Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 10. fejezet

Tizedik fejezet – Törékeny bizalom

 - Hogyan viszonyuljak valakihez, aki meg akar halni, ráadásul hangokat hall a fejében, és csak én tudom őket elhallgattatni? – tettem fel magamnak ezt a kérdést, miközben éjszaka alvás helyett Markon kattogott az agyam.

Egy vékony fal választott el minket, de ekkor nem bántam volna, ha ennyi sem. Míg az elején rettegtem, hogy éjjel rám ront, már legszívesebben én törtem volna rá az ajtót, hogy tudjam, nem tesz kárt magában. Szörnyű bűntudatom volt azért, ahogy bántam vele, de – mint azt Mark is mondta – nem tudhattam, milyen fontos szerepet töltöttem be az életében. Képtelen voltam felfogni, hogy tényleg megmentettük egymást a halál markából. Eddig úgy voltam vele, hogy csak én köszönhettem azt Marknak, hogy még lélegeztem, de mint kiderült, ez teljesen kölcsönös volt. Viszont maga a tudat, hogy én miattam élt még, szörnyen megrémisztett. Nem sok nagyobb terhet kaphattam volna annál, hogy egy ember élete rajtam állt vagy bukott.

Viszont folyton ott matatott a fejemben a családom kétségbeesett képe. Természetesen nem volt olyan nap, hogy ne jutottak volna az eszembe: az, hogy anya és a nővéreim hogyan zokognak folyton, mert semmit nem haladt előre a megtalálásom; hogy apa próbál erős maradni előttük, de amikor senki sem látja, elvonul zokogni; és ahogy Jaebumot felemészti a bűntudat, hogy nem elég, hogy életveszélybe kerültem miatta, de még el is tűntem, mielőtt kibékülhettünk volna. Azt pedig, hogy ki tudja, hány millió rajongóm volt kétségbeesett még, igyekeztem az agyam távoli zugába űzni, mert ennyi mindent már képtelen voltam elviselni.

Folyton csak sírtam, amióta itt voltam. Olykor már azt sem tudtam, éppen miért, de ezen az estén biztos voltam benne: azért a kisfiúért hullajtottam könnycseppeket, aki folyton egyedül játszott, és elképzelni sem tudott egy olyan életet, amiben nem kellett folyton orvosokhoz járni, hanem egy rendes óvodában, barátokkal kocsikázni és semmiféle hangokat nem hallani a fejében. Ahogy rájöttem, hogy Mark legjobban saját magától félt, még inkább dühös voltam, amiért rettegtem tőle, és bárhogy igyekezett csupán kedvességet mutatni az irányomba, én képtelen voltam a napok múlásával igazán közel kerülni hozzá, és nem összerezzenni, amikor szembe jött velem.

Utáltam saját magamat, amiért így bántam vele! Utáltam azt, hogy el kellett rabolnia, hogy ne legyen egyedül a hangokkal! Utáltam, hogy majdnem meghaltunk nemrég! Utáltam, hogy olyan gondos szülőket vett el tőle a sors, akik a betegségével együtt imádták és elfogadták a fiúkat! Utáltam magát az életet, amiért ezt tette vele! Viszont azért nem tudtam senkit és semmit sem utálni, amiért bekerültem én is a képbe. Képtelen lettem volna másnak átadni ezt a feladatot, amit a megkérdezésem nélkül vart a nyakamba a sors. Talán ez volt az ára annak, hogy még éltem: egy jó tettért egy másik. Nekem egy kicsit hosszabb idő volt megmentenem Markot, mint amibe neki került a tó mélyéről való kimentésem, de álltam elébe.

- Hogy aludtál? – ekkor először nem Mark tette fel nekem ezt a kérdést, hanem én neki.

- Jól. Igazából megkönnyebbültem, hogy végre bevallhattam Neked mindent – felelte, és tényleg látszott rajta, hogy kevésbé feszengett.

- Most már fellélegezhetsz.

- Viszont te alig aludtál, a szemed elárul. Sajnálom, ha túl sok átgondolni valód volt miattam – komorult el az arca, én viszont pont, hogy nem erre vágytam.

- Nem a te hibád. Ma mit csináljunk? Végre nem esik, esetleg kirándulhatnánk – hoztam fel kellemesebb témát.

- Jó lenne, viszont lehet, el kéne mennem vásárolni. Legutóbb elfelejtettem egy csomó mindent. Viszont nem akartam reggel menni, mint máskor, mert a tegnap után, nem szerettem volna, ha arra kelsz, hogy nem vagyok itthon – vallotta be.

- Ó, értem. De most már egyébként tényleg belemehetnél, hogy elkísérjelek. Ezzel is jelezve felém, és nem mellesleg a hangok felé, hogy megbízol bennem – vetettem fel óvatosan.

- Hm… - láthatólag tényleg átgondolta a dolgot. – Talán – mondta végül, miközben a keserű kávéját kavargatta.

