Az enyém vagy - MarkJin fanfiction - 12. fejezet

Tizenkettedik fejezet – Elveszni a részletekben

- Mark, alkut ajánlok! – kezdtem a túránk másnapján.

- Mivel kapcsolatosan? – tette keresztbe a kezét kíváncsian.

- Megkaptam apukád fényképező gépét, ami bizonyította tegnap, hogy tényleg remek, viszont nem csak fákat szeretnék fotózni, hanem téged is – mondtam ki kerek perec azt, amire vágytam.

- Tessék? – jött zavarba. – Miért akarnál engem fotózni? Pont az a lényeg, hogy miután elmész, elfelejts engem örökre.

- Ez lehetetlenség, hisz már kötődök hozzád – vallottam be neki azt, amit én már jól tudtam.

- Akkor tényleg el kell menned – tért vissza a megszokott kétségbeesett tekintete. – Jinyoung, nem viccelek, most menj, míg nem késő!

- Már késő – suttogtam.

- Sohasem késő.

- Ahogy a te megmentésed sem – mondtam ki végre azt, ami napok óta nyomta a mellkasomat. – Adj esélyt, Mark, hogy bebizonyítsam, van miért élned! – könyörögtem neki. – Kérlek!

- Hm… Hát erről van szó. Azért maradtál, mert meg akarsz menteni – jött rá. – Tényleg elhiszed, hogy sikerül az, amit a fejedbe vettél?

- Igen, elhiszem – feleltem magabiztosan.

- Mi van, ha nem, és azok után leszek öngyilkos, hogy te beleélted magad mindebbe?

- Hogy tudsz ilyen tárgyilagosan beszélni arról, hogy önkezüleg akarsz véget vetni az életednek? – temettem a kezembe az arcomat. – Ez annyira szörnyű. Kérlek, hagyd, hogy megmentselek! Adj egy esélyt, ahogy én adtam neked! Így lenne fair, Mark.

- Legyen – ment bele. – De én már megbékéltem a halálommal, azzal, hogy csatlakozhatok a szüleimhez, ezért megy ilyen könnyen az erről való beszéd.

- Ez akkor is szörnyű. Nem szabadna egy ilyen életerős fiatal férfinak ilyeneket mondania – ráztam a fejemet, miközben a pulzusom már az egekben volt. Ez is azon random pillanatok egyike volt, amikor a kétségbeesésem, hogy nem tudom megmenteni Őt, eluralkodott felettem.

- Én, mint életerős férfi? Jó vicc – nevetett fájdalmasan.

- Mark, az vagy – mentem közelebb hozzá, hogy megfogjam mindkét vállát. – Túl könnyen cipeltél el az erdő közepéből nemrég, úgyhogy igenis az vagy.

- Na jó, de ott voltál motivációként. Miattad talán még egy hegyet is el tudnék húzni – végre vidámabb mosolyra váltott az arca.

- Akkor miattam tégy azért, hogy élni akarj!

- Rendben, ígérem, Jinyoung, hogy megteszem a tőlem telhetőt – mondta, amitől egy nagy kő esett le a szívemről, hisz így végre nyílt lapokkal játszhattam.

- Egyébként mi van a hangokkal?

- Most csöndben vannak, talán túlságosan is – felelte.

- Ezt meg, hogy érted?

- Nem tudom… Szimplán csak van egy olyan rossz előérzetem, hogy ennek a nagy csöndnek nemsokára meg lesz a böjtje.

- Remélem, nincs igazad.

- Na, de vissza az alkuhoz, mi lenne a rád eső része?

- Az, hogy cserébe, hogy modellt állsz nekem, én eltáncolom neked a Lullaby és az I Am Me koreóját is.

- Ez remekül hangzik. – Már nyitotta volna a karját, hogy megöleljen, de rögtön el is kezdett hátrálni.

- Mi az, a hangok? – gondoltam rögtön erre.

- Nem, csak nem akarok rámenős lenni – szégyellte el magát.

- Mark, bármikor megölelhetsz – mondtam őszintén.

- De még mindig nem rajongsz az érintéseimért – suttogta zavarodottan.

- Ez nem igaz. Igenis egyre jobban kedvellek, így az érintéseid is egyre kedvesebbek számomra. Nem tudom, kivel kirándultam három órát kéz a kézben tegnap – húztam fel a szemöldökömet.

- Ez mondjuk igaz, de azt hittem, az csak kivételes alkalom volt – pirult el lányos zavarában.

- A fenéket!

- Akkor tényleg bármikor megölelhetlek és megfoghatom a kezedet? – Ahogy az ártatlan, nagy barna szemeivel rám nézett, azt hittem, ott helyben meg is kérem a kezét, mert, hogy ilyen tiszta emberrel még eggyel nem fogok találkozni az életemben, abban biztos voltam.

- Még szép, Mark! – bólogattam.

