Tört angol - MarkJin fanfiction - 1. fejezet

A prológusért kattintsatok IDE!

1. fejezet: Eljött az idő

Mark:

- Felvettek! - mormoltam magam elé, miközben tátott szájjal olvastam az e-mailt, amit a JYP-től kaptam. Elvileg pár órán belül számíthattam egy telefonhívásra is tőlük, de már előtte szerették volna közölni velem a jó hírt, hogy ne érjen akkor olyan váratlanul. - Istenem, megcsináltam!

Tudtam, hogy mi az első dolgom, azonnal megkeresni a szüleimet, hogy elújságoljam nekik a hírt.

- Anya! Apa! - ordítottam.

- Igen? - hallottam apám hangját a konyhából, így tudtam, merre kell vennem az irányt.

- Felvettek! - rohantam feléjük, majd anya karjaiba vetettem magamat. - Értitek? Fel-vet-tek! - szótagoltam, de inkább magam miatt, mintsem miattuk, mert annyira hihetetlen volt, hogy sikerült.

- A JYP-hez? - kérdezte apa reménykedve.

- Hova máshova? - ráztam a fejem, miközben elengedtem anyát. - Addig nem küldtem el másoknak a demómat, míg onnan nem kaptam visszajelzést.

- Ó, tényleg! - jutott eszébe. - Na, de én is hadd kapjak az ünnepi ölelésből!

Végül pedig anya is csatlakozott, így hármas ölelkezés lett a dologból. Majd, ahogy szokásunk volt egy-egy jó hír hallatán, beraktuk a kedvenc lejátszási listánkat, és elkezdtünk a nappalinkban táncolni. Ilyenkor mindenkinek előtört a rocker énje, nekem pedig nem kellett többé csak ezekre az alkalmakra tartogatnom a zenei kapacitásomat. Végre valakik meglátták bennem a lehetőséget, hogy igenis jó zeneszerző válhat belőlem. Bár imádtam rappelni, és szívesen fejlesztettem is volna más tehetségeket, de nem vonzott a rivaldafény. Mikor megírtam a demó lemezem dalait, sohasem azt láttam magam előtt, hogyan adom elő őket, hanem arról képzelegtem, hogy egy nap milyen remek énekesek szájából hangozhatnak majd el. És úgy tűnt, ezen napok már nem is voltak olyan messze. 

- Megcsináltam - mondtam a földön fekve, miután teljesen kifulladtam, a szüleim pedig mellém ültek. Ezért is imádtam őket, mert ennyire fiatalosok és jófejek voltak. A világért sem cseréltem volna el őket. - Mondjátok, hogy nem álmodom!

- Nem álmodsz! - simította meg az arcomat anya.

- És igenis megcsináltad. Nagyon büszke vagyok rád, Mark! Követted az álmodat, és most el is indulhatsz azon az úton, amin mindig is járni akartál - veregette meg a vállamat apa.

- Megcsináltuk - javítottam magam. - Nélkületek sohasem sikerült volna - tettem hozzá komolyan, mert sokan álmodni se mertek volna olyan támogató szülőkről, amilyenek ők voltak.

- De úgy fogsz hiányozni! - ölelt magához anya, miután felültem.

- Tudom, ti is nekem - mondtam szomorúan. - De ez sajnos ezzel jár. El kell mennem.

- De hát még a nyelvet sem beszéled valami jól! Tudom, hogy gyakoroltál az elmúlt egy hónapban, viszont egy idegen országban, gyenge nyelvtudással nem egyszerű elindulni – folytatta az aggódást.

- Tudom... tudom... - meredtem magam elé, hiszen ez volt a legnagyobb félelmem a költözésemmel kapcsolatosan.

- Ne vedd el a kedvét, szívem! - nézett rá szigorúan apa. - A mi fiúnkról van szó, nem akárkiről. Mark, ha valaki képes hamar belejönni a koreaiba, főleg, ha az álma múlik rajta, akkor az te vagy - biztatott.

- Köszönöm.

- Hátha meg is tetszik valami szép lány ott, és akkor még inkább lesz motivációd a nyelvtanulásra - tette hozzá apa, de furcsa hangsúllyal, mintha valami másra is utalni szeretett volna ezzel, de nem tudtam, mire, és most semmi kedvem nem volt ebbe belemenni.

- Hátha... - hagytam annyiban a dolgot.

Imádtam a szüleimet, náluk jobbat el sem tudtam volna képzelni, mégsem mertem sohasem elmondani nekik, hogy nem éreztem még ilyen nemű vonzalmat senki iránt. A nők és férfiak is teljesen hidegen hagytak ezen a téren. Olykor szabályosan elfogott a rettegés, hogy mi lesz, ha egyedül öregedek meg, mert kénytelen vagyok a szerelemre. De rendre igyekeztem ezeket a komor gondolataimat elkergetni, egy ilyen jó hír után pedig még inkább.

Jinyoung:

- Mit szólsz? - kérdeztem Jaebumot, miután kiléptünk az irodából, ahol épp azt közölték velünk, hogy egy amerikai srácot szerződtettek le mellénk segéd dalszerzőnek, aki azáltal, hogy tud rappelni, segíthet Jacksont és BamBamet is fejleszteni. - Szerinted túl bénák vagyunk, azért vettek fel segítséget?