- Oké, ezt egy igennek veszem. Amúgy meg nem tennél legalább egy apró kis cukrot a kávédba? Engem ráz ki a hideg, az látva, hogy folyton keserűn iszod – jegyeztem meg, mert tényleg rossz volt elképzelni, hogy valaki így szokta meg.

- Még akár erről is lehet szó, mert úgy néz ki, már az én életem sem tömény keserűség csupán; már amennyi még megmaradt belőle.

Annyira szerettem volna megjegyezni, hogy még nagyon is sok volt hátra belőle, sőt még épphogy csak elkezdődött az élete. Viszont, ha megszólaltam volna, akkor lehet, Mark teljesen megijed, és rájön, hogy mégsem fogadtam el a feltételeit az itt maradásommal kapcsolatosan.

- El sem hiszem, hogy autóban ülök, és végre lesz egy kis környezetváltozásom – kötöttem be az övemet lelkesedésem közepette, és valóban majd kicsattantam az örömtől már annak a gondolatától is, hogy emberek közé kerülök. Bárhogy olykor besokalltam az embertömegtől, de mégis, abban az elzártságban, amiben részem volt már lassan két hete, nagyon is vágytam mások puszta jelenlétére.

- Tudom – jegyezte meg halkan Mark.

- Nem panaszkodásként mondtam – tettem hozzá, és közben figyelmeztettem fejben saját magamat, hogy most már jobban át kell gondolnom, miket mondok ki hangosan, hogy azok miként csapódhatnak le Mark fejében.

- Ezt is tudom – továbbra sem volt lelkesebb.

- Hé, légy már kicsit boldogabb, hisz csak ez az első közös vásárlásunk! – fogtam meg pár pillanatra a kezét, amitől láthatólag feltöltődött, és máris egy mosoly kíséretében adott gyújtást az autóra.

- Nincs valami zene a lejátszódban? Semmi zenét nem hallgattunk, amióta itt vagyok – ezt ebben a percben realizáltam, ami furcsa, hiszen énekesként korábban is fel kellett volna tűnnie, de valahogy ez túlságosan másodlagos volt.

- Hááááttt – nézte megbabonázva az utat Mark, mint aki nem akart bevallani valamit.

- Mi az? – lettem kíváncsi.

- Tudod, mit, indítsd csak el a lejátszást! A tegnapi után ez már semmi sem lesz.

Ahogy kérte, rámentem a bekapcs, majd a lejátszó gombra, és rögtön rájöttem, miért volt furcsa: az én legújabb albumom indult el rajta.

- Jó kis zene – kezdtem el a Lullaby dalomra ütemesen rázni a fejemet. – Jaebum kiváló dalszerző – sóhajtottam egy mélyet, hiszen nem tudtam nem úgy elénekelni, vagy akárcsak meghallani egy apró részét is a dalnak, hogy ne ő jutott volna az eszembe, és az, hogy akaratom ellenére el kellett lopnom tőle.

- Tényleg az, remek dal. A koreóját is imádom. Talán… - de ekkor elhallgatott.

- Igen?

- Á, hagyjuk!

- Nem, mondd csak!

- Nem táncolnád el nekem? És annak is nagyon örülnék, ha esetleg énekelnél nekem. Az I Am Me dalod túlságosan is a szívem csücske, addig nem hallhatok meg, amíg nem hallom tőled élőben. – Mark esetében az „addig nem hallhatok meg” kifejezés túlságosan is pontos volt, ezért rögtön válaszolnom kellett.

- Ha kell, már ma előadom neked a táncot, és még éneklek is közben. Bár nem vagyok a legjobb formámban, hisz két hete kényszerpihenőn vagyok, és a kórházas kis kiesésem sem segített a dolgon, de azért igyekszem majd.

- Annak szörnyen örülnék – jelent meg egy életvidám mosoly az arcán, amit egy apró kis sikernek könyveltem el. – De csak akkor, ha már jobban van a lábad.

- Már sokkal jobban.

Az út további részében csak hallgattuk a dalaimat és nem beszéltünk, végül pedig egy falu féleség jelent meg előttünk. Annyi nagy városban való koncertezés és utazás után nem hittem volna, hogy egy nap majd egy apró kis település látványától a sírás kerülgessen örömömben. Bárki bármit mondjon, ennyire még sohasem voltam meggyőződve arról, hogy az ember igenis civilizációra éhes lény - én legalább is annak vallottam magam.

