváram, hanem a családom, a barátaim és a bimbózó románcom. Akkor és ott az sem tudta mérsékelni a jókedvemet, hogy elkülönülve foglaltak helyet, sőt ez volt a kulcsa a dolognak: én kötöttem össze ezeket az embereket ezen a versenyen. Tudtam, bármi is legyen, vagy éppen ne legyen Rey és köztem, bárhogy kibéküljenek vagy sem a Skywalker-testvérek a nagyapámmal, erre a pillanatra mindig is emlékezni fogok, mert nekem volt kikért harcolnom. Ebben a percben szerettem Ben Solo lenni, és nem lett volna a világ összes kincse sem elég ahhoz, hogy valakivel életet cseréljek.

Ezt a végtelen örömömet mindannyiukkal egytől-egyig meg akartam osztani, ezért úgy rendeztem, hogy Rose versenye után – amin a barátnőm is, szokásához híven brillírozott – legyen egy kis időm a nagyapámmal találkozni. Bár sajnos nem sikerült úgy kiügyeskednem az ellopódzásomat, hogy ne vegyék a szüleim és a nagybátyám észre, de apa azzal engedett utamra, hogy ő elrendezi helyettem mindezt. Valamennyi porcikámban éreztem, hogy ebből még baj lesz, mégis letudtam a dolgot egy bólintással, és majdhogynem rohanva vettem az irányt afelé a kávézó felé, ahol két nappal ezelőtt is találkoztam nagyapával.

- Köszönöm, hogy el tudtál jönni! – mondtam a szokásos ölelkezésünk közepette.

- Én köszönöm, hogy hívtál, Ben, és azt is, hogy mindig büszkévé teszel. Zseniális kardvívó vagy, nálam is jobb, bárhogy nem akarod ezt elhinni nekem – volt szörnyen lelkes, amivel csak fokozta az amúgy is szentimentális hangulatomat.

- Jaj, nagyapa! Kérlek, ne mondj ilyeneket! – jöttem zavarba.

- De ha egyszer így van? Én olykor elszálltam magamtól, ezért is vesztettem el egy-egy olyan vívást, amit a képességeim alapján simán be kellett volna húznom. Te ellenben annyira fókuszált vagy, és két lábbal állsz a földön. Téged képtelenség kizökkenteni. Ezt látom rajtad kicsi korodtól kezdve. Ráadásul a fiam remek edződ. Lehet, olykor úgy érzed, túlontúl szigorú volt veled, de majd meglátod, hogy mindennek meglesz a jutalma, amikor az Olimpián küzdhetsz a világ legjobbjaival – ért a mondandója végére. Legalább is én azt hittem, de aztán csak folytatta. – És ne merj nekem azzal jönni, hogy ne siessük el a dolgokat! Neked nem is kell ilyeneket látnod magad előtt, csak mindig az aktuális vívásodra gondolni, de nekem igenis szabad ilyesmikről fantáziálnom.

- Ki vagyok én, hogy megmondjam, miről fantáziálj, nagyapa? – mosolyodtam el, majd kiválasztottuk, hogy mit akarunk rendelni az étlapunkról, majd ezt a pincérnővel is közöltük.

- Egyébként jó hírem van: Obi-Wan is el tud jönni a döntőre, úgyhogy kérlek, érd el, hogy döntőt játssz! – kacsintott egyet.

- Mindent megteszek az ügy érdekében, ahogy egy másik dolog kapcsán is igyekszem – tereltem egy számomra szintén fontos téma felé az irányt.

- Csak nem Rey Snoke-ról van szó? – jelent meg az a kacér mosolya az arcán, amit a förtelmes szakálla sem tudott teljesen elrondítani, csak beárnyékolni.

- De-de… - bólintottam, majd zavaromban lefelé bámultam.

- Mesélj el mindent!

Az volt az egyik legjobb dolog a nagyapával való beszélgetéseimben, hogy feszélyezetlen voltam, sohasem ferdítettem vagy ködösítettem. Tudtam, nála jobban senki sem értett meg a rokonaim közül, és ekkor is ezt bizonyította számomra. Pont annyira biztatott, amennyire szükségem volt rá. Persze óva is intett, nehogy a verseny rovására menjen mindez, és hogy azért ne éljem bele magam túlságosan a dologba, mert ritka volt az olyan eset, amikor az első nagy szerelme az embernek nem egy nagy szívfájdalommal ér véget. Természetesen nem is akartam előre inni a medve bőrére, se lerohanni Rey-t, és mindent a háttérbe szorítani miatta – főleg, hogy az őt is gátolta volna a versenyzésben –, de képtelen voltam ellenállni neki, és annak a lehetőségnek, hogy napról-napra egyre jobban megismerjem.

