Csak gyógyulj meg, Jackson! - JinSon fanfiction

Csak gyógyulj meg, Jackson!

Jackson:

Egyik percben még nevettem és bohóckodtam a többiekkel a rajongói találkozón, aztán tíz perc múlva elájultam a mosdóban. Már megint eljutottam idáig, hogy előjött a táplálkozás és anyagcsere betegségem: a vérnyomásom szörnyen alacsony volt, teljesen kimerültem és a szervezetem segítségért kiáltott. Nem elég, hogy két hétig merevítőt kellett hordanom, mivel szétnyílt egy szalag a jobb kezemben, még ezt is megkaptam. Pedig most annyira ügyeltem arra, hogy sokat pihenjek és egészségesen étkezzek. De állandóan rémálmok gyötörtek, mivel folyton attól féltem, hogy valamit elrontok, és emiatt az egész bandára szégyent hozok. Sorra nyertük a zenei showkat, amihez nem voltunk hozzászokva, főleg az utóbbi időben. Eddig öt győzelem volt a rekordunk, amit végre hétre emeltünk, aminek elmondhatatlanul örültünk, és kicsit elégtételnek is éreztük két sikertelenebb visszatérés után. De pont emiatt lepték el borongós gondolatok az elmémet: hogy ezt vajon megtudjuk ugrani; képesek leszünk ennél jobb dolgot összehozni? Meg alapjáraton mi az, hogy jó? Mindenkit más fogott meg, voltak ízlésbeli hasonlóságok, de sohasem tudhattuk előre, mikor lesz valamink sikeresebb vagy éppen sikertelenebb.

- Ó, hogy a picsába! – nyomtam ki a telefonomat, amin unalmamban épp azt néztem meg, milyen nézettségei voltak a szólódalainknak.

Először örömmel töltött el, mikor ötmillió feletti számot láttam az én kisfilmemnél, de BamBam már csak hárommillióval követett, és a többiek közül egyedül Mark érte el a kétmilliót. De miért volt ez? Miért nem kapták meg a többiek is azt a szeretet és elismerést, ami ugyanúgy kijárt volna neki? Szabályosan bűntudatom volt belegondolva, hogy ha ők ezt látják, akkor majd azon gondolkodnak, valamit nem csináltak elég jól, pedig ez nagyon nem volt így. Mindenki saját magát képviselte a dalában és klipjében, és ez így volt rendjén, de a rajongók mégsem értékeltek egyenrangúan minket.

Épp mérgelődésem közepén tartottam, amikor a barátaim megérkeztek hozzám a kórházba.

- Jaj, Jackson, már megint itt tartunk! – lépett mellém Jaebum. – Én tényleg nem értem, miért történik folyton ez veled.

- Tudod, van az a mondás, hogy kicsi a bors, de erős. Na, ez nálam pont fordítva van, erősnek nézek ki, de mégsem vagyok az.

- Dehogynem vagy az! – mondta biztatóan BamBam.

- Köszönöm, és azt is, hogy bejöttetek.

- Ez csak természetes – mosolygott Yugyeom.

- De Jinyoung hol van? – muszáj volt rákérdeznem, mert nélküle nem volt teljes a csapatunk; számomra meg végképp nem.

- Azt mondta, kicsit később jön be – felelte Youngjae. – Elvileg valami dolga akadt.

- Aha – bólintottam, de tudtam, hogy átláttak rajtam, és rájöttek, mennyire csalódott voltam, hisz tagadni sem próbáltam előttük, hogy Park Jinyoung volt a mindenem, még ha ő erről nem vett igazán tudomást. De, hogy mennyire az volt, azt csakis én tudhattam.

Nem vettem észre, hogy a barátaim távozása után, mikor aludtam el, hanem már csak arra riadtam, hogy valaki a kezemet fogta.

- Jinyoung! – lettem azonnal vidámabb, ahogy kinyitottam a szememet.

