Kard mint mentsvár - Star Wars - ReyLo fanfiction - 9. fejezet

Kilencedik fejezet – Megnyertem a saját versenyemet

Ben:

Nagyon szürreális volt, hogy a szüleimmel és a nagybátyámmal együtt szurkoltunk felváltva Rey-nek és Rose-nak. Igenis, ekkor elindultak a dolgok a jó irányba: a megbékélés felé. Mindazonáltal valami, pontosabban valaki még hiányzott a körünkből. Bárcsak már ott tartottunk volna, hogy Anakin nagyapa is ott ülhetett volna mellettünk! Aki egy gyors kis beszélgetésünk során közölte, mennyire boldog volt, hogy látta, a fia kezdett felengedni a haragjából. Nagyapám önzetlensége ekkor is megmutatkozott: ő már annak is végtelenül örült volna, ha a bácsikám megbocsájt Huxnak, azzal kapcsolatosan rég n reményvesztett volt, hogy a gyermekei haragja az irányába szintén enyhülni tudnak.

Napról-napra boldogabb voltam, és éreztem, ahogy egyszerre nőtt a súly a mellkasomon, azáltal, hogy Rey-t egyre jobban a szívembe zártam, és hogy kezdett onnan lekerülni az a nagy teher, ami gyermekkorom óta ott trónolt a kettészakadt családom miatt. Miközben viszont épp Rey egyik győzelme után tapsoltunk nagyban, hirtelen magával ragadott egy furcsa, rossz megérzés, hogy nem fog sokáig kitartani a boldogságom.

- Ez a lány szörnyen eltökélt, remélem, láthatjuk az Olimpián is – súgta oda nekem a nagybátyám, ezzel kiszakítva negatív gondolataim tengeréből, ami rám fért akkor. Miért is nem tudtam szimplán örülni a jónak? Miért kellett akkor is a negatívat keresnem, amikor nem volt rá tényleges okom? Lehet, úgy megszoktam a folyamatos szorongást és a feltételekhez kötött pillanatnyi boldogságokat, hogy nem tudtam önfeledten kiélvezni azt, amikor bőségesen kijutott számomra az örömből.

- Bácsikám, tudod, sohasem késő – vetettem oda, amikor Rey és a családja eltűntek a látóterünkből.

- Mire gondolsz? – kérdezte homlokráncolás közepette.

- Az Első Rend megalapítására. Mint láthatod, Snoke is tudja a dolgát, mert kiváló versenyzőket faragott Rey-ből és Finnből, akárcsak te belőlem. Gondolj bele, együtt mire lennétek képesek! – Pár napja még remegve mertem volna akárcsak haloványan is utalni arra, amit ekkor már bátram ki mertem mondani neki.

- Sok mindenre. Meg akartam próbálkozni vele egyedül is, hisz jól tudod, de minden diákom kudarcot vallott. Te voltál az egyetlen reményem, és be is váltottad minden beléd fektetett hitemet – veregette meg a vállamat, viszont én nem hagytam, hogy ennyiben maradjon a dolog.

- Tudom, de, bácsikám, szerintem te vagy a leginkább tisztában vele, miért nem tudnátok külön-külön vívóiskolát alapítani – tettem keresztbe a kezemet, ezzel is jelezve, hogy bele akartam állni ennek a problémának a megvitatásába.

- Mert az én erősségem a precizitás belenevelése a tanítványokba, míg neki a bátorítás és magának a vívásnak a spirituális oldala. Kiegészítjük egymást… Mármint kiegészítettük volna, ha nem ront el mindent – rántott egyet a vállán, de az, hogy nem mogorva arccal mondta mindezt, hanem lemondó tekintettel, már majdhogynem szomorúan, azt jelentette, egyre inkább bánta, hogy régóta nem nevezhette Huxot a barátjának.

- Mint mondtam, sohasem késő; még újra kezdhetitek.

- Mi értelme lenne, Ben? Inkább el kéne fogadnom, hogy ez a két fél nem egymáshoz való.

- Luke bácsi…

- Hagyjuk ezt, fiam! Ő a testvérem volt, én pedig szerettem őt, de elárult.