Visszatérve a szobámhoz, fel akartam frissíteni magam egy gyors zuhannyal Rey versenye előtt, erre a nagybátyámtól várt egy papírfecni az ajtómon, hogy kopogtassak be hozzá, ha megérkeztem. A gyomrom ettől azonnal görcsbe rándult, hiszen sejtettem: a két titkomból valamelyiket megtudta; már csak azt kellett kiderítenem, vajon melyiket.

- A tékozló fiú hazatért – kezdte szarkasztikusan, én pedig némán ültem le az ágya szélére, hiszen az azzal szemben lévő székben trónolt.

- Apád elmondta, hogy belehabarodtál a Snoke-lányba. Bár nem hiszem el, hogy két nap alatt bármi komoly kialakulhatott kettőtök között, mégis muszájnak érzem, hogy elmondjam azt – és édesapád is kellő ráhatással volt rám ezzel kapcsolatosan –, hogy áldásom rátok, amíg nem hagyod cserben se a barátodat, se saját magadat a versenyen. – Még fel se fogtam, hogy tudomást szerzett a Rey iránti vonzalmamról, már azzal is szembesülnöm kellett, hogy nem bánta – legalább is nem annyira, hogy eltiltson tőle. Ez is csak azt bizonyította, apa mennyire értett ahhoz, hogyan beszélje rá a barátját valamire.

- Tehát akkor nem neheztelsz rám emiatt? – félve kerestem a tekintetét, de abból csak végtelen nyugalom áradt.

- Dehogyis, Ben! Hisz azt hittem, tudod – rázta meg a fejét szomorúan.

- Micsodát?

- Hogy téged szeretlek a világon a legjobban, és hogy mindennél előbbre való számomra a boldogságod, és ha történetesen pont Snoke nevelt lányában találtad meg azt, akkor benne. Ez a te életed, Ben, amiben én csak az egyik kísérőd vagyok, de neked kell meghoznod a döntéseidet. Egy megkeseredett pasas voltam, amikor magamhoz vettelek, és te évről-évre egyre büszkébb nagybácsivá tettél. Apád előtt ezt ne mondd, de néha úgy érzem, mintha a saját tulajdon fiam lennél. Hidd el, Ben, ha lenne saját gyermekem, őt se tudnám nálad jobban szeretni. Most se kérdezősködök, hol és kivel voltál, mivel bízok benned. Azt viszont megnéztem, hánytól lesz ma Rey-nek versenye, úgyhogy együtt megyünk Rose-zal és a szüleiddel öten szurkolni neki. Készülődj! Ne ilyen csapzottan gyere oda! – intett a szobám felé, viszont én ledermedve ültem továbbra is az ágya szélén. Talán csak a korábbi örömmámorom miatt hallucináltam a nagybátyám szavait?

- Bácsikám… - Egyszerűen szótlanná váltam, nem tudtam kifejezni, mennyire meghatott mindaz, amit mondott nekem. Tisztában voltam vele, hogy sokat jelentettem számára, de hogy ennyire, arról fogalmam sem volt. A jégkirály külső igenis egy nagy, összetört szívet rejtett, amit – mint ekkor rájöttem – én forrasztottam be az évek alatt, amennyire tudtam, anélkül, hogy realizáltam volna.

- Szeretlek, bácsikám, és végtelenül hálás vagyok neked mindazért, amit értem tettél. Nélküled nem tartanék ott, ahol, ebben biztos vagyok – álltam végre fel, majd széttárt karokkal jeleztem felé, hogy bárhogy nem volt szokásunk, ezen szavak után igenis ölelés dukált.

- Ben, szeretném, ha tudnád azt is, hogy nem leszek egy szemernyit sem csalódott, ha nem nyered meg a versenyt. Az is remek teljesítmény lesz, ha a top ötben végzel, és így kijutsz az Olimpiára – tette hozzá, miközben megveregette a vállamat.

- Akarod mondani, kijutunk az Olimpiára – helyesbítettem. – És azt se bánnád, ha Finn Snoke nyerne?

- Nem. Remek vívó, és Snoke keze alatt nagy fejlődést mutat. Megérdemelné, és bár kicsit fáj kimondanom, de Snoke is.

- Bácsikám, mi lett veled? Még két napja úgy volt, hogy nem enyhült semmit a szíved a volt legjobb barátod iránt. – Egyre furcsább lett számomra ez a beszélgetés, de szerencsére jó értelemben.

- Nem hiszem, hogy jelen helyzetben pont neked kéne bizonygatnom, két nap alatt mennyi minden tud az emberben lejátszódni, és milyen változásokat vonzz ez magával. Most már viszont tényleg készülődj! Negyed óra múlva találkozunk a szobáink előtt.

- Rendben, bácsikám. – Baktattam ki sietve, hiszen nagy szükségem volt arra, hogy hideg vízzel lehűtsem a boldogságtól kimelegedett testemet.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)