Mindig, mikor megpillantottam, a lelkem csordultig töltődött szeretettel és élettel. Sokan beleőrültek volna abba, hogy a szerelmük tárgya ott volt közvetlen előttük, és mégsem érhették el, de én nem így voltam ezzel, sőt olykor pont úgy éreztem, hogy a plátói szerelmet nekünk találták ki. Ez nem egy viszonzatlan rajongás volt, ebben biztos voltam: Jinyoung is szeretet, és olykor meg mertem volna esküdni rá, hogy szerelmes volt belém – amit rendre neki is elmondtam, még ha nem is reagált rá sok mindent. De talán tudni sem akartam, hogy mit érzett pontosan irántam, hiszen mindent megkaptam, amire vágytam: az állandó öleléseket, a figyelmét és rengeteg beszélgetést. Jó, persze, vágytam már valami többre is testiség terén, de közben féltem, ha konkretizálnánk a dolgot, akkor odalenne az a fűszer, amit az adott, hogy talánban hagytuk ezt az egészet. Olykor a kimondatlan dolgok voltak a legjobbak, mert ott volt bennük egyfajta izgalom, és én eddig még képtelen voltam lemondani erről a pluszról, arról nem is beszélve, hogy elég komoly következményeket vonhatott volna maga után az, ha mi ténylegesen egy párt alkottunk volna.

- Elegem van, Jackson – kezdte köntörfalazás nélkül, amitől elnémult a boldog lelkem, amit csak tetézett az, hogy egyszerűen sütött minden egyes porcikájából, hogy most tényleg nagyon dühös volt rám.

- De miből?

- Belőled – kaptam a konkrét választ, ami szíven ütött.

- De hát mit tettem, amivel így felhúztalak? – kezdett egyre inkább gyorsulni a pulzusom, mivel tényleg nem tudtam hirtelen, mire gondoljak.

- Kérdezed ezt a kórházban fekve? – remegett a szája, én pedig el akartam húzni a kezemet, de úgy szorította, mintha az ő tulajdona lett volna.

- Jackson, miért nem tudsz jobban vigyázni magadra? Én már úgy unom, hogy állandóan kórházba kell jönni hozzád látogatóba – sóhajtott.

- Szerinted én direkt csinálom ezt? – néztem rá értetlenül, hiszen ennyire még sohasem fakadt ki emiatt.

- Nem, de nem is teszel azért, hogy ne változzanak a dolgok. Már megint alig alszol, mert a démonjaid uralkodnak, és tele van a fejed rossz gondolatokkal, igaz? – látott át rajtam.

- Igen, de ezekről nem tehetek.

- Arról viszont igen, hogy nem beszéled meg velem, ahogy korábban tetted. Miért nem vagy már olyan nyílt velem, Jackson? Tudom, hogy mennyit tudnak a kis beszélgetéseink segíteni neked. Mondd, miért nem hagyod, hogy segítsek? – árasztotta felém a kérdéseit, én pedig hirtelen azt se tudtam, melyikre válaszoljak.

- Na, vajon miért? – fújtattam, mert azt hittem, egyértelmű volt mindennek az oka.

- Ezt kérdezem – lett még idegesebb.

- Akkor inkább kérdezd azt, ki miatt.

- Tessék? – most ő zavarodott össze, ami mi tagadás, az én gondolataimat is megkavarta.

- Már megint egyre jobban össze vagytok nőve Markkal – hívtam fel erre a figyelmét.

- De ettől még bármikor van rád időm.

- Ja, persze, akkor majd szólj Marknak is, hogy ne nézzen olyan gyilkos tekintetekkel rám, már csak amiatt is, hogy rád mosolygok. – Tudtam, a hangtónusom sokkal durcásabbnak és gyerekesebbnek hatott, mint amennyire azt szerettem volna, de legalább kimondta azokat, amik bántottak. Ekkor pedig ez volt a legfontosabb.

- Mindenki tudja a bandából, hogy te állsz hozzám a legközelebb. Mark is biztos, tisztában van vele. Jackson, még azt is hagyom, hogy Park Gae-nek szólíts, bárhogy irritál – nevetett végre, amitől én is kicsit felengedtem.

