Megtört fény - MarkBum fanfiction - 5. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

Mark a beköltözése utáni hetekben aktív életmódra sarkallta Jaebumot: csak a vasárnap volt a pihenőnap, amikor otthon maradva filmeztek és beszélgettek. Hihetetlenül sok dolgot megosztottak a másikkal, és végre Jaebum nem érezte azt, hogy meg kellett válogatnia minden egyes szavát, mert jegyzetelték és kielemezték, amit mondott. Szabadon beszélhetett, és nem mellesleg, Markot is egyre jobban megismerte, és ezáltal egyre inkább megkedvelte, sőt egy hónappal a beköltözése után már biztos is volt benne, hogy többet érzett iránta, mint barátság, a beteg-ápoló kapcsolatról nem is beszélve. De mindig, amikor ez az érzés eluralkodott felette, védekezésképpen előjött a gonosz énje, aki eljátszotta, hogy rosszabbul volt lelkileg, mert ilyenkor Mark még inkább a kedvében akart járni. Az egyik éjjel arra is rávette, hogy vele aludjon, mert azt hazudta neki, egyedül magával ragadták a fájdalmas emlékképek. Viszont mikor reggel az édesdeden alvó fiú mellet ébredt, elhatározta, hogyha továbbra sem lesz képes kordában tartani a gonoszkodó énjét, akkor egy idő után el kellett küldenie Markot. Teljesen más lett volna a helyzet, ha úgy érzi, Mark is beleszeretett, viszont Jaebumnak meggyőződése volt, hogy a fiú legjobb esetben is csak jó barátként gondolt rá, mintsem jövőbeni párjaként. De ez is több volt, mint a semmi, és az, amiben korábban része volt. Hiszen előtte még azt se tudta, milyen volt az ártatlan ismerkedés másokkal: az úszótársakban mindig potenciális ellenfelet látott, és mivel magántanuló volt kiskora óta, így iskolatársai sem voltak. A szülei csak védeni akarták a külvilág gonoszságától, és a lehető legjobb életet biztosítani számára, de mindez az apja halála után ütött a visszájára, főleg a baleset bekövetkeztével. Im Jaebum hivatalosan is egyedül maradt egy szintén megtört édesanyával, akivel nem tudtak mit kezdeni az életükkel, így a másiknak sem igazán segíteni. De végül az anyja csak nem hagyta cserben, és megtalálta a jó megoldást, ami nap mint nap némi örömet csempészet a nő lelkébe: hiszen fia láthatólag egyre inkább kivirult. Ennél többet ő már nem is akart az élettől, minthogy egy szem gyermekét boldogabbnak lássa. Tengernyi könnycsepp volt, amit Jaebummal együtt nem sírtak ki, de remélte, hogy ez a nagy boldogság és Mark jelenléte, legalább a fiánál felszínre hozza ezeket a mélyen eltemetett fájdalmakat.

- Szép jó reggelt, álomszuszék! – köszönt Jaebum a mellette ébredező szépségnek.

- Neked is! Remélem, nem forgolódtál egész éjjel. – Ezalatt felült, de úgy, hogy a takarót fejére húzta, és a kába arcával még törékenyebbnek festett, mint nap közben, ezzel is megmelengetve a fiatalabb szívét.

- Nem, melletted végre jól aludtam. – Ez nem volt hazugság, bár az igen, hogy mivel csábította maga mellé, de kétségtelenül ez volt a legjobb éjszakája már egy ideje. Biztonságban volt Mark mellett, amiért végtelenül hálás volt a fiúnak. – Remélem, tisztában vagy vele, hogy reggeli előtt futnunk kell. Tegnap kimaradt, így ma muszáj – jegyezte meg, hiszen volt egy kikötése azzal kapcsolatosan, hogy mindenféle programokat csináltak Markkal: cserébe együtt sportoltak. Attól pedig, hogy a mindennapos futásokat és hosszú túrázásokat iktattak be az életükbe, mintha újjá született volna. Csak annyi kérése volt, hogy ne menjenek víz közelébe; mert annak a látványa továbbra is taszította. Ezt persze Mark megértette, viszont attól az elején megijedt, vajon, hogy fogja bírni a Jaebummal való edzéseket, hiszen ő és a sportolás sohasem jártak kéz a kézben. Viszont, ahogy Jaebum lelke napról-napra egyre inkább megtisztult, úgy vált Mark teste egyre erősebbé és strapabíróbbá. Lisa meg is jegyezte bátyjának, mikor legutóbb látta, hogy valóban sokat alakult a teste, viszont Mark abba továbbra sem ment bele, hogy a húga találkozzon Jaebummal. Hisz egyik betegét se mutatta be neki eddig, és félt, hogy Lisa és Jaebum is félreértették volna, ha összeismerteti őket egymással.