- Biztos, hogy nem erről van szó - állt nálam pozitívabban a dologhoz. - Te sem tagadhatod, hogy elkel némi segítség. Csak kettő van belőlünk, ráadásul nem vagyunk csoda emberek, akik mindenben a legjobbak. Én érzem, hogy nem lesz gond a sráccal - zárta le ezzel a témát.

- Aha, hát jó neked - motyogtam az orrom alatt, amit talán meg sem hallott.

Ő bárhogy vidáman várta az új fiút, én egyszerűen nem tudtam neki örülni. Valami azt súgta legbelül, hogy sokkal nagyobb változásokat fog magával hozni, mint arra más számítana. Egyszerűen nem voltam képes elfogadni a tényt, hogy a jól megszokott közös munkánkba most már egy újabb személy szólhat bele. Tudtam is, hogy ki az, akinek kiönthetem a szívemet.

- Hm... - ráncolta a homlokát Jackson, miután meséltem neki az amerikai srácról. - Mit ne mondjak, nem ártana egy rapper is mellétek.

- Szóval szerinted is kevesek vagyunk hozzátok... - nyugtáztam szomorúan.

- Jaj, nem úgy értettem! - mentegetőzött, de már késő volt, így is növelte a mellkasomban lévő szúró érzést. - Ti vagytok a legjobbak, de szerintem tök jó lenne egy újabb segítő. Meg biztos, jó fej lesz, hisz azt mondtad, korunkbeli.

- Aha... Biztos - mást nem tudtam kikényszeríteni magamból.

- Jinyoung, mi a baj? - nézett rám felhúzott szemöldökkel. - Látom, hogy valami nagyon bánt. Miért vagy te ennyire ellene ennek a srácnak, úgy, hogy még nem is találkoztál vele?

- Bárcsak tudnám! - meredtem magam elé, mire megfogta az arcomat, hogy a szemébe nézzek.

- Rossz előérzeted van? - látott át rajtam.

- Igen - feleltem, majd ismét lesütöttem a szememet, így újra megfogta az arcomat.

- Az őrületbe kergetsz, hogy nem vagy képes szemkontaktusra, ha szomorú vagy! - rázta a fejét.

- Sajnálom. - Megerőltetve magamat, ezután igyekeztem egy másodpercre se elkapni a tekintetemet. - Nem értem, miért van ez, de azóta érzek egy szúró érzést a mellkasomban, hogy közölték a hírt. Tudom, a zsigereimben érzem, hogy olyasmiket fog magával vonzani ez a fiú, amik nekem nem fognak tetszeni.

- Mert neked semmi nem tetszik, ami új és ismeretlen - jegyezte meg.

- Ez nem igaz! - vágtam rá. - Na jó, talán egy kicsit. De idővel enyhülök, ha rájövök, hogy mégsem olyan rossz.

- Most is ez lesz, higgy nekem! - mosolygott rám aranyosan.

- Igyekszem - mondtam végül.

De ezután sem hagyott nyugodni a dolog. Egy hét múlva érkezett... Mark, talán ezt a nevet mondták, én pedig visszafele számláltam a napokat, hogy meddig maradhat még minden a maga jól bevált rendjében.

Mark:

- Kisfiam, biztos, hogy mindent viszel magaddal? - kérdezte anya, mikor már a reptéren búcsúzkodtam tőle, apától és az öcsémtől, mert a családom többi tagjától már előző nap elköszöntem.

- Igen - bólogattam, miközben sírással küszködtem. Talán sikerült is volna magamba fojtanom, ha ekkor nem pillantom meg a zokogó öcsémet. - Ó, kérlek, ne sírj! - szorítottam a karjaim közé. Tudtam, hogy borzasztóan fog hiányozni. Nagyon szerettük egymást, teljesen össze voltunk nőve.

- Mi lesz velem nélküled? - suttogta a vállamba. - Miért nem tudtál egy helyi ügynökséghez bekerülni?

- Mert a JYP volt a legnagyobb vágyam, hisz te is tudod - feleltem.

- Igen, de akkor is... Nem bírom ki nélküled. - Bár én már el akartam volna engedni, hogy a szemébe nézzek, ő úgy szorított magához, mint azt az óriás macit, amin kiskorunkban rendre összevesztünk, hogy melyikünké. Nem hittem volna, hogy egy nap én leszek az a maci, akit meg akar tartani magának.

- Tesó... - Próbáltam szabadulni az öleléséből, de hiába.

- Kisfiam, engedd el a bátyádat! - jött oda apa, majd szabályosan le kellett ráncigálnia rólam, amibe majd beleszakadt a szívem.

- Sokat jövök haza látogatóba - ígértem, miközben letöröltem a szememből kigördülő könnycseppeket. - És ti is jösztök majd hozzám.

- Az nem elég - vágta rá durcásan.

- Tudtad, hogy egy nap ez is eljön - fúrtam a tekintetemet az övébe.

- Igen, de azt nem, hogy ilyen hamar.

- Már felnőttem. Eljött az ideje, hogy elhagyjam a családi fészket és a magam lábára álljak.

- Ha te mondod! - tette keresztbe a kezét, és láttam rajta, hogy kezdi belátni, igazam van, ennek most így kellett történnie.

Végül egy csoportos családi ölelés után elindultam a beszállókártyámmal a kezemben, majd egy mély sóhajtás után izgalommal teli szálltam fel a gépre. Hát ez a nap is eljött! 
 

  (Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)