- Tudom, hogy szereted, csak kéreted magad – bazsalyogtam rá. – De ez nem változtat azon a tényen, hogy Mark féltékeny rám. Bakker, Jinyoung, te tényleg nem tudod? – Ledöbbentem: hogy lehetett, hogy nem látott át rajtunk.

- Mit?

- Hogy anno miattad vesztünk Markkal össze?

- Volt valami nagy összeveszésetek, amiről lemaradtam? – húzta fel a szemöldökét. Ismertem azt a kifejezést, ami ekkor eluralta az arcát: próbálta az emlékeiben visszakeresni minderre a választ.

- Igen, hisz csak észrevetted, hogy az elején mennyire össze voltunk nőve, aztán hirtelen alább hagyott a dolog.

- Észre, de nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget – mondta, de láttam, hogy hazudik.

- Akármilyen jó színész is legyél, engem nem versz át – jegyeztem meg, amitől elpirult, és ez máris felkeltette a kíváncsiságomat. – Jinyoung, mit hittél, miért hidegült el a kapcsolatunk?

- Mert az egyikőtök többet akart, de a másikotok nem, ezért kínos lett a helyzet köztetek– motyogta az ágy szélének, én pedig imádtam, amikor ilyen kis félénk volt.

- Hideg, nagyon hideg – értem el ezzel azt, hogy rám nézzen. – Hihetetlen, hogy a banda legműveltebb és legolvasottabb tagja ennyire félreértsen valamit, ami a szeme előtt zajlik, és ami őt is érinti.

- Engem is érint? – élénkült fel ismét a figyelme.

- Érint hát, sőt te vagy minden baj okozója – kacagtam fel kínomban.

- De én nem vesztem össze komolyabban egyikőtökkel sem soha.

- Nem, de mi miattad vesztünk össze – vallottam be végre neki. - Mark sérelmezte, hogy állítása szerint ki akarlak sajátítani magamnak, és kérte, hogy fogjam visszább magamat. Én persze nem mentem bele, ő pedig azóta ezt szinte egy versenynek tartja: versenynek érted – magyaráztam, és közben próbáltam a reakciójából kiolvasni valamit.

- Értem – sóhajtott egy mélyet. - De mit versenyeztek értem? Én itt vagyok mindkettőtöknek, sőt mind a hatotoknak – mondta ártatlanul, és ebben a percben talán jobban belezúgtam, mint eddig bármikor.

- Jinyoung… Én nem tudom, Mark pontosan mit érez irántad, szerintem ő maga sem: lehet ez ragaszkodási vágy, szoros barátság, vagy akár több is. Viszont én tisztában vagyok az érzéseimmel. Bárcsak ki merném őket mondani, de rettegek, hogy megijednél, és a végén Marknak panaszkodnád ki magad, amit nem viselnék jól – grimaszoltam, de teljesen komolyan gondoltam a szavaimat.

- Jackson, félek, hogy félreértelek – kezdte félénken. – Te… Te… Hagyjuk, hülyeség – rázta meg a fejét, majd el is engedte a kezemet és idegesen kezdett járkálni a kórházi ágyam mellett.

- Nem hülyeség. Jinyoung, szerinted csak viccből cukkoltalak mindig azzal, hogy biztosan többet érzel irántam, mint barátság?

- Igen, pontosan, azt hittem, csak viccelsz, épp ezért fájt annyira – temette a kezébe az arcát, amit legszívesebben elvettem volna onnan, de örültem, ha első körben fel bírtam ülni.

- Miért fájt? – kérdeztem rá végül.