- Köszönöm, én angyalom. – Szó szerint a nyakamba ugrott olyan lendülettel érkezett, amitől kicsit meg is billentem, de azért tartottam magam, hisz amilyen nádszál vékony volt, ennyit kibírtam.

- Te vagy az angyal, nem én – súgtam a fülébe.

- Hm… Ez jó lesz, és ez is – vettem ki a fotózáshoz megfelelő ruhadarabokat a szekrényéből. – Ó, ez pedig szabályosan tökéletes – nyúltam egy kabátért.

- Nem hittem volna, hogy ilyen lelkes leszel a fotózás miatt.

- Imádok fotózni, és sokszor, mikor rólam készült fotósorozat, örültem volna, ha helyet cserélhetek a fotóssal, úgyhogy most itt az idő, hogy kiéljem ezeket a vágyaimat, ha már találtam magamnak egy gyönyörű modellt – meséltem vidáman.

- Te komolyan gyönyörűnek tartasz? – állt döbbenten előttem.

- Hát persze. Gyere csak! – húztam magam után a fürdőszobába a tükör elé. – Állj ide! Nézd meg jó alaposan az arcodat, azt, mennyire szabályosak a vonásaid, mintha tényleg egy angyalról mintáztak volna. Nem csak jóképű és szép vagy, Mark, hanem igenis gyönyörű. Akár azt is meg merem kockáztatni, hogy a legszebb ember, akit életemben láttam. – Annyira lelkesen akartam biztatni Őt, hogy igazán csak akkor fogtam fel a szavaim súlyát, amikor ő könnytől áztatott arccal kémlelte a saját külsejét. És ami ebben az egészben a legmegdöbbentőbb volt, hogy komolyan is gondoltam minden egyes szavamat. Így, hogy már tisztában voltam az élettörténetével, ismertem, milyen személy is volt Ő, a külseje még szebbnek bizonyult számomra. – Igazad volt.

- Miben? – kérdezte szipogva.

- Az ember tényleg szebbnek látja azt, akit már megszeretett.

- Máris meg tudtál szeretni? – a korábbinál is jobban megdöbbent.

- Ezen te lepődsz meg, aki első látásra belém zúgtál? – kacagtam.

- Igen, mivel én más vagyok, te nem vagy ilyen fura – mutatott végig magán, mintha látható nyoma lett volna a mentális problémáinak.

- Én is fura vagyok a magam módján, ahogy mindenki más. Csak valakinek pont a saját furcsaságainkkal vagyunk tökéletesek.

- Számomra tényleg az vagy, tökéletes. De, hogy te gyönyörűnek tarts, és hogy már valamilyen szinten szeress így, ahogy vagyok, sérülten, az megdöbbentő. – Úgy meredt maga elé, mintha a gondolatai áradatában nem talált volna értelmes magyarázatot arra, amit mondtam.

- Mark – fordítottam a tükörtől magam felé –, lehet, hogy az orvosok állítják, hogy beteg vagy, de én mégis jobban kedvellek, mint bárkit a családomon kívül. Van benned valami, ami vágyat kelt az emberben, hogy az életed része legyen és megóvjon mindentől; mármint bennem keltett. Ráadásul imádom azt, milyen választékosan beszélsz. Gondolom, túl sok időd volt olvasni, ezért ilyen remek a szókincsed, mert hidd el, tapasztalatból mondom, nem sok huszonéves beszél ilyen szépen. A remek főzőtudományodról és a túrázás iránti szenvedélyedről már nem is beszélve. És még nem is láttalak akrobatikázni, pedig úgy hallottam, remek vagy benne.

- A szüleim nagyon műveltek voltak, és mindig választékosan beszéltek, amit rám ragasztottak. Az akrobatikáról pedig annyit, hogy megfogadtam, többé nem csinálom, azok után, hogy… - Nem fejezte be, de nem is kellett Neki, hisz jól tudtam, hogy a szülei halálára gondolt. – Örökre összeforrt számomra az akrobatika az ő elvesztésükkel.

- Sejtettem, de talán egy nap majd megváltozik erről a véleményed, és akkor én leszek a leglelkesebb néződ, amilyen lelkes fotósod leszek, amint lemosod a könnyeket az arcodról.

- Nem kéne alapozóznom is? – jött a hirtelen témaváltás tőle. – Úgyis maradt még egy kicsi a tubusban, amit már nem hagytál, hogy felkenjek magamra.

- Nem, azt akarom, hogy a magad természetes szépségében fotózzalak le – mondtam ellenvetést nem tűrően.

- Ahogy akarod.