Mark az aznapi futásukon is szokásosan hamarabb kifulladt, mint Jaebum, és könyörgött neki, hogy üljenek le a park egyik padjára, amibe a másik nagy nehezen belement, viszont nem tudta féken tartani a nyelvét, és végre rákérdezett arra, amire már régóta kíváncsi volt, de eddig félt felhozni a témát.

- Mark, mi történt a szüleiddel? Mármint azt tudom, hogy meghaltak, és miattuk lettél ápoló, de pontos részleteket sohasem mondtál. Annyi mindent meséltél róluk: milyen emberek voltak, hogyan neveltek titeket; de arról semmit, hogyan veszítetted el őket. – Azok alapján, amiket hallott róluk, tudta, álomszülők voltak, de érezte, hogy sok minden volt még, amiről nem hallott, és amik nélkül sohasem tudta volna pontosan megérteni Markot, és azt, miért lett olyan, amilyen. Pedig már a világon nem vágyott semmire sem jobban, minthogy minél többet tudjon róla, és csak halvány remény derengett a szívében, hogy a fiú is hasonló érdeklődést mutatott iránta, még ha nem is ennyire intenzíven, és nem romantikus indíttatásból.

- Anyának combnyaktörése volt, amiből nem sikerült felépülnie, így én ápoltam apával. De közben apa is egyre jobban leépült testileg, így kevésbé bírta anya romló állapotát – kezdte, kinézve maga előtt egy pontot, hátha arra fókuszálva nem támadja meg a szemét az oly gyakran visszajáró könnyáradat. – Ráadásul idővel Alzheimer-kórja is lett anyának, vagyis folyamatosan sorvadt az agya. Már egyre kevesebb maradt abból a nőből, aki annak idején felnevelt. Én épp végzős voltam a középiskolában, és készültem a záróvizsgákra, amikor rohamosan romlani kezdett az állapota. Már nem csak annyiról volt szó, hogy pelenkázni, etetni és fürdetni kellett, plusz tologatni a tolószékében, hanem lelki zsarolásokról is. A sok segítségért, amit kapott tőlünk, egy jó szót se mondott, hanem folyton azt ismételgette: neki már nincsenek gyerekei, mert nem ülünk napi huszonnégy órában mellette. Nem bírta az egyedüllétet, apukám tíz percre sem hagyhatta magára, mert azonnal ordított utána. Volt, hogy úgy írtam meg egy esszét, hogy közben negyedóránként ki kellett cserélnem az üres pelenkát alóla. Azt hittem, lassan én kerülök be a diliházba, viszont próbáltam folyton emlékeztetni magamat, hogy a betegsége miatt lett ilyen. De apukám kapta mindezt a legnagyobb dózisban, hiszen őt éjjelente sem hagyta aludni. Majd egyszer úgy döntött apa, hogy feladja, és vé… - Ennyi év távlatában is rettentően nehezére esett kimondania, pedig már rég elfogadta. - Véget vetett az életének. Nem tudtam hibáztatni, mert annyira leépült, és egy perc nyugta sem volt, de mégis, ahogy kiontotta az életét, magamra hagyva – hiszen nem támaszkodhattam a mindösszesen tizenöt éves kishúgomra –, azt hittem, akkor és ott az én életem is véget ért. – Eddig bírta Mark, ekkor igenis utat törtek maguknak azok az alattomos könnyek, és ő szipogással próbálta tompítani a sírását. De Jaebum hirtelen átkarolta hátulról, és mikor a szemébe nézett Mark, csakis csodálatot és kedvességet látott. A fiatalabb fiú nem is sejtette, de ezekkel a tekintetekkel, amikkel sorra jutalmazta Markot, mindig feltöltötte az idősebb szívét. Annyira megszokta már az ápoló fiú, hogy nem kapott pozitív visszajelzéseket, míg Jaebum szinte rajongott érte, és bár próbálta palástolni, de Mark átlátott rajta, viszont azt nem tudta megfejteni, vajon szerelemmel szerette-e a fiatalabbik, vagy sem.

