Megtört fény - MarkBum fanfiction - 7. fejezet

A dal, aminek a szövegét beledolgoztam a részbe:

Az időzített bomba vasárnap robbant, amikor szokásukhoz híven filmezős, lustálkodós napot tartottak. Bár Mark valóban kiélvezte az elmúlt napok minden egyes örömét, és szinte úszkált a boldogságban, mert elhitte, végre révbe ért, de akkor mégis hamar megérezte ő is, hogy valami baj volt. Mikor Jaebum felajánlotta, bármit nézhetnek, amihez az idősebbnek kedve volt, és szomorú arccal, a filmre szinte nem is figyelve meredt Mark arcára, még egy vaknak is feltűnt volna, hogy valami rossz hírt akart közölni. Ahogy véget ért a film, és a stáblista is lejárt, a néma csönd szép lassan melléjük dőlt a kanapéra. Az idősebbiken úrrá lett a gyomorideg, ahogy rettegett, miket fog a másik mondani. Olyan sok szép közös emlékük lett az együtt töltött két hónapban, de a múlt falába zárt emlékeik könnyen megfakultak, és köztük csak nőtt és nőtt a távolság, anélkül, hogy egy kisujjnyit is mozdultak volna. Minél tovább húzták az időt, Mark annál biztosabb volt benne, hogy a fiatalabbik szakítani fog vele, de nem haragudott rá, egyszerűen képtelen lett volna. De azt elkezdte bánni, hogy ilyen messzire sodródtak – vagy legalább is, ő messzire sodródott –, és mégis, hirtelen véget ért az álom.

- Csak mondd meg, hol hibáztam? – kérdezte, miután rájött, Jaebum annyira ledermedt, hogy a továbbiakban sem beszélt volna.

- Sehol, hisz te hibátlan vagy. Vagyis… - sóhajtott egy mélyet, hiszen fájt bevallania, hogy rajta bukott el az egész.

- Vagyis? – Mark rámeredt, nem törődve azzal, hogy a fiatalabbik még mindig kerülte a tekintetét.

- Én voltam az egyedüli hibád. – Mintha egy világ súlyát szakították volna fel a mellkasáról, annyira megkönnyebbült Jaebum, pedig mindösszesen öt szó hagyta el az ajkát. De ez az öt szó reprezentált mindent, ami miatt nem lehettek együtt.

- Ne mondd ezt! – Ült hozzá közelebb Mark, és végigsimított a szerelme bársonyos arcán. – Te minden vagy, csak nem egy hiba.

- Az vagyok, hidd el! Nem akarok veled lenni. – Ekkor végre ránézett, ezzel megadva a másiknak a kegyelemdöfést. – Felfogtad ezt, Mark? Nem akarom, hogy a párom legyél, hogy itt lakj, hogy velem foglalkozz, ahelyett, hogy haldokló embereket tennél boldogabbá. Neked itt nincs többé dolgod. Kiszedtél a mélyből, anya pedig kifizeti a második havi béredet is, hogy tud miből finanszírozni Lisa iskoláját.

Jaebum élettelen hangjánál egyedül a meggyötört tekintete volt a fájóbb Marknak, és a szavai jelentése csak plusz bónuszként vájtak mély lyukat a szívébe. Ismét elveszített valakit, aki a mindenséget jelentette számára. Azért nem viselte meg annyira a betegei halála, mert hozzájuk nem kötődött, míg Jaebumhoz igen, és őt nem is a halál ragadta magával, hanem önszántából dobta el Markot, mert már nem volt rá szüksége. Így ismét visszajuttatva a fiút ahhoz a félelméhez, ami szülei halála után járta át lényének minden egyes porcikáját: hogy hasznavehetetlen volt.

- Ez esetben kár, hogy senki nem szólt rám, hogy te voltál minden hibám. És nem kell a pénzetek, már eleget fizettetek nekem.

- Nem mehetsz csak így el! Hiszen olyan sokkal tartozom neked – magyarázta Jaebum, mert sejtette, a bűntudat végképp felemésztette volna a lelkét, ha valóban fizetség nélkül engedi útjára szerelmét.

- Tudni akarod, mire vágyok? – Mark, mint mindig, ekkor sem szégyellte a könnyeit, hiszen azok összetört szívének vérzését mutatták, és szerette volna, ha Jaebum látja, mit tett vele. Nem gonoszságból, hanem hogy legalább még egyszer, utoljára bizonyítsa a fiúnak, hogy szerethető volt; nagyon is.

- Igen – felelte halkan.

- Maradjunk barátok! – Ez volt az utolsó kapaszkodója. Nem mert visszautalni arra, hogy korábban maga Jaebum jegyezte meg, hogy ne hagyja el, még akkor sem, ha arra kéri, de ezzel próbálta megtalálni azt a kiskaput, ami mindkettőjük számára jó megoldást szolgált volna.

- Te is tudod, hogy azzal többet ártanál magadnak, mint amennyit nyernél vele – állapította meg Jaebum. Mert bármennyire is fájt neki, inkább mondott le Mark tisztaságáról és szépségéről, csakhogy mentesítse őt saját magától. Megtagadta szívétől annak legfőbb vágyát, hogy ne törje meg az idősebb fényét. Annyiszor felderengett az elméjében, miként nevezte őt egy megtört fénynek Mark. Muszáj volt megakadályoznia, hogy az ő útjára jusson. Mert bár Markot a legnagyobb veszteségek sem térítették el a jó útról, sőt, de Jaebum érezte magában azt a pusztító erőt, ami képes lett volna erre.