Amikor beléptünk a boltba, ami kábé akkora volt, mint Mark nyaralójában a nappali és konyha együtt, talán túl lelkesen üdvözöltem az eladóhölgyet, mivel az felhúzott szemöldökkel kémlelte, vajon rosszban sántikálok-e. De nem sántikáltam én semmiben, csak egy ilyen hétköznapi dolgot is annyira tudtam élvezni, mint máskor egy extrém programot. Így arra jutottam, hogy máris volt pozitív fejleménye a „raboskodásomnak”: átértékeltem, az élet apró dolgai is milyen fontosak tudtak lenni, és mennyire hiányoztak, amint megfosztottak tőlük. Épp ezért még maradtam volna tovább, de Mark túlságosan kapkodott, mint aki félt, hogy elveszít, amiért elhozott magával. Viszont én nem mertem ezt megemlíteni neki, mivel amilyen idegállapotban volt éppen, az könnyen egy rohamhoz vezethetett volna az esetében, amit mások előtt még nehezebb lett volna leasszisztálnom. Ezért inkább hagytam, hadd igyekezzen ki a kocsihoz, még ha én még elnézelődtem volna a nagy választékkal éppenséggel nem rendelkező kisboltban.

- Ó, bakker, nem vettünk ásványvizet! Mindjárt jövök – rohant vissza, én pedig újabb előrelépésként könyveltem el, hogy magamra mert hagyni egyedül az utcán: hiszen itt lett volna az alkalmam arra, hogy segítséget hívjak, és „megszabaduljak” tőle. Nekem viszont ilyesmi már nem járt a fejemben.

- Jó napot! – állt meg mellettem egy középkorú férfi. – Jól láttam, hogy Mark Tuan barátja?

- Igen, az vagyok – feleltem őszintén.

- Ó, véletlenül nem maga az, akinek a polipot főzte?

- De, én lennék az – jöttem zavarba, hogy egy ilyen kéréssel fordult hozzá Mark, ráadásul kiemelte neki, hogy sürgős volt a dolog. Féltem, ezek után milyen felvágós személynek gondolhatott ez a beszerző férfi.

- És milyen lett a polip? – érdeklődött tovább.

- Kiváló, de Mark amúgy is remekül főz – jegyeztem meg.

- Igen, én is így tudom. Sejtettem, hogy meg fog birkózni azzal a recepttel, azért mertem odaadni neki.

- Jól tette.

- Bocsánat, fiatalember, hogy ilyen indiszkrét vagyok, de szörnyen aggódom ezért a fiúért, amióta egyedül van, így muszáj kérdeznem valamit. Mármint nem muszáj, de nagyon szeretném tudni... – jött zavarba, én pedig nem sejtettem, mire is akarhatott kilyukadni. Talán volt némi gyanúja, hogy Mark elrabolt.

- Kérdezzen csak! – adtam engedélyt neki.

- Tudok Mark titkáról – kezdte, én pedig megijedtem, hova is fogja kifuttatni mindezt, hiszen többféle út is volt, és reméltem, jelen esetben a legjárhatóbb lesz az. – Arról, hogy meleg. - Az, hogy megkönnyebbültem, nem kifejezés. Azt mondta, amiben reménykedtem, így én mosolyogva adtam a tudtára, hogy számomra sem volt titok mindez. – És ha magának főzött polipot, ráadásul már egy ideje a nyaralójukban tartózkodnak együtt, akkor tudja… Talán lehet, hogy Önök között több is van, mint barátság.

- Lehet… Maradjunk ennyiben – zártam le ezzel a témát, mivel kissé bonyolult lett volna elmagyaráznom neki, mi is zajlott éppen közöttünk, főleg, hogy nem tudtam, vajon Mark másik titkával is tisztában van-e.

- Ez esetben, kérem, legyen elnézőbb vele! Nagyon nehéz gyermekkora volt, az édesapja sokat mesélt nekem, és most, hogy ők már nem élnek, el sem tudom képzelni, hogyan bírja – mondta mindezt aggódva, és ezzel választ adva arra, hogy mennyire is ismerte Mark történetét. – Sohasem voltak igazán barátai, így nehezen szocializálódik.

Erre én is rájöttem, mivel engem éppen elrabolt, hogy legyen valaki az életében – aminek persze nem adtam hangot, így helyette finomabban fogalmaztam:

- Mindenképp teszek azért, hogy ezentúl legyen egy biztos pont az életében.

- Ennek igazán örülök – mondta kedvesen, és Mark épp ekkor toppant ki a boltból.

- Minek örülsz? – kérdezte, és láthatólag zavarban volt, hogy nem egyedül talált.

- Annak, hogy megismerhettem a kedves barátodat – felelte a férfi. - Hallottam tőle, milyen jól sikerült a polip.

- Igen, remekül. Nekünk viszont mennünk kell, remélem, nem baj. – Remegett a keze és a szája is, olyan ideges volt, ezért én sem ellenkeztem, és szerencsére az ismerőse sem, így nemsokára már a kocsijában ültünk ismét.

- Mark, veled maradok – biztosítottam erről, miközben ő próbálta lenyugtatni az idegeit, én pedig bele sem mertem gondolni, milyen küzdelem zajlott le éppen a fejében.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)