- Ha nem akarod folytatni, nem kell – törte meg a csendet Jaebum.

- De szeretném. Ha már belekezdtem, befejezem. Miután apa eltávozott, minden erőmmel próbáltam nem megtörni, mert akkor Lisat is magammal rántottam volna. Viszont anyának ekkor kezdett csak igazán drasztikusan romlani az állapota. A szívem ismét megszakadt, ahogy be kellett adnom őt a pszichiátriára, majd belátnom azt, apa nélkül nem bírok el tovább vele, így egy otthont kellett kerítenem neki. Végül sikerült egy viszonylag jó helyet találnom, ahol naponta meglátogattam, és minden másnap eljött velem Lisa is. Voltak jobb időszakai, amikor mintha kicsit ismét az a nő lett volna, akit anyának szólítottam, míg máskor mint egy élettelen bábú, csak bámult maga elé. A szülinapom volt az utolsó tiszta napja. Apa halála után két hónappal kórházba került, ahonnan már nem jött haza. És az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy látogatási tilalom volt, így igazán el se tudtam búcsúzni tőle. De hát apától sem. Akármennyire próbálkoztam, képtelen voltam megmenteni a szüleimet. Egy dolog volt, ami kihúzott a mélyből: eldöntöttem, ápoló leszek, hogy vezekeljek azért, amiért a saját szüleimen nem tudtam segíteni – fejezte be, és megérezte, ahogy Jaebum a hátán fekvő kezével magához húzta, a szabad kézfejét pedig az ő egyik kezével kulcsolta össze. Félt elhinni Mark, hogy ez a valóság volt, de akkor és ott biztonságban érezte magát, mert már nem csak Lisara számíthatott, hanem a fiúra is. – Isten hozott a világomban! – tette még hozzá, ezzel is jelezve a másiknak, milyen ritka eset volt az, hogy mindezt elmesélte valakinek.

Jaebum valóban végtelenül hálás volt, amiért Mark végre ezeket is megosztotta vele, és zsigerből érezte, hogy fognia kellett a másik kezeit, és szíve szerint soha többet nem engedte volna el, mert igazán ekkor értette meg, hogy Marknak is szüksége volt rá, nem csak fordítva. De azt nem merte megkérdezni, hogy hagyja-e az idősebb, hogy ezentúl az az ember legyen, akire most már támaszkodhat, jóban és rosszban egyaránt, és akivel ezentúl kézen fogva néznek szembe a problémáikkal: együtt. Mert ahogy megérintette, azonnal feltöltődött szeretettel, és bárhogy szomorú volt jelen pillanatban a téma, boldogsággal is, amiért az anyja közreműködésével egymásra találtak. Nem akarta többé rejtegetni ezt az érzést, és ahogy Mark vágyakozva tekintett az ajkaira – ahogy az Jaebum szokása volt az idősebb szájával –, mintha engedélyt kapott volna arra, hogy ne csak a kezeik, hanem az ajkaik is összeforrjanak.

Mark nem meglepően nem mozdult, de amint Jaebum – ugyan kissé sután, hiszen neki is ez volt az első csókja – mozogni kezdett, az idősebb is felbátorodott, és követte a másik puha párnáinak táncát. Ekkor, ahogy a hirtelen feltámadó szél megcsapta az orrukat a tavaszi virágok finom illatával, végérvényesen életük egyik legszebb emlékévé avanzsálódott az a pár perc.

- Mark, ne hagyj el, még akkor sem, ha én kérlek rá! – könyörgött Jaebum, ahogy elválva tőle a szoros ölelésébe zárta.

- Már miért kérnél ilyesmit tőlem? – nézett rá zavarodottan.

- Mert ismerem magam – felelte, és bár Mark nem faggatózott tovább, hanem hagyta, hogy a rózsaszín köd magával ragadja, a másik fiú ennél józanabb volt, és szinte biztosra vette, hogy nemsokára valóban el akarja majd szeparálni magától a szerelemét, és már előre utálta magát érte.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)