- Mert nekem ez sohasem csak egy vicc volt, Jackson. Megbolondítasz, amióta ismerlek, és a randink óta, amit a Hard Carry alatt csináltunk, annyiszor képzeltem már el, hogy milyen lenne egy valós randi. Akár Park Gae-nek is hívhatsz folyton, már az sem érdekelne. De már odáig is eljutottam ma, hogy tőlem aztán Markkal is összejöhetsz, ha végre beadja a derekát – mert azt hittem, ő utasított vissza téged –, csak gyere ki ebből az Isten verte kórházból és végre légy boldog – borult ki teljesen, így felálltam, hogy közelebb menjek hozzá. – Már azt se tudom, mi miatt készültem ki jobban, hogy megint kórházban vagy, pedig még azon sem tettem túl magam, hogy valószínűleg az utolsó elszakadható dolog is elszakadt a kezedben; vagy azon, hogy én nem tudok neked segíteni; vagy csak szimplán magán a tényen, hogy évről-évre egyre jobban odáig vagyok érted, és a kis flörtjeid egyszerűen megölnek. Mert valld be, hogy flörtölsz velem, nem is akárhogyan! És nagyon nehéz ám nekik ellenállni, el se tudnád képzelni, mennyire! – fúrta azokat a gyönyörű sötét szemeit az én íriszeimbe, amitől azonnal mosolyt csalt az arcomra, persze a mondandója mellett.

- Sohasem próbáltam tagadni, hogy állandóan flörtölök veled. De kért rá valaki, hogy ellenállj?

- Már megbocsájts, Jackson, de alig járt le a randizást tiltó szerződésünk – hívta fel erre a figyelmemet.

- Jó, ez igaz, de azóta mi tartott vissza? – léptem még közelebb hozzá, hogy már csak egy hajszál válasszon el tőle, amitől megijedt és hátrálni kezdett. – Mi az, mitől félsz? Hisz mindig közel megyek hozzád – incselkedtem vele, mert nem tudtam betelni azzal a látvánnyal, amit az ijedt szerelmem nyújtott, aki félt az érzéseit és a vágyait szabadjára engedni.

- Jackson, kérlek, ne csináld ezt! – suttogta elhaló hangon.

- Nem fogom, ha kimondod végre – léptem közelebb, így teljesen a falhoz szorítva őt.

- Mit? – szeppent meg.

- Tudod te, hogy mit.

- Nem, mert neked én csak egy hülye játék vagyok Markkal, hogy kivel foglalkozok többet. Ami szörnyen sértő, csak úgy szolok – lett egy kicsit dühös.

- Egy játékszerrel ezt tenném?

Nem bírtam tovább, nem oly sok évnyi vágyódás után, így Jinyoung ajkai után kapva hívtam a párnáit kéjjel teli táncba. Megpróbált ellökni magától, de nem hagytam, egyszerűen képtelen voltam, amikor végre megbizonyosodhattam arról, amiben csak reménykedni mertem eddig, és amit még nem mondott ki, de már így is tudtam: Park Gae szerelmes volt belém.

- Ja-Jackson… Te nem vagy normális. Nekünk ilyesmit nem szabad. Ha ezt megtudják, ki is lökhetnek a cégtől. Te feláldoznád mindazt, amiért ennyi éven át dolgoztunk? – lett zaklatott, pedig nekem ilyen gondolatok pont, nem jutottak az eszembe.

- Ez is csak te lehetsz, hogy rögtön ilyeneken agyalsz, míg én arra várok, hogy végre kimond, hogy… - néztem rá kérlelő tekintettel, és tudtam, hogy ilyenkor nem tud ellenállni nekem, és beadja a derekát, bármiről is legyen szó.

- Tessék, kimondom, mert már úgyis széttép: Szerelmes vagyok beléd, Jackson Wang, és nincs az a Mark Tuan vagy JYP, aki ezen változtatni tudna! – majdhogynem ordította ezeket a szavakat, de mégse tudta elég hangosan mondani ahhoz, hogy tényleg elhiggyem, mert ennyi kétséggel teli év után annyira szürreális volt, hogy álmaim vallomását végre nem csak az elmém egyik zárt zugában hallhattam, hanem a hús vér Jinyoung mondta ki őket.

- Tudtam – zártam forró ölelésembe, és reméltem, ebből a béklyóból sohasem kell elengednem. – Mármint fenéket tudtam, még olykor remélni se mertem.