Mindenféle furcsa ruha összeállításokat aggattam rá szegény fiúra, aki túl szép volt ahhoz, hogy bármi is rosszul álljon rajta. Egy napszemüveget és szemüveget is találtunk, és azokat is olykor-olykor elhelyeztem rajta. Mark nem ellenkezett, mindent úgy tett, ahogy arra kértem, engem pedig teljesen magával ragadott a fotózás varázsa. Három óra hosszán át lőttem a képeket és állítottam be Markot különböző pózokba, mire úgy éreztem, hogy kellően kiéltem a vágyaimat. És ami a legérdekesebb volt mindebben, hogy amikor a lencsén keresztül kémleltem, akkor láttam meg igazán őt… Azt a sebezhető fiút, aki képes volt szó nélkül pózolni és mindent magára venni, csakhogy valaki szeresse, és ennek a személynek ő örömet okozzon. De magát az angyali megjelenését is igazán csak azon a pici kis szűrőn keresztül éreztem meg, mivel így rá voltam kényszerítve, hogy kizárjam a világot, csakis rá fókuszáltam, és amit láttam, az maga volt a törékeny csoda.

- Gyere, nézzük meg, miket alkottunk! – hívtam a konyhapulthoz, ahol egymás mellé tettem a fotókat.

- Rendben.

- Annyira más hatása van ezeknek az apró képeknek, mint amikor egy gép monitorján látunk egy remek felbontású fotót – jegyeztem meg. – Néha pont, hogy a sok részletben veszítjük el a lényeget.

- Mintha nem is én lennék rajtuk – emelte fel az egyiket, hogy közelebbről is megnézze.

- Márpedig ez te vagy, ha hiszed, ha nem.

- Felfoghatatlan – rázta a fejét. – Soha senki sem hívott még gyönyörűnek, Jinyoung, csak a szüleim - terelte vissza ide a témát.

- A világ vak, és te is egy olyan lényeg vagy, ami elveszett a részletekben.

- Úgy hiszed? – Már megint az a menhelyi ázott kutya szem, amivel teljesen le tudott venni a lábamról.

- Nem hiszem, hanem tudom. De én rád találtam, vagyis egymásra találtunk.

Ekkor összeérintettem a homlokunkat, és perceken át csukott szemmel, egymás légzését hallgatva adtuk át magunkat a némaságnak és annak a meghittségnek, ami akkor és ott megteremtődött. Legszívesebben ebben a pillanatban maradtam volna életem végéig, de Markot kirázta a hideg, ezért gyorsan odaadtam neki egy vastag pulcsit, mivel túl hideg volt ahhoz a vékony felsőhöz, amit az utolsó képhez adtam rá; mert öltözni is segítettem neki, és ettől nem kevés dolog mozdult meg bennem. Ahogy Mark fedetlen bordái a szemeim elé tárultak, még inkább szembesültem a törékenységével, ami nem csak a lelkére, hanem a testére is igaz volt. A nap folyamán, miközben mindent megtett, amire kértem, rájöttem, hogy már nagyon nem az volt a helyzet, amit akkor mondott nekem, amikor idehozott, hogy az övé voltam, hanem egyre inkább úgy éreztem, hogy Ő adta magát nekem teljes egészében. De vajon én is képes voltam minderre? Tudtam viszonozni ezt a nagy odaadást és szeretetet?

- Te jössz! – ragadott ki Mark hangja a cikázó gondolataim áradatából.

- Tessék? – hirtelen nem tudtam, mire érti.

- Én megtettem, amire kértél, most te jössz.

- Ja, a táncolás. Persze – álltam fel azonnal. – Amint elpakoltuk a ruhákat, bemelegítek, és mehet is a dolog.

- Rendben.

Kicsit bűntudatom volt, mert őt órákig befogtam magamnak, míg én melegítéssel együtt letudtam húsz perc alatt azt, amire kért; de Markot láthatólag ez a húsz perc is úgy feltöltötte lelkileg, hogy azt öröm volt nézni.

- Annyira jól táncolsz – mondta, amikor végre képes volt megszólalni. – Nem tudom, hogy a hangodért vagy a mozgásodért vagyok jobban odáig, de nem is kell választanom, igaz?

- Igaz.

- Majd a korábbi koreóidat is eltáncolod máskor? – kérdezte ártatlanul.

- Hát persze.

- Élőben amúgy még ütősebb, amit csinálsz – tette hozzá. – Van valami plusz, ami tévén keresztül nem jön át.

- Ez jól esik, Mark. Egyébként, ha gondolod, megtaníthatom neked a táncaimat. Annyira nem bonyolultak, és az akrobatikás múltad miatt még inkább nem lesz szerintem olyan nehéz megtanulnod őket – ajánlottam fel neki.

- Ha nem okoz gondot, hogy bajlódj velem.

- Dehogy okoz. Bár mára úgy hiszem, kellően kifárasztottalak, de holnap mindenképp belekezdünk – ígértem neki, és ezen ígéret nem tudtam, vajon melyikünket is dobta fel jobban.

(Minden kommentnek, visszajelzésnek örülnék. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.)