- Szerintem nem árulásról volt szó, hanem arról, hogy egy lehetetlen döntésben azt az embert választotta, akit mindenki megvetett. Ő minden körülmény ellenére szerette és ragaszkodott Anakin nagyapához. Hozzád is, de te ultimátumot adtál neki, így belekényszerítetted egy olyan döntésbe, amit biztos, azóta is bán. – Amint befejeztem a mondandómat, rájöttem, lehet, túl messzire mentem, és végérvényesen megsértettem én is, de közben tudtam, itt volt az idő, hogy valaki végre nyíltan a szemébe mondja mindezt.

- Igazad van, Ben. A harag a legrosszabb tanácsadó tud lenni: olyan dolgokra késztet minket, amiket alapjáraton nem tennék meg. Ráadásul ezt a haragot sohasem tudtam kiadni magamból, mert vártam, hogy ő keressen meg, így hagytam, hogy csak gyűljön bennem. Idővel már meg se tudtam mondani, pontosan kire vagy miért voltam mérges, így annak a helyét átvette az üresség. Sohasem voltam szerelmes, nem is vonz egyik nem sem szexuálisan. Lehet aszexuális vagyok – horkantott fel, miközben rántott egyet a vállán. – Bár nem kellenek ide a címkék, a lényeg az: a szerelem nem az én asztalom. Talán jobb is, hogy nem lett saját családom. Barátnak, testvérnek és gyermeknek sem vagyok jó, el se tudom képzelni, milyen apa vált volna belőlem. – Nem számítottam rá, hogy egy ilyen vallomásba fog torkollani mindez. Nem voltam teljesen tisztában vele, hogy a rideg külső mögött, pontosan milyen fájdalmak is leledzettek, ekkor viszont kezdtem megérteni őt, és azt is tudtam, hogy itt volt az idő, hogy összehozzam végre őket nagyapával.

- Szerintem se való mindenkinek a szerelem, és nem is kell, ahogy szülővé válni se kötelező, de te igenis általam az lettél, és valamelyest a jövőben is azzá válthatnál Snoke oldalán. Neki sincs párja, számára a gyermekei a legfontosabbak, ahogy neked én. Igenis ez a két fél egymáshoz való, úgyhogy itt az idő: kérj bocsánatot.

- Tudod, mit? Bocsánatot is fogok kérni holnap, a Solo-Snoke döntő előtt.

- Luke bácsi, hiszen még be se kerültem, ahogy Finn se – hívtam fel erre a nagyon is fontos részletre a figyelmét.

- Lássuk be, vaknak kell lennie annak, akinek nem egyértelmű, mennyire kimagaslotok a mezőnyből. Remek döntő lesz, úgyhogy ne fáraszd le magad túlságosan a többi középszerű versenyző lealázása közben.

- Na, de, bácsikám! Tudod, hogy nem szeretem az ilyen lenéző beszédet.

- Persze, hogy tudom, ezért is tartalak annyira nagyra. Egyébként a napokban arra is rájöttem, hogy talán sohasem Huxra voltam mérges, csak kivetítettem rá a magam felé irányuló haragomat, amiért velem ellentétben, ő képes volt nem elítélni az apámat. Utáltam, hogy ők megmaradtak egymásnak, míg én mindkettőjüket elveszítettem. Pedig Hux is elveszített engem, apa pedig az egész családját – meredt maga elé a semmibe, láthatólag elkalandozott a múlt sérelmeiben.

- El kell ezt neki mondanod. Még ha nem is bocsájt meg, akkor is tisztázzátok mindezt! Bár szerintem ki fog békülni veled – tettem hozzá, hiszen szentül hittem, hogy hamvaiból újjá tudják éleszteni a barátságukat.

Ezután minden folyt a maga kis medrében, amíg Rose be nem toppant idegesen a szobámba.

- Ezt nem fogod elhinni, Ben! – Mind a hanghordozásáról, mind a testtartásáról lerítt, mennyire zaklatott volt, így már csak azt kellett kiderítenem, pontosan mi miatt, hiszen remekül küzdött egész nap.

- Mi történt?

- Sajnálom, Ben. Nagyon sajnálom, de akármennyire is szeretném, hogy az esetleges Ben Soloné minél tovább meneteljen, győznöm kell holnap – hadarta.

- Rose, tudod, hogy nem szeretem, amikor előbb mentegetőzöl, és csak utána mondod el, mi is az alapprobléma – hívtam fel erre a figyelmét, bár úgy éreztem, ezt végtelenszer elismételhetem neki, akkor sem fog leszokni róla.

- A barátnőddel kell a top tízes mezőnyből először vívnom – bökte végre ki.