- Kérlek, adj még egy utolsó napot, órát vagy legalább egy percet! Csapj be még egyszer utoljára! Árulj el! Mit bánom én, csak ne legyen máris vége. – A patakzó könnyeitől csillogott az arca, mintha kristályok borították volna be azt. Mark a sírástól csak még szebb volt Jaebum szemében, ami nehezebbé tette a fiatalabbnak, hogy elutasítsa.

- Nem lehet. – Most, hogy végre rászánta magát a szakításra, ki akart tartani a döntése mellett. Ha ott maradt volna még egy napot a fiú, a tegnap ajtóján már túl nehéz lett volna kilépnie. Ennek itt és most kellett pontot tenni a végére. Nem akarta újra és újra végignézni Jaebum, miként múltak el egy pár lenni. Ha már felrobbantotta a bombát, el kellett porig égnie mindennek.

Ezzel Mark lezártnak tekintette a témát: így is eleget hallott ahhoz, hogy teljesen megsemmisüljön. Szótlanul, Jaebumra rá sem nézve pakolta össze a holmijait. Nem mozdult a fiú szobája felé semmit, és a fiatalabbik sem lépett sehova, csak állt a küszöbénél, és reménykedett benne, hogy a szívében tomboló télnek egyszer vége lesz, és ismét kitavaszodik, de most nem egy másik lélek besötétítésének árán. Végül mégis csak megmozdult, és a szekrény előtt ledermedt fiút hátulról magához ölelte, de ezzel most először negatív értelemben lett libabőrös tőle Mark: szerelme kihűlt karjaiban érezte, miként áradt lassan szét a hazug pillantások mérge, amiknek bedőlt, és hirtelen vonzani kezdte a távollét. Míg Jaebumra hirtelen rászakadt minden, amit mondhatott volna még, de már nem volt értelme: ők hivatalosan is elmúltak egy pár lenni, így hagyta, hogy tényleg porig égjen a szívüket összekötő cérna.

Miután egyedül maradt a házában, végre ő is átadhatta magát annak a vad zokogásnak, ami oly régóta próbált utat törni benne, de az apja temetése óta nem hagyta neki a fiú. Viszont miután önszántából Markot is elveszítette, ismét nem maradt semmi és senki, aki miatt élni akart volna. Csak sírt és sírt megállás nélkül, miközben összegörnyedt a földön. A hideg padló pedig csak fokozta remegését, ami minden porcikáját magával ragadta. Hiányzott neki az édesapja, akire mindig támaszkodhatott; az édesanyja, aki régen életvidámságáról volt híres; az úszás, ami mindig felszabadította őt testének börtönéből, és általa úgy érezte, hogy szárnyalt a vízben. De ezeket a hiányokat már megszokta, viszont azáltal, hogy megismerte, milyen is volt a szerelem, annak az elvesztése is társult a többi fájdalmához. Jaebum jelen pillanatban két lábon járó fájdalomként jellemezte volna magát.

Azonban egy idő után elapadtak könnyei, és feltápászkodva a földről, megmosta az arcát, és egy jó nagy pohár hideg vízzel enyhítette torkának szárazságát. Viszont ekkor vette észre, hogy a szekrényből, amit Mark nemrég ürített ki, egy papírdarab állt ki. Kíváncsiságától vezérelve megnézte, mi állhatott benne, és meglepetésére nem szerelmével kapcsolatos volt, hanem róla volt egy kiértékelés, méghozzá a legutóbbi pszichológusáé. Azonban voltak részek, amik le voltak húzva, és Mark a kézírásával helyesbítette őket:

Im Jaebum egy lelkileg teljesen meggyötört, huszonkét éves férfi, aki az elhunyt édesapját nem tudja elengedni, de nem is kell neki, hiszen örökre az élete része marad. Egy saját hibájából kialakult baleset miatt Egy véletlen útján kialakult baleset miatt oda a fényes sportolói karrierje, és nem hajlandó még nem tudott új célokat kitűzni magának. Már szinte hihetetlen, hogy ez a fiatal férfi egykoron példaértékű sportoló volt, hiszen a depressziótól időközben saját és anyja életének megkeserítőjévé vált. Nehéz azt látni, hogy egy korábban példaértékű sportolót a depresszió magával ragadott, de igyekszik a saját életét és az édesanyjáét figyelem előtt tartva javítani a helyzetén. Nem sok potenciált látok a javulásában, főleg olvasva kollégáim korábbi tapasztalatainak összefoglalását. Igen sok potenciált lehet felfedezni benne, mert bár el sem hinné, hatalmas szíve van, és látva, hogy mást boldoggá tud tenni, ő maga is feltöltődik. Még ha sok sikert nem is tudok az utódaimnak kívánni, de sok kitartást azért igen. Bár félek, itt csak a csoda segíthet. Némi odafigyelés és kedvesség elég ahhoz, hogy valaki a jó irányba terelje. Talán ismét el kellene kezdenie úszni; az nagyobb változásokat is elősegíthetne nála.

Jaebum ezek után csak még inkább Mark életének legnagyobb hibájának érezte saját magát, akit mindenki feladott, és csak egy ilyen tiszta személy látta meg benne a potenciált. Talán… Félt újabb elhatározásra jutni, de azért eljátszott a gondolattal, hogy idővel tudott annyit javulni lelkileg, hogy felérjen Markhoz. Nem hagyhatta cserben azt, aki ennyire hitt benne, hisz ez egyben nem csak az ő kudarca, hanem a szerelméé is lett volna. A fiú, még ha nem is tudatosan, de otthagyta számára a választ, hogy mi lehetett az újabb lépcsőfoka a javulásának: hogy ismét ússzon.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)