- De te mióta?

- Mióta szeretlek? Lássuk csak! – kezdtem el gondolkodást tettetni, pedig tisztában voltam a válasszal. – Mikor mutattak be minket egymásnak?

- Ha-ha-ha! – nevetett szarkasztikusan. – Nehogy beadd nekem az első látásra szerelem dumát.

- Akkor nem adom, pedig így volt.

- Jó, tegyük fel, hogy elhiszem, de így még furcsább, hogy nem vallottad be soha.

- Azt hittem, egyértelmű, Jinyoung, még a vak is láthatja, hogy rád másként nézek, és máshogy viszonyulok hozzád.

- Dehogyis! Hisz mindenkit ölelgetsz.

- Aj, lehetetlen eset vagy! Ölelés és ölelés között is van különbség. Ó, az egyik rólunk írt fanfictionben pont ez volt a múltkor.

- Hogy miben? Jackson, te komolyan ilyeneket olvasol? – jött a szokásos Jinyoung féle lenéző tekintete és hangsúlya.

- Igen, valahogy le kellett vezetnem a felgyűlt érzelmeimet. És tudod te, milyen tehetséges írók vannak? Koreai, kínai és angol történeteket is olvastam már rólunk, és némelyik író előtt tényleg le a kalappal. Egyes tizennyolc pluszos részeket alkalmazhatnánk a valóságban is – kacsintottam, de tényleg benne lettem volna, mert már így is túl frusztráló volt olvasnom ezeket, és maga a tény, hogy ilyeneket fantáziáltak rólunk a rajongók, míg mi köztünk semmiről sem lehetett szó.

- Kikészülök tőled – tette keresztbe a kezét. – De más párosokkal is olvastál a bandából?

- Igen, MarkJineket – nevettem, amin ő is jót kacagott, mert az előzőek fényében tudhatta, hogy ilyesmire nem vetemednék. – Egy 2Jaet olvastam, de csak, mert imádom az íróját. Egyébként kommenteket is szoktam hagyni, persze álnéven. Mit kapnának, ha megtudnák, hogy az egyik főszereplő írt nekik? – Ezen sokat gondolkodtam, de egyszerűen muszáj volt tudatnom velük – még ha álnéven is –, amikor szíven találtak vagy éppen elolvadtam egyes fejezeteiket olvasva.

- Lehet, mégiscsak meggondolom magam, és Mark mellett kötök ki – incselkedett velem, amiért egy újabb vad csókzáporral bűntettem, de ő is ugyanúgy élvezte, ebben biztos voltam. – Egyébként te is félre tudod ám érteni a dolgokat.

- Ezt meg, hogy érted?

- Mark sohasem gondolna úgy rám. Annyiszor mondta nekem, hogy mindig is vágyott egy bátyra, mivel nővérei és egy öccse van, akiket imád, de valahogy akart egy idősebb fiút, aki úgymond vigyáz rá. Ez vagyok én az életében, egy báty pótlék – magyarázta.

- Tényleg? – szégyelltem el magam, mert sohasem gondoltam így ebbe bele, és arra se vettem a fáradtságot, hogy megkérdezzem Markot, miként is viszonyul a szerelmemhez. – Most egy utolsó szar alaknak érzem magam.

- Mert az is vagy – kacagott.

- Hé! – ütöttem egy kicsit a karjába.

- Még a legjobbak is hibázhatnak, és te remek barát vagy, Jackson. Olykor azt kívánom, bár legalább fele annyit foglalkoznál magaddal, mint más emberekkel!

- Kívánságod parancs.

- Csak gyógyul meg, Jackson! Mást most nem kívánok tőled – puszilta meg a homlokomat, és ebben az apró gesztusában annyi törődés és szeretet volt, amit talán meg sem érdemeltem.

- Igyekszem.

- Gyere ide! – ölelt most ő át, és egy valamiben biztos voltam, Park Jinyoung karjai között lenni a világ legmegnyugtatóbb helyszíne volt számomra.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)