- Értem.

- Csak ennyi? – volt továbbra is feldúlt.

- Éppen próbálom emésztgetni a szavaidat – védekeztem.

- És mire jutottál? – kérdezte alig öt másodperc múlva.

- Te és a türelmetlenséged! – ráncoltam a homlokomat. - Először is: még nem a barátnőm, és nehogy azt hidd, hogy a Ben Solonés megjegyzésedet nem vettem észre – kezdtem a könnyebben emészthető dolgokkal.

- Na, most ki nem tér a lényegre!

- Jogos – láttam be. – Figyelj, Rose, sohasem várnám el, hogy rám való tekintettel hagyd nyerni – fogtam meg a kezét, egy biztató mosoly kíséretében.

- De attól még nem fogsz utálni, ha győzök?

- Te buta lány, hogy kérdezhetsz ilyet? – estek rosszul a szavai, nem is kicsit. – Olyan vagy számomra, mintha a húgom lennél. Mindegy, kit győzöl éppen le, minden egyes sikered hatalmas boldogság számomra. Nem mondom, hogy nem fog fájni a szívem Rey miatt, ha kikap tőled, de olykor kerülünk ilyen lehetetlen helyzetekbe – ekkor a nagybátyám és Hux jutottak az eszembe, és jobban belegondolva, hozzájuk képest ez az egymás mellé való sorolás semmi sem volt. – És amúgy is, nehogy már miattam aggódj! Nekem lesz ott a legjobb dolgom: én mindkét kimenetel során boldog lehetek.

- De közben ugyanúgy szomorú is – tette hozzá azt, amit persze én is pontosan tudtam. – Meg nem csak rólad van szó, hanem kicsit magamról is.

- Na, ezt most nem értem – vallottam be.

- Nem akarom a jövőbeni barátnőddel úgy kezdeni a kapcsolatomat, hogy miattam nem jut ki az Olimpiára – bújt ki a szög a zsákból, így máris tisztábban láttam.

- Először is, még mindig nem…

- Nem a barátnőd, de nagyon remélem, hogy az lesz – fejezte be helyettem a mondatot. – Mi a másik érved?

- Másodszor pedig, még ha le is győzöd, bőven lesz esélye bekerülni a top ötbe. Harmadszor, soha többet ne becsüld alá azt, mennyire fontos vagy nekem! Megsértesz. – Igenis fájt, hogy nem volt számára egyértelmű, hogy nem tudott volna megbántani a győzelmével, sőt.

- Igazad van, Ben – látszott, hogy elszégyellte magát. - Tudnom kellett volna, hogy jobban szeretsz ennél. Egyébként, ha már a Snoke testvérekről van szó, ugye, nem csak én képzelem be, és szerinted is van valami Finn és a barátja között? – jött ez a nem várt kérdés tőle, én pedig, ha ekkor hazudni akartam volna, se lett volna rá semmi esélyem, hiszen folyton minden az arcomra volt írva. – Jól van, szóval te is látod – könyvelte el a mimikáim megfigyelése után.

- Igen. Bár biztosat persze nem tudok, de nekem is feltűnt, hogy valószínűleg több van köztük, mint barátság.

- Értem. De végül is, így van meg az egyensúly: Rey megkaphatja azt, akiért évek óta epekedik, míg én nem. Ez nem egy tündérmese, ahol mindenkinek hirtelen teljesül a kívánsága. De azért lehet, én se megyek üres kézzel haza. Egy érmet még szerezhetek – kacsintott.

- Ez az én Rose-om – öleltem meg, hiszen imádtam, hogy mindig megtalálta azokat a pozitív  kapaszkodókat, amik előrébb tudták lendíteni az életben. Ezzel rám is ösztönzőleg tudott hatni.

Rey:

A másnapon múlt minden: még ha Rose ellen úgy éreztem, nem is volt esélyem, ha mindenki mást, akivel összekerültem, legyőztem, ott lehettem a legjobb ötben. Én nem éremért mentem oda, számomra csak a kvalifikáció volt a fontos. Persze, nem mondom, hogy nem esett volna jól, ha sok év után ismét dobogóra állhattam volna egy rangos versenyen, és nem csak a bátyám sikerének tudtam volna örülni, de az én képességeimmel az ötödik hely is kifejezetten szép teljesítmény lett volna. Magamat akartam felülmúlni, és reméltem, ez elég lesz az Olimpiához.

A családom biztató szavai után az öltözőmbe mentem, hogy a szokásos rituálémat elvégezzem, és amikor kinyitottam a szememet, hirtelen hátrahőköltem, mert Ben Solo egy hamis vigyorral az arcán bámult pár méterre tőlem.

- Nem hallottam, amikor bejöttél – jegyeztem meg.

- Láthatólag nagyon átszellemültél – mondta.

- Egyébként ez a női öltöző, csak úgy szólok – incselkedtem vele idegességemben.

- Valóban? Ez esetben már itt sem vagyok – fordult meg.

Persze legbelül tisztában voltam vele, hogy csak kormalkodott velem, de a berögződések azok berögződések, így azonnal utána kiáltottam:

- Várj! – Nagyon kétségbeesettnek hangzottam, de nem érdekelt, tudni akartam, miért volt ott.

- Rendben – fordult vissza, majd leült mellém a padra.

- Rey, szerettem volna elmondani, bárhogy a barátommal küzdesz, én tiszta szívemből drukkolok neked is – ragadta meg a kezemet, amitől azonnal libabőrözni kezdtem.

- Köszönöm, ez jól esik – felelte, már szinte suttogva. 

Ebben a percben konkrétan elállt a lélegzetem tőle, főleg, amikor realizáltam, mennyire közel volt az arca az enyémhez. Én egy millimétert se mertem mozdulni, mégis Ben Solo hívogató ajkait egyre kisebb távolság választotta el az én csókra éhes számtól, ami pár másodperc múlva meg is kapta, amire vágyott. Először csak óvatosan mozgatta a párnait az enyémeken, érezhető volt, hogy ő sem volt gyakorlottabb ezen a téren, de aztán kicsit fellelkesült – talán amiatt, hogy én is ügyetlenül követtem őt –, és egyre intenzívebben falta a számat. Már a levegővételért küzdöttem, mégsem állítottam le, nem, amikor ilyen mámorító dolog miatt hanyagoltam az oxigénbevételt; így végül ő vetett véget a csóknak.

- Ez meg mi volt? – kérdeztem, miután lassan helyreállt a légzésem.

- Talán szerencsecsók, talán nem tudtam ellenállni az ajkaidnak, vagy mindkettő egyszerre – nevetett, amibe beleremegett minden porcikám, és előre féltem, hogyan leszek így képes pár percen belül a vívásra koncentrálni. – Rey, a szeretetedből táplálkozz, ne a haragodból, és akkor biztos vagyok benne, hogy nem leszel csalódott, bárhogyan is végződjön ez a verseny – tette még hozzá azt a mondatot, amire ekkor a világon mindennél nagyobb szükségem volt.

- Igyekezni fogok, Ben!

- Tudom – mondta, majd megpuszilta a homlokomat, és végül magamra is hagyott.

Ha ekkor Ben Solo nem jön be hozzám, hogy lenyugtasson, és elárassza szeretettel a lelkemet, akkor nem biztos, hogy képes lettem volna a bennem lévő haragot teljesen elnyomni, ha pedig abból táplálkozok, lett volna esélyem Rose ellen, de annak a kiegyensúlyozott játékosnak, aki azokban a percekben voltam, nem volt. Ekkor nem érzelmek versenyeztek egymással, hanem a technikai tudásunk, így mint versenyző alulmaradtam, de mint ember megnyertem a saját versenyemet, ezért őszinte mosollyal ráztam meg az ellenfelem kezét, miután legyőzött.

- Gratulálok!

- Köszönöm, Rey! Remek verseny volt, eddig te izzasztottál meg a legjobban – tette hozzá kedvesen, ami mi tagadás, jól esett. – Sok sikert a továbbiakban! Itt a versenyen és az életben is. Szeretnék még veled vívni.

- Akárcsak én veled. Meg se állj a dobogóig, Rose! – mosolyogtam, ő pedig végtelenül kedves tekintettel nézett rám, és ekkor már nem is volt kérdés számomra, miért szerette úgy Ben. A sok titkolózás és haragtartás közepette, ami elárasztotta a családját, egy ilyen nyílt és tiszta szívű személy, maga lehetett a felüdülés számára. Ekkor már nem voltam féltékeny Rose-ra, amiért régebb óta élvezhette Ben társaságát, sőt hálás voltam neki, hogy örömet vitt a depressziós, tinédzser napjaiba.

 (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)